Bölcselkedők

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Halotti versek
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
IV. Bölcselkedők
1804-ben keletkezett.

Halotti versek

PHILOSOPHIA, REVELATIO* NÉLKŰL

  Most már a szentté lett régi hagyományok
Partja mellől beljebb visznek a kormányok,
Ollyan emberekhez, kik a természetnek
S csupa okosságnak útján lépegetnek.
Itt népes országot nem szükséges várnunk,
Csak apró különös csoport közt kell járnunk:
És hogy mindnyájáról ítéletet tégyünk,
Csak három haldoklót látogatni mégyünk.
  Az első Atheus*, ki, hogy nem láthatta
Az Istent s a lelket, vakmerőn tagadta;
Erkölcsi jó s rossz közt külömbséget nem tett;
Mindent csak magáért s magából teremtett;
Életét s dolgait aszerint követte,
Amint az állati ösztön ingerlette;
S csak ott őrizkedett világos vétségtől,
Ahol retteghetett földi fenyítéktől.
Most már belélépvén a halál révébe,
Illyenformán érez elfásúlt szívébe:
  „Megvan! vártam is egykor azt,
Hogy megbomlik ez a durva matéria,
  És a dolgos erő kifogy,
S más formákba ütik makhina-testemet
  A dúló elementumok,
És én nem leszek én. – Érzem: ez a halál!
  Mellyen túl mi van? ami vólt
Hitvány létem előtt. Bennem az éltető
  Tűz felgyúla s elalva már;
S most is gyertya vagyok, gyertya, de melly nem ég.
  Hát kívánjam-e létemet?
Kívánom: de tudom, hogy lehetetlen az.
  Bárcsak téged, erős, vad ész,
Megcsalhatna nemesb sorsra esenkedő
  Szívem; bárcsak ez a remény
Felnyitná lecsukott életem ajtaját!
  Adjátok nekem, állatok,
Csendes, tompa, hideg véreteket. Miért,
  Mért gondolkozom én? s miért
Képződök, habozok, rettegek, érezek?
  Óh, amellyet igen hiszek,
A nemlétet örök tengere mint ijeszt;
  S amit nem hiszek, a becses
Élet s boldogodás, melly igen édesít!
  Lévők létele s kútfeje,
Isten, hogyha te élsz, öltsd ki szorongató
  Eszmélésemet, óh, – vagy óh,
Szánj meg, hogy nevetem léted, erőd, neved.”
  E bús haldoklótól menjünk ébredtebbhez,
E rettegő szívtől jobbhoz, csendesebbhez.
A hajnal szárnyai engemet felvésznek
S a Chína termékeny partjain letésznek.
És itt, hol nagyot szült a Lu tartományja,
Hol virágzik egy szép folyóvíz párkányja,
Háromezernél több tanítványok között
Egy nagy bölcs már szinte a sírba költözött,
Egy földünk barátja és az ég kedvese,
Napnyúgot csodája, kelet Szokratesse,
Confucius*, – kinek nemes munkáiba
Eltűnik egy vagy két aprólékos hiba;
Ki csak annyit mondott, mennyit érzett s tudott,
Ki világosított, de mégsem hazudott;
Aki egy legnagyobb s legrégibb nemzetet
Törvényre, erkölcsre s jó rendre vezetett.
Ezt látjuk itt. Már ő az Istent dicsérte,
De a halhatatlan lelket nem esmérte,
Egy foggal feljebb vólt amaz epés bölcstől;
Halljunk hát egy-két szót a csupa erkölcstől:
  „Óh, halál! te szelíd* álomnak testvére,
Mikor vetsz örök zárt szemem fedelére?
Mikor száll testemre az a végnyúgalom,
Amellyel örökre bíztat a sírhalom,
Hogy a semmiségbe létem visszaszálljon,
S belőlem csak egy por és csak egy név váljon?
Elalszom, mint fáradt, s úgy fogok aludni,
Hogy arról semmit sem fogok magam tudni,
Mert amit beszélnek a meghóltak felől,
Hogy holmit csinálnak még sírjokon belől,
Azok az élőknek setét álmodási;
Mert csendesek minden halottak alvási.
Mélyen alusznak ők; s mi, akik eszmélünk,
Őrólok álmokat látunk és beszéltünk. –
Alusznak? De ugyan lehet-é az álom?
Én az álmot élet nélkül nem találom.
Hiszen ha porrá lesz testünknek porfala:
Csak semmivé válik, ami semmi vala;
Az ember egy bűzös dögbálvánnyá lészen,
Bomlani kezdenek a részek egészen;
A könnyebb s folyó rész magát feljebb vonja,
S a göröngy közt marad csak a skeletonja;*
Ez is nemsokára, bár érckő vólna is.
Egy rakás agyaggá változik maga is
Az olajos részek az áerbe mennek
S a sír körül lidérc formába jelennek;
A sós és a kövér részecskék meggyűlvén,
Földszínen maradnak, s öszveegyesűlvén,
A plántagyökerek által felszívódnak
S belőtök a füvek s barmok táplálódnak.
