A lap feldolgozottságának foka

Eger/Harmadik ének

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
← Második énekEger
szerző: Vörösmarty Mihály
Harmadik ének
Negyedik ének →

     Látja pogány Amhát, törökök hogy fogynak Egernél,
S vári vitézeknek még el nem csüggede karjok,
Gond szomorítja szivét, s nem tud menekedni magától.
Végre gyülést rendel. Sátort Makláron emelnek
Tágasat és tarkát ragyogó holdakkal; alattok
Összejön a főbbség, s zavarog sokféle tanács közt.
Van ki javalja vivás nélkül hazamenniök inkább,
S a szép tavasz indultán haddal megjőniek ismét,
Mint, hogy vesszenek így az időtől, egri sasoktól,
És százféle szerencsének mind balra jelentő
Mostohaságától; de föláll mint fellegütő rém,
A haragok minden viharával bús Ali, s így szól:
"Elszálljon, törökök, hát csak tovaszálljon Egertől
Ennyi had, ennyi vitéz, s hírét itthagyja magyarnak?
Egymás karjaitól valamennyi ne vesszen el inkább,
Hogy még hírmondó se maradjon, s régi gyalázat
A nemesebb unokák ajakát szidalomra ne nyissa?
Szóljak-e, nem tudom, olyan igen gyötör a harag, a düh,
Hogy készebb volnék az eget káromlani: mégis
Szólnom kell, és szólni fogok. Mi tesz olyan ijedtté
Benneteket, s magyarok porfészkét olyan erőssé?
A rendetlenség teszi azt és lomha tünődés,
Mellyel az ellenség nevelé diadalmi dagályát
Rajtatok, és az egész seregen lett szörnyü csapássá.
Igy vagyon ez; de ha kárunkkal nem volna, kacagnám
Dolgotokat. Biztos fala közt nem alutt-e Oroszlán,
És csak egy őr állott-e, midőn kirohantak Egerből,
S a legerősb lakot elronták láttunkra? Csatázni
Az megyen, aki akar, s míg bátrak vesznek, az álmos
Szűtelenek távol bámulják, mint rohan és űz
A kicsapó magyar, és kardját mint festi török vér.
Aki van is, bátor hadnagy, ha megéri az ágyú
Népeit, és futnak, maga áll ki csatára bolondúl,
Szégyent, s hírvesztő sebeket hoz visszaveretten.
Nem, vezetők, soha így ne omoljon drága nemes vér,
Szolgáink víják meg Egert. Országot emésztők
Gyomrait éhével, föld hitvány terhei! őket
Mink kíméljük-e tán, hogy mint ugyanannyi gyalázat
Szobrai álljanak itt csufsággá téve nevünket?
Víjanak, ágyúink rettentsék vissza futástól.
Vesszen el ötvenezer, tetemén más ötvenezernek
Új rohanása legyen, s fogadom, kő sem lesz Egerből,
Melyre botolhassunk, és a felföldre csapongó
Félholdat többé nem háborgatja magyar kéz."
Szóla, de nem hallák örömest e szózatot a fők.
És Hanivár, nehezen mozdult bár lába sebétől,
Elfeledett fájdalmában fölemelte haraggal,
Melyen támolygott, az acélhegyü dárda hatalmát.
Látta nehéz haragok felhőjét a magas Amhát,
S szólt megelőzve imígy, Alihoz fordítva beszédét:
"Méltatlan szavakat mondál, s bár híred elég nagy,
Háromszorta nagyobb gőgöd megbántja szivünket.
Halld Ali, jól látom, lobogó harag üt ki szemedből,
S mint egy oroszlán dúl melledben az indulat, ám bár
Dúljon, s sziklakemény szivedet megeméssze, kimondom
Sem tiszted, sem okod nincsen vádolni: szerencse
S nem rendetlenség okozott veszedelmet, azonban
Legtöbbet magad ártottál azt mondva, hogy itt is
Mint egyebütt, egyenes rohanással várat elöntvén,
Harci tanács nélkül könnyű diadalmakat érünk.
Minden tudja, csalódásunk mely szörnyü; vitézebb
És makacsabb népet soha még nem láttam ezeknél,
Sem hadat értőbbet, s ha szivéhez szám is adódnék,
E helyen oly békén, mint most, tanakodva nem ülnénk.
Fáj, de igaz, mert Allah reánk így ontja csapását,
Senki azonban ezen helyről távozni ne vágyjon!
Húszezeren bátor törökök megöletve feküsznek,
S halmai holtakból szaporodnak az egri határnak:
Ez legyen a tudomány, hadainkat ez intse boszúra.
Vér kell a vérért; ha kevés is, vér legyen a díj,
Férfiaké, és gyermekeké, és szörnyü halállal
A születendő is megölessék álnok anyástul.
Holnap azért Veli és Menethám és Musztafa menjen,
S a hasadó hajnalt, ha lehet, viadalmok előzze.
Húszezer, úgy hiszem, egy rozzant vár ellen elég lesz.
A fáradtak után Kamber támadja meg a várt,
S ország-rettentő gyalogim vele menjenek. Így még
Holnap Eger közepén lakozunk, s a gyáva keresztet
Egyház ormairól kezeink rút porba lerázzák."
Szóla, s gyülés oszlék; mert szólani senki azontúl
Nem vágyott; de hadához ment, s készűle csatára.
Forrott még Ali, és megbántott lelke vesződék
Durva tanácsokkal, de elűl mint őrszemü párduc
Még állott fölemelt dárdával az ifju. Kimentek
Szótalanul legutók a nagy táborba vegyülvén.
Éjjel az ostromló törökök már lesre mozognak.
Éjszakról, hol Eger szomorún mutogatja nyilását,
És sebes oldalait, közel a végárkok elállják.
Sasfi nagy éhében forróbban nem lesi anyját,
Mint ezek a hajnalt. S ím rózsás sátora nyílván
Feljön ezüst csillag, s az aranyhaju napnak előtte
Szolga leányzóként megkezdi szemérmesen útját,
Mely látvány nyugalom földén a tiszta szemeknek!
Szép Kemenes tündér ligeteiben az ifju vadásznak,
Aki korán az alászálló harmattal elindúl,
S első dombjáról nyugovó kalibákra lenézvén
Mondja: "nyugodjál még, szemeim szépsége, virágom,
Szép Violám! lágy a hajnal szűz ágya, nyugodjál,
S álmaidat küldd el boldog képekben utánam.
Megjövök a nappal, s hozok őzet, barna kis őzet,
Oly könnyűt szabados ligetében, mint te mikor kelsz,
S mosdani mégy hóként dagadó kis lábbal az érhez.
Vissza pedig nem jősz többé oly könnyü futással;
Mert ott ér, s kilesett utadat megakasztja szerelmem,
Mint jó fegyverem a ligetek völgyében az őzet."
Itt hajnal kedves jövetét nem előzi szelíd hang,
De pereg a dob, az érckürtök harsognak, az ágyú
Rettenetes morgást indít a messze hegyek közt,
Összesivalkodik a sokezer nép; fegyvere villog,
És kezdődik ölés, ádáz munkája vadaknak.
Musztafa visz legelől ijedelmet az egri falakra,
Majd Veli, és szerecsen Menethám fölváltva rohannak
Holtakon, és súlyos sebben pihegőkön előre.
Néha utat nyitván, köztök dörrenve kisülnek,
S rengetik a rombolt belvárat idomtalan ágyúk,
Akkor özönvizként zúdúlva meg összecsapódnak,
Másszák a falat, újan tört résekre sietnek,
S ordítások az ég üregét eltölti; de helytáll
Mecskei, mind csővel, mind karddal, s mind hadi szívvel,
Mely mint déli világ, ég bátorsága tüzében,
S hadviselő kezeit nem hagyja pihenni csapástól.
Ő maga ferde nyakú Velinek derekába feszíti
A dárdát s hadi zászlóstúl letaszítja faláról,
Mehmetet és Rusztánt ő dönti le, s torkon akasztván
Könnyü Jakult horgolt halként elsujtja halottan.
Hasztalanúl tör elő Menethám, mint éj fia, s zordon
Musztafa szörnyeteges pajzsán mutogatva dagályát,
Visszatörő Velivel népét unszolja hiába:
A várfal minden réseit födi képe halálnak,
Egy tüzelő hajdú, s nagy dárdás társa nyomában.
Kamber jő; de megáll, valamintha lenőve viselnék
Lábai, harci helyén a bátor Mecskei. Ötszáz
Hajdu visel mellette halált puskája tüzében.
S fenn Robogó, mint bérci fa áll, mely vetve szelektől
S pusztító viharok közepett lön nagyra nevelve.
