Báróczy Sándor élete

Báróczy Sándor élete
szerző: Kazinczy Ferenc

Kazinczy ezt a Báróczy Sándor-életrajzot az 1814-ben kiadott Minden munkái^[1] bevezetőjének írta.

Hari Báróczy Sándor, cs. kir. óbester, Ispánlakán született, Nagy-Enyedhez éjszaki-kelet felé három órányira. Szülei, az atyja Sándor, legtehetősebb birtokosa a helynek s Alsó-Fehérvármegyének adószedője, s anyja Telegdi Patay Éva, itt laktanak, és nem Hariban már, mely e nemzetségnek praedicátumot és jó ideig lakást is adott volt. A mi Báróczynk nőtelen, idősb leánytestvére Juliánna, Széki Sámuelné pedig magzat nélkül halván meg, az egész birtok ifjabb testvérének, Teréziának, fehérvármegyei főbiró Kövesdi Boér Pálnénak, Sándor fiára ment által, kinek nevét nyomtatott munkák és egy időben a magyar játékszín buzgó kormányzása tették ismeretessé. S így az a falusi lak, melynek fedele alá a múzsák nyolczvan év előtt, hogy egy nagyra rendelt kisded bölcsőjét rengessék, megszállottak, nekik még most is nyújtogatja áldozatait.

Kézirati gyűjteményem az idv. Horányi jóvoltából egy szelet papirost bír, melyre Báróczy nyilván megkérve ez által, hogy históriai lexiconát segéllené, magának s némely társainak születése helyét és idejét tulajdon kezével jegyzette fel. Kiírom az őt illető sorokat: „Báróczy Sándor született N.-Erdélyországban, Fehérvármegyében, Ispánlakán. Végezvén az enyedi reform. collégiumban iskoláit, jött 1761-ben a gárdához, holott még most is, mint kapitány szolgál. Született pedig circiter 1736. április 11-én húsvét másod napján.” — Hogy húsvétnak második napja volt a nap, melyen született, és hogy az a nap egyszersmind tizenegyedike volt áprilnek, az nem siklott volt ki emlékezetéből; egyedül az esztendő száma iránt volt bizonytalanságban; s sem a chronographiai számvetéstől nem kére felvilágosítást, sem a régi kalendáriumokat meg nem tekintette. Horányi nem gondolt a circiterrel, s Báróczyt lexiconának IV. kötetében 1736-ban hagyja születni. — Báróczy 1735-ben született.

Iskolai évei felől minden igyekezeteink mellett keveset lehete megtudnunk. Ifjú korának egyik barátja mindazáltal, ki fiát^[2], midőn ez Bécsbe utazott, azon intéssel eresztette el, hogy ott Báróczynak ismeretségét keresse, ennek azt beszélte felőle, hogy Báróczy jó fej, szorgalom, jámborság és kivált nyájas mód és csinosság által társainak sorában messzire kitündöklött, és hogy az ő enyedi tanítóik előre megjövendölték, a mit beteljesedve látott a két testvér-haza. Mi, kik Báróczyt csak hanyatlani kezdő és már öreg napjaiban ismertük, hajlunk valónak venni a hírt; s szükségtelen lévén említeni azon adományokat, melyekkel őt a természet megáldotta, mint tanulásait is, egyedül azt a jegyzést teszszük, hogy tisztjei iránt hívebb és azoknak teljesítésében gyönyörködőbb embert, és olyat, a ki arra, hogy a maga elébe szabott rendtől eltávozzék, semmi kísértést nem érez, nem ismertünk. Csinossága, melyet barátja emleget, olykor szinte a különösségekig ment, de ez nem volt egyéb tisztaság szereteténél, s semmihez nem hasonlíta kevésbbé mint férfit és öreget nem illető piperéhez.

Elhagyván Enyedet, az erdélyi kormányszék cancellariáján Szebenben készült honának szolgálataihoz, és még itten gyakorolta volt magát, midőn Terézia a testőrző magyar sereget alkotá, és a megyéket nálunk és Erdélyben, hogy ide kívánkozó ifjaik közül a legjelesebbeket, formásabbakat válogatnák ki, meghívá. Báróczy minden egyéb kinézéseknek elébe tevé azt a szerencsét, hogy bécsi lakossá lehessen; oly igen vágyott magáéivá tenni azon tulajdonokat, melyeket a külföldről haza térteben láta; s benyújtotta esedezését megyéje rendjeihez. A kérés ellenzést talála, mert az arcz visszatoló volt, mert a növés nem volt szálas, s Fehérvárnak rendjeit rettegés szállotta volt meg, hogy választások miatt kénytelenek leendenek pirulni. Gróf Mikes Istvánnak pártfogása nélkül, ki az esedezőnek érdemei felől magasztalásokkal szólott, és hogy őbenne egykor majd az egész nemzet meg fog dicsőíttetni, mintegy fellelkesülve jövendölgeté, a kérés megvettetett volna. Báróczy elérte, a mit óhajtott, s egyike volt azoknak, a kik 1760. szeptember 28-án mint e jeles karnak tagjai legelsőbben eskettetének fel.

E sereg felállítása a tőlünk szeretett és minket szerető Teréziának legelső jótétei közé tartozik, s több hasznot ada nemzetünknek, mint előre képzelhetni lehetett, ha e haszon a szerint, hogyan az emberi dolgok a magok örök törvényei szerint menni szoktak, kár nélkül nem jött is. Ifjaink, kiknek mindenike nem látta volt Pestet, nem látta volt Kolozsvárt, egy varázsbot csapása által tetszettenek egy nagy uralkodó küszöbéhez s egy tömött sokaság közé áttéve, melyben ők nem csak nyelv és öltözet, de indulat és hajlandóság által is idegeneknek ismertethetének. E különböző öltözetben, e csattanó színnel, a legvirítóbb korban, s oly termettel, mely után egy újabb Polyklét bizvást faraghatta volna Doryphoruszát, ők voltanak a bécsiek és a Bécsben mulató külföldiek gyönyörködő csudálásának tárgyai, s figyelemmel, megkülönböztetéssel fogadtatva valahol megjelentenek, lelkek lángot kapa megérdemlem a közönséges hódolást, és valami jobb által érdemleni meg, mint a legdelibb növés és e deli növést látni engedő szép öltözet által. Bécs a tudományokat és mesterségeket kedvelő s értő I. Ferencznek és az ő Swietenjének (az idősebbnek) gondjaitól segélve, már ekkor nevezetes előmeneteleket kezde tenni a felvilágosodásban, s a jobb fők keresték egymást, egyesültek. A példa áthatott a mieinkre, s a jók feszült szorgalommal tanultak, azalatt míg a gyengék a nagy város bűneiben magokat elvesztették s a maszlagos kehelyből elrészegülve tovább ittak. Báróczy szerencsés volt a tiszteletre oly igen méltó császár ismeretségébe eljutni, s csalhatatlan bizonyságait vette minden becset felülmúló kegyeinek.

