Bácsmegyeinek öszveszedett levelei/Bácsmegyei Marosihoz 44
Hosszas betegeskedéseim után annyira magamhoz tértem, hogy nem sokára teljesíhetni fogom a mit régen szándékozom — itt hagyom Budát. Nincsit — ah! nem Nincsit többé, hanem Szentpéterinét! mindennap látni, s nemsokára mint anyát látni, nem — arra nincs elég erőm. Engedjetek meg, ti, kiknek jusotok vagyon kívánhatni ittmaradásomat.
Házam nekem még soha nem vala kedvesebb mint most, midőn el akarom hagyni. Vegyétek azt ajándékul tőlem, de oly kötés alatt, hogy míg én élek, sem el nem adjátok, sem belé idegent nem szállítattok. Nem nézhetném, hogy annyi boldogságaimnak, örömeimnek, szenvedéseimnek helye érdemetlen lakók által profanáltatik. Leginkább azt a kisded szobát szeretem most, melyben mint gyermek laktam vala. Ha benne mulatok, elevenebben lep meg egykori gondatlan s boldog korom emlékezete. — Szenvedés és öröm, ők összefonva járnak mindenütt. — A gyermeki kor, ha ő e valóban a legboldogabb szaka életünknek? Ezt kérdem gyakorta, s látom, hogy az emberek e pontban is épen úgy csalják magokat, mint mindenben egyébben. Ha legény korodban volnának gyermeki gondjaid, igen is, úgy velök könnyen bánhatnál. De egészen másként vagyon a dolog: a gyermeki gondokhoz, szükségekhez, gyermeki erő vagyon adva. — Minden kornak tulajdon gondja és bánatja s tulajdon örömei vannak, s ha gyermek vagy, egy leomlott kártyavár úgy elkedvetlenít, mint megcsalatkozott reményeid érettebb esztendeidben. — Ha a gyermeki évnek van valamely elsősége, úgy azt nevezem annak, hogy ez kényére éli a jelenvalót s nem aggódik a jövendőn.