Eger/Második ének
Hajnal emelkedik, a viadalmak hajnala: vérszín
Váltja pirosságát, szellője halotti sohajtás,
S harmat gyöngye helyett párolgó vért iszik a fű.
Sasfiak indultak ki sötét éjfélben Egerből,
Zoltai, s ifju Pető, s hű társok Figedi, nyolcvan
Kísérőikkel, buzogányát vitte közöttök
Gergely is, és Izsaszeg berkén lappang vala lesben.
Erre kalóz törökök, mint terjed híre, jövendők,
És ezeket várák békétlen az egri vitézek.
Megjöttek, s ím a dobogást, mely zajtalan éjben
Elhangzott egyedűl, rendítő harci süvöltés
Nyomja el, és ropogó fegyver zendíti föl a zajt,
Első, aki magát láttatja vitézivel, Arszlán,
Aki nagy eldődink sírján gázolva, Fehérvárt
Bírja lakásáúl. Rettentő látni: oroszlán
Fekszi kemény vállát, s kerekes pajzsára hasonló
Bőrt vona, s bojtjaival környül foglalta szegélyét.
Még patyolatján is, mint címert, hordoz oroszlánt
Szép remekűl kiemelt művel tűzöttet aranyból.
Útja körűl meggyúlt ágat tíz ifju lobogtat.
Ez jöve ötször ezer buzogányt indítva magával,
Oly botorúl, hogy majd éjente berontson Egerbe,
S győztösen Amhátnak seregét szemlélje faláról.
Őt kísérte Omár, nem tudva, nem űzve, hová megy,
S hétszázan mentek dárdás katonái nyomában.
Sorsa makacs lóként viszi őt zabolátlan erővel,
Mint fáradt lovagot, s fásultat ezernyi csapástól.
Nem mutat ez ragyogó címert pályázva mezőben,
Nem gyöngyös boglárt. Mint szíve, ruhája is éjszin,
S barna zománcok alatt jó fegyvere rejti világát.
Mindezek elhaladák a lesben ülőket, előttök
Sátorokat vervén. Végűl mint gyászfa lehajtott
Fővel csak maga nem nyughatván annyi ezer közt,
Álla Omár, s tépett lelkének részei, ilyen
Gondolatok verték hajdanta kivánatos álmát:
„Csalfa szerencse! miért rettegjen téged Omár még?
Könnyü remény szárnyán botorúl hova törjön utánad?
Elhagytad, hölgyül fogadá a bánatot, a bút,
Ágyasa lett a bűn, s minden kínjával az inség,
S vad kétségbeesés szántá el lángos ekével
Élete szép mezejét: sivatag most, s az lesz örökké,
Mert a boldogság ki van irtva belőle gyököstűl.
Még mivel áldhatnád? ha nem, ami vasában is itt van,
S nyugszik erőtelenűl, a rejtett arcu halállal?
Vagy mivel árthatnál letiport lelkének ezentúl,
Mint örökre nyugott, a már nem szörnyü halállal?
Hír, s te az életnek gyémánt koszorúja, dicsőség!
A nemes ifjúnak hajdan kedvezve mosolygók,
Ah mindenre mosolyghattok még, csak nem Omárra,
Szégyene halmain áll, nem nézhet vissza reátok:
S Ída, magas mennynek hódító képe imént, most
Hamvadozó csillag, haj! annyiszor égbe kiáltott,
S megsiratott Ídám, mért kellett téged Omárnak
Látnia, s láttodon a kőszívnek lángba borulni?
Nem mondhatja tovább: álmodjál szépen Omárról,
Mert te nem ösmered e gyűlölt nevet, a pokol és e
Társai ösmerik őt, átokkal mondja hazája.
A haza is, hah! a belső lángokban evődő,
Hamvai közt átkoz, mert vérzett szíve kezemtől,
S pusztítás által lettem szép földein urrá. –
Ím hogyan elvesztem! de tovább e bűn sora nem megy.
Aki legelső jön, s rám azt ordítja: »magyart ölj«,
Azt ölöm el, s vele mindeneket, kik utána jövendők.
Akkor tán ismét Haidor lesz bűnös Omárból,
Isten is, aki elől bujdostam hasztalan eddig,
Tán mikor elveszek így meg nem könnyezve, felejti,
Hogy voltam, s nem kér rettentő számot ügyemről.”
Így szive zajdulván, omlott bús gondja Omárnak,
Mint rideg öblökből omlik dagadozva setét ár.
Szerte pedig bomlott csapatok telepedtek, az éjet
S csendes csillagokat keltvén sokféle robajjal.
De hogyan esti madár kirepűl suttogva, jövének
Titkon az öldöklők, s ki előbb mint Zoltai? Tízen
Tűz mellett ültek vacsoránál barna pogányok.
Őket egy ugrással száguldó Csillag elérte,
Másodszorta szökék s nyilként elszállva fölöttük
A legszélsőnek velejét vas lába kidönté.
Zoltai akkor egész hatalommal fordula rájok,
S mint gyermek kezitől elhullnak az őszi bogácsok,
Úgy ez előtt az egész csapat itt elhull vala szörnyen.
Megy tova, s már Figedit harcban szemléli hadával,
S mint két ágra szakadt villám, most ketten omolnak
Kárral, erőszakkal; százanként hajtanak embert,
S a fölijedt tábort némán gyilkolva hasítják.
Oldalt éri Pető a fegyverhányva futókat,
S mint érett almát, szedi őket rendre dsidával,
Negyven régi huszár szabdal mellette haraggal.
Csorda gyanánt így a tábor nagy része tömötten
Fut, hol mindeddig meg nem mozdulva halálként
Nyugszanak a hajdúk hademésztő Bornemiszával.
Ott ezek a szaladó tábort cső végire várván
Mind egyszerre vasat nyomnak. Csattogva okádja
A megütött sárkány haragos szikráit, utána
Kétszáz villámlás rettenti az éjet, az öblös
Érctorok elbődül, s ropogással szórja tekéit:
És elmennek azok, kisded szolgái halálnak,
Mint tolvaj denevér, szaladó törökökre rohanván.
Sok ki imént ízes falatok közt válogató volt,
Most keserű ónt nyel, s fogait bő vérrel okádja.
Sok nem renyhe karok lesznek rest, csonka darabbá,
Legragyogóbb szemek a kialutt fényeknek ürévé.
Még a férfierő roppant épűlete, a mell,
S a vasümög sem elég veszedelmet tiltani: hullnak
Bajnokok, és rohanó paripák; sok lótalan ember
Vész el iramlók közt, sok uratlan ló viszi nyergét
Dísztelenűl, s szomorú sívással nyargal előre.
Míg ezek így vesznek, már Zoltai messze behatva
Visszavivókkal küzd Arszlánnak sátora környűl.
Már kópjája kiszállt, mint gyors hű szolga, kezéből
Elmene vérszomjas tőrével alaptalan útán
S Arszlán apródját nyakszirt a tűzbe szegezte.
De szilajon fölkelt égő dühödéssel Oroszlán,
S négy bajnok szerecsen kelt föl vele, lélekijesztők
Ördögi képeikkel, mikor ülnek az éji tüzeknél,
Dúló szörnyetegek, s az enyészet szelleti harcban.
Mindezek a szaladók útát rémítve elállták,
S köztök az öldöklőbb Arszlán így harsoga messze:
"Gyáva hitetlen nép! hova futtok nyúlszivek innen?
Tolvaj ebek jöttek, nem bátor hősök Egerből.
