Bácsmegyeinek öszveszedett levelei/Bácsmegyei Marosihoz 13
Ma többet szenvedék mint képzelnem lehete; pedig megjövendölém, hogy sokat fogok! — Surányi a maga tipegő, szíves módjával jöve felém, s igen esdeklő hanggal megköszönte, hogy kérése iránt tekintettel voltam, ha sógora lenni nem akarok is. Elakadtam megszóllításán. Az nem az én vétkem, felelék, s a fájdalom úgy elfogta szavamat, hogy ennél többet nem mondhattam, s mélyen elsülyedtem mondásomnak igazságába. Hogyan? kérdé tűzbe jövén, s Nincsi adott volna okot az elhűlésre? Elijedtem dörgő szavaitól; mert ily hevületben őtet soha nem láttam. Nem! mondám, szavaiban szökvén; annyiban mondám, hogy az nem vétkem, mivel még szolgálat nélkül valék, s jobbommal Nincsit csak akkor akarám megkínálni, mikor characterben leendek. Ha falun laknám, erre szükség nem volna: társaságban élvén, a legphilosophusabb fej is kénytelen magát a rendhez s szokáshoz szabni. Hogy azonban míg én távol valék Budától, Szentpéteri megelőzött, az merő történet; hogy pedig a Nincsi szüléi őtet elfogadták, azért én őket nem vádolhatom; nem nevezetesen magát Nincsit, ki Szentpéteriben egy szeretetre méltó férjet választott, s ki tudja, talán csak vaktában vetette magát bölcs és őtet szerető szüléinek jobb megitélések alá. — Értelek, széplelkű ember! mondá az öreg könnyűbe lábbadván, s elfordult. — Barátom, ha elnézem, mint vala minden kész engem boldoggá tenni, ha elnézem mint örvendett volna ez a jó öreg, ha Nincsi nekem jutott volna, s az ő szives részvéte mint lett volna új forrásaivá örömeimnek, s a Nincsi onkele és az én onkelem mint örvendettek volna ők, hogy egykori barátságok bennünk megkoronáztatik, — ah! akkor kivánnám, hogy halálos elbutulás fogna el, hogy elvesztvén eszméletemet, azon hóhérló emlékezetektől is megszabadulhatnék, melyek engemet szünet nélkül kínoznak. — A társaság alkalmasan együtt vala már, midőn a szála ajtajának két szárnyai egyszerre megnyilának, s Nincsi mátkájának karjain egész fényében belépe. Ily szépen, ily pompával kél elő a hajnalcsillagnak karjain a hegyek megől a nap. — Úgy tetszett, hogy minden az ő tekintetétől, az ő megjelenésétől vett volna életet és melegülést. Tolongva közelített felé a társaság; de kivált az édeskés kis urak tarták szükségesnek, hogy a mindenféle illatok fulasztó atmoszpheráját vonják körülte; s ha veszteségem nem volt volna ily nagy, e bohó emberkék csuszamlásaikon, nyakgörbítéseiken, fejek rázásaikon s karok billengésein kaczagva tudtam volna nevetni. Én az én Endrédimmel egy ablakban állék, s pislongó szemekkel messziről s csenddel nézém mi történt. Surányi, a ki midőn társaság van házánál, mindenütt terem, nekünk jöve. Nincsinek szemei nyomban követték onkelét, s ezen alkalommal szemébe tűntem. Eléggé kegyes vala, mihelyt megsejtett, ott hagyni imádóinak csillogó seregét s nekem jöve. Képzelheted, hogy útját megrövidítettem. Az úr fölötte barátságtalan, mondá zavarodott képpel és hanggal, de kimagyarázhatatlanúl bájos mosolygással; mióta Budáról eltávozott, régi barátjait egészen feledi, s ha a történet harmadik helyt nem hozná össze, egészen meg volnának fosztva látásának örömeitől, — Barátom! mint vere szívem, midőn magamat ismét ily közel látám hozzája, midőn ismét hallám szavának musikális zengését, melynek ő oly kibeszélhetetlenül csapodár hajlongást tud adni. Azt hittem, hogy lábai előtt dőlök el. Fölpillantottam, szemébe tekintettem, lestem, ha lelnék-e ottan s szép arczának vonásai közt valamely szerelmet, valamely elejteni akart szíves érzeményt irántam, — s ah! szerelmet, sok szerelmet leltem, de — más iránt! Szívem elborzadt e kémlés alatt, s egyszerre holt hideg leve. Mióta Budára érkezém, ez vala feleletem, szünet nélkül rosszul érzem magamat. Változásaim bússá, elsülyedté tesznek s sápadt arczczal, bús képpel nem örömest járok boldogok