Ez sok erős törököt lezuhant Kambernek elébe,
S falra kapó Rézmánt két dárdacsapással elejtvén,
Vad rémítőleg lábánál fogva lesujtja.
A nyomorúlt elütött ágként nagymessze legördül,
S társait elroncsolt véres képével ijeszti.
Mint felleg, melyet szelek elszaggattak, odábbáll
A vert had, de midőn a tornyos sarkot eléri,
Szégyene mérgében másodszori ostromot indít.
Bolyky vezérkedik ott, s Borsod hada őrzi személyét.
Büszke fiúk, kék üngeiket lobogtatva nem ágyút,
Nem ropogó csöveket visznek törökökre; de könnyen
Somfanyelű csákányt pörgetnek, s Bolyky előttök
Farkas agyú nagy rézbuzogányt emelintve parancsol.
S hév vason oly sürüen pörölyök zuhanása nem indúl,
Mint itt tar fejeken kopog a buzogánynak ütése.
S hallik csákánynak haragos pengésü csapása.
Farkas agyú buzogány törököt marcangol az ormon,
S a tornyot küldött fene vadként őrzi; de a hőst
Hirtelen éri veszély. Ropogását hallani távol
Emberölő csőnek, látatlan az ónteke megjő
Nemtelen álkéztől, s a bátor szívbe tanyát ver.
Tornya előtt a hű bajnok nehezedve lefordúl,
És szeme, míg láthat, törököt rettentve csatán függ.
Várja Sajó völgyén három szép gyermeke, hogy majd
Visz haza rab törököt, csókját szerető neje várja:
Nem kelhet, várói elől elölelte halála.
Még Bolykyt zeneg a megbúsúlt borsodi őrség,
S a tornyot, míg áll, nevezik hős Bolyky nevéről!
Ő a vértetejű kövön ott nyujtúzik azonban,
És nem hallja nevét, nem hallja dicséreti hangját.
Társait is hamar a pusztítás karja eléri.
Gyéren az elfoglalt falakon szaladoznak, utánok
Ferde nyakú Veli jő, s van csorba szekerce kezében.
De hamar új csapatot vezet ellene karja Petőnek,
S megfordúl a harc. Velinek maga állja el útát.
Az fölemelt karral készíti fejére csapását,
S villog az öldöklő fegyver: de megugrik előle
S visszacsap, és arcát kardjával eléri az ifjú.
Megszédül Veli, vágja Pető másodszor is arcúl,
S most, mint a megütött kis makk vén tölgyfatetőről,
Úgy várszegletről elhull Veli élete fogyva,
S mély árok partján két ölnyire messze lefordúl.
Akkor az ifju kiált: "Így torlom Bolyky halálát.
Csalfa pogány ebek! ám jertek, ha lehullni magasról
Tartja kivánságtok; másszátok el a falat; addig
Nem heverünk: hollóknak adunk eledelre valókat."
Ormon az ostromlók inkább szaporodnak azonban,
S Kamber elűl véres dárdával az őröket űzvén
Ifju Petőre megyen. Dárdáját hármas ütéssel
Elfordítja Pető, s az acélt elvágja hegyéről.
Balja pedig mordályt készít elsütni pogányra;
De darabos követ a török elbőszülve ragad meg,
És elsujtja, Pető térdűl megütődve lerogyván,
Hasztalanúl kisül a megütött cső, s Kamber üvöltve
Ránt ragyogó kardot, tetemét hogy elüsse fejétől.
Harc ijedelme Dobó most szállt a falra hadával.
Reng nagy aranysisakán barnás lobogója, setéten
Domborodik rojtos pajzsával balja; de jobbját
Súlyos acélával nagy apáknak tölti be karja,
Mely soha még csorbát nem szenvede annyi csatában,
S éle körűl hatszáz életnek látta hunyását.
Igy jön nagy daliás termettel messze kitünvén,
S villogván vasa, és rettentő két szeme égvén
Bátorodásától. Nem várják jőni pogányok,
Falhosszatt nyomorún szaladoznak előtte, magában
Áll Kamber, harcát készül végezni Petővel.
Hogy pedig a súlyos dobogást meghallja, Dobóra
Visszatekint. Mint mely gyermek csínt kezd vala tenni,
S lát sanyarú gazdát közelíteni, nyomban elállnak
Minden mozgástól kis tagjai, s nyúlt keze hagyja
A bajosan már megmászott idegen fa gyümölcsét:
Úgy Kamber meglátva Dobót elakasztja ütését,
És az ölés vad munkáját nem végzi, de rendűl
Új félelme miatt, mint dombon nagy fa vihartól.
Kél bajosan talpára Pető, s a várba letámolyg.
A várnagy pedig öldöklő munkája hevében
Fénylik erősei közt, s dörgő szava hangzik az ormon.
Háromszor döntő Kambert fárasztva megűzi,
Annyiszor a szálas gyalogokkal visszatolong az,
S Musztafa és Menethám, s minden török ellene zúdul.
Hasztalan áll Gergely haddal melléje, kezében
A ropogó buzogány már mind elszórta halálát,
S lassabban szolgál megürült gombjával urának.
A sokaság, s elszánt lélek közt gyászos alakban
Áll a kétes harc rontó dühödéssel egyenlőn.
Ekkor hagyja Dobó törökök kárára csatáját.
Ágyuihoz megyen, ott készít más harcot azokkal;
Amint legsürüebb csapatok tolakodnak, az egyház
Tornyaiból megereszti szavát tíz durva szakállas,
S hosszan az elfoglalt falakat köszörűli tekékkel.
Oly sürüen nem hull tavi nádnak rende kaszától,
Mint itt elhullnak teke által harci pogányok.
Száz iszonyú alakot visel a váratlan enyészet:
Itt kéz, ott a fő szakad el roncsolva, deréktól
Elmarad a gyors láb, a mell be van ütve, s az elszórt
Tagzatok, egy testnek szépségi, nem ösmerik egymást.
Fut Menethám, tekenő paizsát elhordta szökő vas,
Musztafa annyi halál közepett fél állni továbbá.
Harc ijedelme Dobó másodszor is erre tüzeltet,
És maga másodszor viszi víva törökre hatalmát.
S ím Kamber még áll, mint szirtkő áradat útján;
Áll egyedűl nagy büszke pogány, veszedelme dacára,
Felveszi a rohanást s keze nem szolgál örömükre.
Akiket ér, oszt szörnyü halált, két kézzel emelvén
Életölő bárdot s ádáz munkája hevében
Hogy csaknem maga van magyaroknak hagyva, felejti.
Ám hogy hallja Dobót közeledni, ijedve föleszmél
S nagy keserűséggel viadalmát váltja futásra.
Nincs csata már. Csalmás katonák rémülve szaladnak,
A magyar öl, kerget, hadi kedvét tölti napestig,
S véresen, és hangos riadással tér meg Egerbe.
Így ha mezőn untig lakozának, s dúlakodással
Szomjukat oltották, megtérnek nagy robogás közt
Tátrai farkasok, és ordítva köszöntik az erdőt.
Csend van: künn és benn, nyugalomnak napja, dühökkel;
Amhát és Ali s küszködnek százféle tanáccsal;
Egriek örvendnek lakozással, s közben az eldőlt
Várfalat építik, csendben sem híve pogánynak.
Mint nem bízva hajós nyugovó tengerben, örökké
A látkört vizsgálja, veszélyt és fergeteget vár:
Úgy ezek őrszemmel nyugovó táborra kinézvén,
Ösmert fergetegét fölfogni, ha kellene, készek.
Ída magányos sír halmán bús andalodásban
Ünnepet ül szomorú emléknek, s hasztalan elmúlt
Napjai szép álmát, a játszó képzeleteknek
Porrá lett tündérpalotáit, visszasohajtja.
Így az enyészetnek partján még nyílik utószor
Líliom, és egyedűl virrasztván éjjeli holdnál,
Árva fejét elhajtja hideg kebelére halálnak.
Őrzi Petőt enyelegve Dalár, és őrzi nyugalmát
Tábor-rettentő apjának, kikre az éjek
Elharcolt álmát delelő nap hosszan elontja.
Zoltai vészek után más harcát érzi szivének.
Ül szemközt gyönyörü Leilával, s még zavarában
Hallgat az, és szemeit felnézni nem oldja szemérem.
Zoltai hős pedig ily szózattal idézi szerelmét:
"Szép rabom, én édes diadalmam, monddsza mitől van,
Hogy nem örűl lesütött szemed a nap déli világán,
S nézve setét földet ridegen hágy ily közel engem?
