Divatos költő
szerző: Tompa Mihály
Hajnallik... várj! megyek, dicső természet!
A méhe is virágidról szed mézet;
Én is sietek, napfelkőlt előtt,
Elérni azt a magas hegytetőt:
Ahonnan a földet csak alig látom,
Minthogy nincs is mit nézni a galádon!
S hol közel az ég, amely érdekel...
Költő vagyok! tán mondanom se kell.
A föld göröngyein tulszárnyalok,
Mint a bíbicek s szárnyas angyalok...
Most is megyek, különben kárba veszne,
Annyi nagy gondolat és drága eszme,
Melyet fogdosok ott-fenn szorgosan,
Erőlködésem pókhálóiban!
Hejh, csak meg is foghassam a nyakad:
Vers lesz belőled, törik vagy szakad!
Im fenn vagyok...! beh gonosz meredek! -
De futok én, ha neki eredek
Nem tartózhat sem tűz, sem víz, sem árok,
Kivált ha ily szent küldetésbe' járok!
Im lehem szorul, az orcám hevűl...
Hogy nézzem ezt? költői ihletűl!
Hah! hogy pirúl az égen a korány!
Mint a paprika egy tál kocsonyán!
Mi szép a költő élte, ah mi szép!
Az ő másnak, mi madárnak a lép:
Ha hozzá ér, rögtön oda ragad...
Ki egyszer hallja a büv-hangokat:
Az rabja lész a költőnek örökre...
Sógorságot, komaságot
Akasztva szögre.
Ha nő: fülig szerelmes lesz belénk,
Ha férfi: benne csudálót nyerénk.
De most munkára, mert a nap halad!
Mit énekeljek? szerelmet? hadat?
Vagy a hazáról zengjek éneket?
Mindegy már, úgyis annyit szenvedett!
De mit látok? az ég ugyan borúl!
(Engedelemmel - elég botorúl!)
Észak felől zúg a zápor szele,
De szakad is...! lefele, lefele!
Hah mily rút eső, fogam mint vacog!
Halhatlan eszméim, megáztatok!
El innen! hol vesztemre zúg a szél,
A nyárfa-lomb is gúnyos tapsra kél:
De e veszett partról miképen,
Két lábon-é, vagy pedig négyen
Fogok lejutni? azt már nem tudom!
- Boldog, ki most otthon ül a suton!
Légy üdvöz, édes kedves alkonyat!
Szelíd kebledre a költőt fogadd!
Oly szép az est, a hold, a csillagok!
Nyavalyámnak ellent nem állhatok:
Verselnem kell! Jobb álmodozni este,
Mikor kész rá az ember lelke, teste;
Korán reggel, hiába! álmos, éhes,
Ekkép még a költészetre is - mérges.
.........................
De tán gonosz szellem játszik velem?
Hogy majd ezerfelé hasad fejem,
Ugy gondolkodom, - s mit se gondolok!...
Ez már mégis csudálatos dolog!
Ragaszkodom csillaghoz, fűhez, fához...
Elmém völgyön, síkon végig kopároz;
A hűs levegőt csakugy nyeldesem,
De nem táplál. - Káprázik a szemem.
Amint merőn a hold szemébe néz...
Segíts, kollégám, jó Dávid-zenész!
Könnyen dalhoz jut a szunyog-sereg,
E népköltők is ugyan zengenek!
Zúg a mezőség, zúg a lusta tó,
Rimel tücsökhang és a békaszó;
Hangversenyek termévé vált a pajta:
Benn' a kakas, - füles bagoly szól rajta.
S mi lelt engem, hogy nem zeng citerám!?
Ma a kültermészet nem hat reám!
Hol máskor bolondgombaként terem
Számomra a dal úton-útfelen.
-------------
Éjfél van... a lelkek órája üt...
A lelkesűlés szivárványa süt;
S az ihlet, mely csak ezt a percet várta,
Egy dörgő dalt hozand most a világra;
S hogy legyen benne tűz, lélek, zene:
Jer, barátkozzunk, bornak istene!
Mert meg kell lenni! abba nem hagyom...!
Apolló, tied éjem, nappalom!
De költő leszek, Istenemre az!
Legyen miatta bár fejem kopasz!
Reáriaszték...! lám már érezem:
Mint kezd hevülni a szivem, fejem...
De tárgy, tárgy...! új, nagy, el nem koptatott...
Ennek emelnék most én kalapot!
Tavasz... sír, köny... s arsenicum (megéve),
Erről firkál egész föld ifja, véne!
Már a világ fájdalma és reformja
Nem nyom senkit, azt is a nyomda nyomja!
Kútgém... nyáj... tyúk, (az, amelyik fias,)
Furulya-szó, temetés pórias...
Minden eszmének utána kapok,
S látom: ismétlik százszor a lapok!
Égen, földön és a vízben nekem már
A firkász-hadtól semmi sem maradt...
Minden eszmét felfalt, kiírt, elnyúzott...
Mért is nem szült az anyám hamarabb...?
Fejem talán jobb lesz lehajtani,
Ha jönne mégis belé valami...
Költő ur, ez a legjobb gondolat!
Jó éjszakát, boldog szép álmakat!