között. A beteg látása másokra általhat, s nem szeretném magamat azzal vádolhatni, hogy másoknak örömeiket a magam kényemnek föláldozám. Míg hosszú mentegetőzésem véget ére, az öreg Surányi csendesen állott, s hallgata; de a mint abba hagyám, hozzánk lépe, s így szóla nieszéhez: „Igen is lányom, azt hittem, hogy valaha örömem lesz e derék ifjúval látni összekelni; az volt öreg napjaimnak minden óhajtása. Ő szeretett téged, s talán most is szeret. Te neki reményt nyújtottál, s meg van csalva. Ez a bánás fenyítést érdemelne; de azon nemesség miatt, melylyel ő maga költ mentségedre, megkíméllek; elég büntetés neked, hogy övé nem lészesz. Bácsmegyei,” ekkor megfogá jobbomat, „ezt én a hugom jelenlétében akarám mondani az úrnak; nekem nem tetszésem, és soha nem is volt az, soha nem is lészen az, hogy ő máshoz menjen. A dolog nekem hírem s akaratom nélkül készüle meg. Ő lássa mit csinál, de szüleinek meg van mondva, hogy küszöbömön belépni ne merjenek”. — Oh! ha láttad volna, mint állék e gyilkoló scén alatt! Alig leltem lélegzetet. Nincsi nem vala kisebb szorongásban, s talán összerogyott volna, ha Szentpéteri, ki most új érkezőkkel lépe be s őket az öregnek akará bemutatni, közzénk nem jött volna. Azonban a muzsika megpendült, a tánczosok kiállának, s Szentpéteri kért, hogy viseljem képét s a tánczot kezdjem az ő kedves Nincsijével. — Hagyj itt megpihennem.
Nincsi megértette tekintetemet, melyet reá, kezet adván a táncz kezdete alatt, vetettem volt, s azon csábulásba dőle vissza, melyből még föl nem eszmélt vala egészen. Vad kevélységgel nyultam keze után, s fölléptem vele a tánczosok sorában. A megbántott, elárúlt, megútált szerelem lekapta szemeimről a köteléket. Az angyal, kit ezelőtt kevés hetekkel még exaltált lélekkel imádék, most való alakjában, mint csalfa, mint hiteszegett leány álla előttem: én pedig még soha nem állék leány előtt kevélyebben mint most. Annak elgondolása, hogy az állhatatlant mint szerettem, hogy neki mint áldoztam föl mindenemet, életemet, nyugalmamat, legszebb kinézéseimet; annak érzése a mit érette régóta tűrök és szenvedek, följebb emele nálánál és magamnál. Becsemnek érezése bátorrá tett; érzette felsőbbségemet, s minden mozdultom, minden reá vetett tekintetem vádlója leve és bosszulóm. Nem tűrheté sokáig, reszketve tánczolt, s végre elgyöngült inai megtagadtak tőle minden lépést. Láttam elszégyenülését, zavarodását. Eleintén vad örömmel gyönyörködtem diadalomon — de mit érhet az? Kevés időig ura lehetsz magadnak, de a természet minden indulatot elaltat és megszelidít. Átteszi magát a töltésen, melyet gerjedezései ellen raktál, s annál nagyobb erővel hányja habjait, s minden érzékeidet, minden gondolatodat tartozhatatlanul hordja el árjain. Ki tudja? hát ha még szeret? Ezer meg ezer okok indíthaták így bánni! Ezer meg ezer okok cselekedheték, hogy irántad hűségtelenné legyen — e gyönge ellenvetés elégséges vala arra, hogy szívem az ezelőtt még kevéssel kárhoztatott leánynak heves mentőjévé tegye magát. A hiteszegettnek képe észrevétlenül az egykor szeretett és egykor még szerető leány képévé változott át, s azon útálatos színek, melyekkel őtet a megbántott kevélység festé előttem úgy tűntek el lelkem előtt, mint a szivárvány gyönge színei, midőn a horizonon ismét a maga királyi fényében kél ki a nap. Elalvék a mécs, melylyel nekem az ész csak perczekig világított vala. Karomra fűztem Nincsit, s a kanapéig vezettem el, hol csak hamar ugyanazon csábulásba esém mellette, melyben ő volt. A harsogó muzsika, annyi víg ábrázok szemlélése, az a szózatos néma pillantás, melylyel itt is, amott is a szeretett leány boldog kedvesének szemei közzé tekintgetett, s azon boldog órák emlékezete, melyeket én e szálában éltem, és a melyek most minden örömeikkel s minden kínjaikkal, mint valamely gyilkos, reám rohantak, mind ez még