Olyan igen ha szeretsz szívetlen földre lenézni,
Vajha setétedném földdé, puha völgyi mezővé,
Hogy megemelhetném rózsás kis talpadat, és az
Érből partra jövőt csiklandnám gyenge füvekkel.
Oh mint fogna szivem lábadnak alatta dobogni,
Te pedig ily gyönyörűn addig néznél le, mig ismét
Lelket venne szemeid sugarától a fagyerű föld,
S én föltámadnék szerelemmel öledbe borúlni."
Erre felelt (s hajnal hasadott szűz ajkain) a lány:
"Rab vagyok, és nem örűl szemem a nap déli világán;
A földnek sem örűl; de lehúzza hatalmasan ahhoz
Félelem és bánat, mert tán hideg ágyba szorítva
Rejti szegény Ulemánt, agg megkönyezetlen apámat,
És Hanivárt, ki nekem kedves szót monda leginkább,
Nagy sok ohajtással szívemnek igérve szerelmet.
De te kegyes vagy az árvához, nincs tőre szavadnak;
Sőt minden szavaid tövisetlen játszi virágok,
Melyekkel rabodat kedved van tenni vidámmá.
Allah ne adja, hogy eltávozzék kedved irántam,
S elfordúlt szemmel Leilát büntetni kivánjad;
Mert keserű idegen laknál szenvedni leánynak
Méltatlanságot, s méreg-forralta szidalmat."
Erre felelt a hős, a szárnyas kopja vetője:
"Hagyd el az aggódást, szépségem, déli virágom!
Agg Ulemán, s kit imént nevezél a harci mezőben
Gyűlöletest nekem, élnek még, bár búban evődők.
S úgy hiszem, eltisztúl hadaiktól egri határunk;
Mert már a kapukon dörgetni hiába meguntak.
Csak te ne aggódjál, mint ők, nem vagy te pogány vér,
S kit mondál, Ulemán téged nem nemze; de ülvén
Fenn szépséges anyád özvegy teremében, az elzárt
Börtönből hozzája fogoly magyar ifju mosolygott,
S egymással vágyó szemeik szerelembe merűlvén
Úgy termél, mint égi virág kórótalan ágon,
Csendes ohajtásból, és angyali gondolatokból.
A szellő is, mely legelőbb megszálla, magyar volt,
Szép Magyarországból hozzád költözve, mikor még
Gyermekded volnál, játszván a parti csigákkal
Nagy tenger szélén, s magad is gyöngy, gyöngyre vadásznál.
Még akkor kicsiny ajkaidat csókdosta magyar száj,
Olyan igen nem vagy törököt szolgálni teremve.
Mostan azért leszesz itt egyedűl szép hölgye magyarnak,
Allah helyett istent nevezendesz, csorba világu
Hold babonája helyett járulsz térdelve kereszthez.
Karcsu magyar mezben lesz termeted éke kitetsző,
S Zoltai, én leszek az, ki ölelni fog abban örömmel.
Jőjön bár félföld harccal, harcolva mególak,
Vagy jőjön szerelemmel bár, szerelemmel is első
Én leszek, olyan igen lángol keblemben ez érzet,
Hogy mennyet, földet meg tudnék dúlni miattad."
Így szólt, s egyszersmind kezdé illetni szelíden
Ifjui tagjait, a pihegő két halmot, az ékes
Kis kezet, és félvén tévedni vidéki vadászként,
A selymes haj alatt ragyogó sima vállon akadt meg.
Mint tündér követek, pillantati jártak azonban
S annyi gyönyör közt a választ megvinni felejték.
Leila pedig fölemelte szemét, hol, mintha remegne
A fénytengerben lemerűlnie, ifju hajóként
Látszott úszni szemérmesen a hollói sötétség.
Ily szemeket nyita, s már nem volt nagy bánat azokban.
Pillanat vön rajtok erőt: mosolyodva veszének
Zoltai hős alakán, s hosszas leve andalodások.
Míg környül vigaság zajgott, így ketten ülének
Ébren is álmadozók örömektől s új szerelemtől.
Hév nap jött Ulemán lányát üdvözleni, a lány
Nem vala már, halovány szép nőt lele földi teremben,
Amint a gyönyör álmaiból virradva kifejtett,
S fürtei felhőként karjára legöndörödének;
De hamar a viadal rettentő napja beállott,
Minden hős falon állt, fenn minden hadviselő kar
Mennyköveit viselé a harc forralta haragnak.
Mind estig dörget s falakat ront sokhadas Amhát.
Reggel erős csapatit megereszti vitára, de a rést
Mecskei gondjából kosarakkal töltve találja.
Azt hinnéd, nem is emberi mű, oly csüggedezetlen
Éjjel is a napokat pótolták egri vitézek.
Bámúl a török, és harcát megakasztja csodája,
Még inkább megakasztja Dobó, s a táborig űzi
Emberölő Kambert, és Zoltai, Figedi sebbel
Rakva is a törököt hegyeken száguldva fogyasztják.
Őrűl megcsalatott Ali, s hogy nem bírhat Egerrel,
Titkon emésztődik, mint elzárt hegybeli sárkány;
A népnek letörött dölyfét nem akarja mutatni,
Lelke azonban, mint szélvész, forgatja tovább is
A harc gondolatait. Kétszer megy tőle Dobóhoz
Nagy kegyelem mellett várat fölkérni követség.
Nem hisz az, és a kő, melyen fenntartja lakását,
Nem siketebb a várföladás hangjára Dobónál,
Sőt, hogy híre legyen, mint tisztelnek meg Egerben
Ily rendű követet, s méltó boszujában azokra,
Kik merték alacson bérrel kísérteni hírét,
Hírhordó törököt tűzhöz térhelyre vezettet,
S hadnagyok és népek gyülekezvén össze, pogányhoz
Súlyos itélőleg komorúl ily szózatot indít:
"Gyáva török, te utálatosabb valamennyi pogánynál!
Téged még soha senki, tudom, nem láta hadak közt
Véres acéloddal fáradni veszélyteli névért,
Sem soha bátorság nem késztett merni nemesbet;
De kedves súnyognod orúl éjkósza bagolyként,
S békekövetséggel hazugúl várakba beszállnod,
Melyekhez harcban közelíteni volna halálod.
Ám hogy ezen kedved be ne hozzon még valahára,
Most pedig a jutalom ne maradjon el érdemeidtől,
Fogjad im e levelet, melyet sátán Ali küldött,
S nyeld be, ha élni szeretsz. Magad ízeld benne, mi jó van,
És magad a keserűt; de megedd, mert istened, Allah
Tudja meg, e lobogó lángnál fogsz sűlni különben."
Szólt és a küldött levelet nyujtotta pogánynak.
Ült nyomorú ember haloványan az estveli tűznél,
Űle keresztbe csapott lábbal s reszkedve fogadta
A neki gyász levelet s szomorú vacsorája beállott.
S amint a száraz falatot nyeldekleni kezdé,
Teste alutt tejként és szürke szakálla rezegvén,
Nagy hahotával örült a nép s biztatta evésre.
És ő folyton evék; de fanyar munkája bajában
S a fűtő hévtől arcát elfolyta veríték,
És betelék, ha mikor nehezebben nyel vala, kínnak
Könnyeivel szeme s bús fuldoklás fogta be mellét.
Majd a főbb vezetők a tűztől visszavonulván,
Nem nézhette tovább a nép e száraz ebédet
Szánakozás nélkül; bort adtak, az egri hegyeknek
Lángerejű nedvét bőrfedte kulacsban az inség
Bús katonájának: "Ha eszel, mondának, igyál is.
Ördög bár magad, ördögnek vendége te nem vagy,
Hogy ne igyál, ha evél." S ez az égnek emelve keserves
Két szemeit nagy hosszan ivott s köny telte szemét be.
Nem keserű köny már; de tanú jól léti gyönyörről.
S amint szájáról levevé az erőteli ajkat,
Mintha nyomó nagy kő most gördűlt volna szivéről,
Hosszu sohajtással szabadított melle szorongtán.
Ismét nagy kacaj és zúgás kísérte, de védék
A bor szellemi őt s nem hagyták esni zavarba
A hahotás zajtól: elkölté nyögve falatját
S még egyszer nagy hosszat ivék a drága italból.
Akkor végre Dobó közeledvén adta parancsát.
"Menj török és mondd el, mint vendégelnek Egerben:
Ám soha, sem te ezentúl még, sem akárki utánad,
Hírrel Egert ne zavarjátok; mert nyárson epedsz meg
Mind te magad, mind cimboraid, valamennyi jövendő!"
