Az utolsó állomás/I. rész

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az utolsó állomás/I.rész
szerző: Sas Ede
I. rész
II. rész  →

ELSŐ RÉSZ.

I.

Józsa Pál reggel tért haza huszonnégyórai szolgálatból. Ugyancsak nehéz éjszakája volt: minden testi-lelki erejét próbára tevő, elcsigázó, lázas órák. A pályaudvar pirosszemü éjjelében mindenütt ott ólálkodott a veszedelem, mint valami sötétben lappangó fenevad, prédaéhesen lesve: ha csaphat áldozataira? Ugyanis egy kis baj történt: megpattant egy acélsin, kiugrott egy kocsi - s olyankor az egész vonalon megbomlik a rend, - s a vasutas tiszteknek kell a zürzavart ujra harmóniába szedni, hogy a zakatoló, dübörgő, vágtató vonatok a vashurokon ismét azt az óriás szimfóniát játszák, amit mestereik a menetrendben számukra lekótáztak. Ugy szólván uj menetrendet kell összeütni a vonal összes vonatjai számára; ügyelni annak pontos betartására; el nem veszteni a hidegvért a késések miatt bosszankodó, kárt valló utazóközönség háborgása közepette, amely valósággal ostrom alá veszi az állomásfőnöki irodát, ahol ugy cseng a táviró halk csilingelése, mintha csak a megfeszült, fölkorbácsolt, tépett idegek viharos láza reszketne benne végig...

A kora tavasz reggele nem üditette föl a fiatal hivatalnokot, amiközben lakására sietett, a főváros szomszédságában fekvő városkában, a vonatok örökké nyugtalan, nyüzsgő, lármás szétágazó helyén. Lakása, persze a pályaudvar közelében volt, ahol a vasut tőle telhetőleg igyekezett meggátolni, hogy az ő robotosai egy kis üde, tiszta, éltető levegőhöz jussanak. Haragosan gomolygó füstjével teleokádott, sürün alászitáló kormával ellepett mindent. A pályaudvar közelében barnáló, füstösfalu házak előtt tengődő fák élete csupa tragédia. S a füstösfalu házakban lakó embereké?...

Felesége odahaza ágyba akarta kényszeriteni a kimerült, elcsigázott embert. De Pál hallani sem akart arról. Nappal - ágyban! Nem olyan törődött vénség ő! Majd csak az ebédlőben alszik néhány órát. Azonban egész délelőtt nem szállott pilláira egy lepkelibbenésnyi álom se. Ebédnél azért jó kedvet erőltetett magára: ne vegye észre a fiatal asszony, hogy bizony rosszul érzi magát.

Az étvágyat azonban nem lehet tetetni: alig birt torkán leerőltetni néhány falatot. De hogy is volna étvágya, amikor ugy ki van merülve! Akkor a délutánban reménykedett: bizonyosan aludni fog s pár órai nyugalom csodásan felüditi... Azonban a nagy, kegyes, kőszivü jótevő - a fáradók, a küzdők, a gyötrődők legnagyobb jótevője! - most is messze elkerülte. Minden tagját ugy érezte, mintha kerékbetörték volna - s még se vette lágy, balzsamos ölelésébe ő, a betegek gyógyitója, a szomoruak vigasztalója. Álmosság királya, akinek mindennap meg kell, meg kellene füröszteni tündértavában és ujjáteremteni az élet igavonóit a robot folytatása számára...

Végre valami zsibongó kábulat fogta el: valami reszkető, homályos lepel borult rá. Ám e leplen keresztül is zaklató elevenséggel nyüzsgöttek előtte ébrenlétének képei: a vasutas élet tolongó, robogó kaleidoszkopja. Utasok egymásba omló zuhataga. Kattogó, vágtató kocsisorok végtelen pusztákon, majd nyaktörő, kacskaringós hegyi pályán, alagutba be, alagutból ki. Körbe-karikába csóvált lámpások. Mozdonyok égő tüzszemei, amint a titokzatos és rémekkel teli sötétségben, nőttön-növekve közelednek egymás felé, egymással szembe... Egyszerre éles fütty segélysikoltása hasitja a levegőt, eget-földet rázó rettenetes recsegés-ropogás támad: a két lokomotiv, mint két megdühödött, óriási vasbika, összeütötte rengeteg, buta fejét. Pusztulás, romhalmaz, jajveszékelés, vér és halál - szörnyü szerencsétlenség történt...