inkább eltüzesítette szívemnek már is elhevült érzékeny voltát. Épen közepében állék a szálának, s szemeim nyugtalanul repdestek mindenfelé. Véletlenül egy általellent függő tükrön akadtanak meg. Elrémültem. Tovább vivém tekintetemet, s minden tükörből az én képem, az elhagyott képe! a megvetetté! elhervadott arczom s a csüggedés pillantásai sugárlották vissza. Most pedig egyszerre, egészen egyszerre, annak emlékezete, hogy kevés hetek előtt itt repültem el a karjaim közzé zárt Nincsivel, e tükrök előtt, s hogy ezeket mind, úgy a mint itt sorban függenek, az egymást szerető két kedvesnek képe villámsebességgel végig lebegte; vagy midőn a pihenés órájában egyik előtt véletlenül megállánk, abban magunkat megpillantottuk, s én őtet csókoltam meg, s ő engemet, s mint lökdösénk ujjaink hegyén a tükör képeinek csókjainkat, s boldogságom kibeszélhetetlen édjeitől elrészegedve, mint dőltem el olykor Nincsimnek karjai közzé, mint csókolám meg újra, ismét a tükörbe tekintvén, s Nincsi mint mosolyga reám egy angyalnak mosolygásával, s mind gyönyörködénk mind ketten a képen, tanúján szerelmünknek — oh Marosi! e boldogságok emlékezete, melyek most oly újan, oly elevenen lebegtek lelkem előtt, egészen elragada, a hideg tompaságra sülyeszte el. Tántorogva léptem egy kanapéig, mely a szála mélyében állott, s szemeimet köd lepte el, hogy azokból a mik körültem történtek, semmit sem láthaték. Nincsi vette észre miért, s felém jött, s helyt foga mellettem. Nem tudtam, hogy mellettem ül s kezemet tartja, míg szájából nevem nem zengett. Az az édes lebegő hang, melylyel azt zengé, magamhoz hozott. Egy angyal szavának gondoltam, ki talán jobb életre szóllít. Fölvetettem szemeimet, s Nincsit mellettem, Nincsit karjaim közt láttam. — Nagysád itt? s már régen itt? kérdém. Ki ád nagysádnak hatalmat engem így kínozni? Föleszméltem s hallgattam. — Édes barátom, felele a neki tulajdon édes hanggal; kímélje magát, ne rontsa el akarva magát, ne ismérje félre barátjait, kik mind azon részt, szíves részt vesznek a mi az urat éri! Ha nagysádat a szerelem egészen vakká nem tevé vala, mondám, egy könnyed visszapillantás azokra, a mik többé nincsenek, megfejthetné, ha én vagyok-e a ki magamat rontom. Szemébe kell vala tekintenem, de hol veheték erre erőt? s el akarám előtte rejteni könyűimet, melyek szememet elfutották. A fájdalmat nyomban követte a csüggedés. Épen keringőt kezdettek. Hirtelen letörlöttem könyűimet, kiszaladtam s úgy tánczoltam, mint az őrült. Jótét gyanánt vala, hogy ez örvénytánczban föl és alá kerengheték. Már három tánczosnét fárasztottam vala ki, s már a negyedikhez kaptam, midőn Nincsi karjaim közzé rohant. Mit csinál? kérdé. Nem engedem tovább! Kedvezzen egészségének; az ily elhevülés halált hozhat. — Halált hozhat? kiálték, nem is tudván mit mondok; halált? Oh, annál jobb, annál kedvesebb! Nincs-e oda mindenem? — Nem akarám megadni magamat, kifejtőzém karjaiból, s táncznak eredék ismét. Nem! monda, s erősebben tartóztata. Nem eresztem. Megsiketülve hevem örvényében, másod izben próbáltam magamat kitépni karjai közzül. Menjen tehát! monda neheztelésének hangjával, s eltola; de ha magával nem gondol, gondoljon barátjaival, véreivel. — Ily jó! és ily hitetlen! Ez a négy szó vala egyetemben a mit mondhaték. Könyűim elfojtották szavaimat. Kiszöktem, s egy kocsiba vetém fel magamat.
Most itt ülök lakó szobámban. Körültem éjféli csend uralkodik. Kevés órával ezelőtt egy világokkal ragyogó szálában valék, annyi szerencsésnek víg zsibongásai közt, hol vigadott, örvendett minden körültem; s ime most egyedül elhagyva, mindentől elhagyva! kis rejtekembe rekesztve, hol körültem minden néma, hideg, holt! — Képe a koporsóban nyugvónak, ki nem sokkal ezelőtt barátjainak víg körében élt, együtt mulata velek, most pedig kiszakasztva társaságokból, keskeny sírba zárattatik.