Dosztojevszkij (Szini Gyula)

Dosztojevszkij szerző: Szini Gyula

1922

A lángelmének talán az a legbiztosabb mértéke, hogy semmiféle emberi átlagos mértékkel nem mérhető. Dosztojevszkij: külön világ, amelynek saját törvényei vannak, és ennélfogva más törvények rá nem alkalmazhatók. Százada fölé messzire magasodó egyéniségében olyan ellentétek férnek meg, amelyek látszólag kiegyenlíthetetlenek, és csak benne jelentkeznek szervesen, egységesen; csak az ő egyénisége tudja áthidalni ezeket az ellentéteket.

A legfeltűnőbb ellentét mindjárt világfelfogásában jelentkezik. Az az ember, aki tízévi szibériai számkivetésben ugyancsak megismerte a cári hatalom korbácsát, és aki negyvenévi írói munkásságával sem tudott annyit szerezni, mint a legszerényebb kereskedő, iparos vagy kisgazda: az élet szenvedéseinek iskolájából nem mint társadalomfölforgató forradalmár került ki, hanem mint legszélsőbb rajongó nacionalista, vallásosan misztikus moszkovita, aki hitt az orosz nép különleges hivatásában és utolsó leheletéig azt hirdette, hogy a rohadt Európával szemben Oroszország jelenti a fiatalságot, az erőt, a jövőt. Gyűlölte a németeket és hevesen izgatott a törökök ellen az orosz-török háború küszöbén.

Éles ellentétben volt Tolsztojjal, aki az evangéliumi szeretetet, szelídséget hirdette és az emberiségben olyan testvériséget látott, amelynek egyesülését a nemzeti államok mesterségesen fenntartott, a hatalmasok érdekében működő intézményei akadályozzák. Kirívóbb ellentétet, mint Dosztojevszkij és Tolsztoj gondolkodása közt van, keveset lehet találni. És mégis Tolsztoj ezt üzente másik nagy kortársának: „Mondják meg Dosztojevszkijnek, hogy szeretem." És halála alkalmából ezt írta Tolsztoj: „Soha nem láttam ezt az embert, soha nem beszéltem vele, de mikor meghalt, egyszerre megértettem, hogy ő volt a legdrágább, legkedvesebb, legszükségesebb barátom."

A két nagy orosz gondolkodó, amikor eljutott mindegyik a maga világfölfogásának szinte emberfölötti csúcsára, megértette egymást a köztük való ellentét ellenére is. Önként kínálkozik a kép: ez a két ember az orosz gondolkodás két sarkát, a pozitívet és negatívet jelenti; kiegészítik egymást, nemcsak, hanem vonzzák is.

De bármennyire orosz nacionalista Dosztojevszkij, a tanításai alapjában véve nem államfenntartók és társadalomkonzerválók, hanem a mai társadalmi rend alappilléreit mossák alá. A „Szegény emberek" költője, aki a nyomorúságnak példátlanul súlyos iskoláját járta végig, annyi emberi részvétet, a megalázottak és elnyomottak iránt annyi benső testvéri érzést halmozott föl szívében, hogy ez elemi erővel tör ki belőle, vészesen és viharosan, a mai társadalom gondosan kieszelt és ápolt eresztékeit fenyegetve.

Nagyon érdekes tanulmány volna, ha Tolsztojt, a nagyszívű földbirtokos arisztokratát és Dosztojevszkijt, az örök és szinte született nyomorgót összevetnők. Tolsztoj az a gróf, aki a maga logikájának kérlelhetetlen útján eljutott az evangéliumi szegénység, szüzesség, szóval lemondás, óriási testvéri gesztusához, és emiatt örökös harcban élt az élettel, családjával, cárjával, hazájával. Dosztojevszkij az a „muzsik", aki a proetár minden szenvedését, keserűségét a saját testén érezte, aki negyven éven át hordozta egy beteg, szegény író keresztjét, és mérhetetlen szenvedések iskolájából a sovinizmus és vallásosság oly mély paraszti érzését merítette, amelyre Tolsztoj ősei, a büszke grófok se lettek volna képesek.

Vannak, különösen Franciaországban, a l'art pour l'art hívei, akik azt vitatják, hogy se Dosztojevszkij, se Tolsztoj művészi nagyságát nem szabad lemérni azokon az elveken, amiket hirdettek. És annyiban igazuk is van, hogy a két nagy oroszt azok is szeretni és becsülni tudják, akik homlokegyenest ellenkező elveket vallanak. Csakhogy épp az orosz irodalomra és különösen két legnagyobb írójára vonatkozik az, hogy esztétikájuk lényege nem a formai szépség, a latin népek csodálatos architektonizmusa, ritmusérzéke, hanem az igazság. És különösen Dosztojevszkijre áll ez; a „Bűn és bűnhődés" még egységes, architektonikus^[1] mű, de Dosztojevszkij későbbi regényei, talán a leghatalmasabbak és különösen a „Karamazov fivérek", sokkal lazább szerkezetűek, talán nem is regények, hanem örökös párbeszédekbe szökő vívódásai egy léleknek, amely az élet legmélyebb értelmét keresi, csaknem hallucinálja. Szinte azt merném mondani, hogy az orosz írókra, különösen Dosztojevszkijre egészen új esztétikát kell megállapítani, amelyek lényege elsősorban az igazság keresése; nem a harmónia fölépítése, hanem a diszharmónia kutatása és föltárása. (. . .)