Szólt s mene s mindnyájan helyeikre menének utána
A daliás nézők, ki pihenni, ki őrre, ki fegyvert
Fenni csiszárokhoz, készülvén új viadalra;
Kába török pedig a várból útjára megindúlt,
Áradozóbb kedvvel mint jő vala: félelem és bor
És az öröm s a tűz fölemelték lelke hatalmát
Szédületes fönségre, de lába hanyatlani kezdett,
Ingadozón, mint a beteg oszlop, végre lemondá
A hűséget, urának erőt nem nyujtva haladni.
Útközben lerogyott és álmai égi leányok
Voltanak: álmai, mert Ali ostora pattoga hátán,
Amint ébrede, hogy nem tért gyorsabban urához.
Így nem tántorodik, s hívségét őrzi Egervár.
Sokszor üvöltve török lovagok száguldnak alája,
Tesznek nagy fogadást, tágas, szabad útat ajálván,
Sőt a harc árát és mindenféle szerencsét,
Csak hagyják el Egert, készek megigérni kötéssel.
Nem hallgatja Dobó, rá kürtei visszariadnak,
A haragos dobokat perdíteti, s ami zajolhat,
Mindent zajba hoz, a törököt hogy hanggal is űzze,
S csábító szavait várába nem hagyja beszállni.
Mert látatlan elindúl a levegőbe kelő hang.
Nem képes kard, dárda elállni bizonytalan útát,
S gyakran erős várak falait megrázza: Losonczi
Erre tanú. Akit sok harc nem győze letörni,
Hitt az erős bajnok, s hamar elvesze rosz szavak által.
Innen szégyennel távoznak azonban az álnok
Kontyviselők, s vas válasz alatt görbednek utokban.
Más cselt kezd Ali most, földszín neki már nem elég, a
Föld kebelébe vonúl, ott túr mint esti vakondok,
S ál lukakon menetelt készít a várba hadának.
Gergely is akközben munkál mély földnek alatta.
A ként, és savakat, s valamennyi halálszer az ércben
S ellenséges elem nyugoszik lekötözve fagyában,
Mind fölkelti hatalmával tudományos eszének,
És teszi jól gondolt keveréssel kárhozatossá.
Ott minden kis erő akaratját várja urának,
S szolga gyanánt kiszabott idejéhez méri hatásit.
Így kerekek s nyúlt átalagok, gyors vesztegetői
A rövid életnek, sarkokba lerakva nyugosznak.
Fenn gyász boltozaton jól elzárt mécsei szórnak
A terem éktelenűl sürüdő éjébe világot.
Szendergő munkái között ártalmas eszének
Ő maga, mint rém, jár, mint felhők gyujtogatója,
S tompán döngi rideg lépését vissza setét föld.
Párduc kápa fején, s van barna palástja nyakában,
Mely titkos jeggyel hosszat be van irva fehéren,
S balról a haza bérceivel dagadozva világít.
Pajzsa hever földön, s mellé rézdárda letűzve.
Így kegyelem nélkűl jár, és el-elállva meredten
Néha lenéz, valamintha halált szemlélne utában.
S ím egyszerre vasas kelevész fölütődik előtte,
S mint egy sír, terhes zuhanással megnyilik a föld.
Csillapodásában Gergely dárdát ragad ottan,
S mint ki mezőn ürgét, vagy készűl lesni vakandot,
Áll mozdúlatlan, de kimász a likra setéten
Sáros agyú török, és amint borzadva körűlnéz,
Embert, s rettentő fegyvert lát mérve nyakához.
Visszazuhanna; de már parthoz van torka szegezve
Rézhegyü dárdával; s hörgéssel végzi nyögését.
Zúg az egész alság, s törökök riadása kihallik.
Most az arany dörgő porait megeresztgeti Gergely,
És azok a mászó testekhez ütődve kitörnek
Régi nyugalmokból. Ropogások lélekijesztő:
Reng az ütődött föld erejöktől, s reszket egész lak.
Űzi setét Gergely némán, s nem szünteti harcát;
De heverő hajdúk a nagy rengésre betörnek,
S elbámulva gödör partján szemlélik uroknak
Néma vesződését, amint szalmába borított
Kénköves átalagot gördít le lobogva. Parancsát
Adja legott, s azok a gödröt tusakodva befojtják.
A törökök pedig elvesznek sokféle halállal;
A bevetett portól sok megszaggatva enyészik;
Futtában sokat a kénkőnek füste lehullat,
S melyet vájának, sírrá lesz rajtok az ál-űr.
Még kétszerte kemény Alitól hajtatva megindúl
A török, és árkát titkon fordulja Egerhez,
Annyiszor ellene és hademésztő Bornemiszával
A magyar, és harcát nem réműl ennyi veszély közt
Mélyen az elroncsolt földnek kebelébe levinni.
Hol csak erőtlen rög, sziklák morzsái tenyésznek,
S élet az elrejtett porban nem tartja lakását
A föld színe alatt, oda szállva nem ember az ember,
Szörnyeteg és fene vad, mely egymást marja halálig,
S mintha leszálltában közelébb járulna pokolhoz,
Irgalmatlansága nagyobb, s viadalma emésztőbb.
Onnan is ellenségi közűl diadalmasan eljő
A magyar, és véres kezeit hálával az égre,
A minden tehető istennek nyujtja lakához.
Evvel sincs Alinak megtörve setét szive: fával
Töltet el árkokat, és készűl a Bolyky toronyra.
Pusztítási alatt eldőlnek százados erdők,
És már a farakás nagy vári falakkal egyenlő
Ormait alkonyodás idején föltolja kevélyen.
Új rohanást onnan gondol kezdetni; de feljő
Gergely az éjnek műveivel, megakasztja dagályos
Várra törésében. Legelőbb is hány tüzet és a
Tornyosodó farakást két részről lángba borítja.
Oltani a lángot törökök tusakodva rohanván,
Ím odagördülnek szikrázó rémes alakban
Égő átalagok, s mely van fenekeikre szegezve
Zúgva sodorja tüzét a gyantás szalma. Bolondúl
Sok török a fától hordót elölelni törekszik,
Akkor az összehevűlt elemek roppanva kitörnek,
S pattog az elrejtett mordály, leteríti az oltót,
És sok százat az átalagok tűzárja emészt meg;
Mert mint hangya jön a török és elfogja tömötten
A láng környékét, de legottan az átalagokkal
A kerekek párját Gergely gördíti koronként.
Játéknak vélnéd, csak alig pislogva lobogdal
Kis tűz talpaikon; de sebes forgása keréknek
Kelt szelet, és rejtett lobogását kelti tüzének.
Máris lángba borúl, már forró talpai szörnyen
Égetik a földet, nyomaik csillogva maradván
Mint lángfarku kigyók szikrákkal jegyzik az útat.
Ész nélkűl oltók szaladoznak szerte, de Kurtot
S nagy Rusztánt a bátorság nem hagyja, dühödve
Hajtják a népet s legelől magok oltani törnek.
Ők dárdáikkal kereket fölvenni merészek,
S vállaikon viszik a fától sürü hadnak elébe.
Ott az agyakba szorúlt mozsarak dörrenve kisülvén
Tőröket és mérges szegeket szórnak ki. Tömötten
Nagy sebbel holdnak szolgái eldőlnek alattok,
S rágják a földet sok kín közt bőgve halódván,
Kurt pedig és Rusztán elszórt vérlepte tagokkal
A holtak mezején meg sem vonagolva feküsznek.
Így minden részről hademésztő Bornemiszának
Lelketlen szolgái miatt fut az élet ijedve,
S pusztítások után nincs aki megálljon előttök.
Már jön az éj, de magas szikrákkal elűzi homályát
S a leütött erdők díszét megemészti futó láng;
Szörnyü világánál várnagy törökökre dörögtet,
S csaknem egész sorokat megemészt jó célu lövése.
Jobb karját ott hagyja Memeth, s eldőlve fiastúl
A gyöngyös Delimán útját vérével itatja.
Oltani már örömest szünnének, vesznek azonban
Mint kábult legyek a tűz örvényébe csapódván.
Folyvást ontja Dobó bolygó soraikra tekéit,
Majd maga fegyverkezve leszáll, és holdat ijesztő
Jobbja setét dárdát nagy rémítéssel emelget.
S amint keltében bús láng arcára világít,
Látszik erősei közt, mint lépő tűzszobor, útját
Jegyzeni holtakkal s iszonyú százféle halállal.
Ő Derielt szaladásában megtartja hadastúl
Öldöklésével s a tűzhöz visszariasztja.
