A lap feldolgozottságának foka

Bokrétolás

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
← Amik kifelejtődtekBokrétolás
szerző: Móra Ferenc
Hun sírok, hun nem azok... IX.
Mit tud a vajz? →
Megjelent az Utazás a földalatti Magyarországon című kötetben.
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.

Úgy-e, milyen szép magyar szó ez, még ha ki nem lehet is találni, eszik-e, vagy isszák? Akár ráfoghatnám, hogy hún menyecskék feje alól ástam ki a fehértói szikből. De hát minek hazudnám ősleletnek azt, ami nagyon is friss szerzemény, még pedig háborús.

Már csak azért is érdemes eldicsekedni vele. Ne mondhassák ránk a maradékaink, hogy egészen haszon nélkül kártyáztuk el az országot.

Különben annyiban csakugyan régészeti lelet a szó, hogy néhány évvel ezelőtt ásatás köztien hallottam először, még pedig pitvarosi tótoktól.

– Mindjárt itt az eső, – ugrott ki valamelyik szlovák az árokból – jó lesz poprétolni.

Nem kérdeztem, mi az, gondoltam, majd meglátom úgyis, hogy csinálják: hát úgy csinálták, hogy mindenki összekapkodta a kerítésre aggatott motyóját és fedezékbe húzódott vele, ki a szalmakazalba, ki az ereszét alá. Egyszóval a pitvarosi tótok cihelődnek, mikor poprétolnak. De mindjárt sejtettem azt is, hogy ezért a szóért nem a tót idióma felelős. Megkérdeztem az embert, volt-e háborúban. Igenis volt, az orosz fronton. Közös, úgy-e?

– Hát igen, közösbe dolgoztunk a németekkel.

– Akkor azoktól tanult meg poprétolni, úgy-e?

– Nem tudom én már. A mi őrmesterünk is mindig így adta ki az ordrét.

Nem nagy tudomány kell hozzá, hogy az ember füle kiérezze a poprét-ből a latin nyelv német fattyat, a Proprietät-et. Azt is mindjárt fölértem ésszel, hogy ez nagyon haszonravaló szó annak a szájában, aki bánni tud vele.

– No János, ezt meg kell tanulni – mondtam az adlátusomnak. – Ez nagyon emeli a tekintélyünket otthon, mert ott még ezt sose hallották.

Jánosnak jó feje van, csakugyan megjegyezte a szót, sőt hozzá is idomította egy kicsit a szittya szájhoz. Nem úgy mondta, hogy poprétolni, hanem úgy, hogy pokrétolni, de így is bevált az vezényszónak. Ha napszálltakor elkiáltotta magát, hogy „pokrétoljunk, embörök!”, mindenki szót fogadott neki. Legalább még eddig nem tapasztaltam, hogy valamelyik magyarom hozzávágta volna mérgiben az ásót és dühösen nekilátott volna túlórázásnak.

Ellenben valamelyik nap hallom, hogy az egyik kis-kún, akinek meleg ételt hozott a felesége, ebéd után odalöki a csajkát, kanalat az asszonynak és azt mondja neki: – no, bokrétolj, oszt eriggy, hogy el ne ríjja magát otthon a malac.

Így már igen, ezt nevezem tökéletes nyelvújításnak. A Proprietät ugyan úgy elváltozott, hogy a tulajdon édesanyja se ismerne rá, de legalább szépült is, meg most már értelem is van benne. Mikor az ember bokrétol, akkor bokrétába szedi a munkaközben széthagyogatott celleculláját. Király a koronáját, arany nádpálcáját, ezüst cigaretli-spiccét, gyémánt-fütyürűjét, szegény ember pedig a tarisznyáját, vizeskorsóját, dohányacskóját. No igen, meg azt a kis réz encsembencsemet is, amit elcsent a sírból, mikor a helytartó úr, a János odahívta gyöngyöt keresni. Akkor tette rá a talpát az encsem-bencsemre, de olyan ügyesen, hogy senki se vette észre, még János se, ámbár ó észrevehette volna, mert éppen ő ejtette oda az illető cifraságot, ami nem egyéb volt, mint egy régi réz masinatartónak a teteje. Jánosnak mindig tele van a zsebe sörösüvegekről való kupak cintányérokkal, rossz bicskanyelekről való rezekkel, cigánygyűrűkkel, mikkel s azokat mindig úgy rejti el a csontvázak mellett, hogy szemet szúrjanak és könnyen eltakarhassák őket a kis-kún talpak. Mert János pszichológus és ismeri a fajtát, amelyhez ő is tartozik velem együtt. Titokban minden rendes ember szerez magának egy kis ásatási „emléköt” és már akkor mégis csak inkább a valami-formájú katonagomb kerüljön a bugyellárisába a Ferenc Jóska monogrammjával, mint az Attila király koporsószöge. Mert azzal nem károsodik a múzeum és a célnak is megfelel. Tudniillik a cél az, hogy majd ha a télen disznótor lesz a komáéknál és ott mindenféle világi dolgoknak kijön a sora, akkor ki lehessen vágni a rezet a bugyellárisból és azt mondani a népeknek:

