A lap feldolgozottságának foka

Barcsaynak (Hát szunnyadoz Muzsád...)

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Barcsaynak
szerző: Ányos Pál
Remeteségemből, Sz. György havának 2-dik napján 1782.

Hát szunnyadoz Muzsád tavasz kezdetében,
Ujjuló természet puha kebelében..
Testi örömöknek készülsz innepére,
Csendes árnyékokba, patakok széllyére?
Ugy de voltál immár szivem rejtekében,
Tudod, hogy mit érzek lantod zengésében;
Hogyha nem hallhatom furuglyád hangzását,
Utálom szédittő tavasz mosolygását!
Utálom Silvánust, Pánt, Flórát s kerteit,
Parlagok rózsáit, mezőknek szüzeit.
Inkább a süvöltő szelek fuvásával,
S az örökös télnek reszkető fagyával
Kivánok küszködni Tobolszkó várában,
Gellert svétziai grófa rabságában, -
Hogysem megfosztatni kedves énekedtől,
Örök igazságért jajgató szüzedtől!
Ó kedves barátom! vedd sipod kezedben,
Énekeld hivednek, mi forog szivedben,
Mikor világunknak látod bálvánnyait,
Hogy köszöntik egymás tündöklő honnyait.
Nem szemlélt még földünk illyen vándorlókat,
Polgári köntösben pompás utazókat.
Sas sebes sólyomnak öltözik tollában
Repül Astrakáni juhász kunyhójában.
Viszont onokája éjszak bajnokának,
Ki vázzá csinálta hirét Pultavának,
Siet hozzánk jönni Araxis partyától,
Nevet kölcsönözvén hideg hazájától.
Sőt még hét hegyeknek szentelt tetejéről,
Rég Quirin s Capitol kies vidékéről,
Még onnan is látok jönni egy öreget,
S véle méltóságát őriző sereget.
Rendes változási lármás világunknak
Itt egymást ölelik isteni sorsunknak;
Amottan szározon s tengernek habjában,
Gyönyörködnek szegény polgár halálában;
S addig a dühösség legfelsőbb pontyára
Nem juthatott egész iszonyúságára,
Miglen földünk gyomrát által nem szegezték,
S mennykövek méhelyét ottan nem keresték.
Önnön a természet irtózott ezektől,
Azért titkolta el halandó szemektől;
Hegyeket, erdőket épített mérgekre,
Kemény sziklák erét rendelte fészkekre.
Nem használt a titok, s sziklák keménysége,
Széllyel szaggatta azt ember dühössége!
Mit szólsz te, kedvesem, illy változásokra,
Majd kegyetlenségre, majd barátságokra?
A jövendő százok számat kérnek tőlünk,
Ó bár ne szólnának zokogva felőlünk!
Én, mig te énekelsz, Apony sziklájára,
Ülök repedezett s fedetlen várára;
Ott szivok életet a gyenge szellőkből,
Mellyek reám fujnak martoni mezőkből.

Ezt a filozófiát egyedül csak a te szivedben találhatom fel, legkedvesebb barátom! Vezéreld gyenge elmélkedésemet; - meghagyom a késő időkre is igaz hálaadásom jeléül, hogy tanitványod vagyok.