Ott a láng szélén szaladoznak szerte, de a tűz
És a dárda között menedék nincs: mind odavesznek,
S véresen a dárdás diadalmát tartja fölöttük,
Csak maga megfordúl Deriel kétsége buvában,
A tűzből, hova lökte Dobó, perzselten előáll,
S füstösen így ordít, hogy reng bele mindenik íze:
"Ördög! mert ember soha nem lehet ilyen ijesztő,
Megrögzött fene vad, ma te vessz elzúzva kezemtől,
S égj magad úgy, amint Derielt égetni akartad."
S egyszersmind fogait csikorítván mérges agyával,
Elhoza egy szálfát megemésztő tűznek öléből,
S ellensége fölé nagy szörnyűséggel ereszté.
Zúgva leszállott a lobogó nagy szálfa, s Dobónak
Hős feje megszédűlten erős mellére lehajlék;
De hamar a villámlélek fölkelti hatalmát,
S kábúlása után ösmer dárdája vasára,
S égő köntöse közt ösmer Derielre. Csapását
Már nem várja; de hátrálván torkába feszíti
A véres vasat, és másodszori megrohanással
Ahonnan kiszökött, az emésztő lángba ledönti;
Népe hasonlóúl törököt ront tűz-vas erővel.
Öldöklési után így, mint büntetni leszállt sas,
Néma dicsőséggel megtér várába pihenni.
Kedveze még eddig, s csak enyelg vala könnyü szerencse
Egri csatázókkal; de hamar víg arca borulván
Jött mint kísértet, s lön romlásokkal ijesztő.
Izmos nagy torony állt tűzporral töltve nyugatra;
Ott a por halmát véletlen szikra kivette
Síri nyugalmából. Ropogással tört ki, hasonló
A tüzes Aetnához, megrázta Egernek alapját,
És minden falait, s a tornyot, mintha erőtlen
Morzsával játsznék, haragos felhőkbe keverte.
Egyszersmind őr férfiakat megszaggata, s malmot,
És falakat döntött s nagy pusztúlásban egész táj
Hirtelen árja miatt, gyász lett füstfogta romokkal.
A legerősb bajnok megrendűlt őri helyében,
S tántorodás nélkül nem tud vala állni; de ingó
Medréből a kis patak is reszkedve kiömlött,
S elszórt habjaival bolygott járatlan utakban;
A maradék házak pedig égtek bús lobogással,
S lángjok az elréműlt arcokra vetette világát.
Láták és nagy örömriadás közt jöttek Egerre
Szédelgő törökök; de Dobó fenn álla hadával,
S rend és bátorság származtak lelke tüzéből:
Őt nem ijeszté el balképű szerencse, csapás nem
Csökkenté erejét: őrszelleme isteni sasként
Szálla Eger veszedelmi fölött villámot emelve.
"Égjen el ami tüzé, úgy mond, e kőfal alattunk
Nem fog elégni, s mi ezt védjük hadakozva halálig."
S mintha porában kárt tűz nem tett volna, törökre
Ágyukat is dörget, s rettenteni kezdi falától.
Malmot azonban s várfalakat jobbítani rendel
Pórt és műveseket, s kárát pótolja okosság.
Így csak alig veszedelméből fejtődik Egervár,
Ím fölemelte fejét még álló tornyai ellen
Nemtelen árúlás, s kezdett szerződni pogánnyal.
Mert Hegedűs susogó Halinak kezd hinni bolondúl,
S szíja halálmérgét az igéret csalfa hitének.
Este gyakorta megyen résen suttogni törökkel,
S társai közt a várföladást intézi; de Gergely
Meglepi őt, s viszi rettenetes vallásra Dobóhoz.
Nincs kegyelem. Feje, társai közt, elcsapva legördűl,
S véresen írja cselét az elárúlt egri kövekre.
Künn szomorú hírrel jár Vas, küldöttje Dobónak,
Két tíz társaival, s három Nagy hős rokonokkal;
Mint fészkébe madár, s eltévedt sólyom urához,
Visszakivánkozik és szeme mind csak Eger fele fordúl;
Mind csak azon van búja: ha vész, nem veszhet Egerben,
S annyi dicsőségből nem jut koszorúja nevének.
Mint darvak, kiket ösztön hí költözni koronként
Téli hazákon túl és túl sok tengeri vészen,
Meggyülekeznek előbb tanakodni az útközi rendről,
És vezetőjök után önként csapatozva kiállnak:
Úgy itt csak kevesen, de vitézlő férfiak álltak
Gondosan aggódók, mint juthatnának Egerhez.
Ott őket nem várta gyönyör, nem könnyü szerencse
Kéjelmét keresék; de voná a tiszt szava őket
És a szent haza, s mely koszorú a férfi nevének,
A nemes elszántság vagy győzni vagy esni dicsően.
Némán álltanak és komoran nagy messze kinézők;
Kémszemeik tovajártanak a tengernyi hadak közt
Mérve kemény pályát, kinyitandót hős kezeikkel
S tán valahára jelest vérök hullása becséről.
Őket ugyan nem távolság tiltotta Egertől:
Egy rövid óra elég nyargalva elérni tövéhez,
Ám veszedelmekkel borzasztók útai: rajtok
A megölő hadnak szórt tagjai rémalakokként
Nyujtóznak ki körűl s a sűrű pisla tüzeknek
Hamvainál virraszt iszonyúan a tábori éjfél.
Végre kiállott Vas s így szólt nagy halkan: "Előttünk
Íme az éj s ha szerencse akarja Egerbe mehetnünk,
Int az idő; de barátaim, itt végződik az alku
S arra, mi nem lehető, kötelesség nincsen, azért is
Aki halálra magát, vagy renden túli művekre
Érzi erőtlennek, távozzék, míg lehet, inkább,
Mint hadi munkáink közepett megbánva merését,
Hagyjon el és szégyent s kárt hozzon harci utunkra.
Inkább térjen meg feleinkhez most s vigye hírét,
Hogy mi kiküldetvén, nem lelve segédet Egerhez,
E táborra üténk, meghalni a várba menendők."
Szóla s körülnézett; de reá valamennyi vitéztől
Kelt javaló zúgás: "maradunk" mondának egyenlőn.
Akkoron ismét Vas szólott s folytatta beszédét:
"Ezt vártam, magyarok, ezt várá tőletek a hon.
Bár hadi nagy munkát s rendítőt tenni csekély szám,
Halni vagyunk elegen s tetemes kárt tenni pogánynak,
Fényes példáúl lehetők (ha vezérli okosság
Harci merésünket) várvédőinknek Egerben,
Hogy sokaság bátor fiakat rémíteni nem tud."
Szóla, s legott menetök rendén tanakodtak. Előttük
A táborszélen föl-alá járkálva mozogni
Látszott őr török, azt lesből nagy csendben elölni
Végezték legelőbb s három testvér Nagy azonnal
Tettre ajálkoztak; de közűlük sors mene annak,
Aki középső volt s ez örömmel utára megindúlt,
Társai várakozó mély csendben visszamaradván.
Ő a kard hüvelyét elvetve mezítelen őrűl
Vitte magával a kékes acélt, s vin övébe tüzötten
Két töltött mordályt. Ravaszúl, mint róka, kerengvén
Csakhamar a tábor közelébe jut. Ott csemeték közt
Álla sugár topoly és a holdnál messze kinyujtá
Képtelen árnyékát. S már a török űle szunyátán,
Álma hatalmával küzdvén és mintha vigyázna,
Néha fölütve fejét: de koronként visszahajolt az
S kontya tekercsével vállait felváltva köszönté.
Kedveze a szellő, tábortól jőve, pogánynak
Nem vive keltő zajt s a földön mászva közelge
A veszedelmes kém, jövetét szüntetve koronként
S csaknem lelketlen némán a síkra lapulva;
Majd mint csalfa kigyó, mely útján elleneket sejt,
Meg-megemelte fejét s a holt táborra benézett.
A csere széléhez juta már s a szúnyadozó őr
Épen bólintott. Idejét most vélte az ifjú
S felszökkenve legott a hosszú fához elére,
Onnan egy ugrással törökig juthatni remélvén,
S már gyilkos acélt jobbjába emelte. Azonban
Halk dobogást hallott s rázkodva ütötte fejét fel
S görbe vasát kapván felszökkene könnyü hiúzként
A török és szemeit környűlhordozta gyanúsan.
Majd ismét a földre borúlt, a fűre szegezvén
Nagy-vígyázva fülét, ott hallgata, vára sokáig
És a megdobbant ösvényt kitanúlni ohajtá.
Őt azalatt fa megől meg sem moccanva vigyázá
A magyar, elszántan megdöfni, ha rajta jövendne,
Álla szoborműként némán és csendesen és várt.
