Efialtesz
| Efialtesz szerző: Ábrányi Emil |
Elszárad a fű, ha rálép.
Zokog a föld, ahová lép.
A fa ága félve zajlik,
S ahol elmegy, félre hajlik.
Mély sirokból tompa jaj száll.
Útonálló bősz vad állat
Hogyha látja: tova vágtat.
Fut előle a hyéna,
Lábra áll a roskadt béna,
Hogy kitérjen, elkerűljön.
A bélpoklos, aki mellett
Undorító a lehellet,
Félre lép, ha jönni látja,
Hogy ne érje a fohásza, -
Hogy ne nézzen a szemébe...
Aki szunnyadt halkan, szépen,
Anya-őrzött bölcsejében:
Alvó gyermek összerendűl
Rejtélyes, gyors félelemtűl,
Felriad, sír, hogyha kint jár...
A vihar más tájra nyargal
Dörgő, zúgó, vad haraggal...
Tenger habja visszaárad,
Ér, patak, tó mind kiszárad,
Hogyha lábát mosta benne.
Efialtes! Vár a persa!
Árulónak jó a sorsa!
Dúskálhatsz a gyönyörökbe,
Dús, hatalmas mindörökre -
Hogy van az, hogy így csatangolsz?
Hogy van az, hogy vészes éjjel
Bujdosol, bujsz szerte-széjjel,
Égre rázott puszta karral
Versenyt futsz a zivatarral,
Sírva, nyögve, panaszolva?!
Hogy van az, hogy félmezetlen
Tántorogsz a fergetegben,
Ugy hiszed, hogy fű, fa vádol,
S térdre hullva, fűtől-fától
Szörnyü jajjal kérsz kegyelmet!
...Ember, állat borzad tőle,
A dögvész is fut előle,
Minden út a kínok utja, -
És elhagyni mégse tudja
Az elárult haza földjét!