Álljatok el, mert e vérbíboros élü szekerce
Még annyit megemészt, amennyi szaladni tudó van.
Álljatok el ti hitetlen ebek! én aki fut, annak
Testét e vassal, lelkét átokkal ölöm meg."
Így szólt, s egyszersmind zászlót hordozva balában,
Ölt az iramlók közt, szerecsen négy bajnoki víttak
Más helyen a szaladók réműltségével, előttök
Kopjákat hányván; de merész rohanással az űzők
Rendeit is bontják, s győztös magyarokba merítvén
Kardjokat, a diadal dölyfét rettegni tanítják.
Mint hegyről lefutó nehezével az áradat omlik,
S gátja találkozván, nagy zajjal visszatorúlva
A sikot, és a hátrahagyott hegyhátat elönti:
Úgy itt a szaladók vas gátat lelve halálban,
Összesivalkodnak, s amelyen ijedve futának,
A harcnak mezejét küzdő sokasággal elöntik.
S már a visszaütők, s az ölésben lankadozók közt
Nincsen egyenlőség. Egyedűl áll közbeszorúlva
Zoltai százak előtt. Vért sírva vitézi szivében
Hasztalanúl tör utána Pető, gyors Figedi testén
Hasztalanúl viszi annyi sebét társának utána,
És töri dárdáját; vassá merevedve megállnak
A törökök, s holtak tetemén harcolnak az élők.
Zoltai áll egyedűl, s már nincs húsz ölnyi szabad tér,
Melynek erős kézzel, s elszánt hideg állapodással
Még ura: szerte körül dárdákkal borzadoz a föld,
S hangzik ölő gömbnek szomorú suhogása fülében.
Most hasad a hajnal, szomorún meggyújtja világát,
Kénytelen a beszorult küzdőt árulni pogánynak.
A tér megrövidűl. Kis látköre rettenet, és vész.
Mindennél rettentőbben a négy szerecsennek
Látja nyomúlását; de magát is véres Oroszlánt
Látja megállított népével visszarohanni.
Még csak jó szive, és röpülő kopjái segítik.
A végsőt löki most, s már a szerecsennek agyában
Reszket az, és velejét megfúrva lehúzza magával.
Esve is oly iszonyún ott fetreng Afrika hőse,
S végső vágással dúlt földbe meríti le tőrét.
Annyival ádázban megbúsúlt társai jőnek,
S véres Oroszlánnak hangzik riadása közöttük.
Zoltaival szomorún foroga pályája-fogyott mén
S reszket ülőjének veszedelmén mindenik íze.
Másodszor ropog a kétszáz érc öble azonban,
S a romlás kapuján Gergely katonái betörnek!
Mint ugyanannyi halál, órjásként gázol, öl és űz
A fene hajdúság. De magányosan annyi ezer közt
Kürtszava így hallik hademésztő Bornemiszának:
"Zoltai! megjövök," és legelűl ott terme bajánál.
Vasruha volt testén, s léptében messze csörömpölt.
Mint kapuval, látszott paizsával menni, födötten,
S mordályos buzogányt forgat vala jobbja vigyázva.
És valahányszor ütött, egy mordály sűle ki benne,
S ellenségi közé magvát hintette halálnak.
Most is nem mene ő fegyvert mutogatni bolondúl,
De hamar a három szerecsennek elállva rohantát
Közbecsapott. Pillantat alatt mint rongyot eloszták
Pajzsát a rohanók, s vas testén csönge acélok.
Ő pedig a vas alatt bátran közelítve az elsőt
Mellben üté, s buzogánya fején kisüvöltve nehéz ón.
Attól a szerecsen némán fordúla hanyattá,
S általütött torkán elakadt a szóval az élet.
Társai elhűltek, s önkényt hátrál vala lábok.
Még négyszer dördült Gergely buzogánya közöttük,
S annyiszor emberölő csőből kiröpültek az ónok,
Hasztalanúl verték csorbává kardjokat: ők is
Nagy sebben vesztek hademésztő Bornemiszától.
Arszlán ví vala még, de mikor pattogva előtte
Rengett a buzogány, megrémült szíve felejté
A dühöt, elszaladott, s mentségét bizta lovára.
Kétszer fordult meg botorúl kísértve szerencsét,
Annyiszor űzte setét Gergely, mint éjjeli felhő
A lemenő holdat, s buzogányát rázta nyomában.
Mint szabadúlt súlyom, száguldott Zoltai, szerte
Dúla Pető, s Figedit megölöttek vére borítá.
A hajdúk pedig ordítván a könnyű huszárral
Versent futva, futó törököt gázoltak az erdőn.
Csak maga harctalanúl nyugodott hős karja Omárnak,
S mint ezelőtt, kardját most nem festette magyar vér.
Mint álom folya el tündér ragyogásu patakban
Szép kora lelke előtt, és a haza, mint becses ősz rom
Múlt nagyság mezején, szomorún vonzotta magához.
Már seregét elhagyva futott, amerre magyarnak
Büszke kiáltását hallá, de nem érhete véget.
A szaladó Arszlán tőrrel megszúrta derékon,
S amint barna lován látá elhajlani, monda:
"Gyáva eb, itt vessz el, te hitünk tapodója, te voltál,
Aki miatt szaladunk, de maradj el örökre neveddel
S itt megemésszenek a farkasnak kölykei téged."
Szóla, s vitézségét itt hagyva hitetlen Omáron,
Vitte gyalázatját a száz seregeknek elébe.
Hátrahagyott kincsét sisakokkal marcona hajduk,
Gyors lovagok mérték egymásra. Pető nyere sátort
Gazdag arany gombbal, sisakot nyere Figedi fénylőt
Gyöngyös ezüst műből, gyémántos sztambuli forgót
Zoltai, legragyogóbb diadalt pedig a hademésztő
Bornemisza, s ez volt a dísznek tolla sisakján.
Visszasiettek, s ím, amint mennének, az elhullt
Testek halma közűl ily szózat hangzik előttök:
"El ne tiporjatok, oh diadalmas bajnokok! engem;
Nem kérek sokat, az minden kérelme szivemnek:
Hogy ha keresztények, ha magyar név hívei vagytok,
Hagyjatok elmennem veletek, s meghalnom Egerben."
Szóla, s nehéz derekát támasztá gyenge kezekkel.
Mind bámúlva körűlállták, és szánakozással,
Mert idegen szájból, mint vélték, oly hatalommal,
Oly tisztán hangzott sziveikhez az ősi magyar szó:
Pajzsaikon viték, a sors-üldözte Omár volt.
Szép halovány ifjú nyugovék a nem puha ágyon,
Álma borongó volt, az aléló szellemek álma.
De büszkén kis Eger kapuján bemenének az ádáz
Férfiak, elragadott zászlókkal díszesek; a ló
Délcegben robogott diadalmas urának alatta.
Sok bíbort, sok rézüngöt hurcol vala testén,
S drága török fegyvert, s elszabdalt párduci hátat.
Volt ki magas dárdán nagy barna szakállu töröknek
Vitte fejét szörnyen, s mutogatta az egri falak közt.
Rab törököt pedig egy sem vitt, mert akit elért a
Harc keze, általadá az örök nem-létnek ölébe.
Fölségben delel a nap, az éj munkái setétek,
Mint maga, feltünnek borzasztó fényben előtte.
Jő Ali, s látja futó seregével véres Oroszlánt,
Jő tova, s gyászba borult Izsaszegnek eléri határit.
