A lap feldolgozottságának foka

Dal az öreg tölgyről

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Dal az öreg tölgyről
szerző: Ábrányi Emil

Áll a százados tölgy erdő sűrüjében,
Karcsú hajtások közt kérges ősi fa;
Reszketeg lombjával úgy áll köztük éppen,
Mint kis unokák közt nyájas nagyapa.

Nem mulandó ember -: a szabad természet
Volt elültetője sok száz év előtt;
Bölcsődala dörgés, zord dajkája vészek,
Ellenállva, küzdve, így kapott erőt.

Ha kihívó szélvész csattogott felette,
Fönséggel megrázta koronás fejét,
De ha kis madár jött, karjaira vette,
És titkolta mintegy zordon erejét.

Noha óriás volt, senkit meg nem sértett,
Nem kivánta gőggel soha senkitől,
Hogy hajtson előtte húnyászkodva térdet,
Ünnepelje rangját és dicsérje föl.

Nem vetett rabláncot kissebb szomszédokra,
Csúf bizakodással gyöngét nem gunyolt;
A nyíló vadonnak legsilányabb bokra
Vele mind egyenlő s hű barátja volt.

                          II.

Egyszer egy király ment nagy kiséretével
Hő nyáron az erdő zeg-zugain át.
Küzködvén egész nap a sugárzó hévvel,
Kiszemelte nyomban sátrául a fát.

Árnyékos tövében lázasan szendergett,
Míg tovább nem indult nyughatatlanúl
- Mint akit a dicsvágy káprázata kerget -
Olthatatlan szomjjal a hatalmas úr.

És mikor tovább ment országok királya,
Bizon az öreg tölgy nem bókolt neki,
Sem hivalgó dölyffel, fák elébe állva,
Nagy kitüntetését nem kürtölte ki.

                          III.

Azután vándor jött, nótát fütyörészve,
Az is ott pihent meg a vén tölgy alatt;
Rongyos a ruhája, de vidám a képe,
Szíve, lába könnyű, amikor halad.

Friss erdei forrás buzgó, játszi kedve;
Jár mindig szegényen s mindig boldogan;
Most alszik, pompásan neki heveredve,
Mint dúsgazdagok közt nem igen sokan.

És a tölgy nem fordít megvetéssel hátat,
Nem rivall rá durván: "Vissza, nyomorult!
Vidd el innen rögtön foltozott condrádat!
Az imént árnyékom egy királyra hullt!"

"Vess szemet, csavargó, hozzád illő fára;
Zászlós úr, király néz kegyesen felém;
Én nem állok itten koldusok számára;
Csak uralkodókat fogadok el én!"

                          IV.

Nem! Nem! Aki fáradt s árnyékába fekszik,
Azt a százados tölgy el nem kergeti.
Rosszat szótalan tűr, jóval nem dicsekszik,
Sértést nem torol meg, bárhogy fáj neki.

Kővel megdobálta, sokszor tönkre-tette
Hálátlan suhanc-nép egy-egy szép galyát;
Hervadt levelekkel halkan eltemette,
S nem hallotta senki vádló sóhaját.

Mindenki tanuljon az öreg tölgyfától!
Szolgáljon hatalmast hízelgés nekűl,
Soha el ne űzze a szegényt magától,
Hogyha enyhülésért hozzá menekűl.

Nagyságát az ember, mint ő, hordja békén,
Társait súlyával ne igázza le;
Csellel ki ne fogjon mások gyöngeségén,
És szeresse azt, ki együtt él vele.

S ha követ dobnak rád, összetépik szárnyad',
Tégy úgy, mint az agg tölgy, kérges ősi fa:
Hints még több virágot, még több enyhe árnyat,
És ne adj sértőnek más választ soha!