Az a pesszimizmus is, amely miatt jókedélyű emberek egyáltalán nem tudják sem élvezni, sem olvasni Dosztojevszkijt, ilyen természetű. Olyan, mint a tenger: mennél mélyebbre süllyedünk benne, annál sötétebb, riasztóbb, hátborzongatóbb képeket látunk. De viszont azt hinni, hogy az életben csak mosolygó tengerszemek vannak, butaság és nem optimizmus.

Az emberi lélekmélységének kutatásával függ össze, hogy Dosztojevszkijt a szokványos irodalmi kritika nem tudja elskatulyázni sem a naturalisták, sem a szimbolisták közé, talán egyetlen ilyen „iskola" keretei közé sem. Az ő művészete realista, naturalista, mert belenyúl az eleven életbe, és annak legmélyéről hozza föl alakjait. És regényei mégse adják a mindennapi élet hétköznapian szürke vagy naturalisztikusan eleven képét, mert nem az emberek felszínét, hanem legtitkoltabb mélységeiket tárja föl, ahogy az emberek az életben rendszerint nem jelentkeznek.

Dosztojevszkijt mindenki elismeri a regényírók közül a legnagyobb pszichológusnak, és mégis inkább pszichiátriás alakok rendszerint azok, akiket megmutat, tehát nem „rendes, normális" emberek. És mégis, nem épp a Dosztojevszkij félkegyelműin, megszálltjain, hallucinálóin és idegbajosain keresztül ismerjük-e meg a legjobban a „normális, rendes" embereket? Talán abból az egyszerű okból, mert nemcsak a pszichiátriai klinikák, hanem az élet is tele van nyavalyatörősökkel, idiótákkal, fölbillent lelkűekkel.

A Dosztojevszkij regényeinek laza szerkezetéről, meséjének gyakran vékony csörgedezéséről már volt szó. A forma szuverén megvetője volt Dosztojevszkij. És mégis minden regénye tele van azzal a feszültséggel, villamossággal, amelyet rendszerint csak a színpadi akciótól kívánunk meg. Valóságos drámák a Dosztojevszkij regényei, és ebben a tekintetben Balzac legjobb regényeire emlékeztetnek. Annyira drámák, hogy a cselekmény színhelye csak érintve van, mint a színpadi instrukciókban anélkül, hogy Dosztojevszkij sok színt pazarolna miliőfestésre. Néha az egész cselekmény párbeszédekbe szökik, mint a Karamazov fivérek dialógusa Istenről, vallásról. Oly sűrű a belső cselekmény Dosztojevszkij regénydrámáiban, hogy az olvasó néha meglepetve eszmél föl, hogy két-három napon át történt mindaz, ami mélységben, intenzitásban évek hosszú munkájának szokott megfelelni.

Dísz és úgyszólván választékosság nélkül való Dosztojevszkij nyelve, szinte azt lehetne mondani, hogy cikornyátlan, proletár nyelv, és mégis mily finom lelki árnyalatok kifejtésére, mily mély gondolatok kifejezésére képes! Rideg nyelv, amely a mezítelen igazságok kimondására való és mégis színesen izzó, mikor belső, mély igazságai átvilágítanak, átmelegítenek rajta. (. . .)

1881. február 10-én halt meg Dosztojevszkij Pétervárott, a „Kovácsok kis utcájában", a város egyik népes munkásnegyedében. A tömeg csak úgy özönlött a nagy halott szobájába. (. . .)

Dosztojevszkij temetése február 12-én egyike volt azoknak az orosz eseményeknek, amelyekről még sokáig beszél a nép. Százezer ember állt tömött, eleven sövényt azon az útvonalon, amerre Dosztojevszkij koporsója elhaladt. Egész Oroszország ott volt, és az egyébként liberálisabb irányú Lorisz-Melikov kormánynak csak akkor nyílt föl a szeme, hogy mit jelent ez a páratlan, szinte bálványimádó hódolat a legnagyobb, legnépszerűbb orosz költő utolsó útján. Oroszország minden nyugtalansága, titokzatossága ott lobogott a próféta koporsója körül, mindaz a lappangó, bánatos szomorúság, amely vad forradalmi lángokba is föl tud sustorogni, mint azóta többször láthattuk. És megtörtént az a hallatlan eset, hogy Dosztojevszkij műveit csak a temetése után való időben kezdte el igazán üldözni a kormány.

Jegyzet

1. Művészi felépítésű, művészies arányú.