Erdély azon időben, a mely felől szólunk, két nagy elsőségével dicsekedhetek Magyarország fölölt; egyikkel azzal, hogy onnan a gazdagabb házak fiai s nem ritkán még a nem gazdagokéi is, utazni küldettek: másikkal azzal, hogy ott az a nemesség is, mely Erdélyben oly nagy számban visel grófi és bárói titulust, mint minálunk kicsinyben, még pedig ifjak és öregek, férfiak, asszonyok és leánykák, örömet találtak, fényt kerestek és dicsőséget abban, ha neveik nyomtatott könyvek homloklapjain jelenhettek meg, azalatt mig nálunk a könyvcsinálók, kivévén fölötte kevés eseteket, papokból, professorokból és az ars salutaris doctoraiból állottanak. Ez a magában és kezdetekor talán nevetséges, de a következésre nézve fölötte tiszteletes — düh Erdélyt még a fejedelmek ideje óta foglalta el, kik nem a haza dolgainak hív és eszes folytatások, hanem a doctor Marcus Fridericus Wendelinus munkájának lefordítása által igyekeztek halhatatlanokká tenni magokat, s elérték, a mit nem kerestek. Erdélyben így a jó fej neki bátorodott írni, írt, s a gyakorlás által gyarapította erejét, s a példa új meg új írókat támaszta: nálunk a legjobb fők sem írtak, legalább nem nyomtattattak, mert rettegtek azon gyanutól, mintha magokat rendkívül való jelenésnek tartatni akarnák, s munkálatlanul maradván, magok eltespedtek, literaturánk hajnala nem közelített. — Ekképen állának dolgaink, a midőn a magyar ifjúság a testőrzők seregében fellépe.

A német literatura ezen időben bátorodott fel utána indulni a francziának, mely a XIV. Lajos korában már a maga teljes virágában állott, s Lessing és Klopstock, Hagedorn, Gleim, Kleist és Wieland vezérlő csillagokként ragyogtak. Bécs még alva a mély álmot, de végre Sonnenfels előjőve a szövétnekkel, s az ő nevét és a Denisét a külföld is tisztelni tanulta, s e kettőnek példája után a nemesbek felocsudtak kórságukból. A mi ifjaink látták ezt, s Báróczy, Barcsay és Bessenyei György egyszerre léptének fel az ifjúság délczegségében, mint ébresztői, tanítói s elhalhatatlan díszei a nemzetnek. Referendárius Török a magyar, s Cserei az erdélyi cancellarián, primás Barkóczy s cancellarius Esterházy, valamint más oldalról Ráday, Orczy, s a Parisból haza ekkor érkezett Teleki József, unokaöcscse mind Rádaynak, mind a Teleki-ház egyik örökös díszének, Sámuelnek, a mostani erdélyi cancelláriusnak, buzdították őket,s az utolsó (Teleki József) nemcsak buzdította, de ingerlette is.^[3]

Bessenyei jelene meg közöttök az első, kiadván 1772-ben négy eredeti munkáját, Hunyady Lászlót, Ágiszt, az Ember Próbáját és az Eszterházi Vígasságokat versekben. Őt 1774-ben Báróczy követte Kaszándrával, s 1775-ben az Erkölcsi Mesékkel és Levelekkel. Barcsay csak barátjaival kívánta ismertetni verseit. Nyomtatásban legelőbb azon versezete jelent volt meg, mely a Báróczy meséi előtt áll, s két esztendő múlva azok, a melyeket Bessenyei a maga úgynevezett Társaságában vett fel; végre Révai minden darabjait összeszedte, s az Orczyéival együtt 1787-ben Pozsonyban két kötetben kiadta. A hátramaradtakat a nagy férfihoz méltó özvegyének, gróf Bethlen Zsuzsannának kezeiből várhatja a nemzet. — E három ifjainkkal kezdődött nyelvünknek s literaturánknak egy új szép szaka; azok, a kik későbben vétettek fel a testőrzők közé, próbálgatták erejöket, vágytak megosztozni dicsőségökben, s báró Naláczi József, Bessenyei Sándor, testvére Györgynek, s Czirjék Mihály az ő példájok, buzdításaik, vezérléseik nélkül talán soha nem fogtak volna írni; Báróczynak tanácslásai nélkül, kit Kisfaludy még a seregnél ért, a nemzet talán nem vette volna Himfyt, poezisünknek halhatatlan díszét.

Literaturánk történeteiben Báróczy, Barcsay és Bessenyei elválaszthatatlanok, s egyike felől a háromnak nem lehet szólani, hogy a kettő felől is ne tétessék emlékezet. E szerint ámbár itt a beszédnek egyedül Báróczy felől kellene folyni, képét festjük két társának is, elmondjuk, a mit az olvasó örömmel látand feljegyezve, és a mit az idők elmondani nem tiltanak.

Barcsay Ábrahám és Bessenyei György a gárdának legszájasabb és legszebb tagjai közé tartoztak. Barcsay a legszebb kék szemmel s szög hajjal, .egy Antinoushoz, Bessenyei, fekete szemekkel és üstökkel, egy szép Meleágerhez, egy nemesb arczvonású ínas czombos Faunhoz hasonlítathatott. Barcsaynak módja mutatta benne a nagy ház gyermekét, a fejedelmi vérből származott férfit: Bessenyein kiismerszett; hogy új világban él itt. Barcsay mint két barátja szerette hazáját s nemzetét, melyre kevély volt még nyelvében is, s ismerte becsét e műveletlen, de. szép nyelvnek, s óhajtotta literaturája virágzását; olykor neki eresztette magát kedvének, s hosszas elmélkedés, készület s csinosgatás nélkül szórta verseit, nem vágyván arra, hogy versei nyomtatva legyenek, hogy neve a költők sorában neveztessék: Bessenyei írónak is, tudósnak is kívánt tartatni, s inkább igyekezett igen sokat írni, mint jót; s töretlen lévén az út, melyen ment, s igen is műveletlen mind az ő ízlése, mind a nemzeté, meg sem sejdítette, hogy munkáin, hol a hamarkodás, hol valami egyéb gyakorta rettenetes hibákat ejte.