– Hát ide nézzenek kendtök, embörök! Én mög ilyenöket áskáltam az őszön a Fehértó partján, mikor a múzeumot fölkaroltam.

És akkor a népeknek be kell majd ismerni, hogy ezt a sógort csakugyan nem a gólya költötte, mert az nagyon is tanulmányos ember.

De nemcsak az embereim szedelődzködnek, hanem én magam is bokrétolok. Én többek közt ezt a latingermán-tót-kiskún szót csenem el ásatási emléknek. Ha annyiféle nemzet eltiedelhette egymástól, én is pártját foghatom. Egyebet már úgyse igen találok ezen a tájon, mert a jó Isten is hozzálátott a bokrétoláshoz. Elcsomagolta a délibábot, elsöprette a szelekkel a tarlóvirágokat, elparancsolta innen a bíbiceket, meg a barázdabillegetőket, még az ürgéket is hazaküldte aludni, csak éppen a legyeket felejtette kint. Nem akarunk a jó Isten dolgaiba beleszólni, de abban mindnyájan egyek vagyunk, hogy jobb lett volna ezeken kezdeni a sort. Aki csak a városi legyet ismeri, az el se tudja képzelni, milyen vérszomjas dúvad a pusztai légy. A városi légy elkulturálódott, úri tempói vannak, ha habos kávéba fulladhat, nem szurkálja a bicskáját az emberi nem térdekalácsába s így őszi időben már rokkantállományba vonul. A sovány, avas-szalonna színű pusztai légynemzet lehetett az, aminek az őseivel a Jehova az egyiptusi kisgazdákat megverte s utódaik ma is ótestamentumi szigorral teljesítik kívánságukat a Fehértó partján. Ezrével járnak s válogatás nélkül nekiesnek szemnek, fülnek, orrnak, sapkának, ködmönnek, bocskornak, tarisznyaszíjnak, mindennek, amire a nap süt s aminek emberszagát érzik. A gödörben guggoló Jánoson néha rezsegnek, hogy óriási mákosnúdlinak látszik tőlük, akinek minden igyekezete hiábavaló, hogy lerázza magáról a zsibogó mákszemeket. Utoljára végigereszt úgy visszakézből a hátán egy hosszú lábszárcsontot és a kis ásójával közévág a fölrebbenő siserahadnak.

– No, – kapja vissza a fejét a légyfelhő elől – ha ezt is megadóztatná a pénzügyminiszter űr, akkor én bizonyosan első virilista lennék.

– Jól mondja, – kap a szón Balázs bácsi, aki a szomszéd sírban hadakozik a legyekkel – mind oda köllene ezüket küldeni.

– Hová, Balázs bácsi?

– Hát a pénzügyminisztörhöz. Hagy vakaródzna mán ű is eccör, necsak mindég a szögényi nép.

Balázs bácsi bátran beleköthet a fődefterdárba, mert olyan rongyos szegényi nép, hogy száz macska se fogna meg a ruhájában egy egeret, vagyis hogy száz pénzügyminiszter se tudna tőle ellicitáltatni egy malacot. Ellenben gazdánk-urunk, Lippai Sándor ijedten megellenzi a jámbor óhajt.

– Nocsak az köllene még, hogy aludni se tudjon a minisztör a legyektül, osztán új adókat gondoljon ki kínjában. Én inkább mákot főzetnék neki mindön este, hogy nagyokat aludjon és addig se jártassa az eszét. Nem jól mondom, igazgató úr?