Fölriadt. Fölugrott.

Szobácskájában zöldes félhomály uralkodott. Felesége gondosan leeresztette az ablakokat, melyeken át tompán szürődött be a közeli pályaudvar zaja. A füttyöt, mely rémlátását kisérte, most is hallotta, elbágyadóan, elhalóan. Egy pillantást vetett a faliórára - az ideges, rosszálmu emberek e kinzó eszközére - s látta, hogy alig tiz perce szunnyadhatott el s máris ilyen gyötrelmes lidérc marta bele karmait az agyvelejébe...

Felesége nesztelen egérléptekkel osont a szobába s odaült a férfi mellé, aki tenyerébe hajtotta sajgó fejét.

- Pál. Te beteg vagy. Már régóta nyugtalankodom miattad. Ez nem mehet igy tovább. Ezen okvetlenül segiteni kell. Eredj és vizsgáltasd meg magadat valami jóravaló orvossal...

Józsa természetesen mosolyogni próbált, mint ilyenkor szokás. Pedig fáradtabbnak érezte magát, mint reggel, mikor a huszonnégyórás robotból hazatért.

- Dehogy vagyok beteg, Margit, dehogy! Hanem a kedvedért annyit mégis megteszek, hogy benézek holnap a pályaorvoshoz.

- Nem, nem. Nem a pályaorvoshoz. Az csak ugy kutyafuttában intéz el mindenkit. Nem is lehet többet kivánni tőle - azért a potom pénzért, ami fizetést kap. Tedd meg a kedvemért: keress föl Budapesten egy tanárt.

- Ugyan! Majd én még holmi drága professzorokra fogok költeni.

- De ha én kivánom.

A fiatal férj két kezébe fogta a szép, sápadt, hideg, komoly asszony kicsi kezét:

- Margit! Hát igazán annyira sziveden viseled te az én egészségemet?

Közelebb vonta őt magához s iparkodott gyönyörü, nagy fekete szeme mélyébe nézni. S lelkében folytatta a kérdést: Hát csakugyan szeretsz te engem, Margit? Hát csakugyan alaptalan az én botor, bolond félelmem, hogy csak a törvény köt hozzám s nem a szived? Óh, ha azt igazán megtudhatnám! Én lennék akkor a legboldogabb halandó a föld kerekségén. Talán még az édes, boldog álmom is visszatérne. Karjaid közt ugy aludnám, mint a rábókoló füzek alatt, sziklafalak csöndjében a hegyi tó, amely vihart nem ismer, s csak az ég szelid csillagairól álmodik. Ha tudnám, hogy igazán szeretsz, Margit!...

Mit mondanak azok a néma, fekete szemek?

Viszonozzák a tekintetét. Minden különösebb elérzékenyedés, föllángolás nélkül. Hiszen ilyesmi ez asszony nyugodt komolyságától ki sem telik... De gyöngéden néz rá az asszony. És nyiltan, becsületesen. Bizonyos, hogy fölösleges módon gyötri magát. Bizonyos, hogy méltatlanság tőle, amiért ezt a tiszta, elefántcsont lelket gyanusitással illeti. Ez a szép szobor az övé. Szobor. De az övé.

S egészen fölélénkülve, fölvidulva, ruganyosságát visszanyerve kelt föl az asszony oldala mellől:

- Jól van, kedvesem. A kedvedért szakitok magamnak annyi időt, hogy beszaladok a fővárosba és fölkeresem a leghiresebb orvostanárt. A leghiresebbet! Megmondom neki, hogy okvetlen kuruzsoljon most lábra, mert hiszen olyan idők jönnek ránk, amikor szüksége van az embernek minden csöpp erejére.

