Detestatio belli

Detestatio belli szerző: Tibullus, fordító: Radnóti Miklós

Ó, ki találta fel a rettentő fegyvereket rég?
       Míly fene vasból vert, marcona vad lehetett!
Akkor kezdte a harcot a békés emberiség itt,
       akkor lelt rövidebb útra a szörnyü halál!
Vagy tán bűntelen az, s félelmetes állatok ellen
       élesitette vasát, mely ime harcra segít?
Mindez a sárarany átka, sosem volt háboru addig,
       míg kopogó fapohár járta a víg lakomán.
Sáncot nem vontak, várat sem raktak, a pásztor
       Nyugton aludt, ha netán szerteszaladt is a nyáj.
Így képzeltem el én! Fegyvertelen élek a napban,
       s nem riadok fel a vad trombita hangjaira.
Most csata dúl, visznek, s egy férfi talán köszörűli
       súlyos kardját, mely oldalam átveri majd.
Óvjatok ó örökölt Lárok! ti neveltetek engem,
       itt futkostam szent lábaitok körül én.
Nem szégyen, hogy ócska fatörzsből vagytok e házban,
       így faragott ki az ős, így szeretett az utód.
Egyszerü régi idők! akkor volt még az adott szó
       szent, amikor fából állt az az isten is itt.
Ő egyként segitett azon, aki a fürtöket hozta,
       aki kalászkoszorút font neki áldozatul.
És kinek álma betelt, az hozza kalácsa javát már;
       míg kicsi lánya a friss mézzel utána tipeg.
Űzzétek most Lárok a ránk sziszegő nyilakat hát,
       s néktek ajánlom az ól legszelídebb malacát.
Tiszta ruhát veszek és mirtuszt fonok a kosaramba,
       így viszem én s mirtusz dísziti homlokom is.
Tetszeni így akarok! hősködjék más a csatában,
       vívja ki Mars vele majd a dobogó diadalt.
S mondja a tetteit el, míg én poharazgatok itt és
       fesse az asztalra borral a táborokat.
Hát nem őrület-é a halált még harccal idézni?
       úgyis rádtör az és lépte se hallik elébb.
Nincs szüret ott lenn, nincs aratás, de a Cerberus őrt áll,
       és a ronda hajós szállit a Styx közepén;
perzselt hajjal, dúlt arccal seregek tolakodnak,
       míg a sötét parton már halovány tömeg áll.
Míly okos az, akit úgy havazott be a csöndes öregkor,
       hogy kicsi birtokon él s gyermeke is szaladoz!
Nyájával maga jár, fia kis bárányait őrzi,
       fürdőt készit elő asszonya s várja haza.
Így öregedjem meg, ősz haj koszoruzza fejem majd,
       és ha mesélek, a múlt lengje körül szavaim.
Addig lakja mezőnket a hószinü Béke. A szántó
       ökröt is ő fogta hajdan a járom alá:
ő kötözött venyigét és rejtett mézet a fürtbe,
       s holnap a víg apa már tölti fiának a bort:
békeidőn a kapák és ásók fénye ragyog, míg
       rozsda emészti sötét zúgban a fegyvereket...

Álmos a csöppnyi család; viszi már haza a berek áldott
       fái alól a paraszt s ittasan áll szekerén.
Vénusz harcai forrnak, a lány panaszolja, letörték
       ajtaja zárát és szertezilált a haja:
sír, sebesült arcát tapogatja, de sír a legény is,
       szégyentől pirosan dugja kemény kezeit.
Szítja a féktelen Ámor az indulatát a viszálynak
       s a haragos pár közt lassan az ágyra leül.
Kőből és vasból van a férfi, ha bántja a lánykát:
       földretiporja le az a magas isteneket.
Mert az elég, ha kibontod a keblén lenge ruháját,
       és csöndben motozol dús haja fürtjei közt,
s végül elég, ha könnye kibuggyan: boldog ezerszer,
       akinek indulatán gyenge leányka zokog.
De aki durva, viselje a fegyvereket, meg a pajzsot,
       és a szelíd Vénuszt messze kerülje el az.
Jöjj hát áldott Béke! kalászt lengess a kezedben,
       s tiszta fehér öledet fedje be drága gyümölcs.