Léptenként, mint aki kevély álmában ölelte
Vágyai célát, s most visszás képekbe ütődik,
Meg-megakad, s a romlásnak mezejében imígy szól:
"Mennyi vitéz hever itt, te öröklő Allah! ha ennyi
Kár nem elég egy vár elfoglaltára törökből,
Én soha hű szolgád ne legyek, s te, nem istene, zordon
Öldöklője vagy a népnek, mely holdodat őrzi.
S bár csak egyet látnék, egy sincs magyar annyi török közt.
Akik egyébkor váraikban reszkettek előttem,
Így harcolnak-e most? de nem is kell kétlenem: a várt
Csak vendég katonák, soha el nem hagyta magyar még.
S itt magyarok vannak, harc által veszni kivánók.
Mint mond majd Amhát? de ne mondjon semmit! Egernél
Lássa, hogyan pusztúl, ki Alit haragítja fejére."
Balgatagúl így szólt, s tovaszállt a vér mezejéről.
Jött ezután nagy végtelenűl a sokhadas Amhát,
És ez is a romlás mezején így szóla megállván:
"Vaj! mi hamis szó volt, mely engem idéze Egerhez.
Itt nem azok laknak, kik harc hírére futókká,
S várokat elhagyván tengőkké váljanak erdőn.
Itt sasok, és az ölő viadal vad párduci laknak,
Rettentők, mint őseleik Nándornak alatta,
Kiktől holdunknak vérrel be van írva világa.
Rajta! tovább Amhát, itt nem jó késni sokáig,
Gyászt lehel e térség, minden szellője sohajtás.
Bár, kik Egert lakják, mind elpusztulnak erőmtől:
Annyi alig veszhet, mint itt már elvesze bennünk."
Szóla, s nagyon szomorodva tovább elszálla hadaival.
Költözik a sok nép, mérföldek nyögnek alatta,
Maklárt, s szép Tihamér völgyét gázolja török mén.
Éjszakról, hol az ősz István kipihenve, gyönyörrel
Nézte kelő várát, fészkét sok bajnak azontúl.
Hol szép régi nevét hosszan fenntartja Királyszék,
Ott is most patyolat süvegét mutogatja pogány fő,
És sok erős bialok hurcolnak durva tarackot,
S zörgő vaskereken feketés pokolöblü szakállast.
Szerte pedig mind Almagyarig, s Felnémeti dombos
Földeig a zászlók, s kopják lobogói mozognak.
Közben idomtalanúl a harc réz torkai, kürtök
Rengetik a levegőt harsány szavaikkal, ezer síp
Küldi süvöltését, perel a dob, csattog az érctál,
S örvényez fülütő zajolással az összeveszett hang.
Mint tenger, mely hullámlik, s nem háborog immár:
Úgy telepedvén a tábor nagy teste, helyenként
Még mozog, és nyugtát csapatok lebegési zavarják.
Fenn Ali, mint felhő, völgyekben táboroz Amhát,
Oly fölösen, hogy Egert könnyen vállokra kerítvén
Bajnoki, mint morzsát, ragyogó Sztambulba vihetnék.
Oh Eger! a sziklák nem tesznek téged erőssé,
Minden erőd a bátorság, mely hős fiaidban,
Mint az örök gyémánt ragyog, és nem retteg időtől.
Tárt kapukon jár még a bízott lelkü magyarság,
Hord eleséget föl, vizet is tömlőkben Egerből,
S gúnnyal itatja lovát a száz seregeknek előtte.
Ég Hanivár, Kámber dárdáját rágja dühében,
Cseltől tart Amhát: rohanásokat ója tilalma.
Így szabadon szállítja Dobó a várba hatalmát,
A várast pedig égeti, és rombolja, hogy abban
Várvédők ellen ne lehessen fészke töröknek.
A tűzpor harsogva dobál sziklákat az égre:
Dőlnek az oszlopok, a tér utcák házai földdel
Lesznek egyenlővé. Szép hold felhozza világát,
S romja fölött áll meg szomorú ragyogással az éjben.
Nyugszanak: a vár és várnak környéke halállal
Teljesen, a békét ölelik még alva, borongó
Álomban, melyet fel fog dörrenteni a harc,
S tűnetiből órjás képét alkotni veszélynek.
Éjszaki vársarkon terem áll a föld kebelében
Mélyen, erőszak elől eltéve falaknak alája,
Ablakain csendes szellő suttog be, s az elzárt
Lelkekhez tisztább levegőjét hordja az égnek.
Ott nyomos éjben erőtlen fény rezgésinél csend
S nyúgalom űl a megsebesűlt ágyára, s körötte
Írt kegyes angyalként elegyít az aranyhaju szépség.
Ott kínlódik Omár nagy sebben, mint letörött ág,
Már csak alig függvén a létnek örök tövü fáján.
Élete még egy vágy, egy láng-forralta sohajtás,
Mely ha nehéz búval kiszakad végtére szivéből,
Megszünik, és a lány többé nem hallja nyögését.
Ott tíz más sebesült keres írt testére, s bajában
Szomju tekintettel minden mozgásra figyelmez,
S ím ajtó nyilik. Ída, Dalár borzadva köszöntik
A szomorú csendet; két líliom ég kezeikben,
Két hószínü szövétnek. Az éj mint elfut az ékes
Hajnal előtt, a barna homály úgy oszlik előttök,
És szépségök előtt. Kebelét föltárja setétség,
S a nyavalyások előtünnek sorvadtan ijesztők
Marcona képeikkel. Kitünik fekvése Omárnak,
Amint elfordulva fejét karjára nyugatja,
S forróságában szavakat rebeg ajka: koronként
Tépi pogány mezeit, s látszik harcolni magával.
Ott társát szólítja Dalár, s így ejti beszédét:
"Nénike! nézdsze pogány török ott mint szenved az ágyon,
Vedd oltalmad alá: én félek tőle, szegénytől,
Oh pedig olyan igen sajnálom, mert idegenben
Itt egyedűl vagyon, és nincs aki kesergene rajta.
Nem fog ez ölni magyart, de veszen kebelébe tanácsot
Végtelen istentől, s megtér gyógyúlva hitünkre.
Menj te azért s lásd el, magam addig odább megyek, és e
Némberiekkel az ételeket sebeseknek elosztom."
És elmentenek. Ída legott fordúla Omárhoz.
Összetalálkoztak, s mi nem úgy mint egykor az első
Lángokban, szemeik, nehezek most régi keservtől,
S a szakadott szív éjével terhelve borongók.
Egykor szép szemeik sugaraiból szőve szivárvány,
A kegyelem hida volt közös érzelmöknek az ösvény,
S köztök azon, mint két várnak vendégi, örökké
Egymást látogatók, a vágy, a kisded örömmel,
S rózsa szeméremnek kocsiján vonakodva te jártál,
Oh szerelem s sziveik teremét felváltva köszöntéd.
A tündér hidat és alakit fölvonta irígyen
Régi hazájok az ég, s föld kínját hagyta helyettök.
Most pillantataik, mint testvér vándorok éjben,
A sivatag mezején egymást rettegve gyanítván,
Végre megösmerik, és ámultan visszaijednek.
Látja Omár, hogy nem boldogság, nem szerelemnek
Üdve az, ami szegény Ídát hervasztja: felejtvén
Ön bajait, mély lelkéből így fejti beszédét:
"Látlak-e, oh örök ég! esztendők mulva, veszendő
Bús várnak közepén így látlak-e tégedet Ída?