Margit kérdőn pillantott rá:

- Tehát csakugyan megkezdődik a harc? Belementek a küzdelembe?

A vasutas bólintott:

- Belemegyünk. Azt hiszem, még ma az egész országban mindenfelé megállanak a vonatok.

S heves léptekkel kezdett föl- s alájárkálni a szobában:

- Nincs többé visszatérés. Még ha a vezérek akarnák, sem lehetne visszatartani többé a föllázadt sokaságot. Az elkeseredés óriási. Lecsillapithatatlan. Ugy vagyunk, mint az ütközetben: ha az első sor hátrálna is, a hátul rohanók taszitják előre az ágyutüzbe, a sáncárokba....

- S ha ott vesztek mindnyájan a sáncárokban, az ágyutüzben?

A fiatal férj megállott a felesége előtt s ismét a szemébe nézett. De most nem szerelmet keresett benne. Osztályos társát kereste szenvedéseiben. A hősnőt az életküzdelemben.

- Margit! Ez a szó nem a te szivedből fakadt. Ebben a kishitüségben nem ismerek rád. Ez egy árnyék, amely egy pillanatra a lelkeden átsuhant. Te az az asszony vagy, aki katonádnak kezébe adod a kardot, a zászlót: Eredj a háboruba! Hágj föl a bástyafokra! És én első akarok lenni a sorban, Margit.

A szép szobor mit sem szólt. Csak egy gyönge sugár villant meg a szeme szögletében...

A vasutas folytatta:

- És te jól tudod, miért megyek én a küzdelembe. Gyerekkoromban ott sirt körülöttem a nyomoruság, amelynek évről-évre lestük a jobbra fordulását. Hogy lelkendezett az a sok gyerekes szegény családapa, - az én édesapám, - azért a hitvány pár száz forintért, amit az előléptetés jelentett számára. S mennyi ideig kellett arra mindig várnia! S mikor elérte? A mese csak hétfejü sárkányról tud: de száz torka van a szükségnek: hogy lehetett volna mindazt betömni? De mit magyarázom ezt neked? Hiszen tudod, láttad, tanuja voltál mindennek. Te is a mi családunk körében nőttél föl - te is részese voltál minden nélkülözésünknek, szenvedésünknek, csalódásunknak. S énnekem az volt a vágyam, az álmom, hogy téged kiragadjalak abból a nyomoruságból, - hogy jobb sorsot biztositsak a számodra. Egy csinos, tiszta, boldog kis fészket, amely felett nem lebeg örökké a gond... Most már szégyellem magamat ezért az ostoba nagyzolásomért. Hát nem ugyanazt a küzdelmet találod itt is a hétköznapokkal, amit az apám házában átszenvedtél?

Az asszony közelebb lépett hozzá, s csillapitóan intette csöndre:

- Ugyan Pál! Hát panaszkodtam én neked?

- Nem. Egy szóval sem panaszkodtál soha. Némán türtél mindig. De nekem annál jobban fájt a béketürő némaságod, a panasztalan mártirságod... Oh, Margit, szegény, kis feleségem! Láttalak, amikor elseje táján odaültél a lámpa alá ceruzával kezedben, s elkezdted csinálni a mult hónap zárszámadását s a jövendő költségvetését. Amikor azon a lehetetlen számtani feladványon törted az édes fejecskédet: hogy lehet kiadni száz forintból százötvenet? Mikor a legnélkülözhetetlenebb dolgokról is kiderült, hogy azok mégis nélkülözhetők, - mert muszáj nélkülözni... Akkor sem ejtettél egy árva panaszt sem. Csak az ajkadba haraptál, Csak egy köny szökött a szemedbe. Láttalak, Margit, - s ez a kép üldöz mindig, mindig. S ezért megyek én, - s ezért mennek bajtársaim is a küzdelembe, - tizezren meg tizezren!

