Amik kifelejtődtek
| ← A jámborok, meg a zenebonák | Amik kifelejtődtek szerző: Móra Ferenc Hun sírok, hun nem azok... VIII. | Bokrétolás → |
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Mióta ezt a minden tudományos alaposságot nélkülöző bolondos régészeti kurzust tartom, azóta még több levelet hoz nekem a posta ismerős és ismeretlen jóembereimtől, mint máskor. Azaz, hogy inkább az ismeretlenektől, akiket még nem haragítottam magamra azzal, hogy két-három esztendeje váratom őket a feleletre. Az ismerős barátaim már tudják, hogy én velem meglehetős reménytelen dolog levelezést kezdeni. Nem azért, mintha én annyi tisztességet se tudnék, hogy minden köszönésre illik visszaköszönni, hát még akkor, mikor az a köszönés meg sincs szolgálva! Azt se foghatnám magamra, hogy olyan lusta volnék, mint amilyen szeretnék lenni, vagy hogy olyan rendetlen volnék, amilyennek minden rendes ember születik és hogy jövő ilyenkorig a nyári ruhámban felejteném az idei leveleimet. Inkább nagyon is tudom a rendet s mindig a postával kezdem a napot, amit János nyalábbal rak az asztalomra. Persze annyi időm nincs, hogy nekiülhetnék a leveleknek, de azért álltomban is átolvasom őket becsülettel, akár megvidámítanak, akár elbúsítanak s addig nem szaladok a dolgaim után, míg a titkáromnak meg nem hagyom, melyikre mit válaszoljon. Ide szívbeli köszönet jár, emide bátorítás, oda jó szó, amoda a purgatórium kilátásba helyezése alanyi költők számára; ehhez ifj. Ferencnek a legférfiasabb arcképe mellékelendő; ezt a barátunkat meg kell nyugtatni, hogy a „tengeri herkentyű” nagyon érdemes állat ugyan, de azért az állatkert igazgatóságának nem szabad a szemére hányni, hogy nem mutogatja az akváriumban; Erdőbényére meg kell írni, hogy kimondhatatlan hálás vagyok a kilátásba helyezett bodzalekvárért, de egyelőre ne tessék fáradni az elküldésével, mert most még azon az állásponton vagyok, hogy talán mégis csak jobb lesz természetes halállal meghalni, kézit csókolom. Még azt is a lelkére kötöm a titkárnak, hogy ez a bényei levél különösen szép legyen, nehogy sértődés támadjon belőle s ne gepida rúnákba legyen foglalva a válasz, hanem tisztességes öreg betűkbe, mert úgy nézem, öreg szemek fogják olvasni.
Hát én ilyen lelkiismeretes és mindenre gondoló ember vagyok, hanem a titkárom a pokolra való. Nézni se szeretem már, hogy tördösi a kezét és csóválja a fejét, hogy ennek nem jó vége lesz, ő ebbe belekopaszodik és megkeveredik. Hiszen még csak most kezdett bele a négyesztendős restancia ledolgozásába, hát már csak legyen bennem egy kis belátás, hogy mégis csak a régi adósságokat kell előbb letörleszteni. Most már aztán mit csináljon az ember ilyen szegény ördöggel, akit akárhányszor hajnalban rezzentek fel az íróasztala mellől, hogy mért nem viszi már az ördög aludni? Tudom, hogy legjobb volna elkergetni, a jó szándék meg is volna bennem, de hát nehéz az ilyesmit keresztülvinni, mikor az embernek önmaga a titkára. Így aztán marad minden a régiben, lassanként megharagszik rám minden jó barátom s majd csak akkor békül meg velem, mikor a mennyei kancelláriában meglát körmölni. Mert akire előbb sor nem kerül, azt onnan okvetlen kielégítem.