Bessenyei egy hajdan nagyfényű házból vette eredetét, s gyermekekkel megterhelt, gazdálkodni nem igen értő, de elég szép birtokú szülék fia volt. Tizenhárom esztendős volt (így beszéli ezeket, s csaknem mind e szókkal, Holmi. Bécs, 1770. lap 85) midőn elhagyá Patakot és a syntaxist. Atyjának házánál, Berczelen Szabolcsban, egy ember (talán a prédikátor vagy mesterje) esztendeig irdogáltata vele deák chriákat, de ő abban nem boldogult, mert az első nevelés el volt hibázva. Azután négy esztendeig hevert. Ekkor méne Bécsbe s tizenkilencz esztendős volt s még nem tuda németül, huszonhárom esztendős volt és még nem tuda francziául. (Geschäfte der Einsamkeit. Wien, 1777. lap 77.) Lukánt kénytelen volt francziából fordítani, inert deákul csak annyiban érte, a mennyiben arra a franczia nyelv által segéltetett. Mely erővel kelle annak bírni, a ki ennyi nem kedvező történetek mellett, egy-két esztendei tanulgatás után, oly fényben lépe fel, mint ő!^[4]

Ez a mennyei láng, ez a termesztő erő, a három közül legkisebb mértékben juta a mi Báróczynknak; de közűlök a pótolékot ö kapta meg a legnagyobban. Nem bírunk tőle semmi eredeti művet a szép literatura nemeiben, s ajánlásai, előbeszédei ügyetlenségét, s a nem eléggé bátor, a magához nem eléggé bízó kezet nagyon éreztetik. Ő ismerte magát, ismerte a pontot, melyen nyelvünk és literaturánk az ő idejében állott, ismerte a nemzet akkori szükségét. Bölcsebb volt és kevélyebb, mint hogy affélébe fogjon, a mi nem sülhet el nem szerencsétlenül és a mi miatt neki nem lehetett volna szemtelenséggel nem vádoltatnia. Tudta, hogy a mesterségnek szint úgy vannak érlelő pontjai, mint a természetnek, és hogy a korát megelőző írás, bármely lelkes írótól eredjen, épen oly izetlen fog lenni, mint a gyümölcs, melyet nem a természet érlele. Tudta, hogy a hol a mesterség lakást fogni csak készül — vándor volt az még a Pericles és Phidias honában ís — ott mindenek fölött azon kell igyekezni, hogy az idegen nagy originálok gipszöntvényekben s rézmetszésekben tétessenek ki; tudta, hogy ha művészi érdemre nézve a Raphael Morghenek egy Dürer Alberttel össze nem mérkőzhetnek is más tekintetekben, nevezetesen az ízlés képzésére, ennek eredeti s tiszteletet érdemlő darabjainál többet ér Morghennek szinelvállozása az urbinóí Raphael nagy oltártableauja után.^[5] — És ha Báróczy azzal az ő velős, tiszta, bájoló coloritjával, melyhez hasonlítót keveset nevezhetünk, mindig oly remekműveket másolgatott volna, a milyen az ő Marmontel után dolgozott meséi, ha erejét nem pazarlotta volna Calprenèdének ízetlen románjára s Duschnak erkölcsi leveleire, ha dicsőén futott útjáról nem engedte volna magát elfordíttatni: úgy most egy mesteri kézzel dolgozott copiek igen nagybecsű galeriejét bírnánk, melynek legkevesebb érdemű darabja is többet érne, mint mázolóinknak, kik magokat teremtő művészeknek képzelik, minden origináljaik összeséggel, és a melyben elgyötrött lelkeink a való szépnek szemléletében visszavehetnék eldúlt nyugodalmukat, s tisztább fentebb régiókba emelkedhetnének. — De nagyon hamis értelmet adna szavainknak, a ki, a mit itten mondánk, oda magyarázná, mintha mi tagadnók azoknak érdemeit, a kik eredeti munkákat mernek. Sőt mi a sokáig gyakorlott fordítást az íróra nézve veszedelmesnek tartjuk, mert ezáltal benne kihal az oly igen szükséges bizakodás önmagához, s arra szoktattatik, hogy másnak segédkarjai nélkül nem járhat. Egyedül azt akarjuk értetni, hogy a gondos fordítás mind a nyelvnek igen sokat használ, mind az ízletet sikeresen képzi, holott a nem mesteri kézzel dolgozott originálok mind a kettőnek tetemesen ártanak.

Mind azon, a mi Baróczynak tollából folyt, annyi báj, annyi kellem, annyi csín és kecs ömlött el, mely az ő vétkeseknek látszó szólásait még azokkal is megkedveltette, a kik a nyelvnek úgynevezett tisztasága mellett buzognak, s minden. újítást nyelvrontásnak kiáltoznak.. A magyar nyelv, művelése végett összeállott erdélyi társaság, mely egyenesen e czélra ment ki, és a mely (Munkái I. dar. Szeben, 1790. 1. 7.) azt állítja, hogy ennek jobbítás nem kell, mivel ez tökéletes,^[6] magasztalja Kaszandrát, mint a mely (l. 121.) az Illyés András püspök és a Gyöngyösi István, a gróf Haller János és László munkáival együtt, oly szép, oly jó, oly igaz magyarsággal van írva, hogy a mai íróknak például szolgálhat. — Kénytelenek vagyunk vallást tenni, hogy mi e helyet még kevésbbé értjük, mint a könyvnek, melylyel örök ellenkezésben vagyunk, sok egyéb helyeit. Mert ha Kaszandra s az Illyés András püspök stb. munkái kánonja lehetnek a nyelvnek,^[7] úgy sanctionálva van a neo- és xenologismus; úgy gondosabb íróink közül, Pázmányon kezdve a mi időnk legújabb díszéig, a tudományos olvasónak más okból, a nem tudományosnak ismét másból tetsző Berzsenyiig, egyetlen egyet sem nevezhetünk, a kit kárhoztatni lehessen; úgy nem egyedül Kaszandra érdemlette a tiszteletes említést, hanem az erkölcsi mesék és erkölcsi levelek is, mely két munka felöl a purismus bajnokai azt itélik, hogy ezekben Báróczy elrontotta a maga nyelvét s dicsőségét eltemette, önmagok az erdélyi társak is igazi nyelvrontók; mert avagy magyarul van-e mondva — a szót ezeknek értelmében vévén — „tisztába hozni”, (in’s Klare zu bringen?) magyarul-e a „magyar nyelv fővebb tulajdonságait gondoltam gyenge tehetségem szerint lerajzolni, megállandósítani, becsületet csinálni?” (a franczia faire honneur után németbe átvitt Ehre machen példájára?) — Tudniillik Ítéleteink azért különböznek itt, mint minden más esetekben, mert állásainknak pontjaik különbözők, s egynémely megszerette az alantabb helyet, a hová őt a történet vetni találá, s nem hág fel azon pontra, honnan a nézést tenni illik, vagy oda felhágni erőt nem szerzett, s sok nem is kapott.