S odalépett az ablakhoz, amelyből kilátás nyilt az örök zajos pályaudvarra. A főváros felől éppen most robogott az állomásra egy gyorsvonat: hosszu kocsisora utasokkal megzsufolva. A vasutas fölemelte karját, mint a tilosra állitott szemafor:

- Ma éjszaka mindenfelé megállanak a vonatok! Mindenfelé az egész országban! Megállitjuk az életet, - ha nekünk nem akarják megadni, hogy mi is emberi módon éljünk.

S mintha intésének engedelmeskednék: odalenn is megtorpant a rohanó vastáltos. A sisteregve kitóduló gőz sürü felhőbe vonta, mintha egy rengeteg szörny adná ki hörögve tüzes páráját... A vasutas megfordult és bucsuzóra nyujtotta kezét feleségének:

- Tehát bemegyek a fővárosba, az orvoshoz. Annál is inkább, - tette hozzá mosolyogva, - mert hiszen ma még vonaton mehetek, holnap meg már alighanem gyalogosan kellene bekutyagolnom. Holnap, kincsecském, gyalog utazik még őnagyméltósága, a miniszter is!

Megcsókolta feleségét és ment. Mikor a vonatra szállott, találkozott Bukóval, az öreg mozdonyvezetővel, aki akkor ballagott a gépje felé:

- No, öreg, meddig utazunk még?

A vén ember fölsóhajtott:

- Higyje el, uram, talán belé is betegszem, ha egy nap nem szállhatok majd a mozdonyomra. Nem tudok nélküle élni se... De azért huncut, aki nem tart a többivel. Azt hiszem, holnap már nem fütünk be egyetlen gépet sem...

 

II.

Amikor a férje eltávozott: Margit kinyitotta a szobája ablakát. Hiszen odakünn a kora tavasz enyhe verőfénye csillogott. A tavaszi nap hintette meg a világot csókjaival, melyek olyanok, mint a szüz leányajk csókjai: csak rügyet, gyöngyvirágot: ábrándot, reményt felakasztanak. A nyári nap csókja pedig olyan mint az érett asszonyé: buja, piros rózsa: édes gyönyörüség fakad a nyomában... A pályaudvaron tul a messze mezőkre, a frissen sarjadó rétekre és vetésekre nyilt kilátás. Az asszony sóvárogva tekintett a fiatalság üde szineiben pompázó sik felé: szerette volna teli tüdővel belehelni az ifju virulás illatát. S akkor arcába csapódott a füst...

S eszébe jutott, hogy egész életében mindig az elől a füst elől menekült. S arcába csapódott mindig, mint valami gyászfátyol, amelyet nem tud levetni soha...

Éppen ilyen kormos ház volt az is, a kisvárosi állomás mellett, ahol gyermekéveit, fiatal leánykorát eltöltötte. Az öreg Józsa Daninál, a raktárfőnöknél keresett menedéket az édesanyja, mikor korán özvegységre jutott: férje a vasuti postán volt alkalmazva; egyszer, éppen ujév éjszakáján utazott a mozgópostával. A kegyetlen hidegben, miközben a tömérdek b. u. é. k.-os levelet rendezgette, agyonhült; s magának igazán boldog uj esztendőt szerzett: a tüdőgyulladás pár nap alatt ravatalra fektette. Özvegye azután csekélyke nyugdijból tengette a maga és kis lánya életét, atyafiuk, a raktárfőnök házánál. Akinek egész szakajtó gyereke volt ugyan, de azért mégis szeretettel adott az özvegynek és árvának otthont:

- Ahol kilencen nem laknak jól, ott a tizedik meg a tizenegyedik is éhen maradhat, - mondta tréfásan, Dani bácsi, - s abban a tréfában is, mint mindenikben, volt valami igazság.