Még csak ez egy baj volt Hiadornak hátra ezerből,
Hogy te is annyira légy, mint ő boldogtalan! Oh ez
Arc, ezen elfáradt szem mást olvastat eszemmel,
Mint mikor elmenvén kétség nyila ége agyamban,
Akkor utánam kín s a féltés ördöge súgá:
„Fuss Hiador! boldog nélkűled is Ída” s futottam,
Mint kit az áradat űz, s kebelében hordja kigyóit.
És mikoron Hiador romjából lettem Omárra,
S vérzettem törökért magyar ellen az ütközetekben,
Akkor is ördögeim súgák, hogy vesszek örökre:
,,Jaj neked! Ída hitét még egy csók várja, csak egy még,
„gvan! s esküiben Hiadornak nincs neve többé.”
Mind ily gondolatok kergettek, mint vadat a vad,
Ártóbban dúlt, hogy lakodat földúlja, acélom.
Nem lele, megfáradt a bűnben lelkem: epedtem,
Hogy boldogságod közepett még lássalak egyszer;
Hogy csak egy elszakadott sugarát felfogjam elorzott
Üdvömnek, csak egy eltévedt pillantat utószor
Öntse beéjjeledett létem vadonába világát
Szép szemeidből, szép szemeidnek gazdag egéből.
S ah hol vannak azok? mi kegyetlen bú üte pártot
Ellened? ifjú kellemidet mely bánat orozza?
S mely, mint játszi madár dallal kele szíved eréből,
Ah hova lett szépségedtől az előbbi vidámság?
Gyöngyei villognak bús láng-forralta szemednek;
Nem szólasz: rózsás partokból, Ída, mi tette
Sírrá ajkaidat, hogy némán, zárva találja
Haldokló Hiador, s bucsuját ne vehesse belőlök?
Ezt nem idő, három rövid év ezt nem teszi: perc az
A boldogságnak; de maró bánatnak örökség,
És neked is, nekem is, sok bajt tűrőknek, örökség!
Oh az egész természetben nincs semmi örömhang,
Nincsen erő többé, mely engem tenne vidámmá.
Mert te is, életem és gyönyöröm szép mennye, borongasz,
S boldogságodból nincs ami leszállana hozzám."
Szóla, reá fájdalmaiból így válaszol Ída:
"Mit mondál Hiador, kiszakadt jobb része szivemnek,
Mit mondál te nekem, vígyáztalan, oh ne riaszd föl
Alvó bánatimat, boldogtalan Ída nyugalmát.
Elmentél, törökért folyt bajnoki véred: az ég is
Úgy engedjen meg, mint én kedveltelek, és most,
Bár keserítetted, nem tud vádolni szerelmem.
Nem, Hiador, Ídát nem örömnek hagytad ölében.
Kérlelhetlen apám letörölte az élet egéről
A szép csillagirást: neveinknek fénykoszorúját,
S klastromi üszkökkel bús vár leve éji lakásom.
Mint nem örülhettem, mint nem vala hajnalom, és a
Fájdalom ölyve sebes szivemet mint tépte, ne kérdezd.
Kértelek, elhangzott panaszom vén falhoz ütődék
S szentek szobraihoz; minden kő halla zokogni,
Csak nem az ég: attól nem jött valahára segédem.
Oh ne keress szemeimben eget, ne keresd az elomlott
Kellemek árnyékát; amint vala, s most vagyon, Ídát
Össze ne mérd; mert semmibe dől kétszerte reményed.
Egy van örömkor az életben, szép rózsa napokból
A kéj árja körűl koszorúvá fonva. Vidáman
Mint búvár, megy az ifjúság közepette. Jaj annak,
Aki nem örvend itt, s szilajúl elhányja virágát.
Mink nem örűlhettünk; te futottál csalfa gyanúból,
Engem elért darabos pályán a sors keze. Még egy
Kincsem, az elhamvadt szerelem szikrája: setéten
Űl lelkem mellette, s fölül tündér suhogással
A bús emlekezet gyász fája lebegteti fodrát.
Oh Hiador! ide térj, ha kivánsz Idára találni.
Itt leled őt honn, a szomorúság puszta vidékén,
Hol szép álmaiból, s a multak gyász fonalából,
Mint hálót, szövi gondköltő elméje regéit
A boldogságnak, s Hiadorral végzi, ha fárad."
Még sokat és búsan szólának örömtelen éjjel
A szeretők; de szivök könnyűlt a régi panasznak
Szóra kerűltével. Hiador fennűle sebében,
Ída köté be, s el-elszörnyedt láttára, szemében
Faggyá lett a köny, s hidegen futa végig az arcon.
Elhajlott Hiador, s amint karjával utána
Ída segítségűl leborúlt, elcsattana bágyadt
Csókja szelíd ajakán, s ez volt búcsúja örökre.
Mintegy ijedve kapá elhamvadt gyenge világát
Ída, s Dalárral az éj teremét elhagyta sietve.
De Hiadort mélyebben üté Arszlánnak acéla,
Mint gyógyíthatnák; érzé, hogy vége közelget,
Mindennél inkább pedig érzé régi szerelmét,
Mely hogy örökre kiégjen, még fellobbana egyszer,
S tiszta gyönyör lángját árasztá minden erében.
Akkor az elsebesűlt Hiador fölszóla utószor:
"Elveszek ím, s nem bú, nem bánat erőszaka öl meg,
Sebben sem halok, a vad Oroszlán kardja sebében:
Mert azt gyenge kezek kötözék el, szánakozó szem
Harmatozott le reá. Nem is aggság visz tova engem,
És nyomos esztendők; de korán ép ifju koromban,
Oh szerelem, lelkem szép boldogsága! te ölsz meg.
Még, ha van álom az élet után, csak egy álmot ohajtok,
Egy pillantatot a nagy öröklét boldog egébe,
S látni dicső Ídát, amint szemléltem először
Bútalan évében, mikor ifjú lelke szemeiben
És nemes arcain, és tündöklött mindenik ízén.
Ahogy először rám fordúlt nagy barna szemével
Mindkétféle szerencsének birodalma, s hogyan szűz
Ajkai elhagyatott Hiadort mosolyodni taníták.
Oh csak ez egy látást engedd, mindennek adója!
Vesszek el aztán, tégy morzsává fergetegidben,
Tégy habütött szirtté, s ne legyen több álmom azontúl!"
Így végezte szavát, és álmai jöttek, öröklők,
Mint a lélek, mely végnélküli képzeletével
Messze jövendőben lakot állat előre magának,
S azt minden gyönyörök seregével tészi dicsővé.
Ída jön, és halovány ajakát ébreszti hiába,
Társai jőnek elösmervén a régi barátot,
S hült tetemét ölelik: Hiadornak nincs sebe többé,
Egy volt, a keserű élet, s azt sírja befogta.
Hajnal aranykapuján a nap fejedelme kijött már,
Szerte körűl a háborodott néptenger elömlék.
Közben Eger, mint kis sziget áll, s néz fergetegére.
Már kapuját vendéglakként nem tárja továbbá,
Mint a régi világ óriás temetői mezőben,
Vagy ki magát nagy bércek alá elzárta halálra,
Áll olyan komoran, s csak egy úta van: égbe sohajtás.
Túrnak egész nap az ostromlók: dél, napkelet, éjszak,
S a csendes nyugat el vannak foglalva kezöktől.
