Azuba
szerző: Ady Endre
Kigyúlt az égen esti csillag,
Szállong az éjben rózsa-illat.
Valami édes, halk zene
Távolról mintha zengene...
Szerelmes, fájó bús a nóta:
"Sirászi kertben nincs már rózsa,
Vérpezsditő, szerelmes éjen,
Olajfa erdőn, hímes réten
Merengve várok, mindhiába...
Ölelni készen, csókra vágyva,
Szomjas szívvel itt kell epednem...
Nem jön, nem jön az én szerelmem,
Hogy szép fejét ölembe hajtsa,
Míg csókra vágy és szomjaz ajka,
Hogy üdvünktől a bűvös éjjel
Megreszkessen szerelmi kéjjel
S az erdő fojtó illatárja,
Míg lágy szellőkön messzeszállna,
Mint egy csapongó, égi mámor
Susogna üdvről, boldogságról
Leroskadva egy rózsakerten...
De nem jön, nem...az én szerelmem.
Ez a világ már nem a régi.
Szerelmi tűztől lángban égni,
Hallgatni bűvös éj szavára
Csókért epedve, csókra vágyva
Vonaglani kínos gyönyörbe',
Szeretni mindig, mindörökre, -
Nem, nem lehet már... vége... vége!
Szerelmünk ádáz ellensége,
Hideg szívű, kegyetlen férfi
Mért jöttél hozzánk üdvöt tépni?
Szeretni csábít mézes ajkad,
Szerelmi szóra még sem hallgatsz.
Mért csábítád el hű szerelmem.
Mért kell hiába esdekelnem?
Elepedek egy csókra várva
Magános, csendes éjszakába'...
Mit várok én a régi csókra?
Sirászi kertben nincs már rózsa..."
Ott lenn, a tenger méla partján
Fanatikus beszéd kél ajkán
- Míg szavára buzgón vigyáznak -
Az idegennek, a Messiásnak.
Szól. Hangja a varázsos éjben
Majd csengve száll, majd súgva, mélyen.
Arcán ragyog a hitnek pírja,
Minden szava a szívnek írja,
Minden igéje hitet épít
S úgy hallgatják lelkes beszédit
Szép ifjai Palesztinának...
S egy közülök a régi lángnak,
Sok bűvös éjnek áldozatja,
Szép homlokát végig simítja.
Leborul a Mester lábához,
Poros saruját könnye mossa,
Jövőbe hisz és multat átkoz...
Egy dal sirámát szellő hozza,
A partnál sír, zokog a nóta:
"Sirász kertben nincs már rózsa."
Elhal a dal utolsó jajja,
Közelg a hajnal, száll az éj.
Nem dalt hoz a szellő fuvalma,
Melyből epedve sír a kéj, -
Egy őrjöngő, szerelmes asszony
Sír, átkozódik fúló hangon,
Hogy szép teste belevonaglik...
Vad átka lent, a partra hallik:
Átkozott légy, Galileai!
Átkozottak, kik benned hisznek!
Szíved kihült, szeretni lángtalan
s irigyled a mások gyönyörét.
Hideg ésszel, számítón, kajánul
tőrt vetsz szívére ifjainknak
s balga, hitvány, vad tanaiddal
elcsábitod
Palesztinának legszebb ifjait.
Legyen átkozott őrjöngő tanod!
Nevedben ölje ember embertársát,
tagadja meg szívének vágyait,
sanyargassa testét, lelkét, szivét.
Bilincse légyen mindenik tanod,
sötétben járjon ezredévekig!
Legyen nyomorult!...
Mint amilyenné engemet tevél
s velem annyi rajongó szivet.
Legyen átkozott az a nemzedék,
melyet a te vallásod felnevelt,
hirdesse balgán szeretet szavát,
de szeretni ne tudjon soha!
Vér, szenvedés jelölje lépteit,
annak, aki téged meg nem tagad
s csak akkor legyen boldog az ember,
mikor vallása ismét szíve lesz
s megátkozza a te emlékedet.
Galileai!
Légy átkozott!...
... A nap feltünt az égen,
Beragyogott egy új, csodás világot,
Sok század mult azóta s most sem tudjuk:
Hogy fogott-e, vagy nem fogott az átok?!...