Bácsmegyeinek öszveszedett levelei/Bácsmegyei Marosihoz 11
Oh barátom! láttam, láttam őtet! Túl vagyok azon veszélyes pillantaton, melytől annyit reszkettem. Sokba került, igen sokba! — hát még ennyit látni, ennyit várni! — E képzeletben egész pokol fekszik.
Tegnap este ismét kimentem a szőlők alá. Melegen sütött a nap, s kedves tavaszi szellők lengettek. A feléledő természet elfogta szívemet és érzékeimnek mindenikét. Elveszve láttam magamat ezen megszámíthatatlan életben, s egy jobb világ reménye jóltevőleg folyt elmérgesült sebeimbe. Hirtelen Nincsinek szavát hallám. Menni akarék. Nem volt erőm. Őtet látni — e rövid boldogságtól meg nem foszthatám magamat. Egy leveles bokor mellé feküdtem, noha tartanom lehetett, hogy megsejtend. Szentpéterijének karjain jöve felém, mint mikor Flóra jő a holt vidéket mosolygásaival Tempévé varázslani — szótlan mentek el mellettem. Végre Nincsi lehajolt, tavaszi virágot szedett s a legbájosb pillantással nyujtotta által boldog kedvesének. — Oh! mit nem szenvedtem! mint tola, mint taszíta valami, hogy keljek föl, hogy szökjem hozzá, hogy ragadjam ki Szentpéterinek karjaiból, s szorítsam e döbögő szerelemmel eltölt szívre. Ah! erő nélkül rogytam el a hanton, s kértem Istent — tudom, látta kínomat — kértem, ölne meg. A szellő, mely környüllebegé, az édes lég, melyet beszítt és kilihegett, szívemig hata el, s a tüzet, mely ott ég, lobogó lánggá gerjesztette. Nem láttam módot, melylyel elolthassam, melylyel magamon könnyíthessek, nem semmit mást csak — csak — oh Isten! szánj meg; adj könnyűt, hogy kisírhassam, s erőt, hogy terhem alatt le ne roskadjak.