Nem nyugovék meg az őr, a cserét kezdette kerűlni
S vizsga szemeit fölijedt érzelmei messze ragadták.
Néze, vigyáza körűlmenetében s néha belépvén
A bokrot megüté s ha sürübb vala, kardja hegyével
Kémlelgette belét, haladott majd újra s körűlment.
Nagy pedig a fa körűl kémgondosan óva kerengvén
Így is rejtve maradt s kikerülte üzője figyelmét.
Ekkor az őr dörmögve megint ült régi helyére
S szidta csalárd füleit, majd néhány békeigéket
Monda Koránjából s a kellemes éjjeli társ, a
Szembekötő álom fáradt érzékit eloltá.
Akkor előlépett lábait könnyűden emelve
S elfojtott lélekzettel már háta megett állt
A török őrnek az ifju s vasat mért puszta nyakához.
Ám mikor a kardot vágásra emelte, szorítást
Érze kemény jobbján s gyilkos szándéka hiú lön.
Megdöbbenve, de egyszersmind nekiszánva tekintett
Vissza Nagy, a gátlót kész megtámadni; de holdnál
Néma csodálattal ismert öccsére, ki, hajtván
A nemes indulat őt, bátyjának utána megindúlt
S gyors-ügyesen nyomait képes vala érni. Csodájok
Csak pillantati volt. Nem szólott öccse; de kendőt
Olda le, bal karján lobogót s készűle lekötni
A török őr száját. Jól érté bátyja s javalva
Szándékát, térdére bukott s míg öccse kötötte
Kendőjével amazt, ő karjait általölelvén
A vergődőnek nem hagyta lerántani nyűgét.
Megkötözé most a két ifju s kötözve vivén őt,
A társakhoz elért s azok örvendék az örömjelt.
Oldva lön a török és elkezdett vallani: merre
Volna veszélytelen út, hol fekszik gyéren az alnép,
Merre vonúltanak a kerülők, a táboros Ámhát
Sátora merre vagyon, szélvész paripái hol állnak
Almos jászol előtt, s végtére könyörge, ne ölnék
Őtet el, itt vinnék inkább, mint foglyot Egerbe.
S ő szolgája kereszténynek kész volna közöttük
Megvénhedni, remény nélkül, hogy visszajöhessen.
Szörnyen hallgatván ránéztek a várba menendők
És nem volt kegyelem szemeikben. Térdre omolva
A nyomorú még kérni akart; de csapatva legottan
Elgördült feje és a vér felbuzga nyakából.
Ő hadi ösvényét eljárta; de a magyaroknak
Gondja tovább terjedt. Céljok vala szökve csatázat
S öldöklés nélkül, ha lehetne, bejutni Egerbe,
Karddal vágni utat, ha bajok támadna; s azonnal
Férfias elszántan nyugovó táborra menének.
Sok hadi munkától fáradtan aludtak Egernek
Ellenségei, csak távol sétálva alá s fel
A vég őrei. S csendesen és vígyázva kerűlvén
A sürüebb csapatot, kijelelt ösvényen előbbre
Mentenek a hősök, kijutandók szinte csatátlan
És akadály nélkül, akadályt ha nem adna merészség.
Vas legelől mene, hátvédűl maradának utósók,
A három testvér, csak alig zablázva vitézi
Kéjeik ösztöneit s már a csapat épen elérte
A ragyogó sátort, melyben közepette hadainak
Őr nélkül bizton nyugodott a táboros Ámhát.
Nem tova széllábú paripái dobogtanak. Itten
Három testvér közt elvesztő gondolat ébredt.
Menjenek ők, mondának együtt, de mi hátramaradván
Itt e sátornak kebelébe, ha isten akarja,
Vagy karddal, vagy orúl bejutunk és híre kelendő
A tettnek, melyet kísérteni alkalom indít.
Összebeszélve tehát legelőbb is az ólba menének,
Meggyilkolva lovászt és aki körűl vala, mindent.
Három arab csődört kikötének dárdanyelekhez,
Hátaikon, ha zavar támadna, futásra kelendők.
Majd egyenest utokat vették Ámháthoz; előttük
Barna Halil feküvék, pajzsára terülve hanyattúl
Kontyviselő feje, sűrü szakáll barnítva be mellét,
És mellette körűl kopjái letűzve valának.
Mélyen aludt s az egész környék hallhatta, hogy alszik:
Harsogva s felhorkant megakadt lélekzete néha,
Mint a vadkanoké, borzasztó fúladozással.
Ezt legelűl az öregb Nagynak végezte ki kardja,
Ketté osztva nyakát a díszes barna szakállal
S horkantásai megszüntek. Mellette szelíden
Ifjú öccse nyugott, kobozát még tartva kezében,
Melynek hangjainál szenderge el. Útba esőleg
Ennek is öldöklő kezeiktől kelle halálba
Mennie; ő mulató kobozát nem pengeti többé.
Így Juszufot s Szkendert megemészté kardjaik éle,
És a vizsga Jakult, ki kinyúlt kopjára hajoltan
Ülve aludt és puszta nyakát feltárta; de őt is
Nyakcsigolyán nagy erőszakkal megütötte magyar kard.
Így mint néma halál ádázan előre haladtak.
Ám nem adá a sors végezniök e hadi munkát.
Egy lekötött csődör felrántá nyugtalan ésszel
A letüzött dárdát, s lázadtan forga helyében,
Majd érezve szabadságát, sőt hajtva, ijesztve
A zörgő nyéltől, mely nyomban utána huzódék,
A nagy tábornak kezdett futamodni s nyerítve
S lángot fúva iramt, valamerre ragadta szilajság.
Gázolt sátorokon, nyugovóknak testein, álmát
Szörnyü rugásával sok erősnek tette örökké.
Így mint a szélvész folyvást szilajodva csapongott
S szerte jaj és ijedés s hadi zaj támadtak utána.
S a roppant tábor mint egy nagy szörnyeteg ébredt:
Száz meg ezer kar emelte vasát, sok száz kapa lóra
És végigtapodott nem ritkán társai rendén.
Sok rettenve kiálta magyart. S a zagyva tünődés
És százféle kiáltás közt egymásba ütődők
Víttanak oktalanúl, nem hallva, nem értve meg egymást.
Volt ki közöttük rendre ügyelt. Lovagolva kerűlvén
A tábort Delihám ébresztett vesztegen állni
Mindeneket, maga ment baj okát megtudni hadával.
Mindinkább ébredt azalatt a tábori népség
És fegyverre kapott. Közel állt Vas társaival már
A táborszélhez s hallván e rettegető zajt,
Monda: "Vitéz társak, nem jó hírt hallok amonnan:
Ébredez a tábor s mielőtt a síkra kijutnánk,
Harc töröl el; kiki menjen azért, amerre szerencse
Nyitja utát s vigye társainak hírét meg Egerbe."
Szóla s kelő törököt, ki lovat tartott vala féken,
Karba csapott, hogy fékkel együtt keze szára lehulla;
S lóra kapott maga s elszáguldoza, vérnyoma látszván
Szörnyü rohantának s holt testek szerte nyomában.
Társai példáját követők vérontva haladtak
A veszedelmes uton s borzasztó látni haragjok
Éjjeli munkáját: száz képü csodái halálnak.
A testvér Nagyokat már akkor elérte veszélyök.
Ők mikor a vad zajt hallák s a harcra riadva
Ébredező tábort, kezeik merevedve szünének
Néma csatáiktól. Feledett lőn büszke merényök
S messze, reményen túl lebegett a fénykörü célpont.
Egy gondjok vala még, menekedni. Felülve lovaikra
A két bátya futott; de az ifjabb hátramaradtnak
Ámhát ébredező szolgái utána esének.
E szomorú zajon a két testvér visszatekinte,
Látta vesződni nehéz, megölő harcában az ifjat
S őket menni tovább nem hagyta nemes szivök; egyben
Visszarohantanak öccsöknek bántóira rontván.
Annak már akkor kebelét megjárta hideg tőr
S halványan leborúlt lábaiknak elébe; de ők is
Nagy sokat Ámhátnak szolgáiban elkeseredve
Öltenek el, sokakat karjok fáraszta sebekkel
S zaj vala s rémületes csörgés körülöttök. Azonban
Őket is a sokaság az öcséhez alázta. Feküttek
Vérbe borúlt arccal három testvéri levente
Egymáshoz hivek életben s szép hősi halálban,
Hajh! nagyon is méltók megöletni pogány kezek által:
Sok törököt kezeik munkája kiirta, mig éltek.
