Barcsay kapitánynak (Venussal játszani...)
szerző: Ányos Pál
... Heu quantum mentes dominatur in aequas
Justa Venus! dubium trepidumque ad proelia, Magne,
Te quoque fecit amor: quod nolles stare sub ictu
Fortunae, quo mundus erat, Romanaque fata,
Conjux sola fuit.
LUCANUS in Phars. Lib. V. v. 727.
Venussal játszani Nimfák seregében
S gondját felejteni szerelem keblében,
Ritka egyesülés! - Nincsen ott csendesség,
Hol kint, fohászkodást szül a gyönyörüség.
Millyen nyugodalmat lelsz a tüz hevében,
Vagy reszkető szivnek kinos félelmében?
Pedig szerelemnek ezek gyermekei,
Kiket még követnek sok illy csemetei.
Hogy szálljak le tehát Páfos mezeibe,
Vagy amint kivántad, Hesper kertyeibe,
Hogy ott enyelegvén kis Pazitheával,
Felejtsem gondomat vett s adott csókjával.
Tekénts egy ifjura, kit a hiv természet
Édes érzésinek árja között nemzett,
Most láttya derülni élete hajnalát,
Érzi, de nem tudja még nevezni baját.
Nyughatatlan szive dobog, nyög, verődik,
Mindent imád, ami szemébe ötlődik.
Emez angyal, ugymond, amaz imádandó,
Ez istenasszonynak látszik, bár halandó;
Ennek szeme tetszik, amaz ajakával
Hóditt, másik karcsu s sugár derekával.
Ölelni kivánná mindegyik szépségét,
Mindegyik lobbantya tüzes gyermekségét.
Mint midőn a lepke virágos mezőkön
Szédeleg füveken, bokrokon, erdőkön,
Kétségesen választ helyet a térségen,
Majd völgyben tetszene, majd szilás hegységen.
Végre a szeretet rejtek cseléjével
S sziveket hódittó titkos erejével,
Egyet rendel ezen ifjunak számára,
Kinél boldogsága tanáljon tárgyára.
Távol van innét is az igaz boldogság;
Fájdalom, nem öröm a szivbéli rabság!
Egy szépnek függeni pillantásaitól?...
Ó fussunk szeretet illy ajándékitól!
Mit használ olly öröm, hol szüntelen félünk?
Hol kétségben esünk, hol ismét reménlünk?
Szélvész ez barátom, nem pedig csendesség,
Vidám szomoruság, kinos gyönyörüség!
Szólj, ezen ifjunak egész életében
Van-é nyugodalma érzékeny szivében?
Nem látom! - Bár volna olly áldott helyecske
E roppant világba, vagy egy szegletecske,
Hol aggódás nélkül lennénk szerencsések,
S hol fájdalom nélkül volnánk szerelmesek!
Oda idéznélek ősz Filemonoddal,
Őtet Baucissával, téged Klorisoddal;
Én szőke Kloémmal üzném gondjaimat,
Majd eztet ölelvén, majd jó barátimat!
Ez, barátom, természeti festése a szerelemnek! - Lásd, hogy a poéták sem mondanak mindétig szint a valóság helyett! - Igaz ugyan, ha a szeretetét felvesszük tárgyul énekünknek, vagy ha egy gőgösnek hizelkedni akarunk: érzékenységre gyullasztyuk a sziveket, és annyi szépet mondunk a szerelemről, hogy magunk se hisszük; de azok csak elmefuttatások, és a megcsalattatni kivánó emberi szivnek játékai - tapasztaltuk már mindketten a valóságot, kedves barátom! Mi magunk között kifedezhettyük ennek a szemfényvesztő indulatnak kelepcéit; lássák mások, ha test helyett árnyék után kapdoznak!...
Élj boldogul, és gyakorta való irásoddal bizonyitsd meg, hogy szereted azt, aki téged életénél inkább kedvel