Cirkusz

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Cirkusz
szerző: Somlyó Zoltán

                  1

Mikor reggeledik és kongó lépteivel
az ablakom alatt végigmegy a tejes,
mély gyermeki örömmel nyitom a szememet ki,
szívemből a világba reménység szeme les...

Lefektettem az este minden fekete búmat,
ráborítottam mindre szelíd-feledtetőn
jó puha takaróját az örök változásnak -
ó, új élet reménye: drága feledtetőm!...

De rég is volt a tegnap! Fedi a vastag köd már,
mit az emlékezés átfúrni nem kiván...
S be szép a mái napnak rózsaszín gyermekteste!
Bölcsebb, kéjesebb csüggni a szenthitelü Mán...

Nem hintett rája mocskot még semminő galádság,
még csillogó, még tiszta, még szent kristály-kehely,
igyunk belőle szomjas, vak és bízó ajakkal!
A nagy megújhodásnak titkát, ó, higyjük el!

Ó, higyjük el szelíd, jó ízét a friss kenyérnek!
Málljon szét fogaink közt, mint a tegnapi gond...
Nyeljük le a szivünkig! És aztán: ott a cirkusz!
Hajrá!... Új műsort kínál a cirkuszi porond!...

                  2

Elsőnek lengő, piros pántlikákkal
ott szalad körbe az okos szamár!
Lompos farkára a kegyetlen ostor
ki tudja: hány ezerszer sujta már...

Csak körbe-körbe! Át az akadályon!
Majd lépésben a deszka peremén!
Oly hibátlanul lépked, oly ügyesen -
hiszi magárul, hogy ló, büszke mén...

Csak a kantár-lefogta bús fejére
tekintsetek: szemében mennyi bú...
Egy költő megirígyelhetné tőle -
körötte a dicsőség szele fú...

Ősi szavát már elrabolták tőle,
ős ösztönét, szívhangját: az iá-t...
A cirkusz tapsol az okos szamárnak
s feléje lelkes á-t meg ó-t kiált...

Rég dombtetőn, apró kordéba fogva
hurcolt a hátán szürke homokot;
taps nélkül tette, amit tett... S szívéből
a szamár-önérzet, ím, kifogyott.

Repülj, szamár! Teneked építették
a cirkuszt! Rád kiváncsi a tömeg.
Míg ékes kantárod zörög a porban,
szegény szamár: téged megértenek...

                  3

És most az akrobata lép ki bőszen,
cézári gőggel; karján az izom
drótkötelekként dagad ki keményen -
csudálat zúg végig a cirkuszon.

Combjának sárga-piszkos bőre fénylik,
döng a porond acél-lába alatt.
Mellbimbója a kék trikón keresztül,
mint vágyó szűzleányé, kidagad...

A mázsás acélsúlyzót megragadja
és meglóbálja játszi-könnyedén;
és úgy dobja el azután magátul,
akár egy csöndes, késő könnyet én...

És széket kap, feldobja s visszakapja,
lábával súlyos vasgolyót emel...
A földgolyót így tartja az Úristen -
és jaj be jó, hogy nem így ejti el...

Így árasztja a vad erőt magából
s maga körül az izzadtság-szagot;
szenzációs alakja égbe szökken,
ünneplik, mint királyi zsarnokot...

                  4

Amott rettentő ívben a trapéz leng,
acetilén-láng villog a vasán;
rajt Murillo-angyalként a művésznő -
világoskék szatén feszül hasán...

Mezítlen karja rizsportól fehérlik,
tenyere a gyantátul fekete;
én nem hiszem, hogy buja alakjába
bele nem bolondulni lehet-e?

Most szétveti a lábát s két kezével
egy másik lengő trapézba karol...
az állati vágy vad szomorúsága
két megduzzadt keblében zakatol.

És újra fel és újra le a hintán -
a légi hercegnő bizton lebeg...
A vastag szmirna bársonyán nem állunk
ily bizton mi, mi szürke emberek...

Hónaljából picinyke zsebkendőt vesz
s a tapsoló tömegnek azzal int...
A dicsőségért meg a vacsoráért
megdolgozott most egy napra megint...

                  5

Széles Stuart-gallérral, pisze orral,
krétaszín arccal itt áll a bohóc is!
Elálló mellényét, bősz kézelőjét
bőgve fogadja a tömegpszichózis.

Tánclépésétől menten hasrapottyan
szegény, megbotlott egy tollú-pehelyben,
majd ülepét két ujjal megragadva,
emeli önmagát fel ő ijedten.

Én szentnek látom őt, mártír-vitéznek,
ki így tud elbukni, ily halk grimásszal...
S oly ijedt arccal újra talpraállni,
arcán s lelkén a dermedt kréta-mázzal...

Hátul a zene játszik, vad-kegyetlen,
csontot-velőt elkínzó hatalommal;
a bohóc ugrál együtt a zenével,
a bőgő dúrral, méla mollal...

Meggyűrt testével játszik, úgy dobálja,
mint holt lomot a hisztériás gyermek.
A lelke másutt jár, oly messze tájon,
hol tátott szájak s szemek nem figyelnek...

Leveti lelkét, úgy, mint száz kabátját,
mik százszínűek s mind csak cifra rongyok...
Ha nem félnék, hogy kinevetnek érte:
én megölelném ezt a bölcs bolondot...

                  6

S most a lovarnő vágtat elő!
Mint egy varázslat, ugrat el ő...

Táltosa éjszín, karcsú-bokás,
Szőre: sziporka fény-ragyogás.

Száll a lovarnő... körbe-körül...
Fény hull lakkozott körmeiről...

Szép kerek térdén gömbölyű hús
s mégis a teste karcsú, fiús.

Száll... Hova száll... Tán felfele száll...
Égi igézet lángjainál...

Tán le a mélybe, sír fele tart?
Rejtély ez a boldog, isteni start...

Hova száll?... Bús árnyak árkaiba...
gondterhes férfiak álmaiba...

                  7

...És odakint a csöndes, a vak éjben,
lázálmok zengő csudaerdejében,
ott áll az ingyen-néző kisdiák.
Beles a cirkusz-ponyva résin át...

Reszkető lábbal, majd térdreomolva
- ó, százszor áldott, kéjes titkú ponyva!...
reátapad ezer feszült ideggel -
a két szeme ittasultan meredt el...

Szívébe vág az álmok garmadája:
a cintányér... lovak fényes patája...
a lengő, rengő telt női idom -
ott áll azon a süppedő hidon,

amelyről csak egy ugrás - a halálba. -
Ó, cirkusz, cirkusz, minden lelkek álma!
Szívünkre hajnal fényét csókolod -
mi magunk vagyunk a te műsorod!...

Mi magunk: Augusztok, trapézművészek!
Törpék, óriások és csenevészek!...
Kik betöltjük a buta kis világot
mindörökké, mind csupa kisdiákok...