Arra pedig ugyancsak nagy szükség volt, hogy Dani bácsi ilyen tréfáskedvü legény legyen, mert a sok gyereken kivül egyébbel bizony nem áldotta meg a jó Isten. Megáldotta - s azután mindent elkövetett, hogy tőle a gyerekeit is, s azzal persze a jó kedvét is elvegye. Mert a kis fiuk, kis lányok egyre göthösködtek. Hiába: csenevész fa volt, amely őket termette, az édesanyjuk. Csenevész, temetői szomoru füz, amely minduntalan egy-egy frissen hantolt sirhalomra hajlott. Az öreg vasutas házánál alig mult el egy esztendő temetés nélkül. Nagynehezen, hogy föl tudtak ápolni a tizenegyből hármat. Két lányt, Gizát és Piroskát. Meg a szemükfényét: a fiut, a Palit.

Ebben a környezetben nőtt fel Kéve Margit.

A kisebbik lány, a Piroska volt a kedvence. Vele szokott kiülni alkonyattájt a kormos ház ablakába, nézve az előttük elrobogó vonatokat. Az ablakban muskátlivirágok nyomorogtak; csodálatos fekete virágok; minden levelüket befestette a korom. Mikor a lányok eljöttek az ablaktól, nevetve néztek a tükörbe: olyanok vagyunk, mint a szerecsenek!

Oh, be keserü nevetés volt az!

- Látod, - bujt a nagy leányhoz csillogó szemmel a kicsi, - én szentül meg vagyok róla győződve, hogy egyszer csak berobog ide az a csodás vonat, amely őt elhozza nekem. Nem ilyen csunyán fognak zakatolni a kerekei, - csupa bübájos muzsikaszó csendül, ahogy forognak. És nem is olyan éles, bántó lesz a mozdonya füttye, hanem édes, mély, dallamos rigófütyülés. És nem lesz ilyen utálatos, fekete a füstje sem, - csillogó fehér fátylat fog lengetni, csillaggal himzett fátylat, menyasszonyi fátylat nekem...

- Bolond vagy, Piroska, - kacagott rá a nagy leány.

- Majd meglátod. Hogy honnan jön és kit fog nekem majd hozni, - azt még igazán nem tudom. Talán Muszkaországból hoz valami rémgazdag herceget? Nem, - a muszkák olyan fagyosak, kegyetlenek, - talán még a feleségüket is kancsukázzák. Vagy Párizsból repit ide valami finom elegáns márkit? Nem, nem - a franciák olyan léhák, csapodárok! Megölne az uram mellett a féltékenység. Akkor hát Taliánországból szállit valami tüzes gavallért? Io t'amo! Világért sem! Az olaszok oly sötétek, bosszuállók - még meggyilkolna, ha csak egyet is kacsintanék valaki másra!... Hát honnan is hozza hát az a bübájos vonat az én deli lovagomat, aki mindenképpen kedvemre való lesz? Megállj! Tudom már: egyenesen Meseországból...

- Bolond vagy, kis Piroska! - rázta fejét Margit és becsapta az ablakot.

S azt akarta mondani neki: Gondolj a Giza nénédre, ostoba, kis ábrándozó! Aki szintén igy leste, huszonnégyesztendős koráig leste a büvös vonatot, amely elhozza számára Meseország aranyos leventéjét. De végre is szerencsét csinált: egy derék, becsületes, negyvenötéves özvegy ember jött el érte. Ami szerencsének annyiban volt nevezhető, mert a leány ott kész otthont talált: még butorzatra sem kellett elkölteni a hozományt, - ami különben nem is volt. Sőt három gyermeket is talált, akiket három év alatt ujabb hárommal szaporitott. Szóval nagyszerüen be volt rendezve az egész háztartás - s egyszer mégis csak ott hagyta ezt a tökéletes otthont, s egy gyönyörü őszi reggelen csak beállitott a szülei házba. (A saját három gyerekén kivül még a legkisebb mostoha gyerekét is magával hozta, - mert hiszen csak nem hagyhatta ott az ártatlant minden gondviselő nélkül?) És miért? Mert az ura, a derék pénzügyőri biztos ivott? Oh, nem, - ezt megbocsátotta volna neki, bár sokszor a konyhapénzt is elitta. Sőt még arra is szemet hunyt volna, hogy az ura szeretőt tart, csak abba nem tudott belenyugodni, hogy a férje közte és a saját konyhaszolgálója közt ossza meg a forró szivét. Pedig hát ez a bibliában is igy volt - s a derék pénzügyőri biztos csak az ótestamentumi erkölcsök édes reneszánszát akarta átélvezni...