Daykának versei előtt hosszabban szólottunk az új szólások és új szók védelmére, s örvendve látjuk, hogy előadásunk sikeresebb volt mint reményleni merészlettük, s leghevesebben ellenkező puristáink közűl néhányan a mi felünkre áttértek. De ott koránt sincs mind elmondva, a mit el lehetett volna mondanunk, ha a kicsapás hosszabb is mint oda talán illett. Használjuk az alkalmat, s egy értekezésünkből, melyből azok is vétettek, a miket ottan mondottunk, pótlékképen még egy-két szót teszünk le itt.

Az erdélyi társak lap 19. ezt mondják: „a Cicero halhatatlan beszédei keresetlen, mindennapi szókkal vannak írva, melyeken sem az óság penésze, sem az ujság íze nem érzik; czifraság és elmésségek csillámló fényei nélkül; a szolgáló leány is megérhette.” — Oly beszéd, mely a járatlant könnyen megtéveszthetné, de nem azt, a ki Rómának nyelvét és íróit nem a szokott felületességgel ismeri. Mert mi úgy hiszszük, hogy meghatározni, mi volt legyen a Cicero korában keresett és nem keresett, mindennapi és nem mindennapi, nem oly felette könnyű mint némely olvasó gondolná; úgy hiszszük, hogy Cicerónak beszédeit a néphez nemcsak a konyhaleányok — kik a rostrák mellett nehezen fogtak összegyűlni a beszédet tartó consul hallgatására — hanem sok polgárkák és polgárok is igen csak oly formán értették, mint a szombathelyi? meghalt nagyprépost, a rudinai apát és a sopronyi superintendens cathedrai beszédeiket érti nagy része az ő hallgatóiknak. És ha egyedül azt tarthatjuk jól írottnak, a mit a nép sepreje is ért, ha keresett, ha nem mindennapi, ha csonkított, kinyújtott, elváltoztatott szókkal élni vétek, mi lesz úgy Lucréc, mi Virgil, mi Horác? mit mondunk arra a csinos íróra, a legcsinosabbra, melyet a föld asszonyának nyelve s literaturája ismert, a ki úgy hitte, hogy írása nyerni fog, ha nem illi-t, hanem olli-t mond? Mi lesz úgy az óság penészén kapva kapó Sallustból, kit a szolgáló leányok meg nem értettek, és a ki kevélyebb volt, mint hogy a szolgáló leányoktól megértettetni akarhatott volna? mi az ő nehéz, rögös, zordon beszédű tanítványából, Tacitusból, s mesteréből Thucydidesből? S kinek fogjuk szebbeknek mondhatni elegiáit, a szolgáló leányoktól is megérthetett, könnyen ömlő, természetes Ovidéit-e, vagy a kegyesebb ízlésű Tibulléit? — Mint itt az erdélyi társak, úgy fog itélni minden, a ki annak értéséig nem emelkedhetik fel, hogy a nyelv dolgában nem a szokás a főtörvény, hanem a nyelv ideálja, hogy a nyelv az legyen, a minek lennie illik: hív, kész és tetsző magyarázója mindannak, a mit a lélek gondol és érez. — De ennek értésére komoly tanulás, el nem foglalt elme, idegen nyelvek ismerete s dolgozási gyakorlások vezethetnek el bennünket.

Minden kétségen kívül azt illik, azt kell cselekednünk — ebben purista és neológ egyet ért — a mi nyelvünknek és literaturánknak legtöbb hasznot igér, és oly hasznot, mely után nem fogunk törekedni sikeretlenül, a melyet elérni nem lehetetlen. — S mit nyerünk, ha a puristák tanácsát fogadjuk el? azt, hogy nyelvünk megmarad a maga tisztaságában, természeti erejét kifejti, arczát idegen kecsekkel el nem tarkítja, egy szóval, hogy nyelvünk az lesz, a mi volt.^[8] — S mit nyerünk, ha azt cselekeszszük, a mit minden lelkes, minden gondos írónk cselekedett? a mit Virgil, Horác, Cicero javal és tanít? a mit a debreczeni grammatika elkerülhetetlennek mond és nem kárhoztat? — azt, hogy a mi műveletlenségének szennyeiben senyvedett nyelvünk ezeket a szennyeit végre lerázza, természeti erejét kifejti, a neki tulajdon szépségben előkél, és ezt idegen, de elfogadható szépség által neveli, fertelmes hosszaságú szavainak farkaikat — (reménység, remény; békeség, béke; háladatosság, hála; szorgalmatosság, szorgalom; kellemetesség, kellem; kegyesség, .kegy, alkalmatosság, alkalom; ékesség, ék; .csinosság, a cultura értelmében, csín; szemöldök, az egyes számban, szemöld; árnyék, árny) elnyesi; a rútalakúakat (esztendő, év) szebbekké változtatja, s. így a beszédnek könnyűséget, fentebb poétái díszt ad; — azt, hogy ideáink, melyeket „eddig vagy idegen szókkal, vagy épen nem tudtunk megjegyezni (Luft, eddig levegőég!!! most lég; Wesen, nem valóság, mert a való wahr és das Wahre, és így a valóság nem Wesen, hanem Wahrheit, most lény; Geist, nem lélek, mert az Seele, hanem szellem; universum, universitas és universalis, egyetem és egyetemi — s így egyetemi história; virtus, egykor jóságos cselekedet!! most rény; simplex, einfach, egyszerű; modestus, szerény; billig, méltány; leichtsinnig, könnyelmű; eifersüchtig, féltékeny; Stoff, anyag; Fülle, telj; Reim, rím, mert a cadentia egészen, egyéb; statua, szobor, mert az oszlop columna, a bálvány pedig idolum; der Grund in einem Gemälde, alagy; geschickt, ügyes, ungeschickt, ügyetlen, nem idétlen; Sinn, .érzék; zart es Zartheit, gyengéd, gyengédség; Reitz, charme értelemben, kecs, irritation értelemben inger; imitari, mímelni; wiederholen, ismétleni) — hogy, mondom, ideáink, melyeket eddig vagy csak idegen szókkal, vagy épen nem tudánk megjegyezni, s midőn el nem kerülheténk, vagy midőn szegénységünket megvallani nem akartuk, nem gondolván vele, értetünk-e vagy nem, a szomszéd idea szavával tettük ki (mint igaz, justus és verus), már egy részben nevet kaptak, és idővel (mint Muth, Frechheit, Frevel, Genuss, Bewusstsein, Bedürfniss, feierlich, höflich, empfanglich, fein, Schwärmerei, crime és délit, Meuchelmord, Hochverrath, Verachtung, s ezer meg ezer más) nevet kapni bizonyosan fognak, s így propter egestatem linguae nem maradunk tudomány és tudományos munkák nélkül; — azt, hogy szólásunk, a köznép szólásaitól eltávozván, hemesbbé lesz; energiát, precisiót, kellemet, zengést nyer; — végre azt is óhajtanók, nagyon óhajtanók, hogy e nyereséget sokan tudnák becsleni, hogy nyelvünk többszinűséget (Vieltönigkeit) kapván, Homért és Horácot, Liviust és Tacitust, .Klopstockot és Voltairet. egy nyelvben fognánk ugyan,. az az magyar szókból. fűzött beszédben, de nem egynemű beszédben, s mindenikét a. neki tulajdon színben, tónban, fordíthatni. — Felér-e ennyi haszonnal, a mit nekünk a puristák ígérnek? s nem volna-e oktalanság az ö tanácsokat követnünk? — ha való, hogy minden jobb, minden lelkesült író, gyakorta nem akarva s önmagától is meg nem sejtve, új szólásokat teremt; ha való, hogy a nyelv a szerint változik és bővül, a mint ideáink s ismereteink szélesebbre terjednek; ha való, hogy egyedül a kihalt nyelv változhatatlan, az élő pedig, jobbra vagy rosszabbra, mindig változik.

