Barcsay kapitánynak (Vettem leveledet Slezia...)
| Barcsay kapitánynak szerző: Ányos Pál |
Vettem leveledet Slezia széllyéről,
Hadak istenének játékmezejéről.
Mért távoztál tovább Elbe vidékéről?
Hogy többet aggódjam barátom éltéről!
Melly csuda végzések birják a világot,
Nemzetek vére szül királynak országot,
S egy eset ugy felbont minden barátságot,
Hogy csak ezer halál tehet igazságot!
Mi haszna volt ennek régi százodokba,
Mikor polgár vére folyt a vizárkokba,
Számtalan test fekütt gőzölgő halmokba,
S csak illy temény vala kedves trónusokba.
Világ épülete szinte megrázkodott,
Atlás terhe alatt gyakran fohászkodott,
Ceres a letapodt teleken bánkodott,
Önnön az ég annyi káron szánokodott!...
Mennyit dühösködött Babylon tőrével!
Szemirám Indiát dulta seregével,
Baktria jajgatta Ninust fegyverével,
Lássuk már, mire ment olly sok nép vérével?
Egy setét nap véget vetett nagy nevének!
Cyrus lett urává királyi székének.
Ő szedte rózsáit Szemirám kertyének,
Melly csudát képezett a világ szemének.
Tekintsük most Cyrust perzsák hatalmával,
Mit nyert Tomiristul kegyetlen hadával?
Hát Xerxes tengeren épitett hidgyával,
Midőn szembeszállott Spárta királyával?
Számtalan veszett el mindegyik népéből,
Pirult a korona nemzetek véréből!
S addig ki nem állott kegyetlenségéből,
Mig végre leejté Dárius fejéből.
Mint éhes oroszlány, midőn barlangjából
Orditva ballag ki, s láng rohan szájából:
Szinte ugy költözött Sándor hazájából,
Mintha kiemelné a feldet sarkából!
Végső veszélyt üzent Statira férjének,
Jármokat készitett scythák nemzetének,
S már annyira vitte élét fegyverének,
Hogy szük lett a világ sok győzedelmének.
Oltárokat emelt Hipasis partyánál,
Mint dicsőségének jeles határánál,
Noha nem született Juno udvaránál,
Jupiter fia volt vitéz táboránál!
Mégis csak elveszté ő is koronáját,
Bár világ tengelén dugta ki zászlóját.
Róma osztotta fel utóbb is prédáját,
Midőn fogva vitte Fülöp onokáját.
Emlitsem-é Róma sok viszontagságát?
Mennyi vér füzette világ uraságát!
Melly győzedelmekkel nyerte méltóságát?
S melly könyvekkel nézte fonnyadni nagyságát?
Tudom, hogy nem unszolsz elbeszéllésére,
Mert majd ki kell mennünk Émáth mezejére,
S ha egyet pillantunk olly sok nép vérére,
Nedves homály borul mindkettőnk szemére!
Lásd már most, barátom, Bellona javait!
Hány tőrrel öldökli a világ fiait!
Hallanánk csak szólni Várnának halmait,
Majd megmagyaráznák harcolás hasznait!
Mért szomoritottad tehát barátodat,
Hogy sohasem oldod talám le kardodat?
Véled-é, hogy csak Márs szereti karodat,
S Muzsák nem óhajtyák ugy társoságodat?
Jönnél csak, barátom, Duna mellyékére!
Miként emelnénk fel Gellért tetejére!
Megesküttetnénk ott Múzsák szerelmére,
Hogy mord szemet vetnél hadak istenére...
Mulasd magadat, édes barátom, szomoru verseimmel. Ó még sokat mondhattam volna arról az iszonyuságról, mellyet egy holttestekkel béfedett mezőn magamnak képzelek! - de hiszem, te azokat magad látod; nem szükség képiró, midőn az eleveny képet szemlélhettyük! - Ó! félj barátom a haláltól s tartsd meg magadat barátod számára, ki, hidd el, hogy igazán szeret...