Ennek a dologra nem tartozó ravasz bevezetésnek pedig két célja van. Először így kérek elnézést azoktól, akiknél restanciában vagyok. Másodszor, ezzel emelem ki, milyen fontos levelek lehettek azok, amiket én mostanában kaptam, ha a sorrend felforgatásával azonnal feleltem rájuk! Pedig feleltem, még győztem, az első kettőre, Túrkevébe és Galgaszentgyörgyre még forduló postával s a többi húsznak is módját ejtem, mihelyst lehet. Hát hogyne felelnék, mikor kőbaltákkal, csonttűkkel, bronzcsákányokkal, agyagbabákkal, arany függőkkel csalogatnak az ország legkülönbözőbb részeibe. Kereskedők, ügyvédek, bérlők, gazdálkodó emberek, vidéki uraságok tudatják velem, hogy az ő határuk is tele van olyan himmi-hummikkal, amilyenekről írok, csak eddig nem tudták, mik azok. Ezután majd félrerakják a számomra és megőrzik addig, míg elmegyek értük, de minden bizonnyal elmenjek, még pedig ásatni, hogy ők is lássanak már egyszer olyant.
Hát ami ezekből a kedves levelekből a magam személyének szól, azt följegyzem a szívbeli tartozásaim rovatába s ilyen sok szem előtt fogadom, hogy nem maradok érte adós. Régiségmentésre mindenüvé elmegyek, ahová hívnak, ha nincs a környéken múzeum és ha a meghívóim nem féltenek attól, hogy a helyi közigazgatás kizsuppoltat, mint gyanús idegent, aki iparigazolvány nélkül föláskálja azt, aminek föltúrására ősi jogon és józan ész szerint elsősorban mégis csak a disznók illetékesek. Van azonban ennek az egy-két újságcikkből támadt országos érdeklődésnek olyan része is, amit nem foglalhatok le magamnak. Hogy a mi földünk kincsesbányája a régiségeknek, azt eddig is csak úgy tudták, mint azt, hogy ezeknek a kincseknek kilencvenöt százaléka veszendőbe megy. De ezek a levelek azt bizonyítják, hogy azért megy veszendőbe, mert az embereket senki se tanítja meg rá, hogy vigyázni kell rájuk. Ha egy újságíró szava akkora visszhangot tud ébreszteni, mikor pedig nem is számított rá, mennyi fogékonyságot, érzéket, sőt áldozatkészséget találna itt a céltudatos központi propaganda! Szeretném, ha a hivatalos körök is az én szememmel néznének és meglátnák, milyen könnyű volna itt a néhai Rómer Flóris ötven éve abbahagyott munkája folytatni, az ő lelkesedésével, de a modern tudomány módszereivel
Hanem hát ez az okosak dolga, nem az enyém s nekem nincs is jussom abba bele ártani magamat. Ellenben nekem kell felelnem néhány életbevágó kérdésre, amiket nekem adtak fel az olvasók. Már nem nékik életbevágó, hanem a fehértói hunoknak voltak azok, mikor még ők szedték az adót a Duna-Tisza közén. (Mert hogy ők fizették volna, azt gondolom, még a legelszántabb pénzügyminiszter se meri állítani.)
Az első kérdés éppen ebbe a tárgykörbe vág: miféle pénzt találtunk a hun sírokban? És egyáltalán volt-e akkor forgalomban pénz? A kérdés érthető, mert a laikus ember azt hiszi, hogy a legbiztosabb korhatározó mégis csak a pénz s arról lehet megtudni, melyik temető milyen időből való.
Azt mondhatnám, hogy a hunoknak nem volt pénzük, de ez nem éppen szabatos kifejezés. Hiszen ami azt illeti, a mostani magyaroknak sincs pénzük, – merem állítani s szeretném látni, aki meghazudtolna. Inkább abban állapodjunk meg, hogy hún pénz nem volt, avar pénz nem volt, sőt Árpád apánk is pénzügyminiszter nélkül tartotta a koronatanácsot – lehet, hogy azért is ment minden olyan jól.
