Diadém

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Diadém
szerző: Somlyó Zoltán

Megyek, amerre visz az út.
A friss hó, mint fehér pamut,
oly lágy, mint a mesékben.

Én átkozott, így járom át
Pestet, szerelmem városát
a lassú hóesésben.

Az életem már elveszett.
A szürke égi mennyezet
se tudja már, hogy kék volt…

Ma én is már csak azt tudom,
hogy ketten mentünk az uton,
s hogy régen volt az. Rég volt.

Egy ucca nevét dúdolom,
ahol sok kedves bútoron
a kezem nyoma él még…

Az éj hidegje összeráz.
Egy kapu alatt ég a gáz –
ha oda visszamennék!…

Ha visszamennék csendesen
és szólnék: látod, kedvesem,
nincs semmi más, csak hó van…

S egy költő, aki átkozott,
mert rossz szókkal barátkozott;
s most kint sétál a hóban.

És lent a hónak vánkosán,
ellengene egy karcsu szán…
egy csengő, tiszta ének…

Így hullna lassan ránk az éj.
S a sápadt ezüst holdkaréj
hajadba, diadémnek…