A lap feldolgozottságának foka

Déli aggodalom

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Déli aggodalom
szerző: Csokonai Vitéz Mihály

Felhágott már a nap a dél hév pontjára,
Egyenesen omlik lefelé súgára.
Küszködik a bágyadt levegőég s hevűl;
Felfortyant az egész természet merevűl.
A lankadt arató ledűl izzadt fővel,
Hogy majd dolgát kezdje megújúlt erővel.
Az útazó, ki már csak alig lehellett,
Óltja szomját a hűs forrás vize mellett,
A barmok terepély bikkfák alá mennek,
A híves árnyékban kérődzve pihennek.
A madarkák csüngnek a setét lombokról;
Leszáradt a nóta eltikkadt torkokról.
Csupán csak a munkás méhecskék zsibongnak,
Széjjel az illatos rétek között dongnak.
Csupán csak az apró bokrocskák tövében
Zeng a zörgő prücsök a nap ellenében.
A rezzent gyíkocska a gaz között csereg,
Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg.
Sok száz szöcskő ugrál pattanó lábain
A hévtől elaszott fűszálak szárain.
Egyebek mind híves helyeken pihennek,
A dél forró heve elől félre mennek.
Alusznak magok is a híves szellők is:
Eltikkadtak a nap hevétől tán ők is.
Csak némely enyelgő Zephyrek játszanak,
Melyek a levelek alól kiugranak,
Cicáznak kerengő szárnnyal a bokrokon,
Lassan elenyésznek a liliomokon.
Jertek ki, óh nyájas fuvallatok, jertek,
Kik az ambroziás rózsákban hevertek;
Szedjetek mennyei szagot kebletekbe,
S úgy szálljatok hozzám e setét berekbe,
Hol a néma fáknak sírva énekelem,
Mint égeti mellem a forró szerelem.─
Ah! most is az a nap forog az eszemben,
Melyen legelőször lobbant fel szívemben,
Melyen rám csillámlott Lilla szempillája,
S tüzétől felgyúlladt az Ámor fáklyája.
Ah! azólta nincsen semmi nyúgodalmam;
Még sincs e kínomért legkisebb jutalmam.
Könyörgök, esdeklek néki minduntalan:
Minden könyörgésem rá nézve hasztalan.
Égek, s égésimet orcámon mutatom:
De az orvoslásra őtet nem hajthatom.
Sírok: de sírásom nincs, kit érdekeljen;
Panaszlok, de arra nincs, a ki feleljen.
Ah, kínos állapot! bárcsak valahára
Ennyi fájdalmimnak lehetne határa! ─
Átkozott perc volt az, a melyben mellettem
Elmenvén, szép gyilkos! reád tekintettem,
S Ámor mosolyogván szelíd nézésedből,
E kegyetlen lángot szívtam ki szemedből.
Vajha az ég vagy oly angyali szemeket,
Vagy oly tigrisszívhez illő érzéseket
Beléd, kedves kínzóm! ne teremtett volna:
Most szívem íly szörnyű tűzben nem lángolna.─
Egyenes természet! hát rendszerént mégyen,
Hogy aki mást éget, maga jeges légyen?
Vagy Lilla is így ég? vagy szívem is fázik,
Vagy ─ vagy a te hitvány törvényed hibázik:
Vagy tán... Mit gondolok! ─ Balgatag szózatok
Hisz' égek, lám, mégis vízcseppet hullatok.
Olyan tűz ez, melyet gerjeszthet a jég is,
És lángokkal égvén, vizet áraszt mégis.
Jupiter is mikor esőzik legjobban,
Lángozó villámja mindég akkor lobban:
Hát ugyanezt Ámor nem vihetné végbe,
Holott ő a legfőbb istenség az égbe'?
És így hideg lehet Lilla, bár én égek...
Félre az eszemből, systemás kétségek!
Ámor tanácsából még őt megkérlelem;
Ki tudja, tán gyengébb szívvel bánik velem?
Sírok, panaszkodom, új szókat keresek,
Előtte könyörgést tészek, térdre esek,
Lefestem kínomat, sápadtan, mint félholt,
Kincsemnek mondom és... Ah, de már ez mind volt!
Mégis egy jó nézést tőle nem nyerhettem,
Eltűnt ─ én egy néma kőnek reménykedtem.
Vad szűz! gonosz Ámor! s te vagy ég istene?
Nem, nem: az Erynnis szűlt téged, óh fene!
Tán e nymphádat is a Styxnél nemzetted
S belé az Alectó vad szívét űltetted.
Vesszetek! Vesszetek!... Mit mondok! ─ Óh, talám
Mindkettőt méltatlan szitokkal káromlám?
Ki tudja, ah, talám bennem van a hiba?
Járatlan vagyok még Ámor titkaiba'.─
Itt űlök, a nap is elhágy már engemet,
S a lelketlen fáknak mondom keservemet;
Pedig tán a kegyes szerelem nevembe'
Most sugall legtöbbet ártatlan szépembe.─
Keljetek fel, nyájas Zephyrek! keljetek,
Mondjátok meg néki, hogy hozzá sietek.