Így lesz az élőből minera s televény,
A földi részekből plánta és növevény,
Mellyet ha az élő állatok megesznek,
Belőlle magoknak testet s növést vesznek.
Így alszunk mi! – Hanem vigyáz a természet,
S nincsen forgásiban hízak és enyészet;
Pontos forgásának örök karikája
Egynek elmúltával másikát táplálja. –
Mi voltam magam is, míg még nem születtem,
Míg fűből s állatból e testet nem vettem?
Aludtam mélyen a semmiség ölében,
A magam-nem-tudás csendes éjjelében;
Még a természetből, mint egy annak meghólt
Részecskéje, akkor ki nem feslettem vólt;
Így fogok bomlani újonnan beléje,
Mint annak egy meghólt, piciny részecskéje, –
Köszönöm, hogy nemes állatnak születtem,
S nem bánom, hogy ismét minerállá* lettem.
De te, mennynek Ura, miért teremtettél?
Egyéb állatoknál okosbbá mért tettél?
Miért adtál nékem több s jobb tehetséget? –
Hogy sok eszköz által érj el azon véget?
Hogy az ételt, italt, levegőt megszűrjem?
S szabad lévén, a sok bút, bajt nyögve tűrjem?
Hogy egy romló testet neveljek s hizlaljak
S egy kis jóért ezer gonoszt tapasztaljak?
Nem! te bölcs Teremtő, mindent jól alkottál:
Te egy vagy és minden; s a te véged ott áll,
Hol a mi karikánk forgása kezdődik,
S ahol te kezdődöl, létünk ott végződik.
Ahol szent újjaid hegyét végigvonod,
A jó rendnek láncát ott akarod s fonod,
Mindennek célt, rendet és eszközt csinálsz ki,
S egy részért az egész útjából nem állsz ki,
Megvan a főld, s a kő, hogy talpat csináljon,
Megvan a fű és fa, hogy éljen s tápláljon;
Teremtél állatot, hogy egy önként-való
Sokaság mozogjon, légyen élő s haló;
Teremtél embert is, hogy jót s gonoszt tégyen,
Hogy bolond és okos itt a földön légyen.
Minden egy tulajdon pontot nyert magába
Ez okos és bolond, jó s rossz világába.
Tőled vagyon célja, eszköze mindennek,
S az a boldog, aki megfelelhet ennek:
Míg az eszköz megvan, addig kergessünk célt,
S aki a célig ért, az nem hiába élt. –
Én tudom, és önnön érzésem hitet el,
Hogy vissza nem éltem e rövid élettel,
Hogy rendelt helyemet bétőltni kívántam,
S ha ollykor hízakot ejtettem is, bántam.
És most, hogy munkámat folytatni megszűnöm,
Csak hibám szomorít és nem feltett bűnöm.
S midőn visszaadom lételem az égnek,
Csak e vigasztaló indúlatim égnek,
Hogy helyemet méltóbb teremtésnek szánja,
S hogy azt én is bírtam, soha meg ne bánja!”
  A harmadik halott ezt még többre vitte
Mert a halhatatlan lelket is már hitte,
S önnön méltóságát az Isten létével
Egybe tudván kötni, bírt nemesb elmével.
Szokrates ez, kinél a pogányok között
Másvilágra szebben senki sem költözött,
Akiben szemlélni legtisztábban lehet,
Hogy egy természetnek fia mire mehet.
Akit Apolló is legbölcsebbnek vallott,
Kit a bölcs Athénás* nagy örömmel hallott,
Hanem siettetvén bal gyanúságait,
Egy napon ölte meg őtet s – gyilkosait.
Menjünk tömlöcébe, hol a fő bölcsekkel
Készűl a halálra megnyúgodt lélekkel.
Imé, a halálos mérget mostan adja
Őnéki könnyezve a tömlöc hadnagyja,
A bölcs hideg vérrel vészi azt kezébe
S így szól barátinak a halál révébe:
„Lelkek lelke, te nagy, bölcs, igaz és örök
Jó Isten, ki az én szívemet esmered,
  Kérésemre figyelmezz,
És juttass hamar engemet
E földön lefutott vándori napjaim
Boldog célja felé. Lelkem erőlködik
  És áldott kebeledbe
Készűl szállani, jó Atyám! -
Itt a vég: megivám kelyhedet, óh halál,
S néhány percek után testemet itt hagyom. –
  Hogy-hogy, drága barátim!
Mért vagytok szomorú s levert
Ábrázattal? az én végemet is hideg
Megnyúgvás szemivel kellene néznetek,
  Mégis szántok: ez a bú
Megbánt, férfiak! engemet.
Ah, híjjátok elő balzsamomúl az észt
S a virtust. De te sírsz, Chrémesem*, és te is,
  Plátóm, könnyezel? – Óh, ég!
Óh, jó Isten, ugyan hová
Lett és lészen ama szent philosophia,
Melly a földi halált semmibe véteti?
  Bátran, drága barátim!
Majd egykor ti is engemet
Megláttok. Mit is ér sírni, sohajtani
S e történetemen nyögve kesergeni?
  Hát egy bűntelen embert
Rettegtethet-e a halál?”