De mint arrogálhatja magának ezt a hatalmat egy vagy más író? Szókat erővel származtatni is vétek már: mit teremteni is? Van-e erre példa a görög, a deák s az új nemzetek nyelveiben? Ezen ellenvetésekre felelnünk kell, mert megvalljuk, hogy a nyelv szentebb birtoka az egész nemzetnek, mint hogy azt kéje szerint illethesse mindenkiki; kivált midőn a dologhoz olyak is fognak, a kik ahhoz semmit nem értenek, s végre még az a rettegés szállhat meg bennünket, hogy a mi a Babel tornya körül történt, közöttünk megújul. — A szabadságot mind erre az író ottan veszi, a hol a leuktrai s mantineai hős vette volt azt, hogy az ellenséget sine imperio megverje, s honát az elnyomástól megmentse; ott veszi, a hol az veszi a magáét, a ki, látván, hogy némely hang még nem kapott betűt, az azok nélkül szűkölködőknek siglát ada, s a betűk számát megszaporította; a hol az vette a magáét, a ki a lant négy húrjaihoz többeket fűzött; míg a számtalan változtatás annyira ment, hogy most már a fortepiánóban a legzengőbb, legtökéletesebb muzsikai szert bírjuk. — Csak nyerjük meg tehát a diadalt, mint Epaminondas, s nem fogunk retteghetni a kárhoztatástól, mint ő nem rettegett, mert tudta, hogy a vad sokaság, és azok, a kik abban a legszemtelenebbek, legkajánabbak, megtévedhetnek ugyan, s űzhetik dőreségöket, de az irigység fenesége utoljára is magasztalássá, s gyakorta még hálává is, vál. — Teremte-e új szókat a görög író, azt nem igen tudhatjuk, mert Musaeusnak s Orpheusnak írásai elvesztek, s a Homer idejében a nyelv már kész és bőv, sőt gazdag volt, s minthogy a későbbi írók az ő szavaival mint az egész nemzetéivel éltek, ezek közt az ő általa alkottakra nem ismerhetünk; sem azt nem itélhetjük meg, igen keveset kivévén, mely szókat vett a Cecrops népe az egyiptiektől elveszvén nyomaik. — Az ezzel rokon deák, szorultságában azzal segíte magán, hogy a görög szókat minden félelem és kétségeskedés nélkül vitte be a magáéi közé. Ugyan ezt tették a római nép és nyelv leányai, az olasz, franczia, spanyol és portugál, hol a deák, hol a görög szókkal, s a német e két régi.és az új franczia nyelvek szavaikkal, azzal rejtvén el szegénységüket és a kölcsönt, melyre őket a megszorulás kényszerítette, hogy a felvett szók terminatióit elhányták, s így az egészen idegenekből nationalisáltakat csináltak; s minthogy az ilyekkel az ő íróik literaturájoknak első ideje óta mostaniglan megszakadatlan sorban éltek, azok őnálok épen úgy tartatnak honiaknak, mint magyar születésűeknek a Frangepánok, Hallerek, Mitterpacherek. — De egészen ellenkezőképen van minálunk a dolog; az idegen szók a mi nyelvünk szavai közé teljességgel nem illenek, azok ezek közül kirívnak s szegénységünket, szorultságunkat s a szégyelt kölcsönt minden nyomon elárulják. Ha mi a görög és a deák szókat franczia terminatióikkal vettük volna fel (tón, triompf, theáter, tónusch, triumphusch, theatrum) ezek az idegenek kevésbbé bánthatták s bántották volna füleinket. — Ide járul, hogy az egyik botlásból a másikba vetődött íróink Teréziának uralkodása alatt kevélységre szoktaták a magát nagyra tartani kezdő szegény-legényt, kinek az alamizsnácskára s kölcsönre oly nagy szüksége volt, hogy inkább meztelen legyen, minthogy magát idegennel fedezgesse; s minek utána még az oly író is, mint Kónyi János hadiszolga, megmutatá, hogy nélkülök ellehet, s fél század óta az idegen szókat nyelvünkben úgy rettegjük, mint a pestist, nem tehetünk egyebet, mint azt, hogy magunk termeszszük, fonjuk s szővjük ruháinkat; hanemha tovább is meztelen akarunk maradni.