Ráhagyom egy szótlan fejbiccentéssel, de nincs kedvem a tréfát tódítani. Napok óta az orrom vére folyik, ha arra gondolok, hogy elfogynak az ősök és az utolsó sírt kell berajzolni a mappába. Mindig sírhatnékom van, mikor egy-egy nagy ásatás véget ér és ott kell hagynom a kukoricaföldeket, a búzatarlókat, a kedves öreg hunokat és gepidákat, akikkel olyan áldott békességben meg voltam hetekig, hónapokig. Nem bakafántoskodtak, nem irigykedtek, nem súgtak össze a hátam mögött, nem kérdezték, hogy érzem magam, nem néztek ki maguk közül azért, hogy rámhetesedett a szakállam, nem nyaggattak kéziratért, még csak váltóaláírást se kértek tőlem autogramm gyanánt. Könnyű a kis-kúnoknak összebokrétolni, mert ők otthon is éppen olyan „célszörű szögény embörök” maradnak, amilyenek a hunok közt voltak. De nekem úrnak kell visszamennem, tükörből fésülködnöm, töltött-paprikát ennem paradicsomlében és „Mahlzeit”-ot mondani utána, városatyát választanom, újságot olvasnom, regényt írnom és hőmérőt duggatnom a hónom alá, hogy lázam legyen, holott csak melegem van! És éppen most, mikor kezdenek violásodni a reggeli meg a napszállati ködök és találtam a semlyék mögött egy árvalányhajas száraz halmot, amin őszi tücskök pirregnek és az ember azt hiheti, hogy az egész világ az ő Senki-szigete...

Rábízom Jánosra az utolsó hunokat és elmegyek búcsút venni fűtől, fától, a kiszáradt nádaktól, az aranyszemű homoktól, a vak sziktől, a szittyós értől, a varjúfészkes jegenyéktől. Amikor visszaérek, egy nyaláb széki-saláta kéklik a karomon, ennek a száraz virága majd eszembe juttatja a télen is a Fehértót, mikor szélcsikók nyihognak fölötte és a csillagokig vágják a szikráló havat.

A kiskunok delelnek a sövény tövében és szidják a szelet, amely éppen most támad fel, telecsapkodni a szájukat homokkal. Jakab bácsi, akinek pietista hajlamai vannak, mivel az apja harangozó volt, pártját fogta a szélnek, mert úgy tudja a régi öregektől, hogy az a Szentlélek szájából jön, ennélfogva vétkezik, aki káromolja. Erre fogja magát a szél, lekapja Jakab bácsi fejéről a kalapot, kergeti előtte vagy másfél kilométerre, angyalhullásos szántóföldeken keresztül, ott lecsapja valami pocsolyába s mikor az öreg föl akarja venni, szusszan egyet a betyár s most már visszafelé hempergeti Jakab bácsi fejének ékességét, úgyhogy csak három ember segítségével sikerül elfogni. A pietista kiskun erre feladja a régi öregektől tanult dogmát s úgy eteti a fenével a szelet, hogy az rögtön eláll ijedtében, a kiskunokat pedig rázza a nevetés. Mivel pedig azt minden századik ember se szereti, ha kinevetik, Jakab bácsi gondol egyet és megbiccenti fejét a visszahódított kalapban tarlóvirágaim felé.

– Szereti a virágot a tekintetös úr. Hát csak szeresse is, még töheti.

– Hogyhogy még tehetem? Hát ki rendelkezik abból énvelem?

– Nini, hát az a nagyon jó Isten. Magával is, mög énvelem is. Maga pedig, úgy nézőm, mán nem ér több tavaszt.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy örömömben a nyakába borultam Jakab bácsinak. Megdöbbenve meredtem rá az öreg halálmadárra.

– Nem értem, Jakab bácsi. Hát miből gondolja?

– Nem gondolom én, hanem tudom. Fogadni is mernék tíz darab gubaszivarba, hogy maga mán nem ér több tavaszt. Hát a tekintetös úr merne-e fogadni? De előre megmondom, hogy mindön-okvetetlen elveszejti, hát előre köll fizetni. No, mit szól hozzá?