- Szörnyüség! - sopánkodott a raktárfőnökné. És fölváltva egymás kebelére borultak a leányával és ugy sirtak. S a vége? Mi lett a vége? Hogy az elkeseredett édesanya maga biztatta a leányát, hogy térjen csak vissza az elhagyott hitvesi tüzhelyhez, melynek lángjait a tenyeres-talpas székely szolgáló is segitett élesztgetni. Mit is csinálhatott volna egyebet a négy gyermekkel? Még utoljára a másik két mostohagyerek is a nyakára jött volna!...

S a pénzügyőri biztos ur? Mint az ótestamentum hivéhez illik: igen bünbocsátó, keresztény lélek volt. Visszafogadta a kötelességétől eltántorult asszonyt. Sőt annyira ment az elégtételadásban, hogy a kövér szolgálót is elkergette. (Azóta fogadtak persze, másikat.) S még most is élnek, ha meg nem haltak...

S Margit, az okos, komoly Margit, aki az életet a maga valóságában, a maga szennyes alávalóságában szerette felfogni, kinevette, hangosan kikacagta az ábrándosan szőkehaju és szőkelelkü Piroskát. S ugy fájt neki, ugy fájt ez a kacagás, mert hiszen ő is csak azt a bübájos, tündérországi vonatot várta, amit a kis leány...

Sőt az ő lovagja nemcsak az álmok ködös világában lebegett. Hanem valósággal létezett. Valósággal a gyorsvonaton utazott. Még pedig az első osztály bársonyülésén szokott, ez osztály utasainak hagyományos hanyag előkelőségével végigheveredni. (Arra persze nem gondolt Margit, hogy ezzel a hanyag előkelőséggel csak azok hevernek, akik életükben nem mindig utaztak a bársonyos kupéban s a sors bizonyos meglepetése juttatta őket oda.)

Mert hát Isten fölvitte a dolgát az ifju Dénes Dezsőnek, aki valamikor szerény kosztos diák volt a raktárfőnök népies asztalánál. Apja, a Szalárdi grófék tiszttartója, a városba küldte iskolába nagyreményü fiát, aki már ott nevezetes dolgokat mivelt. Leleplezte az ujságban az intézetet, hogy a tanár urak csak azokat a növendékeket bocsátják át az érettségin, akik náluk vesznek magánórákat vagy szállást. Csuf botrány keletkezett: az intézet tanári karát szétszórták az egész országban. Dezső urfi is más városba, más iskolába került, ahol a tanár urak siettek neki minél hamarabb kiadni az érettségi bizonyitványt...

Hát még az egyetemen, micsoda fényes szerepet játszott! Milyen villámló cikkei jelentek meg a lapokban a kormány ellen! Csoda-e, ha nemsokára már, mint képviselőjelöltet emlegették! S éppen az a város ajándékozta meg őt mandátumával, amelynek hepehupás, macskafejes kövezetét valaha taposta, - télviz idején is nyárias, keshedt télikabátjában, a hidegtől vörös kezeibe huhukolva...

