Barcsay kapitánynak (Ó ne mondd, barátom...)

Barcsay kapitánynak szerző: Ányos Pál

[1]

  Ó ne mondd, barátom, jobb a magánosság,
S pásztori kunyhókkal népesült pusztaság,
Eltűnt már az aranyszázad boldogsága,
Melybe oly kies volt mezők nyájossága!
Nem látsz már Napéát Thrákia völgyében,
Melynek szép források hullanak ölében,
S újítván rózsákkal ültetett mezeit,
Cseregve hordozzák Niobe könnyeit.
Achmed aratja most mennyei térségét,
Ki perzsáktól vévén bálvány istenségét
Elűzte a gyenge szűzeket székéből,
Halált, s pusztaságot szórván fegyveréből!
Nézz bár élő nyárfák híves árnyékira,
Kiknek a fellegek ülnek gallyaira,
Látol-é Nimfákot zöld bokrétájokkal
Keréktáncot járni szatír, s faunusokkal?
Csak kórók teremnek most Arkád rétein,
Nincsen nyáj, nincs juhász néhai mezein!
Nem ballagnak ökrök ezres seregekkel,
Kik a kősziklákat rázták bőgésekkel.
Hogy fáj szivünk ama telek nézésével,
Melyet polgár öntöz bús verejtékével!
Ki, bár asztagokat rak aratásából,
Mégis szároz kenyért eszik tarsolyából!
Milyen gyönyörűség tehát kis kunyhókban
Lakni, s sással fedett hideg szállásokban?
Hidd el a természet futja vadságait,
Ki nagy társosságra alkotta fiait.
Mi volna, ha most is Kaukasus hegyénél
Nyilakkal küszködnénk Tánais vizénél?
Nem ismernénk London s Páris ékességét,
Hol az ész remekké tette mesterségét.
Tudom Kleist és Viland nem volt Indiában,
Sem francia Corneil Mogol országában,
Hogy megismerkedne Febus hugaival,
Kiket most oly bátran ölel karjaival.
Hát te, ki gyakorta Bécs palotáiban
Szép estét töltöttél fényes piaciban,
S festvén nagy szivedet érzékeny versekben,
Gyönyörködve dőltél barátid ölekben,
Kedvelted volna-é Algir határait
Lakni, hol a vadság verte sátorait?
Ó kedves barátom, tiszteld végzésünket,
Mely oly szelídségre hozta nemzetünket,
Hogy már nyájosságba éljük napjainkat,
Mulatván lantunkkal szives barátinkat!