Az elő-magyaroknak csak idegen valutájuk volt, római vagy bizánci. Azokból a mázsával mért arany solidus-okból azonban, amiket Attila nagy urunk végrehajtói beszedtek a császároktól, ahogy az írásokban olvassuk, nem igen duggattak a sírokba. Legalább azokba a köz-húnokéba nem, akik a mi ásónk alá kerülnek. Sokszáz sírt fel lehet ásni, míg valamelyikben, rendesen asszonyhalott ölében, vagy markában egy rézkrajcárkát talál az ember, leginkább a nagy Konstantin, meg Honorius császár közé eső időből. Talán nem is annyira pénz, mint inkább cifraság volt az érem, nemzedékeken át megőrizett cifraság azokban az időkben, amikor igazán el lehet mondani, hogy „nagy szeme volt a dénárnak”. Attól kezdve, hogy a rómaiakat kilakoltatták Pannóniából, jó hatszáz éven keresztül egész István szent királyunkig senki se veretett itt pénzt, ennélfogva minden államnak rendben volt a pénzügyi egyensúlya. Ebből is látható mennyire igaza van annak a nagy körültekintéssel megírt népiskolai olvasmánynak, amelyben azt fedeztem föl, hogy „nem mindig alorvos az oka, ha a beteg meghal”.
A Fehértóban különben eddig mindössze egyetlen nagyon kopott, tehát sokáig kézen forgott bronz érmet találtunk, a nagy Konstantin császár fiáét, a negyedik század második feléből.
A koporsó kérdése is sokat felvetődik. Hogy mekkora volt, hogy milyen alakú volt, mi maradt belőle?..
Nem maradhatott semmi se, mert a mi őseinknél nem igen volt divatban. Azt nem mondom, hogy nem ismerték. Hiszen a rómaiak kőkoporsót ismerték és valószínű, hogy sokat fel is nyitottak belőlük. Sőt, bizonyos vaskapcsok, amiket hébe-hóba a hún sírokban találni, azt mutatják, hogy talán köztük is volt olyan, akit ládaforma koporsóba tettek a föld alá. De ha volt is erre eset, nagy ritkaság lehetett. Mocsaras Alföldünkön a deszkaipar nem lehetett valami fejlett s a nomád népek az őshazából se igen hozhatták a koporsós szokást. A halottat tehát csak a puszta földre tették, sokszor azonban előbb keményre döngölték a gondosan megásott sír fenekét. (Az egyik sírnak a falán található nyomokból még azt is meg lehetett állapítani, hogy a hún sírásó nagyon kis ásóval dolgozott.) Néhány esetben nemez pokrócba volt takargatva a halott, ennél azonban sokkal érdekesebb az, hogy több sírban megtaláltuk a csontok alatt a fonott gyékénytakaró tisztán kivehető, sőt felfedezhető foszlányait. Más múzeumokban még nem láttam, mi most már három környékünkbeli temetőből is őrizzük a másfélezeréves gyékényfonás emlékeit. A nevezetes a dologban az, hogy a szegedi határban még ötven évvel ezelőtt is szokásban volt a koporsó nélkül való gyékénybe-temetés. A távoleső pusztákról különösen a kis halottal nem törekedtek be a messzi városba, hanem gyékénybe csavarták az ártatlant, elásták a legközelebbi halomba. De azért nem egészen pogány módon, mert kikísérték rendesen, meg is siratták, Istent is imádtak érte és Mása sógor, vagy Vetró koma egy kis tömjént dugott a pipába s azzal füstölte körül a boldogultat. Pár évvel ezelőtt magam is láttam egyik pusztai halom jeltelen temetőjében gyékénybe takart halottat, I. Ferenc József 1878-as veretű rézkrajcárjával s amint ezt elújságoltam a városban, Wolff Feri barátom, Szeged tiszti főorvosa közölte velem, hogy amint külterületi orvosaitól tudja, gyerekhalottnak ma is csinálnak még gyékény koporsót, ahogy a „régi öregek szokták”. Persze nem is sejtik, hogy ezek a „régi öregek” ezerötszáz esztendőre mennek vissza!