És a leány látta az ifjut, ujszülött dicsősége ragyogó fényességében, a tömeg hódolatának rajongó ünneplésének közepette. Az ifju Hajnal istenét nem képzelhette tündöklőbb jelenségnek, amikor aranyküllős szekerén az égre hajt... Hallotta megvesztegető hangja varázsát, s oh! milyen szentül hitte minden szavát, amikor ünnepies fogadalmat tőn a szabad ég alatt, hogy minden percét a hazának fogja szentelni. Látta, amint a férfiak kalapjukat lengetik felé, s szerette volna őket biztatni: Ugy, ugy! Emeljétek vállra, vigyétek őt a diadalok szivárványos utján előre! S elszorult a szive, mikor látta, hogy ragyogó szemmel lobogtatják kendőiket s hintik meg őt virágaikkal a leányok, asszonyok. - S akkor szerette volna őt elragadni, messze, valami lakatlan völgy zugába, ahol senkié se lehessen, csak az övé. Oh, milyen nehezére esett, hogy nem rohanhatott hozzá, hogy a lábaihoz boruljon, onnan nézzen föl reá, könyein át mosolyogva, édes fájdalmak között üdvözülve, megkérdezve tőle: Emlékszel-e rám, én aranyvirágom, én álomvilágom, aki szüz imakönyvembe rejtem minden cikkedet, amiben az átkos kormány ellen mennydörögsz; aki valaha a cipődet tisztogattam, mikor a raktárfőnöknének sok volt a dolga, s nem volt cselédje? S aki legszivesebben meghalnék most a lábaid előtt. Én aranyvirágom, én álomvilágom!...

Bolond beszéd, kis leány! Neked nem szabad meghalnod: ellenkezőleg, sietned kell a táviróhivatalba, hiszen mindjárt kezdődik a szolgálatod. Mivelhogy Margit szépen kitanulta a távirda-tanfolyamot s két évi várakozás után meg is bizták egy szerencsésen megbetegedett kartársnője helyettesitésével. S a sors olyan kegyes volt hozzá, hogy neki juttatta a feladatot: hogy ideálja dicsőségét ország-világnak hirül adja. Jaj, milyen fürgén ugráltak ujjacskái a Hughues-gép billentyüin; szivecskéje versenyt kattogott a távirógéppel, amikor lezongorázta: A várlaki kerület képviselőjévé 334 szótöbbséggel Dénes Dezsőt választották. A lelkesedés óriási!...

Igen: a lelkesedés óriási volt a kerületben. Kivált a kis táviróhivatalban...

Este a tiszteletére rendezett lakomáról fáklyafénnyel kisérték az állomásra az uj követet, aki nyomban vissza akart utazni a fővárosba, hogy a parlament holnapi ülésén már azon melegében, megkezdje buzgó törvényhozói müködését. Az állomáson egy percre kibontakozott lelkes választói gyürüjéből s a táviróhivatalba sietett. Bizonyosan édesanyjának akar táviratozni, - gondolta a távirókisasszony, - hiszen már beszédében, mellyel a mandátumát megköszönte, oly meghatóan jelentette ki: Nem a maga diadaláért örvend a mai napnak, - de az elvek diadaláért és azért, mert tudja, hogy mikor a mai nap eseményét hirül veszi: nagyot dobban a boldogságtól egy szerető édes anyai sziv...

S az ifju papirra vetette a táviratot s beadta a hivatal ablakocskáján. Egy ismert nevü, szépséges fővárosi szinésznő neve tünt a távirókisasszony szeme elé az ürlapon. Alatta ez a szöveg:

"Repülök diadalommal hozzád. Előadás után várj reám".

A távirókisasszony elolvasta ezt a szöveget. Elolvasta egyszer, elolvasta kétszer. És még akkor sem tudta, hogyan birja megállani, hogy nem reped meg azonnal a szive?

De csitt! Nyugalom. Ő itt hivatalnoknő és semmi egyéb. Neki meg kell olvasni a szavakat, fölirja azok számát, a fölvétel idejét az ürlapra, bevezetni a táviratot a számivbe és azután odaülni a gép elé és pontosan lekopogtatni, a galambpostát, - a te üzenetedet a szeretődhöz, én aranyvirágom, egy álomvilágom!