Vas haladott azalatt, megölöttek vére borítván
Fenn ragyogó kardját s hű társai vágva nyomába,
Mint kiki tud vala, ment; de jövének szembe tizenkét
Százan jó lovagok Delhámmal s szerte beállták
A rohanó utját s kezdődék gyilkolatos harc.
Könnyü török lovagok sürüen kopjázva üték meg
A kis számu magyart s ezek ellentállva lehulltak
Egymásnak láttára s pogány tombol vala rajtok.
Vas maga, mint villám száguldoza s félve kerülték
A hold népei őt; de megy ő, sokszorta kiáltván
A testvér Nagyokat s keserű nem vennie választ:
A Nagyok őneki már nem fognak visszafelelni,
És nem társaikból csak egy is; mind halva feküsznek.
Végre futásnak ered, viszi a szél lábu arabmén
S kezdődik szabadabb téren pályája. Utána
Jó Delihám száguld: de vasán a visszaütőnek
Megszédűl feje s kábultan nyergére lehajlik.
Senki azontúl őt nem kergeti. Ám nyilakat visz
Vérző testében s paizsán sok kopja dörömböl.
Őt viszi a jó mén szélvész rohanással azonban,
S oly közel a várhoz törökök kísérni felejtik.
Így nagy fáradtan hajnalra bevágtat Egerhez,
Döngeti a kaput, és bekiált harsogva Dobónak:
Pajzsa nyelét balján üresen hordozza, fejében
Fél süveg űl, fele lógva ütött vállára hanyatlik,
Kardja törött, arcát s kezeit beborítja setét vér.
Senki sem ösmer rá, mind elborzadva tekintik,
Annyira lett harc és sebek által rettenetessé.
Csak maga sejti Dobó, kapuját megnyitva előtte,
S amint öldöklő jobbját megfogja, imígy szól:
"Élsz-e vitéz ember? Hajh! mint vagy téve csodává,
S elszabdalt tested mint van szörnyítve sebekkel?
Monddsza: hová lettek hű társaid, a Nagyok, és a
Húsz egyebek, mind kedveseim, s villámi karomnak?
Vagy ha halál mezején ők elfáradva lehulltak,
Mondd: mikor érkezik a megszállott várra segítség,
S hű fiait fölváltja-e már valahára hazája?"
Erre felelt, megrázkódván bánatja hevében,
A véres bajnok, s ily szózatot ejte Dobóhoz:
"Elbámulsz-e Dobó, te vitézek csillaga, rajtam?
S társaimat kérded? de ne kérdezd őket, alusznak,
Ott, honnan többé nem fognak kelni csatára;
Én pedig eljöttem, hogy meghalhassak Egerben.
Mert tudd meg, fiait föl nem válthatja hazája.
Itt a Száz, ott Maksa henyén ránk nézve hevernek,
S a magyar oly kőszív, nem mozdúl semmi bajunkra."
Hallja Dobó, s nagy lelke fölött mint felleg elömlik
Fájdalom, és bánat; keseredve siratja hazáját,
Szép haza tégedet, és a nemzeti szörnyü hasonlást!
Mégis csüggedség nem látszik semmi vonásán,
Nem hadi tetteiben. Mint nap, mint fényes acéllánc,
Tündöklik veszedelmi között a rend, az erőnek
Támasza, és az eső várat nem ereszti bukásra.
Most, mert látja, nem épülhet másokra reménye,
Százezerek harcát maga készűl vinni hatalmas
Vállain; őr hadait gyüjtvén egy helyre, közöttük
Áll daliás nagyságában, mint déli magas fény,
S lelke dicső elszántából így ejti beszédét:
"Bajnokok! a várt nap, mentségünk napja közelget:
Vég viadalmával készűl ránk jőni pogányság,
S vagy győzünk vagy esünk, dolgunk itt éri határát.
Földbe ne nézzetek, élőt az gyomrába be nem vesz,
Égbe se, ott isten gyávának nem lakik, és jó
Természet tilt a levegőn kirepülnötök innen:
Kardunk a mentség, s a szívnek bátor ütése.
És van okunk jó fegyverben bizakodni: csatáink
Edzették azokat; van okunk táplálni szivünkben
A bátor dobogást; mert azt tarthat meg ezentúl.
Senki azért elkábultan sokaságra ne nézzen.
Isten akarta, egész seregek pusztulnak előttünk,
Isten akarja, segéd nélkül ma csatára kiszálljunk
Végre pogányokkal, s díjunk, amennyi halandó
Embereké lehet a nap alatt, legyen annyi dicsőség.
Vagy mi nem is magyarok, nem azok maradéki vagyunk-e,
Akik előtt fejedelmestűl országok elestek,
Kiknek előtte világrontó Mohameddel alászállt
A ragyogó félhold? fel! buzdúlj régi magyar szív,
Élni tanulj, nem halni: halál a névtelen élet!"
Így szólt, s bátorodást olvasván a csata véres
Hőseinél, őket csapatozva falakra kiosztá.
Már bomlottak azok, s a várrom, kőhalom inkább
Mint védhely, szomorún beteg oldalait mutogatja,
S a benn forgódó hadakat jól látni kivülről:
Annyira tépettek mindennapi ágyulövéstől.
A magyarok romlott falaikra kiállnak utószor
Némán, s rettentőséggel nézdelve le; vélnéd,
Hogy minden romon egy bujdokló Márius áll meg:
Olyan igen sanyarú halovány képekkel ijesztők
Nyugtalan álmoktól, s viadalmak fergetegétől.
Ámhát ellenben minden hadat összeparancsolt,
S a szomszéd falukat kiüríté; százszor ezernek
Kelle ma fölváltott hatalommal törni Egerre.
Hajnal előtt kezdik, s költöznek szinte magas dél
Fordultáig; egész várnak környűlete vasnak
Rengetegét viszi, ágyuk alatt nyögdelnek az ormok.
S mint sürüen szállt hó, a völgyet s dombokat egyben
Ellepi sok patyolat; száz zászlón lengedez a szél,
S zárva van a kis Eger, mint habtól tengeren a szirt,
Mint kor-dúlta hajó, melyet sok fergetegekkel
Kerget erős hullám, s partját nem tudja találni.
Zeng a jel, s hármas viadal zendűl meg utána
Kürtökkel, dörgő mozsarakkal, s a sok ezernek
Oly riadalmával, hogy eget ráz, földet üt, és a
Szomszéd falvakban szót nem hallhatni zajától.
A földúlt város köveit megmássza Oroszlán
S Musztafa, és Dervis sokasággal utána nyomúlnak;
Egyszersmind Ámhát szolgáit, mint magas erdőt
Hozza Memeth, s pajzsán szög ménnek rázza sörényét.
Még Ali sem fér meg vaddá szörnyedve dühében
Árkai közt; kirohan, népét nógatja szavakkal
És iszonyúsággal; maga Ámhát őrzi tanyáját,
S lesben ülő sasként népének jegyzi csatáit.
Már szünik a dörgés, megürülten hallgat az ágyú,
Puskák pattognak, kard cseng a kardok acélán,
És kezdődik ölés, s romláson uralkodik a gyász.
Itt Gyulait sujtott dárdával elejti Oroszlán,
Pozsgai vágja Halult, őt Musztafa éri csapással
S elválasztja fejét fent bagdadi kardja nyakától,
Zoltai, Figedi párolgók sok vérrel az ormon,
Szörnyen az elcsapdalt fejeket törökökre leszórják.
Nem szünik a sokaság, s Dervis csikorogva Pribékhez
Szúrja hegyes tőrét, s azt mélyen mártja szivébe;
A falról Nagyivót lábánál fogva lerántja,
Majd maga mint tűzvész felszáll az oromra, s utána
Nagy csapat indulván, zászlót feltűzni törekszik.
Zoltai válla sebét elkötni kitére; vesződik
Figedi, mert fogait kővel megütötte Oroszlán.
Jő Gergely, s magyarok harcát már csaknem esőben
Látja, s pogány Dervist zászlóval örülni az ormon.
Elbúsúl, s nem szól; de rohan Dervisre halálként,
Hármas ütéssel zászlóját eldönti kezében,
Egyszersmind oldalt Dervist megkapja: az ordít,
S tőrre bukott vadként vergődik, Gergely azonban
Húzza hatalmasan, és amint elsujtja kezéből,
Fejjel aláfordúlva leszáll az, s hengeredését
Vérengző magyarok kísérik vad hahotával.
Mecskei más részről Memethet puskázva fogadja,
És a legdeliebb sereget pusztítja lövéssel.
Ötször az eltemetett hadakon jő új had, ötödször
Visszasivalkodik, és a várra tekinteni reszket.
