Dög
Emlékszel-e, én drága szerelmem
arra a nyári reggelre?
Oszló dög feküdt a homokösvényen
kis híján elestünk benne
Ringyóként rúgott magasba lábával
méregfüst szállt belőle szét
szétnyílt bele démoni szagával
mérgezte környezetét
A nap sütötte a bűzös tetemet
szép lassanként bomlasztva meg
hogy visszaadja a nagy Természetnek
amit az visszakövetel
Az ég szánalmas pillantással nézte
a lét e furcsa torzóját
közben téged úgy fojtogatott bűze
kevésen múlt, s elájultál
A legyek buján dongták körül a húst
ezer nyüvet vonzott a bűz
manna, mi minden férget magához húz
boldogság, nagy ünnepi tűz
Táncot járt ott belül a férgek hada
kezdődött a dögevő-bál
lüktetett a test, mozgott a dög maga
életre ébredt a halál
A tetemből földöntúli zene áradt
az elmúlás hangjai
a halál himnuszaként zengtek még párat
hullaevők lantjai
Az egész olyan volt, mint holmi vázlat
hirtelen odavetve, félkész
amit ceruzával firkantva néhányat
próbaként rajzolt le a művész
Az ösvény szélén kóbor kutya várt
hogy mi eltűnjünk végre
hogy a dögből hadd lakmározhasson már
s az lehessen napi étke
Egy napon bizony te is ez leszel majd
ó, én drága, szép angyalom
az idő téged is e létformára hajt:
rothadó hús és csonthalom
Igen, szép királynőm, ez leszel te is
ha lement az utolsó kenet
gyom sarjad testedből, porladnak csontjaid
nem jut más e földön senkinek
Ám de mondd majd meg a síri férgeknek
kik lakmároznak testedben
hogy még ők sem vetnek véget létednek
mert örökké tiéd szerelmem!