Százezer ásónak remeg a föld kérge vasától,
S mint tündéri müvek, kis időn mély völgyei nyílnak,
S partain új dombok tolakodnak az égre: alattok
Ámhát és Ali, s vén Ulemán ágyúi mozognak,
És nyelik a tűzport, töltöznek barna tekékkel:
Készen az üszkökkel rettentő férfiak állnak,
S a jeladást várják. Még minden nyugszik: az egymást
Pusztító elemek fagyait még szikra nem oldja,
S mint anya, mely karján kártévő gyermeket altat,
Béke nyugalmával hordozza tekéit az ágyú.
A holló bátran siet el fészkébe, s fölöttök
És Eger orma fölött nem fél költözni az esztrág.
Alkonyodik; mert ily csalokat gondol vala Amhát,
Nappal irányzott ágyúit hogy ürítse ki estve,
S a véletlen ütött kapukon kész népe betörjön:
A szerecsen Menethám, a döntő Kámber, Oroszlán
És a hírkereső Hanivár, mint vont idegű nyíl,
Álltanak a résen, berohanni, ha kellene, készek.
Jel löveték, fényes gömb a maklári tetőkön,
Mely egyedűl, mint szép csillag, felszálla, s tüzével
A bús alkonynak szabadon szegdelte homályát.
S ím egyszerre kibődültek táméntalan ágyúk
Egybecsapó felhők erejével, s a viharoknak
Szörnyü hatalmával heves érceik összedörögvén,
Nagy sokféle süvöltéssel kirohannak azokból
A por-emelte tekék, s amint a falba harapnak,
Még tova eltévedt hangjok bömbölve, ropogva,
Bujdosik a völgyben, s dörejével ijeszti az alkonyt.
Távol földre szegett füllel nem nyughatik a pór.
Mintha belűl a nagy földnek vas szíve dobogna,
Vagy beszorúlt órjás készülne kitörni belőle,
Döngetvén gyökeres tetejét sok ezernyi ütéssel:
Úgy sürüen s hosszan zendűlést tompa morajjal,
S hall fojtott dörgést, nem régi csodáit az észnek.
Itt ugyan a gömbök sürüen szállongnak Egerhez,
Döngenek a kapuk, a hulló kövek üldözik egymást.
Látni tüzes vasnak röpülését néha közöttök.
Sok mint könnyü madár, mely kél szárnyára lapályból,
Elmegyen, és akadály nélkül, megjárja nagy útát.
Görbe szivárványként fest lánghidat a levegőben,
S rajta halált, és tűzi veszélyt villogtat Egerre.
Sok terhelt gyomrát földszint hordozza, s koronként
Megszökkenve tüzes szárnyával pázsitot éget.
Majd ha kövekre botol, fölemelkedik új dühödéssel,
S a remegő légen magasabban hordja hatalmát.
Megszünik a dörgés, s most nyilként négy kapu ellen
Rontanak a vívók; de nem álomfészek Egervár:
Ártalom, és törökök veszedelme uralkodik abban.
Hosszu setét kapu áll roppant várfalnak alatta,
Mely szűk torkával mind a két várra kiszolgál,
És a ki- és bemenő katonákat rejti veszélytől.
Ott a két várnagy száguldván összejövének,
S harci Dobóhoz imígy a bátor Mecskei szóla:
"A török, úgy látszik, ki akar dörgetni Egerből.
Mit gondolsz, ha kaput tárván, a nyúgati árkon
Vén Ulemánra ütök, (mert őtet láttam az úton
S rendetlen hadait telepedni) de úgy hiszem istent,
Hogy markába törendem az üszköt, s szürke fejére
Gyújtom az ágyúkat, s minden népére; te addig
Hármasan a bőgő mozsaraknak visszafelelhetsz,
S a gőgös tar üvöltését így mára elöljük."
Szóla, s tekintete úgy mutatá, hogy nem tesz üres szót,
S szól szive hírével; de merész társára lenézvén
Harc ijedelme Dobó, így szóla viszontag ezekre:
"Amiket itt mondál, bajtárs, noha kárral esendők,
Kétem sincs, hogy tenni mered; de idő leszen erre
Másszor is, úgy hiszem; a törököt most várjuk el inkább.
Szállni közel, látod, lövetinktől nem mere hozzánk.
Ágyui csak távol bömbölnek, s a teke fárad
Míg ideér, s belső falainkról visszacsapódik.
Forró gömbjeit is gonoszul hordozza szerencse,
Hulló szikra gyanánt pislognak szerte mezőkön,
S mely bejön, elfáradt testét görgetve, peméttel
Kergetik asszonyaink, s nedves ponyvákkal az utcán.
Várjuk azért, ha talán haddal jőnének ezentúl,
S úgy hiszem eljőnek, mert már némulnak az ágyúk,
S lassu dobaj, mint tolvajoké, közelíti kapunkat.
Rajta merész bajtárs! most váltsuk vissza nevünket,
S gyáva pogány rabból tegyük úrrá, rettenetessé.
Most mi lövöldözzünk: Gergelynek lángkoszorúi
Megnyítják az utat, melyen törökökre tekéink
Hulljanak, de ha ki még eljő falainkhoz, az éltét
Mennykövező kezeink erejétől hagyja lehúnyni."
Szól vala, s hóka lovát fordítá, visszalovaglott
Mecskei is, s a belvárban végzette parancsát.
Úgy lőn, mint akarák, Gergely koszorúi lidércként
Elmentek haragos sugarakkal az éktelen éjben,
És kitünék tekenő paizsával Kámber alakja,
Amint oszlopként buzogányát rázva közelgett,
S nagy lépéseivel sietett elnyelni az útat.
A rohanók minden részről rémítve kitűntek,
S mindennél inkább Hanivár, a nándori hadfő,
Aki elűl a vak levegőt szegdelte, s röpülvén
Sárkányvérü lován dárdáját hozta Egerhez.
Tömve nyomúlt a nép s megvillana fegyvere. Mostan
Lőtt koszorúi után a vár megbődüle mind négy
Oldalain, s jégzáporként elszórta tekéit.
Negyven rézkebelű sudaras pattant ki először,
És ugyanannyi mozsár ontotta dörögve veszéllyel
Megrakodott fiait. Reng, búg, fütyöl a levegőben
Sok rohanó teke, s most nem az álló kőbe csapódik,
Vaskapun el nem akad; de tör, és marcangol elébe
Száguldó törököt, s mint véres száju oroszlán
Megdöntött sorokon rohanását jegyzi halállal.
Már az okos Menethám nem kísért csalfa szerencsét,
Megfordúl, s amint sisakatlan népe között fut,
Még sokan elhullnak mellette; de ő megyen, és az
Éjet, az öldöklő tűzport átkozza magában.
Tébolyog és fene mérgében fú lángot Oroszlán,
Elveszté az irányt kapuhoz, s ment víni sarokra.
Ott sűrű lövet érte hadát a déli toronyból,
S amint a fal alól mégsem mozdúla, keresvén
A kaput, és az erős falakat dárdákkal ijesztvén,
Őt forró lúggal Robogónak hölgye megönté.
Áll vala sasnőként, férjéhez szűre hasonló,
Nagy deli némberi fenn, nevezék őt Zondorilának.
Ez csak imént a tűzgömböt kergetve merészen
Járta Eger közepét, most fenn várszegleten állván,
A dühödő Arszlánt addig kísérte szemével,
Míg tornyához ütött. Ott arcúl érte sütő víz.
Mint mely lombot az ősz első dere csap meg, azonként
A török elhajlott, s hullott sürü barna szakálla,
S a bajusz, arcának legbüszkébb dísze: hogy eszmélt,
Megfuta, s fél bajuszát sírván hordozta kezében.
