Ugrás a tartalomhoz

Csupán a szépség

A Wikiforrásból
Csupán a szépség
szerző: Dsida Jenő
1929 (Zólyomi László)

A könnyek csak kopognak. És elborult a tó.
Jaj, honnan és ki küldte reánk e szomju lázat?
S ha elfogyott már minden rémült magyarázat,
fent és alant csupán a szépség található.

Lépteink megbicsakló, szédült esztéta-léptek
s árnyak vagyunk, akik fehér tógába bújtan
bujkálnak régi, tiszta klasszikus borúban
s márványos, furcsa házak átriumába lépnek.

Szavaink nem puffognak és nem egetverők,
csak jó hidegfogású, illatos cifraságok,
mint márványszobrok talpán a délszaki virágok
s alázatos, szerelmes fehér rabszolga-nők.

És ha megúntuk ezt is, szabad bejáratunk van
nippes pompájú, kis szalónok ajtaján
s a delnőt, míg fölrezzen az ajtó halk zaján,
csiklandó szépbeszéddel köszöntjük félig úntan.

Finom csipkékbe pólyált formás és kicsi karja
lágyan pihen egy festett és drága legyezőn
s míg nagyranyilt szemével ránknéz révedezőn,
a gáláns bókvirágot szinte kicsikarja.

És lehetünk, ha tetszik, angol tengerészek,
vagy gazdag lordok is, akiknek balgatag
álma a tenger és lobog a kék szalag
sapkájukon: vidámak, csöndesek és merészek.

Beülhetünk sebes, szép könnyű csónakokba
s míg monoton morajjal berreg a motor,
szilárd lelkünk szegélyén ezer hullámfodor
törik meg gyöngyözőn és színesen csacsogva.

S estére szabad lennünk kis fáradt gyermekeknek,
kik a gyerekszobában, fehér falak között
angyalra várnak, édes, fénybeöltözött,
fenyőszagú angyalra és néha felszepegnek.

Csalódottan babrálnak sok babaarcu lommal.
Majd hirtelen fehérszakállú öregek
lesznek, akiknek ajka megbékélten remeg
a koporsóba feküsznek stoikus nyugalommal.