Föladta a kérdést egyik olvasóm arról is, hogy edényeket itt találtunk-e a sírokban, mert őfeléjük azok is vannak? Mindenütt vannak edények, hiszen legtöbb helyen a szemlátomást szokatlan fajta cserepek vezetnek nyomra, amiket az eke kiszántott és az utómagyar ősi szokás szerint szétvert, hogy van-e bennük arany. A fehértói sírokból vagy harminc edény került elő, a halottak fejétől vagy lábától. Most persze földdel voltak tele, de mi volt bennük, mikor a sírba tették őket? Étel, ital a halott számára, ezt szokták mondani. A fehértóiakban azonban csak ital lehetett, mert az ételmaradékok, az állatcsontok mindenütt külön ott vannak a halott mellett. Az is nagyon valószínű, hogy ez az ital nem mindig víz volt. Priscos rhetorból tudja minden iskolás gyerek, hogy Attila lakomáján a hún urak hajnalfelé igen dalikóztak, sőt olyan nagy beszéddel voltak, hogy egymás szavát sem értették. A víz nagyon üdítő ital, de üdítő hatása nem így nyilvánul. Megengedem, hogy a kis halottak edényeit a Fehértóból merte tele szegény édesanyjuk, de azt hiszem, a felnőtt embereknek bátorítóbb italt adtak a másvilági útra. Az egyiknél két cserép csobolyót is találtunk, az nyilván nemcsak a savanyított lótejet kedvelte, hanem a kölesből possajtott méhsört is gyakorolta.
Az edények különben állásuk szerint mind ivóedények s valamiben erősen különböznek a népvándorláskor szokott otromba, kézzel gyúrt, alig égetett edényektől. Abban, hogy roppant változatos formájúak s eddig merőben ismeretlen típusok is vannak köztük. Különösen feltűnőek azok a nagyon finom agyagú és nagyon gondos munkájú sárgás-vörös kis ivó-bögrék, amelyeknek a fül-állása mutatja, hogy ezeket szíjra fűzve hordták magukkal az ősök. Öszsze-vissza vagy tíz van belőlük eddig a magyar múzeumokban. Nekünk olyan szerencsénk volt, hogy nyolcat találtunk mostanában s négyet feketével festett növényi ornamentek díszítenek. Egészen ismeretlenek eddig a népvándorláskori tudományban s egyelőre nem is tudjuk őket hova beilleszteni a keramikában.
Még az acél-kova van hátra. Az a kérdés, hogy nem elírás volt-e, hogy amikor a kalchópiritleletről azt mondtam, hogy annale alighanem a tűzcsiholásban vették hasznát? Dehogy volt elírás! Tudnivaló, hogy a hunok is tűz mellett melegedtek s azt meg is kellett valamivel gyújtani. Abban a korban a népek már régen meghaladták azt a műveltségi fokot, mikor két fadarab összedörzsölgetéséből csalták elő a tüzet. A csiholó acél a rozsda által hozzáforrasztott kovadarabokkal mindenütt előfordul őseink temetőiben. A fehértóiban csak az a feltűnő, hogy aránylag sok a csiholó acél, még az asszony-, sőt a gyereksírokban is. Van vagy húsz darab, mégpedig leginkább abból a „gácsérfarkú” típusból, amit az én öregapám is használt. De van egy „kacsaorrú” is. Erről eddig úgy tudták, hogy a honfoglaló magyarok divatja volt. De bizony már a hún atyafiak kezén is járt
Hanem most már csakugyan elég lesz a régészeti titkokból. Az is szép tőlem, hogy ennyit dobra ütöttem belőlük. Mi lesz akkor én belőlem, meg a Jánosból, ha mindenkit kinevelünk tudósnak?
Hanem azért még egyet elmondok. A kutyahitű Döncő esetét a mekekukával. Ne tessék tőle félni, abban már igazán nem lesz semmi tudomány.