Kambert út közepén elhagyta üvöltve az új nép.
Hasztalanúl vittek kapudöntő karjai szálfát:
Mecskei kopjákkal, s csővel kergette falától.
Csak maga hírkereső Hanivár nem ijedve lehulló
Népe fogyásától, szágulda Egerre; de nem lelt
Mint várá, leomolt falakat, nem tört kaput, épen
Állt az egész oldal, s fokait mutogatta kevélyen.
Akkor az ifju nehéz dárdát elsujta kezéből,
Mely a cser kapuban reszketve megállt vala; nyomban
Fölszólalt: "A síkra vitéz, ha vitéz van Egerben!
Jertek, hírkereső Hanivárnak mondanak engem,
S Nándorba lakom én: ki vivand meg Nándor urával?"
"Másszor jó Hanivár", hangzott le az egri falakról,
"Majd ha világos lesz. Ha meguntad az életet, ordíts
Zoltait, és ez elöl szörnyebben, mintsem akarnád.
Sőt valahol Hanivár terem, és képedre hasonlít,
Mind az egész hadhoz kész lesz beszegődni halálnak,
Annyira nem restel törököt küldözni pokolra."
Szóla, de hős Hanivárt tíz cső ropogása ijeszté.
A kilökött aranyos dárdát elhagyta boszúsan,
S amint visszarohant, pajzsát hátára borítván,
A kibukó holdnál suttogva repültek utána,
S messze lekísérték denevérszárnyakkal az ónok.
Multanak a napok, és egy sem harc nélkül. Az ágyuk
Mint pokol öblei szüntelenűl durrogtak Egerre,
S vissza kemény választ eregettek kisded Egerből,
Mintha tanyát minden mennykő itt tartana, s a föld
Minden fergetegét ide egy táborba vezetné,
Napról napra halál veszedelmei zúgtak, alá s fel,
S Maklár és Tihamér, s minden hegyek összedörögtek.
Még sokszor kapukat döngetni kijár vala Kamber;
S ösmerték a váriak őt, ösmerte leginkább
Nagy Robogó, ki sokat küzdött vele s hogy ne felejtse,
Jelt üte holdviselő mellén dárdája hegyével.
Még sokszor ragyogó paizsát hordozta körűl a
Hírkereső Hanivár, és Zoltai! Zoltai! zengett
Harcszomjús ajakán. Valamerre rohant vala, őtet
A mindennél szebb Leilának szép szeme nézi,
Az köte jelt balján, pirosan, mint arca, fehérlőt,
Mely lobogásával nem hagyja nyugonni szerelmét.
Jártak utána Pető és Figedi sólyom ikerként,
El nem foghatták; de gyakorta, ha hajnalodik már,
Zoltai, és Hanivár harcolnak Egervize partján.
Visszarepűl Hanivár, s hova inkább, mint Leilához,
Vén Ulemán végső sugarához az édes időkből.
Titkon nyitja meg a sátort, s amint belejárúl,
A mennyet s minden gyönyörét oda zárja magával.
Ott legelőbb így zeng Leilának ezüst szava hozzá:
"Ah te vagy, ily pusztán dísz nélkül hagyva; ki bántott
Tégedet oh Hanivár? mely bajnok szaggata így meg?
Véredet arcaidon mely vad kar tette patakká?
Nem harcból, de oroszlánok barlangjaiból jősz.
Szörny az ijesztő sárkányból, s vad körmü huszárból,
Mely neked árthata, mert ember nincs senki vitézebb,
S még soha ily kárral nem jöttél vissza csatából."
Így szólt, s egyszersmind eltörlé gyenge ruhával
A vért arcairól, Hanivár mosolyog vala mondván:
"Szép szemem, oh Leilám, te nagyon félénk vagy; ez a vér
Melyet rajtam látsz, magyaroknak vére, s ez arcon
Bőrt is alig választ, és még nem sírgödör a seb.
Ellenségem is a legbüszkébb termet ezer közt,
Nem dühödő sárkány; nézd, mint száguld le kevélyen,
S már ma negyedszer vár viadalmat Egervize partján.
Oh Leilám, te ki minden előtt vagy erője karomnak,
El ne felejtsd Hanivárt megvárni, mig eljön az álmos
Alkony előtt, s a büszke magyart beriasztja Egerbe."
Szól, s rohan a gőgös, Leilát odahagyva; de zordon
Musztafa jő besuhanva, s szavát így ejti titokban:
"Láttad-e a tépett Hanivárt megtérni? helyette,
Mondd, mi nehéz harcot végezzen Musztafa, hogy, ha
Megleszen az, nyájas szavadat hallhassa szerelme?"
Elfödi szép arcát, s így szól a lányka viszontag:
"Musztafa, bajnok vagy, megvallom; mert Leilához
Ily bátran berohansz; de ha nyájas szómat ohajtod,
Menj oda, hol harc van, s ha megütnek az egriek, ordíts,
Visszajövén pedig ál fejedet hozd el tenyeredben;
Akkor majd az öröm hangján fog szólni szerelmem:
Mert Hanivárt többé nem lesz, ki gyalázza előttem."
Visszaijedt ily szóra, s helyét váltotta legottan
Musztafa s mint árnyék beborúlt vadsága szivének.
Látta futó Hanivárt, amint a kopja kiállván
Megsebesűlt combján, szomorún elszálla Egertől,
S Zoltait és diadalmi nevét otthagyta; magában
Örvendett az irigy, de dicsőbb hírt nem mene nyerni:
Zoltai kopjáit rettegve kerűlte csatáin.
Hírkereső Hanivár sem jött alkonynak előtte,
Seb mia, s szégyentől lehuzott sátorban evődvén.
Mint bika, kit megvert szaruval tusakodva vetélytárs,
Nem tart csordához, de megyen bömbölve, morogva,
S messze, tanyátlan pusztákon hordozza haragját,
És az emésztő bút: úgy a nemes ifju kerűle
Embert és harcot, szigorún zárkozva magába,
Míg az idő búsúlyának nem szegte hatalmát.
Ah Leilát más gondokkal keseríti szerelme:
A szép és deli hőst látá megfutni vitézebb,
S mint képzelte, delibb hőstől, s a némberi hűség
Fája ledér vágynak termette fajulva gyümölcsét.
Sírja hasonlítás szerelemnek: hős Hanivárnak
Képe nem állott már egyedűl a lányka szemében,
Zoltait is látá s kezdett tünekedni: miért nem
Adta szerencse születnie inkább jézusi népnél,
Hol szeretett egyedűli nejét hű férfi ölelné,
Míg honn osztozván rabnőkkel házi szerencsén,
Leghűbb lángjaiért nem egyéb mint szolgai ágytárs.
Ilyen gondolatok kezdtek fészkelni agyában,
S gyakran Eger patakához alásétálni merész volt,
A megvíni jövő Zoltait szemlélte gyakorta,
S félve s ohajtva futott a táborszélhez előle.
Eljött az s a beteg Hanivárt sokszorta kiáltá
Hasztalanúl; Hanivár elvont sátorban evődék.
Múlt az idő kíméletlen harcokkal azonban,
Hat rettentő nap, hetedik napon a magas Amhát
Felhuzatá éjszakra nehéz ágyúit; azokból
Félmázsát hordott a pornak erőszaka, izmos
Vaskereken gördültek elé feketedve, köröttök
Száz munkás ember mozdító karja vesződött.
És látszék Ali rémalakú jelenése középen.
