Buczy Emilhez
szerző: Kazinczy Ferenc
Kedvelt híve, Buczym, Weselényinek, a te barátod,
Hogy magad is hallgatsz, s hogy hallgat Kornisod, érzi.
Szólj, mint vagy te? miként vagyon ó? szólj, mint vagyon
Nagy dísze Erdélynek, nagy dísze a Teleki-háznak,
S hív mint atyja, kinek hamvvedrét tiszteli jó, rosz.
Mint van Kenderesink? az az új Fabricius, a ki
Szíve érzéseitől nehezebben hajolhat el, a mint
Fenn ösvényétől az egek szép fénye hajolhat;
S a ki, midőn a fergetegek rá rontanak, ámbár
Némúlást javasol neki a lelketlen okosság,
Azt teszi, a mit az ész, a tiszt, s szép lelke parancsol,
S tilt a haszna-Ieső, ravasz és lelketlen okosság.
Mint Feketénk? a nyájas öreg, kinek élete halkkal
S hasznokat hajtva fut el, valamint a völgy ere, mely hol
Szent ligetet serdít, hol szomjú holdakat öntöz.
Emlékeztek-e még rólam? vagy már is eloltá
A szeretett vendég képét a nem nagy időcske?
Két hava múlt el már, hogy az eltávozni szokatlant
Kisded honja megint elzárta; de nem fog el engem
Gyermekeim szeretett keskeny köre, nem fog el író-
Asztalom úgy, hogy benneteket ne sóhajtsalak, oh ti
Hirtelen elröppent szép nyolcz napok, istenek éjei!
És mikoron határa vészen Brüszöm, egykor az Erdély
Első ifjáé, az enyém most, angol atyának
S stambuli kanczának szép gyermeke, s rázza rövidre
Metszett kis farkát s hattyúnyaka gyenge sörényét,
S játszva, szökellve, nyerítve viszen Kázmérba napamhoz,
S egy pár szép szemhez közelebb, Házára-Mikónak,
S ifjúvá tészi, a kit az évek száma hanyatlat:
Oh akkor lelkem együtt van véletek a kert
Szent csorgója körül, hol a hold szép arcza mosolygó
Búban néze le ránk az olasz nyár s fenyvek homályán;
És ott, a hol ezüst habjait a vad Szamos önti,
S rőt Brüszöm anyja megett szökdelleni kezde, legelső
Perjéjébe harapdálván, a szarvasok, őzek,
Fáczánok mezején; s kívánnám éltemet itten
Tölteni köztetek, és a kik hozzátok hasonlók.