A lap feldolgozottságának foka

Bácsmegyeinek öszveszedett levelei/Bácsmegyei Marosihoz 35

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
←  Bácsmegyei MarosihozBácsmegyeinek öszveszedett levelei
szerző: Kazinczy Ferenc
Bácsmegyei Marosihoz
Bácsmegyei Marosihoz  →
Buda, aug. 5.

Borzadás fut végig minden tetememen valamikor óraütést hallok, mert minden negyed közelebb vonz azon rettenetes pillantáshoz, melyben őtet örökre elvesztem, el kell vesztenem. Így számlál minden perczentést a halálra ítélt; maga előtt látja az élet végét, a hóhérpadot, a kirántott pallost; az élet szeretete reszket benne, s ellenkezésben ön magával azt kivánja, hogy bár ütne hamar az óra, mely véget vet kínjainak. Oh mint állom ki! Gyakorta az a gondolat száll meg, hogy hozzá futok, lábaihoz vetem magamat, s kérni fogom, ne tégye meg a rettenetes lépést. Midőn hevem így elragad, s a birtoka után vágyás minden ereimben annyira forr, hogy csaknem megpattanok, majd ismét szívemet összeszorítja, hogy alig vehetek lélegzetet, s úgy vagyok, mintha az Etna kénköves aknájába kellene fulnom — olykor engem is megszáll az a kivánság, hogy bár itt volna már az irtózatos percz, hogy esném által kínjaimon! De mikor ismét tágulást enged, mikor megkönnyedve érzem magamat, s elterjed szemem előtt az oltár, s az eltünt szerelem boldog ideje úgy lobog előttem mint egy hosszan elnyult kies táj — ah! olykor oda ismét előbbi hevületem, elcsüggedve dőlök el, hogy egészen összerogyok, ha a leggyöngébb szellő ér is, ha egy lassú zördület illeti is meg fülemet.

Oh Marosi! mely iszonyú est vala ez! A bátyám elhitette magával, hogy nekem most nem tanácsos magamban maradnom, s egy bizonyos házhoz vive, hol két óráig nem hallék egyebet a legüresb csevegésnél Nincsinek szépsége, cultúrája, nyájassága, jósága, gazdaasszonysága s a holnapi nap ragyogó pompája felől. S íme itt végre a csend régen óhajtott órája; de ah, én abból nem merítettem semmi enyhületet! Hasztalan ragyog fölöttem az ég szép boltozatja, elhintve csillagainak számtalan ezredeivel; hasztalan csalogat a legédesb szendergésbe a szökő kút habjainak ömledezése — — — Mi ez? — Muzsikát hallok.

Ennek valék még híjával! — a muzsika Nincsinek ablaka alatt volt. Ő félig vetkezve hallgatá fölülről mátkájának szerelemre olvadt oboáját. Elragadtatva közelítő boldogságának előérzései által, nem érté sóhajtozásaimat, melyek egy panaszos hárántsíp szólóját kísérték; nem hallá könyűimnek csöppenéseit, melyek az utcza köveire hullottanak. — Te ismeretlen barát, azzal a kesergő furuglyával! Te is szeretted-e őtet? Oh, úgy nekem testvérem vagy! Vagy talán Géniuszom sugdosá neked az elhagyott, kesergő, szerencsétlen szerelem accentjeit, hogy a hitetlen lyány szívében, elaltatott egykori érzéseinek életet adjanak ismét. — —

A fuvalló istrumentek szólót játszának, s végre az egész orcheszter egy harsogó chórba csapott. Azt hittem összeroskadok. S midőn vége lett, s el kezdének oszlani, s Nincsi jó éjszakát kiálta le Szentpéterinek, mely az éji csendben úgy hangzott mint egy angyal lassú szózatja, lehetetlen vala megmozdulnom helyemből. Ő veszteg maradt az ablakban, fölpillantott az égre. Posztózatomban vonulva kémtekinteteket vetettem föl reá, s kilestem, melyiket nézi a csillagok közzül, s láttam, épen azt, a mely esküvésünk szent estéjén jött vala föl; tündér dísze egykori boldogságaimnak! Úgy tetszék mintha összeakadának vala tekinteteink; úgy tetszék mintha szép szemei szerelemmel, egykori édes szerelemmel pillantottak volna az enyéimbe. Ezek még azok a kik akkor voltanak: az övéi — — — Még egyszer pillanték az ablakra. Nincsi nem vala már.

Mostan, Marosi, e kedves képzeléssel feküdt egyes ágyába: utolszor! — Holnap, mely boldogságokat foglal neki magában e szó! De hát nekem Marosi? hát nekem? Mi lesz belőlem? — Nem, nem! enyém ő! egyedül enyém! És még is kénytelen leszek látni, hogy karjaim közzül kiragadják! — S ki fogja ezt? Ki fogja ezt merni? — Mihez fogjak? Mit kezdjek?

Virrad, s könnyebben érzem magamat. Mint emelkednek a felhők, mintha őket a Mindenható ujjai vonnák föl. — Inkább inkább világosodik. Pacsirtám már nehány ízben hallatá kedves szózatját; énekel, mert érzi, hogy a természetre világ száll és élet. Hát galambjaim? Máskor a Nincsi ablaka körül lebdestek, mert érzették, hogy enyéimek lévén, neki is övéik; s ő értette nyögdeléseiket, s buzaszemeket hintegete nekik. De most — ah! ezután ne repüljetek ablakához! szárnyaitoknak csattogása fölrettenthetné Szentpéterinek karjai közzül, s reám emlékeztethetné, eltaszított kedvesére. — —

Jóltevő reggel, hányan óhajták velem együtt a te följöveteledet! Ime itt vagy, s nekem és sokaknak másoknak talán könnyebbedést hozol.

Már oly világos van, hogy kiláthatom a helyet, hol őtet először láttam. — Mennyi ismeretlen érzés hánykódtatá azóta szívemet! mennyi nem ismert, nem érzett érzést ismer ő, érez ő mostan!