Diákélet (Reviczky Gyula)
szerző: Reviczky Gyula
Vidulva bor között a férfi,
Édenbe pillant a poháron át,
S századszor ujra felidézi
Örökre elrepült diákkorát.
Emléke most is melegen forr.
Gondunk mi volt?... könnyű arany pihe,
Midőn azt hittük, a professzor
Csinyünket az orrunkról nézi le.
Nincs, nincs menekvés e varázstól!
Szivéből még az sem törölheti
Ki, mert tanárrá lőn diákból:
Mit egykor maga tőn, most bünteti.
Mulattunk minden tudományon;
De nem vonzottak, csak a részletek.
Homérnál elnyomott az álom,
Ha szép Helénáról letévedett.
Tanultuk, mert Vénusz kivánta,
A ragyogó! - a csillagászatot;
S a delejesség szép leányka
Tüzes szeméből egyedül hatott.
Fárasztott Néposz, Cicero; csak
Ovídot kedveltük s Horácz apót;
Csókot hintettünk szép Didónak,
Görögül hajtogatva »agapó«-t.
A háromszögtantól a hátunk
Borsódzik most is, úgy nem kelletett.
Csupán a »sinus« volt barátunk,
Mert szép lányokra emlékeztetett.
Hja, nem verték csak úgy hiába
Fejünkbe azt a mitológiát,
Ismertük Ámort és nyilára
Faragtunk is de hány kadencziát.
Késsel bevéstük a padokba
Szivünk kegyetlen hölgyének nevét,
S »kanaszter«-t szíva nagy titokba',
Egymás közt zengettük dicséretét.
Ah, vége, vége! Vagy ki tudja?
Diák marad az ember, amig él.
Leczkéjét a sirig tanulja,
Nehezebbet folyvást a réginél.
S ha majd bezárul ez az élet,
Az lesz csak a hosszú vakáczió!
Ha majd te hangzol, síri ének:
»Circumdederunt!« a pap ajkiról.