Áll vala szép egyház sudaras két tornyival: ottan
Már nem konga szelíd hangjával az esti harangszó,
Ájtatos ajkakról ének nem zenge; de durván
A futamó katonák eltölték harci zörejjel,
S bőge setét ágyú törököt riogatva falától.
Erre pogány gyalogok készültek rontani, tornyát
Gyorsan irányozván; de serényebb karja Dobónak.
Ott terem, és maga érceinek megereszti haragját.
Nyomban ölő szolgák kisuhognak az egri toronyból.
Csengenek a megütött pattantyúk öblei, amint
A jövevény vasgombolyagot nyeldeklik, alattok
Bomlik az ágy, s nagy tengelyeik szóródva recsegnek.
Csakhamar elpusztúl az egész készűlet, evődik
Cselkoholó Ali, s szürke lovát fordítja futásra.
Ibrahim a tűznek legügyesb szolgája, derékon
Megszaggatva ledől, elsujtott üszke kezétől
Messze hever, s éltével együtt pislogva kialszik.
Mind az ijedt pattantyúsok ritkulva szaladnak,
S a szélvész elütött koponyákat forgat utánok.
Nem szünik a rontó elemek dühödése azonban,
S nem töri már kétes tovaságból a falat Amhát;
Mint tenger, közelít, mely szirtet elönteni készül.
Árkai mindinkább közelednek lángot okádva,
S a repülő tüzeket nem győzi megoltani száz kéz.
Reszket Eger, mint nyárfalevél, valamennyi kövével.
Tornyai bomlanak, őrfalait gyéríti az omlás,
S itt is, amott is régi tetők s magas asztagok égvén,
Minden gyűlt eleség hamuvá kezd lenni; de bátor
Férfiak is hullnak, s mindennap az őrbeli népség
Gyász temetésével szomorúbb lesz az omladozó vár.
Mindennél inkább tesz kárt s veszedelmet Oroszlán.
Ő közel a várhoz telepedt a boldog anyának
Szent hajlékában, s mely ház égnek vala szánva
A sanyarú földön, lett most egyszerre pokollá.
Mecskei a nyilamó falrést éjente betölti;
Harc ijedelme Dobó villámként járja be várát;
Biztat, erősít, és rohanókat hány le faláról.
Ágyui sem késnek felelőleg visszadörögni,
S mintha ezer lélek lakná, védelmez is, árt is
Ellenségének, mindent hadi karba helyezvén.
Malmai szüntelen a tűzport szaporítva forognak,
A gabonát nyers bőrök alá hordatja gödörbe.
Földali termekben katonáit rejti veszélytől;
Válla világot kész fenntartani, rontani karja.
Csak maga gáttalanúl ront új fészkében Oroszlán:
Őt a vári lövés, fala közt elveszve, nem éri;
S szól komorodva Dobó, s szeme a bús földre setétűl:
"Nincs magyar, aki pogányt el tudjon verni helyéből,
Ott békén lakik ő, maradék lakainkra lövöldöz,
Mink pedig elromolunk, s a hadnak erős helye nincsen."
Végzi; de ily szavakat nem tűrhet lelke Petőnek,
Nem deli Zoltaié, s elbúsúl Figedi köztök.
S mint mikor a szelek istene fél, fölidézve csapongó
Szélveszeit, s azok indulnak feneketlen üregből
Készen, egész nagy föld kerekét pusztítva bejárni;
Úgy indulnak ezek harcintésére Dobónak,
S Zoltai lángajakán ily szózatit ejti serényen:
"Meglássad, s valamennyien itt lássátok Egerben,
A törökök magok is legyenek látói: porondot
Gyermek nem tapod el szaporábban, s úti fövényvárt,
Mint mi az ártalmas falakat megdöntjük örökre.
Ott többé gunyolásunkkal ne deleljen Oroszlán.
Melyek lángbikaként bömbölnek szüntelenűl ránk,
Némákká teszem ágyuit és hatalomtalan érccé.
Mint mikor a bércek fenekén még zárva nyugodtak
És pokol öbleiket föl nem nyitogatta gonosz kéz.
Sőt isten, ha magyart engem félannyira kedvel,
Mint hadi kedvemben törököt pusztítani vágyok,
Nem lát több napot e gubahátu hitetlen Oroszlán,
S szent fejedelmink sírja fölött nem ijeszti Fehérvárt."
Így szólt, s messze veté hüvelyét a kőre magától,
S felkapa, mint könnyű tündér, derekára lovának.
Sárga zománcával tündöklött kardvasa képe,
A rohanó Tuhutum, amint kergette Gelónak
Népeit, és sisakán repkedve forog vala sólyma.
Így száz könnyü vitéz kimenének titkon Egerből.
Bátorság lön fegyverök és villámi serénység.
Dél vala. Őr nélkül lakozott a tábor. Oroszlán
Benn magas egyházban dőzsölgete hosszas ebédnél.
Kormos agyú ércek nyugovának szerte az oldalt
Megbontott fal alatt. Rajtok keveregve tanyázván
Kontyviselő törökök víg vendégséget ütének.
Tér vala legközepett dárdákkal körre kitűzve.
Ott Eger ó nedvét szivogatván szomju nadályként,
Szőnyegen agg Ulemán, de gubás nagy bőrön Oroszlán
Ültenek, és szemeik nehezedtek az édes italtól.
Közben erős szavakat mondottak az égi Koránra,
Mely az italt tiltá; de csatákat is érze fejében,
S vendég társához hebegőn így szóla Oroszlán:
"Én Arszlán vagyok, és e bőr is alattam oroszlán.
Régi, Tikirdárban vettem, s kutya-száju zsidónak
Mert drágára veré, koponyáját érte bevágtam.
Az soha nem fog oroszlánbőrt árulni; de lásd, a
Dér megütött, s e fürt bajuszomnak jobb fele. Allah
És valamennyi öreg s apró isten van, azok mind
Lássák meg, ma lerontom Egert, és holnap iszom rá.
Még ma iszom; mert jó a bor mindennap; azért ma
Még iszom, és holnap betörök várába Egernek.
Éltessen magyarok jó istene tégedet, Allah!
Kár hogy nincs borod, a magyarok bora kedves előttem."
Részegen így szólt, és eldőlt ittában Oroszlán.
Társa nehéz szemmel nézé mosolyodva, de néha
Fölkele, a néző szolgákat visszariasztá.
Néha pedig, hol rejtekben Leilája tanyázott
Lányaival, besuhant az öreg, megapolta szelíden,
S könybe borúlt, mikor a szép kéz forró hava téli
Arcain elsiklott, s megakadt simogatva szakállán.
Hirtelen a szaladó Mamudot szemléli azonban,
Amint vérbe borult bal karját húzva beordít:
"Fussatok! a magyar, a törökök veszedelme közelget."
S részeg Oroszlánnak lábánál összerogy. Ébred
S lábadoz ez, de nehéz feje nem tisztúl meg egészen.
A leütött dárdát bajosan támolygva kirántja,
S gőzölgő torkán értetlen hangot üvöltöz.
Talpra szökött szolgák viszik őt hurcolva ragadván
S agg Ulemánnal együtt a szűk ajtóra sietnek.
Hallik az összeütött kardok pengése, robajjal
Megtelik a csarnok, s a ház nagy tére futókkal.
Három krími tatár szaladoz tusakodva, s agyargó
Képök az elvesztett viadalt keseredve mutatja.
Zoltai mint párduc, mint mennykő csap be utánok,
S már Tuhutum daliás képét vér festi acélán.