De ha van-e e szabadságra bennünket felbátorító példa más nemzeteknél? — III. Gusztáv, a még élő szerencsétlen királynak atyja, így pótolta ki a svéd nyelv lexikonának üreit, nem mint király, hanem mint író; s a nép reá ismert a czélzott haszonra, s a bővítést hálának érezéseivel fogadta el. De mi szükség idegen példákat keresnünk, látván, hogy sok szavai Barczafalvinak és Dugonicsnak az indigenátust megnyerték, s Virág, a mi Horáci originálitású írónk és a mi szerénymerészségű Kisünk sokakra már reá nyomták a sanctió pecsétjét? — Új nyelvet a sokaság teremte: a már készet (a mint azt Wieland megmutatta Adelung ellen) nem a nép, nem a szokás, hanem a jobb írók viszik azon tökélet felé, a hová az felhághat; s az újonnan teremtett vagy származtatott szónak elfogadására mindig hajlandónak fogja magát mutatni a nép, ha az mulhatatlanul szükséges és széphangzású lészen,^[9] és ha az író azzal gyakrabban nem él mint illik, s stíljével a füleket elbájolni tudja. Midőn Báróczy írt, azt merni korán volt volna, s valljuk meg, hogy ő e munkára elkészülve nem volt; ezt senkitől nem várhattuk volna inkább, mint Révaitól. A váló pont örökre el lesz ugorva, ha most nem teszszük; ha pedig teszszük, a nyelv óriási léptekkel fog haladni minden szakaiban. Mi jobb, csinálni-e új szót, hogy e szó nélkül ne legyünk tovább? vagy ne csinálni, de nélküle örökre ellenni?^[10]

De ha Báróczynak ezt nem köszönhetjük is, az, hogy közelítettünk e ponthoz, s hogy most e ponton állunk, egyenesen az ő érdeme, mert ő érezteté legelőbb és leginkább, hogy ha akarjuk, menni fogunk, midőn a maga újításait a legcsinosabb, leggondosabb stil és azzal az egészen ismeretlen báj által mindazoknál, a kiknek ízlése a szépet elismerni tudta, kedvességbe hozá, és a ki épen e miatt puristáink által a legveszedelmesebb nyelvrontónak tartatik, — holott Bessenyei, ki nem éle kevésb idegen szólásokkal, de a kinek írásaiban a legcsinatlanabb pórbeszéd együtt áll a francziás kifejezésekkel, magától minden olvasóit elkergette. A Báróczy múzsája egy grácziaalakú s növésű, nagy nevelést nyert leány, kinek még selypítéseit is kellőmnek veszszük: a Bessenyeié — ha a kép nem volna illetlen — egy alföldi piros-pozsgás leányasszony, ki ama körül cselédkedik, és a kin az asszonyától el-eltanult városi szólás, az asszonyától ellopkodott ék sem áll jól, mert a közé a mit felszedett és a mi neki tulajdona, nem tud hozni összeillést. S az olvasó elakad, látván, hogy az, a ki szüntelen panaszolja nyelvének szűk voltát, a kész szókkal finnyáskodik élni, s a Tisza partján ismeretlen silány szó felől, mely magyarosan hangzik, és mivel nüanszot fest, igen becses szó, Holmi 1. 339. azt itéli, hogy az „soha sem volt magyar szó, nem is lesz”.

Báróczyt nekünk Prytanéumunkba kellett volna zárnunk, s azt tennünk tisztévé, hogy javunkra holtig dolgozzék: de őt egy szerencsétlen megtévedés literaturánktól örökre elpártoltatá. Gyógyító kezek alatt lévén egykor s még ifjabb esztendeiben, orvosa vágyást gerjesztő lelkében azon, homályt szerető tudomány megtanulására, mely érczeket nemesít, s tanítványainak azt igéri, hogy háromszáz esztendőkre fogja kinyújtani életöknek napjait, sőt, ha halálok után testök összeapríttatik s nem tudom, mely lében tartatik, őket újólag életbe hozza. Abban hagyá tehát a dicsőén futott pályát, s egészen ezen minden erőt összesorvasztó tanulságnak feküdt, de úgy, hogy keble nyelvünk iránt soha el nem hidegedett, sőt annak s literaturájának előmentét buzgóan óhajtotta, annak virágoztatására másokat untatlanul serkengetett. Úgy hitte, hogy tudományában sokra ment, és hogy az által felel meg rendeltetése főczéljának, ha tapasztalásait minél messzebbre viszi, s a maradéknak írásban hagyja. Ennek voltak szentelve minden napjai holtáiglan. Én, a ki ezen, a mint ugyan nekem látszott és látszik, vastag megtévedésben nemcsak nyelvünk nagy veszteségét, hanem magát a tisztelt embert is szívesen szántam, eltitkolt borzadással hallgattam némely magyarázatait, melyekre engemet szerető szíve bizakodva fakadozott, s behunyván szemeimet az oly dologra, melyekhez semmit nem értek, tisztöltem Báróczyban azt a tiszta moralitású férfit, a ki e szédítő szenvedelemmel is eléggé józan, eléggé erős marada, sem a másét nem illetni, sem füstbe bocsátani a magáét; a mit társai többére, elragadva a bizonyosnak tetsző remény által, cselekesznek. Egy almányi nagyságú sárga réznél egyebet, mely felől azt állította, hogy az ólom volt, ő egyebet nem igen nyere adepteskedéseivel, ha tudniillik azt is nyeré; de oly bölcsen élt a Bécs pompája közt, hogy azzal, a mit neki hivatala hónaponként ada, magát bőven beéré, s szüléinek halála után sem a jószágban nem osztozott, sem annak jövedelmeiből részt venni nem kívánt s nem vett.

Born Ignácz udvari tanácsos, egész Európában elhíresedett az ámalgamálás s egyéb chémiai felfedezései által; erdélyi magyar volt, s ottan lakott, a hol Báróczy; s nekem, ki mind ezt, mind azt ismertem, hihetőnek látszott, hogy a kettő nemcsak baráti, hanem chémiai szövetségben is áll egymással. Ezt hinni annál hajlandóbb valék, mivel tudtam, hogy Born a Báróczy barátját, generális báró Vay Miklóst, ki Parisban és Londonban chémiai leczkéket is veve, azon bizodalommal tisztelte meg, hogy némely chémiai processeiben társává választotta. (Born a generális karjai közt lehellette ki lelkét Bécsben 1707. jul. 17-én). S e gyanításban nagyon megcsaltam magamat. Sőt Báróczy a Born igyekezetei felől keveset tartott; s az nem volt csuda, mert Born a természet erejét természeti, Báróczy azon a csuda úton nyomozta, melyet itten említénk.

