Barcsaynak (Magamat felejtve...)
szerző: Ányos Pál
Magamat felejtve hallom szózatodat,
S szivembe temettem mennyei hangodat,
Érdemes fajzása fejedelmi vérnek!
Ó mely jó esméred szerencsétlenségnek
Elfedezett képét! – Látod te messzéről,
Hány mennykövet igér felleges egéről?
Jól van – add tudtomra, hogy én is rettegjek,
Én is barátimmal sirjak, keseregjek.
Hidd el, oly sziv dobog nekem is mellyemben,
Melyet a szabadság lelkesít testemben.
Tudom őseimnek temetőhelyeket,
Tudom, hány döféssel űzte ki lelkeket
Ellenség fegyvere. Magyar hívségekből
Vehet részt egy gyermek atyai szivekből.
Iszonyú álmokkal töltöd éjszakádat,
Csak a szomorú hold hallja bús nótádat,
Ott, hol emberségünk kínzó eszközei
Készülnek, mint Etnán egek mennykövei.
Mátyás, lám, te erre hordván fegyveredet,
Irgalom templomán hagytad nagy nevedet,
Elzárattatik ez mostan fiaidtól,
Rabkiáltást hallasz szabad országidtól.
Hitetlen köszönet! Rettentő változás!
Gyászos emlékezet! Szomorú átkozás!
Úgy van, ne irtózzunk egymás vallásától,
Bár ezt Luthér szülte, s amaz Genevától
Kölcsönözött hitet: egy vérbül születtünk,
Egy szabadság édes tején neveltettünk.
Menjen bár barátom tornyatlan házában,
Hogy ott Istenének áldozzon magában,
S én fényes templomom márvány küszöbére
Lépjek teremtőmnek dicsőitésére:
Csekély meghasonlás – ez nem ád hatalmat,
Hogy megtapodjak egy szabad birodalmat.
Szégyelni kell most is ama nagy nemzetnek,
Mely szentségtörését vélte tiszteletnek
Lenni, mikor úgy bánt Stuárt Máriával,
Mint a legdühösebb pogány prédájával.
Ártatlan áldozat, mit vétett nénjének?
Hogy másképp könyörgött örök Istenének?
Távol tőlünk, távol az ilyen vadságok,
Természet vétkei, undok szilajságok!
Más tisztelete van nálunk barátságnak,
Szentebb, dicső neve hazafiuságnak!
Másképp esküdtünk mi Tánais partjánál,
Vándorló atyáink első szállásánál,
Midőn együtt úsztunk tajtékzó vizein,
Medvék, oroszlánok, tigrisek bőrein.
Boldog együgyűség, szabadság ölében,
Ó maradj fenn Árpád fiai szivében!