Hát mit szólhattam volna? A kiskunok kezdtek hangosan derülni s én is az a századik ember vagyok, aki nem szereti, ha kinevetik.

– Itt a kezem, Jakab bácsi.

Kérges öreg marka átfogta a kezemet és huncutul fénylő szeme rámpislogott a kalap alul.

– Úgy hallottam a helytartójátul, hogy a tekintetös úr velembeli.

Vén szamár, gondoltam magamban, ez azt hiszi, hogy én is együtt gyerekeskedtem Rózsa Sándorral. Miért van az, hogy az ember úgy szereti öregnek látni a másikat? No, ezt megfigurázom. Ráhagyom, hogy csakugyan egyidős vagyok vele.

– Hát hány éves maga, Jakab bácsi?

– Mondom, velebeli az úrral. Az ötvenegyediköt gázolom.

Hm. Milyen alapon is tituláltam én az elébb magamban vén szamárnak ezt a kortársat? Megszégyenlem magam egy kicsit és megnyájasítom a szót.

– No hát, mit akar ebbül kihozni? Mondja csak tovább, Jakab bácsi!

– No megálljon csak. Akkor maga mán ötven tavaszt látott, úgy-e?

– Annyit. Hát aztán?

– Hát aztán akkor legföljebb ennyit láthat még, kívánom is az Istentül, hogy lásson, de ötvennél többet mán sömmi esetre se teccik látni, kérőm szépen.

A kiskunok karajban nevetnek, mert nagy öröm az, mikor úr van csúffá téve. Még pedig úgy, hogy árat is fizet érte. Valamelyik siheder odakurjant Jakabnak:

– Osztán a gubában részeltet-e kend bennünket?

Jakab bácsi letekinti a gyerkőcöt és mentegetődzve fordul hozzám.

– Nem vötte tán sértésnek a tekintetes úr? Hiszön csak afféle tréfabeszéd vót ez, éppen hogy a szó több lögyön vele. Nézze, bolonddá töttem én ezzel mán a végrehajtót is.

No, akkor csakugyan nincsen semmi hiba, mert a végrehajtó bizonyosan sokkal okosabb ember, mint én vagyok. Kiolvasom az öregnek a tíz kubát s a többinek a száját is helyreigazítom egy-egy bőrszivarral. Ahogy a kutyahitű Döncőhöz érek az utolsóval, megszólal az ember.

– Szeretnék magával valamit tudatni.

Meglepetve nézek rá. Mióta az aranyeset óta lecsökkent a tekintélye, azóta a kutyahitű úgy elcsöndesedett, mint egy bukott miniszter, noha nem esett olyan puhára, mint a bukott miniszterek szoktak.

– Hát csak tudassa, Döncő. Mi a baj?

– Az, hogy egy sírt elhagytunk a nyáron. A negyvenhármas, a negyvennégyes, mög a hetvenkettes közt. Ott ni!

Mutat a tarló közepe felé, de hát nekem hiába mutogat. Egyforma fekete homok mindenütt a behúzott árkok fölött.

– Nézze csak mög a tekintetös úr a mappát.

Megnézem a térképet, hát csakugyan üresség van a három sír közt. Olyan jó háromméteres csík, éppen elférhet benne az Atilla koporsója. Ejnye, hogy maradhatott ez el?

– Úgy, hogy sündisznófészökbe vágott bele az ásó, oszt azt mondta a tekintetös úr, hogy ne bántsuk, az is csak lelkös állat.

Igen? Lehet, nem emlékszem. Már most mit csináljunk? Kérdezem Jánost, érdemes lenne-e visszamenni? János azt mondja, nem érdemes. Úgyis sok a tószélben a behúzni való árok, a nap meg nagyon halad lefelé, minek szaporítanánk a munkát? A-kiskunok is kelletlenkednek. Ez az utolsó nap, szeretnének korán végezni. Döncőnek mindig jár a szája, nem érdemes arra hallgatni.

A bukott népvezérnek lobbot vet a szeme. Foga közé harapja a szivart és daccal vágja ki a szót.

– Kiásom én azt egymagam is, nem köll neköm ahhoz segítség – indul meg vállravetett ásóval, lapáttal.