Erkölcsi Meséinek s Leveleinek kiadása után huszonöt esztendő múlva jelent meg ismét egy munkája, a Védelmeztetett Magyar Nyelv. (Bécsben, Hummelnél, 1790.) Mint korántabbi három munkáiban rettegve óvta magát a deák szóktól, úgy itt azokkal szükség nélkül is élt. — Magától vettem, hogy egy alchimiai tárgyú munkát franczia nyelven írt, de annak kieresztésétől a censor eltiltotta. Magyar nyelven jelent meg két munkája: Áz új Adeptus, és Rózsikának titkai; azokat, minden igyekezeteim mellett, nem láthattam. Nagyon meg kellene csalatkoznom, ha a Rózsika neve a rózsa-névre nem irányozna, melyet némely olvasónk érteni fog.

Erdélyt, azután hogy azt 1760. elhagyta, többé meg nem látá, a mint erdélyi barátaitól tudom, egy ifjú esztendeiben tett gondolatlan fogadásának rettegése miatt, mely, ha talán gyengeség is, festi az ö széplelkűségét. Eléggé honának kebelében lelte ő magát, midőn a magyar földről Bécsbe felment és a Bécsben lakó magyarokkal mindennapi társaságban élt; s megkedvelt. foglalatosságainak megszakadásáért nem lelt volna elég pótolékot azon örömben, melyet neki a lemenetel adott volna.

Báróczy a legnemesb lelkű, a legtisztább humanitású, közönségesen tisztelt s szeretett ember volt. Midőn 1803. jun. 12-én az úrnapot követő, Bécsben fényes vasárnap engem Szépkútra kivitt, s ott a vendégekkel tömött ebédlőbe belépénk, csaknem minden asztal mellől ismerő szemek köszöntötték a tisztelt öreget, s sokan felszökdöstek székeikből, hogy neki nyájasságokat mondjanak. Lestem, ha e tekintet Báróczynak nyújtatik-e vagy a gárda-tisztnek, s részvéve láttam, hogy ez a személyt illeti, nem a paszomántos frakkot. — Nemzetünkből senkit nem láttatott feljebb becsülni, mint a fiumei gouvernőrségében meghalálozott referend. Pászthoryt, Barcsayt, báró Orczy Józsefet, és kivált Vayt, ki Báróczy felől azt vallja, hogy gyengébb esztendeinek ő volt védangyala, hogy a jónak szeretetét leginkább ő csepegtette szívébe. Soha nem szólhattam én a nagy Pászthory s az igen nemeslelkű Orczy felől, soha nem neveztem Barcsayt, hogy erdélyisen zengő szava hangosabbá ne vált volna; de mindenkor elnémult, midőn Bessenyeire fordult a beszéd. — Ezer meg ezer idvezléseket bíza reám minden elválásunkkor Vayjához, s ennek tiszteletes nőjéhez, báró Adelsheim Joannához, egyik legfőbb díszéhez a magyar asszonyi rendnek, kit a születés s az orosz császárnéval s ennek testvéreivel, a bajor és svéd királynékkal együtt vett nevelés bádenivé, a házasság s nyelvünknek legtökéletesb megtanulása, nemzetünknek szeretete, s két nagyreményű férfimagzat magyarrá tettének. — Midőn azon órákra emlékezem, melyeket 1786., 1788., 1789. és 1791-ben Pászthorynak és Báróczynak társaságában töltheték, Phaedonnak képzelem magamat. — Báróczyval együtt láttam Barcsayt is, és a derék Danczkayt.

Igen kedves barátja vala Somsich is, a deák epigrammatiszt, s hihető hogy közöttök a szövetséget a római classikusok szeretete foná, kiknek írásaiban Báróczy igen járatos volt. Ő neki oly igen kedves Tacitusból és Senecából,^[11] valamint Virgilből, Horácból és Juvenálból is, egész lapnyi darabokat mondogata el minden készület nélkül, midőn a beszéd egyikének vagy másikának szavaira emlékezteté. Ezt tette akkor nap is, midőn Szépkútról Bécsbe visszajövénk, s a szekerén az előttünk fekvő várost a hajdani Budával s mostani pusztaságainkkal összehasonlítánk.

Báróczy nem vala nagytestű, nem vala magas; hajai feketék és tömöttek öregségében is. Arcza, színe, fekete szemei, hangja nem vidámak, nem nyájasak, s társalkodása tartózkodó, de beszéde oly kedves mint írása. Minden munkái előtt álló képe nem hasonlatlan a Fuchs által (kit, a neki és Barcsaynak tulajdon és Barcsaynál gyakorta csípős elbérmálással, Rókának nevezett) festett képhez, de a melylyel, művészi okokból, megelégedve nem vagyok. Egy újabb képét, a Czetter által 1797. metszett réz után, még ez idén fogja venni tőlem a közönség. — Egészségére igen nagy gondja volt, és a miatt némely különösségeket követett el, melyeken az idegen felakadhata; hihetetlen vesztegetéssel ette a nádmézet, s még augustusban is friss meggyet éve leltem, mert, úgymond, abban sok kén vagyon. Halála előtt húsz esztendővel társaságában tiltott szó volt a halál neve, mint a görögöknél; későbben vele inkább megismerkedett, s úgy szóla róla, mint a melytől már nincs messze. „A napnak minden részében így találna, édes földim”, monda histor. prof. Zabolai Kis Sámuel úrnak, (a maros-vásárhelyi ref. collég.) midőn ez 1808. meglátogatá, és Báróczyt, atyjának iskolai barátját, Senecát olvasva s excerpálva lelé — „minél kevesebbek hátra lévő óráim, annál több hasznukat akarom venni.” —

Ugyanazon esztendő október 6-dikán, már hetvennegyedik esztendejében, gyalog sétála be velem a gárda palotája megől, hol ebédelni délután négy órakor szokott volt, a városba, s Binz antiquáríusnál, Szent-István mellett, theosophiai írásokat vásárla, azalatt, míg én a classikusok és magyar historicusok halmazatjait néztem végig, s azt mondotta, hogy kevés napjainak minden üres óráit e tárgyra szenteli, s tapasztalásait papirosra teszi, hogy azokat valamely vele rokon lélek használhassa. A Grábennek közepén ölele meg utolszor. — Lakása a gárdánál az első emeletnek két végső szobája volt Schönbrunn felé. Ugy hiszszük, hogy ez nem lesz mondva minden magyarnak haszontalanul.

Báróczy meghalt Bécsben 1809. deczember 24-dikén. Véle együtt hala ki nemzete, melynek ő fő dísze volt. Seregnél soha nem szolgált, de a gárdánál lépcsőnként az óbersterségig méne fel,.melylyel 1803, és 1808. között nyugodalomra lépett. Képét s írásait az ernyedi collégiumnak, bizonyos pénzt az enyedi ispotálynak, szekerét és lovát pedig generális báró Vay Miklósnak hagyta. — Boldog, a ki életét magának, barátjainak s hazájának élheti, s ennek életében is, halála után is használhat!

