Dies illa...
szerző: Ábrányi Emil
Egy nappal mindíg közelebb jön
Az a nap, az a nap, az a nap,
Melyen túl nem lesz több napom!...
S a gyors, vidám, könnyű idő,
Amit az élő futni lát:
Rám nézve megfagy. Összedermed
Irtózatos, kemény tömeggé,
Komor, sötét egyformasággá.
Világ végéig állni fog
Rideg, rettentő jégdarabként.
De hogyha Sekszpír és Petőfi,
Beethóven, Gőthe s annyi más
Hatalmas lángész: meglapúlt
Szelíden a halál előtt...
Ha Cézár és Napóleon,
Ha büszke és dacos királyok
Aludni mentek egy szavára,
Mint kis fiúcskák, akiket
Feküdni küld a zord szülő:
Akkor talán meghajthatom
Előtte én is a fejem!
Akkor talán nekem se árthat
A szűk, dohos, nedves gödör,
Ahol magamra hagynak egykor
Száz lábu férgek ételéűl!
Akkor talán eltűröm én is,
Hogy összekulcsolt, lomha kézzel
Ott kell hevernem mindörökké!
Akkor talán nekem se fáj majd,
Hogy napsugár, nyíló virág,
Tengermoraj, pacsirtaének
Nekem nem ád többé gyönyört!
Akkor talán kiállom én is
A vak, siket, nyirkos homályban
En-rothadásom illatát!...
Becsvágyó munkám láza közben
Megállók néha tétlenűl.
Nézem sokáig bús mosollyal,
Miképp jön mindíg közelebb,
Egy nappal mindíg közelebb:
Az a nap, az a nap, az a nap,
Melyen túl nem lesz több napom!...