Rádörrenti tatár a vastag idomtalan érc csőt,
S ketteje mordállyal csattognak kurta kigyóként.
Meg nem ütődve megy ő, s a füstben elöldösi őket.
Már szűk a hajlék, betör a tűzlelkü magyarság;
Ágyukat, ágyusokat pusztítanak, a gonosz ércek
Tűzlukait rontják, beverik kopogatva szegekkel.
Döntve kerek nélkül nehezével porba merűlten
Áll a tíz hadi cső, leütött szolgái fölötte
Nyujtóznak. Soha ártani ők nem fognak ezentúl.
Egy gond tartja Petőt, kirohan valamennyi huszárral,
S e lövetek fészkét porral vettetni törekszik.
Zoltai vágtat, öl, űz, szaladók közt kémli Oroszlánt.
Hasztalan: őt repülő ménen szolgái ragadják.
Agg Ulemán ví még, s víttában az éltes atyának
Látni megifjúdott erejét, amint az időnek
Mélye fölött lebeg, és sugarát megereszti turulként.
Ő magas Ormándit s Bayt elfárasztja sebekkel,
S lánya körűl mint örvény jár csattogva; de rájő
Zoltai, és az apát szédítve megéri csapása.
A szolgák, mint karvaly előtt a gyáva galambok,
S mint felhő nap előtt, gyérülve oszolnak el. Akkor
Gyenge sikoltással Leilának bús szava zendűl.
S ahogy előtte nehéz fővel vén apja hanyatlik,
S szemben ölő ifjú közelít tündéri dagállyal,
Fájdalom és vegyes ámúlat kábítja: szivével
Kötve marad keze, a zabolát nem bírja vezetni.
Önkényt megszalad, és viszi a ló harci mezőkön.
Zoltai, mint szép csillag után a hajnal, előtör,
És forog, és rohan a szaladót kísérve szemével.
Figedi még kerget, de Pető pora dönti az egyház
Oldalait; megbontakozik négy sarka, nehézkes
Ormai rengenek, a torony elhullatja keresztét,
S fénylő bádogait darabonként messze leszórja;
Nagy zuhanás közben rommá lesz, s melynek alóla
Nem kedves követet küldöztek Egerre, temetve
Vannak az összezuzott kerekekkel szótalan ágyúk.
Onnan, mert felhőt sejtnek tolakodni hadakból,
És az egész tábort szemlélik ezer fejü órjás
Szörnynek alakjában fölkelni, az egri vitézek
Visszaserénykednek. Menethám már harcol, az arcúl
Megsebesűlt Baynak derekába hajítja dsidáját,
S amint elrántott zsinegén meg visszaragadja,
Vérét s élete végerejét elhuzza beléből.
Így Szokol, így Ulemán sebe által lassu Toborzó
Elhullnak; de nyomúl a nép sokfelé csatával,
S vassal utat szabadít keresett várába magának.
Foglyával bajosan nyargal maga Zoltai hátúl,
Mint gyermek, mely szép madarát hordozza kezében,
S hordozná tenyerén, kis lelke hogy el ne szoruljon,
S hogy ne röpüljön el, oly örömest zárná is az árvát:
Zoltai nem máskép viszi foglyát óva, kegyelve,
S amint visszatekint, Menethámot látja nyomában.
Nagy rohanó szerecsen tűzszemmel méri halálra.
S méri dsidájával; de futását szünteti a hű
Figedi, s megfordúl társát fölemelni bajából.
Zoltai a tévedt dsidaszárt már húzza magával.
S vissza pogány Menethám rángatja: közelget azonban
Tarka török felhő, s a hőst elöléssel ijeszti.
Figedi mordállyal rohanó Menethámot elállja,
S nem rohanó többé, lova főben ütődve lefordúl,
Űzők lábainál szomorún elszórva ülőjét.
Figedi még Szkendert s Aigást vagdalja; Regyefnek
Zoltai visszacsapó erejétől kell leborúlni.
Így két ifju vitéz sok bajjal elérnek Egerbe,
S van nagy öröm, s minden szivtől őszinte dicséret
Tetteikért. Botorúl gondatlan durva pogányok
Most mint sáskasereg száguldnak szerte, de vissza
Szégyenkedve üres nyomokat kergetnek, utánok
A dörgő mozsarak lángkeblü tekéi ropogván.
Akkor társának jobbot nyujt Zoltai, s így szól:
"Figedi, drága virág! veszedelmek fergetegénél
És csak erős szívben nyilik a szép hirü vitézség.
S ez jutalom nélkül maga is díj: engem azonban
Több mint ritka vitézséged kísére veszélyben.
Nézz ide, foglyom van, fátyol födi arca világát,
És a legdeliebb testet gazdag ruha. Monddsza,
(Még én sem láttam) fölbontsam-e fátyola titkát,
Hogy meglásd, s ha kivánod, mint magadénak örülhess."
Figedi könnyü mosolygással ránéz vala, mondván:
"Bajtárs! nagy dolgot tettél valahára kicsinyből
Multakat említvén, melyek mint nyomtalan árnyék
Elmentek tőlünk, s melyekben, mint magam úgy te
Forgattunk egyiránt. Jutalomnak nincs helye köztünk,
S nagyról szólni tilos, ha barátság lelke vezérel.
E kis ajándékot elvenném tőled, azonban
Restelem a bútort: ne kivánj terhelni leánnyal.
Sőt ha tanácsom kell, magad is hagyd menni szegénykét,
Mondja meg őreinek, hogy még sokan élnek Egerben,
Akik férfiakat várnak falaikra, s az asszonyt,
Mint vándor madarat szabadon szárnyára eresztik."
Így végzé a büszke nemes; de szelíden emelvén
Zoltai a fátyolt, kinyilék Leilának alakja,
Mint gyengéd ibolyák nyilnak kikeletkori hóból.
A deli lány ott állt, legszebb csemetéje keletnek,
Szép nap az éjnek fürteiben. Fájdalma derengett
Arcain, és amint az ajak rózsáit eléré,
Elhalt, s föltámadt mint egy félégi mosolygás:
Oly keggyel vala két kis ajak szerelemre tanítva,
S csókra szelíd természettől egymáshoz eresztve.
Homloka holdmezejét, a kettős barna szivárványt
S a lesütött szemeket ki ne nézze, s ha nézi, ne vesszen
Andalodásában? Figedit némítva elűzi
A késő bánat; megyen, és nem hagyja szerelmét.
Társa pedig valamintha tovább szemlélni sokalna
Ennyi dicsőséget, fátyolt vet rabja fejére,
És viszi, gondolatok szővén új lelke világát,
A magas Idához, s a kék szemü gyenge Dalárhoz.
Sokszor elélemedett atya megjön az egri falakhoz,
Rettentő váltságúl hoz hatezernyi leventát,
És dörög a kapukon, s vas karral idézi leányát.
Gyakran hoz sok aranyt s gyöngyöt két ölnyi füzérrel,
S kész minden kincsét föligérni egy elragadottért.
S amint a holtak mezején fegyvertelen ott űl,
Vad fuvalom hajtván kor-dérítette szakállát,
Néz, és semmi remény jeleit nem látva halált vár:
Párducok is szánnák; de csatában szánakodás nincs.
Harcait a magyar is harccal veri vissza, de senki
A fegyvertelenen pusztítást tenni nem indúl:
Él nyomorúlt öreg, és Leilához Egerbe sohajtoz.
| ←Első ének | Eger Második ének | Harmadik ének→ |