A lap feldolgozottságának foka

Bácsmegyeinek öszveszedett levelei/Bácsmegyei Surányi Nincsihez

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Bácsmegyeinek öszveszedett levelei
szerző: Kazinczy Ferenc
Bácsmegyei Surányi Nincsihez
Nincsihez Bácsmegyei  →


Soprony, jan. 15.

Mintha csak álmodnám, szép és jó Nincsi, hogy eljöttem tőled. Tőled lenni elválva — nem fogom meg e gondolatot; pedig minden pillantatban, minden érütésben érzem híjodat, érzem, hogy távol vagyok tőled. Lyánykák, lyánykák, mikké nem tesztek ti mibennünket! ti szíveinkkel együtt veszitek el azt az erőt is, mely minket éltet; s akkor osztán lehelletetek nekünk enyhülés, pillantástok nekünk táplálat. Ha elgondolom, kedves Nincsi, mint vala az midőn estvénként együtt sétálánk a bástyán, vagy alól a hídon — a hold reszketve csillámlott a lassan zuhogó Duna habjain, s egy ablakban véletlenül megszóllamlott a guitarr, sírt, nyögdelt, panaszkodott; továbbad vígabb hangzatokra fakadt, s utoljára örvendő csattogásokkal szaladt fel és ismét alá a húrokon — ó Nincsi! mint hajtottam fel olyankor az örömpoharat, melyet nekem a végezés nyujta, miként mentem melletted a legédesebb szendergésben, s te engem miként ébresztél fel édes csókod által álmaimból, s angyaltekinteted mint ragadott el, hogy rólad, magamról, s az egész világról magam körül elfeledkezém! — Ha ezt így elnézem, jó Nincsi, s elképzelem, hogy ez az oly nyugtalanul várt idő majd megint itt leszen, hogy én majd megint nálad leszek, majd megint boldog leszek — oh! akkor nem bírok hevemmel, ki kell mennem a szabadba, s ott neki eresztem szivemet, hadd érezze a szép téli nap kecseit, hogy az űr, melyet szívemben emlékezeted támaszta, elteljen. S mikor osztán három-négy órát a hidegen töltök, s az éj a szerelmes andalgót ott éri, s haza jövök, s megállok ablakomnál, s elnézem mint megyen itt egy szerelmes pár, s amott a második, a harmadik, a hold szép fényében, s az az érzés, hogy együtt vannak, miként melengeti őket mint a tavasz melege, hogy nem gondolnak a hideg csípősségével — ha e boldogokat látom, s elgondolom minden örömeiket, mind azt az ő szent hűségeket egymás iránt — Nincsi! akkor egyszerre előttem terem angyalképed, s szent csókokra szóllít karjaid közzé. Felszököm, néked eredek, meg akarlak ölelni, kiterjesztem utánad karjaimat, — az árny elenyész, a reszkető karok elhullanak, s magamat szorítom által. Olyankor nagy csepp esik ki a megcsalatkozott szemekből, s vigasztalhatlan sírok. Nincsi! én nem most jövék el tőled először, mióta egymást szeretjük, de az aggást szívem még soha nem érzette. — Ha ez előérzés volna! — Irtózatos gondolat! Minden tetemem reszket belé. — — Abba kell hagynom; nem irhatok tovább; pedig szívem oly igen tele van. — Élj boldogul, kedves leány, s szeress oly kimondhatlanul, mint én téged.