Mert kiegészített fala közt benn áll vala s éji
Fáradságnak okos várnagy jól vette jutalmát.
Fut Memeth is, pajzsával együtt elhagyja sörényét,
S Mecskei dárdáját viszi elgörbedve nyakában.
Legzengőbb csata hallatik a vég Bolyky toronynál.
Ott fene Zádornik, s vele bárdot emelve Zuhányi
Vassal s testtel is törököknek tartanak ellent.
Mindenik áll nagy testhalmon gázolva; de Kamber
Hoz hadat, és elhozza vasában ölő keze súlyát.
Ott Zádornik előtt testvér Juricsokra rohanván
Mindkettőt nagy ütésekkel fárasztva ledönti,
És szaladó Kubikot dárdával hátbaszegezvén
Véresen a szörnyű fegyvert elvonja szivéből.
Hozzácsap, de kemény dárdáján eltöri kardját
Zádornik, s az ölő fegyvert már érzi agyában;
Őt Kamber nagy testhalmokról dönti hanyattá,
S karddal még pihegő mellét elvágja. Zuhányi
Elréműl, s bárdját viszi futva, de őt is eléri
Kamber, s eldarabolt testét áldozza halálnak.
Handsa is, és az erős Durak ordítozva csatáznak,
S másszák a falakat. Csak alig gyógyulva sebéből
Most jön az ifju Pető, van aranyzott puska kezében
S gyors veszedelmet szór: jön harc ijedelme Dobó is.
S visz kárt, és romlást rohanó törökökre hadával.
Sőt megürűl a vár, hallatlan bátorodással
Küzdenek a nők is, a gyenge leányka felejtvén
Ártatlanságát, vad ölés munkája közé megy.
Fél az ürűlt várban maga lenni Dalár is, elindúl
S megy reszketve szegény, atyját kísérve szemével.
Mintha darázsfészket zavar a gyermek keze, ott az
Megzúdúl, majd szárnyasait megereszti haraggal,
És azok elmennek környűlszállongva, fulánkos
Testeiket hordván, a bántót messze szalasztják:
Úgy bántott magyarok meg nem férhetve falak közt
Messze vivó törököt kergetnek puszta mezőkön.
Musztafa már fekszik csővel leterítve Petőtől,
S a felvont mordályt bágyadtan tartja kezében.
Kelne; de lőtt derekát nem birja emelni haragja.
Jó lovon a szerecsen Menethám száguldoz azonban;
Ellene Vas viszi hosszú körös dárdája hatalmát,
S amint egymáshoz recsegő szálfákkal ütődnek,
Vassal az elfáradt szög kanca süvöltve rogy össze.
De Menethám a fent idegen vasat érzi nyakában,
Elmarad a lóról, s győzője kegyetlen ütéssel
A kiragadt dárdát másodszor sujtja nyakához.
Sátorban Hanivár nyugodalmát nem leli, látván
Ennyi gyalázatját a hold népének, erővel
Fegyvert, s mént ragad, és gyilkos viadalra kiszáguld.
Tündöklik sok arany művel szép köntöse, gyöngyös
Féket tart bala, s gyémántos kard terheli jobbját;
Úgy hiszi: még ma bemegy rohanással szép Leilához
S a tolvaj magyaron nagy szörnyűködve boszút áll.
Gyilkol is, és vérét nem szánja, nem a hadi népet,
És maga új felhőt támaszt hatalommal Egerre.
Figedi fut, Hanivár s Ulemán kopjázva vadásznak
Élte után, s nehezen mozdúl szűk téren előttök.
S ím habzó paripán sebesen jő Zoltai, társát
Váltja csatájában, s így szól a szembejövőkhöz:
"Erre török! Hanivár, ha te vagy még, erre vasaddal,
Vagy bár kettővel, mindkettőtökre megállok."
Akkor elállt Hanivár, megnézé, s így ada választ:
"Pusztítója szerencsémnek, te utálatos ember,
Gyáva leányrabló! Hanivár nem retteg előtted,
Sőt örömest szivedet megetetné görbe vasával.
Most ugyan elválik, ki fog eltávozni nevétől.
Jer neki! több szóm nincs, kardom fog szólni helyettem."
Így szólt, s egyszersmind nagy ütéssel Zoltai pajzsát
Ketté választá. Döbbenve lehulltak előtte
A darabolt részek, s kitünék nagy melle födetlen
Zoltainak, másodszor is a hős ifju dühűlten
Vág vala melléhez, de körűl mint nyugtalan örvény
Járt amaz, és rését kémlelte halálos ütésnek.
Mint szállongva leső turulé a vadra, serényen
Ahova ér szeme, nézését ott éri csapása.
Már Hanivár nem birja fejét, nem birja hatalmas
Karjait, élete, a kedves rövid álom, enyészik,
S ellensége vasán háborgó vére setétel.
Mondana még Leilát nyildokló ajka, keményen
Mondana tán átkot, de halál elzárja örökre.
Figeditől Ulemán sebbel fut vissza rakottan,
S verve szerencsétlen vénségét huzza tovább is.
Fennvillogva Dobó az erőszak művei közt jár,
Százanként falütő törököt kerget le faláról;
Ötvenen egy halmon leterítve feküsznek előtte.
S még harcol Kamber, Durakot még hajtja merészség.
Mint két tengeri szirt, nagy fejjel tetszenek ők ki
S hosszas üvöltéssel tart a kétes had egyenlőn.
Halla pogány sívást Robogó, s ide tére helyéből,
S amint föllépett, legelőbb is Handsa csatáit
Látta meg. Az tüstént ösmert veszedelme jelére
S reszkete hadviselő markában acéla; könyörgött
Egyszersmind, s ily szót Robogóhoz monda serényen:
"Monddsza vitéz ember, be akarsz-e fogadni rabodnak?
Ím én kész vagyok a harctól megszűnni ezennel,
Harcok után pedig oly váltság legyen adva hazámból,
Mely magadat, s fiaid fiait nem hagyja szükülni."
Arra kegyetlenen a rettentő hajdu felelt így:
"Sem te rab, én sem urad, te hitetlen szolga, de kínzód
S öldöklőd leszek itt, s a váltság ára halálod,
Melyet kér kezeinktől a rég árva magyar hon."
Így szólt s a réműlt Handsát megütötte derékon,
Az pedig elhajlott, és a vágásra emelt kard
Hajladozó testét a földre lehúzta magával.
Tesz nagy pusztítást más részen karja Dobónak,
Ketté vágja Bichirt. Ramadát tört melle sebével
Ellasítva, magas zászlóját rántja kezéből,
S teste fölött áll meg, mint győző véres oroszlán.
Már paizsát, s az aranysisakot tova nyujtja Karának,
S áll pusztán, s heven a harctól, s szálkardra bizottan.
Ím nagy távolból jön azonban zúgva szökő gömb,
A sisakot hű szolgástúl elrontja előtte,
Sérti magát vállban, s kardját kisodorja kezéből,
Ellenben gázol Durak a testhalmokon, és fenn
Rengeti a buzogányt, várnagynak mérve fejéhez;
A várnagy pedig áll, s el nem lassudva sebében,
Puszta kezekkel ví, s harcol fél mázsa kövekkel.
S mintha belőlök várt készűlne emelni, vagy álló
Csarnokot a halmon, nagy barnás szirttöredéket
Hány olyan sürüen. Nem használ harca Duraknak,
Nem nagy teste: hajol feje megkoppantva Dobótól,
S szörnyen egész ember fekszik beborítva kövekkel.
Kamber is, és Robogó hosszú harcoknak utána
Nyugszanak, a csatahelyt Kamber még mássza setéten,
S húzza nehéz derekát, a földet rágva dühétől,
Majd nagy hörgéssel testét elhagyja az élet,
S mint villáma fogyott felhő levegőben, eloszlik.
Véresen űl Robogó véres kövön, és vad örömmel
A szaladó hadakat nézvén ott várja halálát.
Nincs már, aki Eger falait megmássza merészen,
Mind a harci mezőn szaladoznak puszta kezekkel.
Hasztalan űz Ali, készebbek vasa által öletni,
Mint heves ütközeten szörnyebben halni magyartól.
Így a harc, mely kezdődött nagy rettenetekkel,
S tíz ország ordítását hordozta magával,
Elhagyván fiait százféle halálnak ölében,
Végződik csenddel, s tévelygő lassu nyögéssel.
És Eger áll, többé meg nem kísértve töröktől.
Omladozott kövein vérengző férfiak ülnek:
Ők tarták meg Egert, s ez volt sasfészke Dobónak.

Második ének Eger Harmadik ének Negyedik ének