Szent a hely, a holott nagy ember álla;
S példája századok multával is
Buzdítva szól a jóknak lelkeikhez.

(Goethe, Tassójában.)

Megjegyzések

1. Báróczy Sándor minden munkái. Pest, 1813–14. (8 kötetben Kazinczy Ferenc által kiadva a szerző arcképével és életrajzával.
2. Zabolai Kis Sámuel maros-vásárhelyi histor. prof. úrnak az atyja;
3. Teleki József egy verssel támadta meg Bessenyeit, s B. nem maradt adós. Nem maradt meg emlékezetemben több sora feleletének ezen egynél: „Hogyha gróf úr bika, én szelindek vágyok.”
4. Itt életének további történetei. — Bessenyei kedvében volt generális Beleznay Miklósnak, ki akkor a helv. vall. evang. ecclesiák dolgait vitte az udvar előtt, és más oldalról báró Grácznénak (ez a Gráczné a császárné előtt titkolt szerelemben volt az athlétai erejű Bessenyeivel; és hogy elkerülhesse a császárné gyanuját, azt adta elő, hogy ő Bessenyeit pápistává akarja tenni) egy nagy tekintetű udv. dámának, s Beleznay Bessenyeit ezen dolgokban ágensnek neveztette ki. De a bővebben költő Bessenyei elúnatta magát jóltevőjével, s ez kénytelen volt visszahúzni kegyeit. — Bessenyei engede a császárné intéseinek, s 1770. augusztus 15-én a szent Károly külvárosi pompás templomában a római hitre áttért. (Barcsay ugyan azt tette, nem tudom előbb-e, vagy későbben.) A salzburgi herceg-érsek, kinek kezeibe a professió tétetett, önmaga vitte ki a hírt az ezután várakozó császárnéhoz Szépkútra. — Ezután Bessenyei a cs. kir. bibliothecában alőrnek neveztetett ki, s 1784-ig ezen hivatalt viselte. Akkor elhagyá Bécset, s berettyó-kovácsi jószágocskájában élt Biharvármegyében, melynek nem szolgabirája volt (a mint ezt a bécsi Annálisok, 1811. az augusztusi füzetben, lap 244 mondják), hanem táblabírája. Hibás állítása az ugyanott szóló tudósítónak az is, hogy B. angolul tudott volna. A megyei gyűléseit soha nem mulasztotta el, s tudományai s szerénysége s mindenek által megismert egyenes lelkűsége által tette magát tiszteletessé, s magányában az olvasás és dolgozások voltak gyönyörűsége. Meghalt nőtelenül májusban 1811. s rendeléséhez képest kertjében egy almafa alá temettetett. Munkál felől (melyeknek számából kimaradának a német nyelven írt Americánusok) lásd az említett Annálisok füzetét.
5. Morghennek ez a reze a rézmetszeteknek legbecsesb produktjai közé tartozik. A nagy művész érzette a maga becsét, s Olaszországból 1812. Napóleonhoz utazott, hogy bemutathassa, — a mit itten a copiek érdeme felől mondánk ott, a hol nagy mesterek még nincsenek, prof. Schwartner úrnak is értelme volt, midőn a pesti lutheránus felekezetnek azt tanácslá, hogy Polák Mihály pesti architekt által a mi időnkben épitett szép egyszerűségű templomukban oltártáblául a Raphael transfiguratiójának copieje tétessék. A tanács elfogadtatott, s Lohbichler, egy kempteni születésű festő, teljesítette.
6. „Tökéletes, gazdag, szép és ép” — és minden a minek akarjuk! Csak hogy egészen reá illik, a mit Voltaire mond a franczia nyelv felől: C'est un pauvre orgueilleux à qui cependant il faut donner de l'aumône (Egy rátartó szegény-legény, a kinek az ember mégis kénytelen alamizsnácskát adni.)
7. Illyés András püspöknek Tüköre. MDCV. — Lap. 19. dicsekedik anyjának mondani a szűz Mariát — 1. 48. Egy zsidó legistentelenebb, és vakmerőbb a többiné!, a koporsóhoz közelgete. — l. 90. egy éneket, csudálatos dolgokkal teljest, kezde énekelni. — l. 94. Volt egy ember, istentől küldetett. — l. 175. a vallásnak mindenütt ellene mondatik. — S Gyöngyösi, a Keményiásban: azon közben mint a Kaukáz (a puristák szerint Kaukazus) hegyében, a mely oroszlánnak elloptak kölykében -... — és a legszebb tetrastichon, mely valaha irva volt, a Palinodiában; és épen azért ilyen, mert minden sora neologisál: a mint szőke vize lefoly a Dunának stb.
8. „Megmarad a maga tisztaságában.” És igy csinatlanságában, durvaságában, szegénységében is. — „Természeti erejét kifejti.” Fogja azt a neológok útján is. — „Arczát idegen kecsekkel el nem tarkítja.” Az igenis vétek lenne; de hát a római nyelv el van-e tarkítva a görög kecsekkel? a német el-e a franczia kecsekkel? szemünk ezen idegen kecsek látásához a magyar arczon végre hozzá szokik, s az idegen kecs a magyar arczon, addig nézzük, hogy végre magyar kecs leszen. — „Nyelvünk azzá lesz, a mi volt.” De mikor volt? az Illyés és Gyöngyösi idejében? a Tinódiéban, Pesti Gáboréban? a Látiatucéban?
9. Ha Batczafalvi belőrmészt és bőröndéket nem csinált volna, a belse, emlep, ermecz, esde, gyepleg, idom, közömb, nyillám, úgy találtak volna kedvességet, mint a czim talált.
10. Herder azt mondja, hogy a mely nemzet a szót nem birja, a dolgot sem birja; s e mondás nem szenved kétséget.
11. Bessenyeitől tudom, s gyermekeimnek őket élesztendő kevélységül jegyzem fel itt, hogy szép-atyjok, referenddrius Török, a magyar gárda ifjait szüntelen ezen két iró olvasására tüzelgette, hogy Bécs veszedelmei közt megtartathassanak. Bessenyeitől tudom azt a felette nemes gondját is, hogy szállásának hátulsó egyik szobájában minden este terítve volt egy asztal, hideg sülttel s honi itallal megrakva, hogy a theáterből kijövő gárdok itt leljenek frissülést, s erszényeiket kíméljék. Áldás a széplelkű férfi emlékezetére!