Csupán a szépség
| Csupán a szépség szerző: Dsida Jenő |
A könnyek csak kopognak. És elborult a tó.
Jaj, honnan és ki küldte reánk e szomju lázat?
S ha elfogyott már minden rémült magyarázat,
fent és alant csupán a szépség található.
Lépteink megbicsakló, szédült esztéta-léptek
s árnyak vagyunk, akik fehér tógába bújtan
bujkálnak régi, tiszta klasszikus borúban
s márványos, furcsa házak átriumába lépnek.
Szavaink nem puffognak és nem egetverők,
csak jó hidegfogású, illatos cifraságok,
mint márványszobrok talpán a délszaki virágok
s alázatos, szerelmes fehér rabszolga-nők.
És ha megúntuk ezt is, szabad bejáratunk van
nippes pompájú, kis szalónok ajtaján
s a delnőt, míg fölrezzen az ajtó halk zaján,
csiklandó szépbeszéddel köszöntjük félig úntan.
Finom csipkékbe pólyált formás és kicsi karja
lágyan pihen egy festett és drága legyezőn
s míg nagyranyilt szemével ránknéz révedezőn,
a gáláns bókvirágot szinte kicsikarja.
És lehetünk, ha tetszik, angol tengerészek,
vagy gazdag lordok is, akiknek balgatag
álma a tenger és lobog a kék szalag
sapkájukon: vidámak, csöndesek és merészek.
Beülhetünk sebes, szép könnyű csónakokba
s míg monoton morajjal berreg a motor,
szilárd lelkünk szegélyén ezer hullámfodor
törik meg gyöngyözőn és színesen csacsogva.
S estére szabad lennünk kis fáradt gyermekeknek,
kik a gyerekszobában, fehér falak között
angyalra várnak, édes, fénybeöltözött,
fenyőszagú angyalra és néha felszepegnek.
Csalódottan babrálnak sok babaarcu lommal.
Majd hirtelen fehérszakállú öregek
lesznek, akiknek ajka megbékélten remeg
a koporsóba feküsznek stoikus nyugalommal.