János utána szólt:

– Megálljon, Döncő. Kitámasztás nélkül le ne menjen a gödörbe, mert három oldalrul is meg van ásva a föld, könnyen rászakadhat.

Döncő csak úgy futtában szólt vissza olyanformát, hogy nem tartozik a bőre felül senkinek számadással, de aztán csak bement a tanyaudvarra sprajc-deszkát keresni, amivel a szakadós földet ki szokás pöckölni. Jó óráig aztán eszünkbe se jutott, pár száz méternyire tőle végeztük dolgunkat a tóparton. Az emberek berángatták a hosszú árkokat, ón meg a napszámkimutatást szerkesztettem össze az ásató-láda tetején nem csekély orcaverejtékezéssel. Még tán most is abba volnék belezavarodva, ha Sándor gazda rám nem kurjogat a tarlóról:

– Gyüjjön mán, nézze, mit tanált a Döncő!

Elóször Döncőt kellett megtalálni. Guggoló alakja egész beleveszett a háromméteres mélység feketeségébe. Elszörnyedve kiáltottam rá:

– De ember, hát megkeveredett maga? Mi a fenének hozta ide a deszkákat, ha nem sprájcolta ki a falakat? Jön ki mindjárt abbul a gödörbül!

– Nem löhet – feleselt ki a kutyahitű, de csupa jókedv volt a hangja. – Olyan halottat találtam, hogy ennek még mekekukája is van a derekán.

Annyit már tudok nyelvünk rejtelmeiből, hogy a mekekuka abba a családba tartozik, amelyikbe a herebere, meg a herkentyű. Kiskunul az olyan furcsaságot hívják mekekukának, amiről ésszel élő ember ki nem találhatja, hogy micsoda. Más körülmények közt én is nagyot ugrottam volna a mekekukának, de itt szándékos emberölés számba ment volna az ugrándozás. Hiszen attól kellett félni, hogy egy tüsszentéstől is beszakad a gödör.

– Döncő, ne kísértse az Istent, hanem jöjjön ki, még szépen van, mert mindjárt elviszi az ördög.

– Mindjárt, csak még ezt a másik sarkát is kiszabadítom a mekekukának a keresztcsont alul, ha fene...

Már a fene akcióba léptetésére nem volt ideje. Egy kis por csapódott ki a gödör jobboldali falából, csak annyi, mint egy cigaretta-szippantás füstje, tán csak egy cserebogár-kukac nyújtódzott egyet álmában s mire eljajdítottuk magunkat Sándor gazdával, akkorra már leszakadt a homoklavina olyan három méter hosszúságban. A zuhanás megrázta a földet, leszakadt a baloldali fal is, alig bírtunk odábbugrani, különben mink is a hegyibe hullottunk volna a kiskun Thomizobának, akinek kihallatszott a nyögése a föld alól:

–Ham-mar ... ham-mar ... ide ... ide ...

Alulról már nekem is volt részem földszakadásban, de felülről még nem láttam. Éreztem, ahogy a szemembe hull a homlokomról a hideg verejték és észrevettem, hogy hiába tátogatom a számat, nem jön ki rajta hang. Helyettem is Sándor gazda ordítozott a tenyerei tölcsérén keresztül.

– Embereeek! Gyeék kendtök hamar, Döncőt betemette a főd!

Még az emberek odarohantak, nekiguggoltam két kézzel kaparni a homokot, mint a kutya. Addig csak bíztattam magam, még hangot hallottam a föld alul, de soha még lelkiismeretfurdalást így nem éreztem. A vak macskakölykök jutottak eszembe, akiket gyerekkoromban tavaszonta elástunk a folyókába.

Akárhogy rájuk gázoltuk a földet, még másnap is föl-fölhallatszott az életért való sírásuk. Csak negyven esztendővel ezelőtt nem hallottam olyan tisztán, mint most.

– Ham-mar, ham-mar... ham... – egyre vékonyodott a betemetett ember hangja, aztán egészen elhalt. Csak a macskasírásokat hallottam mindenfelől.

– Sándor, – kérdeztem fogvacogva – kibír az ember annyit, mint a macska? Sándor gazda megvonta a vállát.

– Löhetségös, én még egyiket se próbáltam... Hanem ha élve szabadítsuk ki Döncőt, adok neki egy pohár rizlingöt a nagy ijedtségre.

