Egy elenyészendő rózsához
Ékes alkotmánya természet Urának,
Mosolygó szülötte kertész munkájának,
Elhalsz?… áh! lecsüggő fejed bizonyítja,
Mert már az haldoklók festéke borítja!
De miként lehet az, hogy oly gyorsan múljál,
Hogy élted zsengéjén Styx vizébe hulljál,
Ki, mihelyt hajnali csillag jön egünkre,
Elpirulva nézel emberi nemünkre!
Feloldod természet kötelét bimbódba;
Ragyog ezüst harmat kinyílt ajakodba.
Tövis őrállókat veszel szépségednek,
Nehogy minden csélcsap ártson épségednek;
S így ha megjelenik Febus szekerével,
Kérkedel gráciák egész seregével!
Még Arethusa is, noha szemérmétől
Gátoltatik, gyullad szined szerelmétől;
Lesütött szemekkel szedeget ölébe,
Elsiet azután Diána völgyébe,
Leül ott egy tiszta pataknak partjára,
Mely szép csergéssel fut Flora határára…
Koszorúkat készít asszonya számára,
Énekel, s az Ekhók felelnek szavára!
Szóval nincs egy szív is Nimfák seregében,
Ki nem örül, hogyha mosolyogsz keblében.
Egek, mulandó-é tehát ez a szépség,
Melyre méltán hevül minden érzékenység!
Úgy van, hogy múlandó! Mert nincs öröksége,
Valamit békerít világ kereksége…
Klorisok példátok vegyétek rósáról,
Kiket Venus ragad szelíd szív útjáról,
Ti is így elmúltok!… elhervad szépségtek,
Mellyel most sok gyenge szívről zsákmányt szedtek.