A kiskunok rohanvást dobogtak föl a tarlóra. Nem mertem tőlük véleményt kérni, de egy kicsit megnyugtatott, hogy Jakab bácsi kiverte a pipát, újra is töltötte. (A szivarok vasárnapokra tevődnek el, hogy a Kör-ben uradzhasson velük az ember.)

– Mely tájon érhette a szakadás?

Megmutattam, de Sándor más helyre mutatott. Jakab bácsi lehasalt a földre és elordította magát.

– Döncööő! Adj hangot, merre vagy!

Döncő nem adott hangot. Jakab bácsi új rendelést tett.

– Mölyik a legnehezebb két embör? Pétör, Imre! Ugorjatok csak rá! A kiválasztott két kiskun tehetett együtt vagy másfél mázsát. Ezt a differenciát meg kellett érezni a kutyahitűnek. Meg is érezte.

– Jaj... – szólalt meg a súlytöbblet alatt – itt... itt...

Három perc alatt úgy elkapkodták róla két kézzel azt a tömérdek földet, hogy napszámba három óra alatt nem ásnak annyit.

– Ez mán az ü gallérja! – rikkantotta el magát az egyik legény.

– Fogd hozzá a bűrit is, hogy el ne szakadjon a ruhája – vezényelte Jakab bácsi. – Ne sokat kénlódjatok vele, hanem rántsátok ki tüvestül.

Öten is megmarkolták s úgy kirántották, hogy még a bocskora se maradt le. Persze nem volt rajta emberi ábrázat, feketéllett, mint a küldött ördög, szeme, orra, füle, szája tele homokkal, de csontja nem törhetett, mert állt egyenesen, mint a pecek.

– Mögijedtél-e, Döncő? – kérdezte a gazda. Nem tudott szólni, csak a fejit rázta. Szitálta magárul a homokot, mint ázott kutya a vizet.

– No, ilyen a te szöröncséd – nevette el magát Sándor gazda, a pohár rizlingre gondolva, amivel most már több megmarad. – Vezessétek a vályúhoz és mártsátok meg benne éccör-kéccör a fejit.

Hát persze, hogy ilyen az ember. Én se vagyok kivétel. A helyett, hogy odaszaladtam volna hozzá és testvér gyanánt megölelgettem volna, bosszús incselkedéssel szóltam utána.

– Látja, maga feljött, de a mekekuka lent maradt. A kutyahitű visszafordult, krákogott egyet, kitisztította a torkából a homokot és megszólalt.

– Dehogy maradt. Ehun-e, itt szorongatom a markomban. Avval szétnyitotta a markát: hát egy kis ezüst övfityegő volt benne, kifliformájú; sörényes lófej mind a két végén, amilyen a Dárius király perzepoliszi palotájának az ormain merészkedett. Most már örömemben rázott ki a hideg.

– No, ez derék dolog volt, Döncő. Ha király volnék, arany érdemkeresztet akasztanék érte a nyakába. De hát hogy az ördögbe nem hajította el ijedtében, mikor a föld rászakadt.

Hidegvizes vályú se kellett már Döncőnek, emberré tette a jó szó. Egész sor foga kifehérlett nevettében.

– Hát mán hogy eresztöttem vóna el? – fordult felém –• mikor abba kapaszkodtam mög, hogy el ne vigyön az ördög!

– Hej, kutya gyerök a Döncő! – adott kifejezést a közvéleménynek Jakab bácsi és a kutyahitű büszkén emelte fel a fejét. Megértette, hogy a becsület helyre van állítva és a bandában megint ő a vezér.

És telik-múlik az idő, egyszer majd csakugyan nem érünk több tavaszt, se én, se az olvasó, mindnyájan elmegyünk ősöknek és a varjú se károg utánunk, magát Döncőt is megeszi a fagyökér, mint ahogy a többi nagy hadvezéreket és státusférfiakat megette, de az emlékezete föntmarad, mert a kiskunok még száz esztendő múlva is mondogatni fogják, hogy: megkapaszkodott, mint Döncő a mekekukába.

Az olvasó pedig most már nemcsak azt tanulta meg, hogy hogyan készül egy új szó, hanem azt is, hogyan születik a közmondás.