S a távirókisaszony kiszólt a kis ablakon:

- Tizennégy szó, az nyolcvannégy fillér és kettő a blanketta; összesen nyolcvanhat fillér...

A cigányok rárántották a Rákóczi-indulót, az éljenvihar fölharsant, a gyorsvonat tovarobogott. A kis állomás táviróhivatalát becsukták; a távirászkisasszony mehetett haza, kiülhetett a füstös ház ablakába s lemoshatta omló könyeivel a csenevész, fekete muskátlivirágokról a kormot...

De hát miért hullanának a könyei? Mi oka, - helyesebben mondva: mi joga van neki sirni? Azt talán csak nem hiszi, hogy az ő álomlovagja is csak róla ábrándozik, az ő egykori cipőtisztogatójáról, örökre hüséges, alázatos rabszolgájáról? A siker hőse persze, hogy éli világát, - miért ne élné? Nem is foghatná rá senki, hogy megsiratta; egy köny sem szökött a pilláira. De nincsen annyi vizcsepp az óceánban, mint amennyi köny befelé a lelkébe ömlött...

Halkan, csöndesen valaki lépett hozzá. S egy szolid, mély, meleg hang megszólitotta:

- Margit,

Józsa Pál volt, az öreg raktárfőnök fia.

- Milyen szomoru maga, Margit.

A leány hátraforditotta a fejét:

- Mi jut az eszébe. Egyáltalán nem vagyok szomoru.

S még nevetni is próbált, fanyar, kinos fahangon.

Pál pedig rátette kezét a leány kezére, végtelenül gyöngéden, mintha egy, parányi madárfiókára tenné, amelyet kidobott fészkéből a vihar. Mintha szivecskéjére tenné, melynek fájdalma neki is fájt.

- Engem nem ejt tévedésbe, Margit. Én sejtem is a kegyed szomoruságának okát. Sőt bizonyosan tudom... Láttam magát ma azalatt a beszéd alatt. Láttam s kiolvastam az arcából mindent. Még a feleletet is kiolvastam a kérdésemre, amit minap magához intéztem, - balgán, vakmerően.

- De Pál! Kérem, Pál...

- Igenis: balgaság és vakmerőség volt, amiről álmodoztam, - arról ma délután győződtem meg. Én ezért nagyon, nagyon szerencsétlennek érzem magamat, - de kétszeresen fáj, hogy maga is szerencsétlen, Margit.

A leány most egészen a fiuhoz fordult. Arcát haragos, vörös vérhullám boritotta el. De a keble zihálását vissza tudta fojtani. Csupa szivtépő vihar volt a belseje, - a külseje csupa nyugalom.

- Pál! Maga óriási tévedésben van. S hogy bebizonyitsam: mekkorát téved, ime én most más feleletet adok arra a kérdésre, mint aminőt ön magának adott. Én a felesége leszek magának, Pali...

S odanyujtotta kezét a fiunak.

De már ekkor két szikrázó könycsepp szökött a szemébe. Oh, nem a megindultságtól! De hát éppen egy tehervonat dübörgött arra s ismét a leány szemébe csapódott életének átka, üldözése: a füst. Mintha ez a füst lett volna az ő nászának arafátyola. Nem drágakövet, tündérszőtte fátyolt lengetett feléje a várvavárt vonat. Hanem a széttépett illuziók kormos, szennyes, rongyos felhőfoszlányait...

 

III.

A tanár várószobájában már másfélórája üldögélt a vasutas, anélkül, hogy rá került volna a sor. A terem zsufolva volt, mint rendesen, - s mély csönd és áhitatos félelem uralkodott itt, a tudomány szentélyének előcsarnokában. Mindenki szorongva leste: ha nyitja ki előttük a feketeruhás, fehérbóbitás, hallgatag szobaleány a vastagon kipárnázott ajtót, amelynek küszöbét, ah! oly hangos szivdobogással lépi át az ember, hogy odabenn az élet-halál urának döntő, orákulum-szavát hallja. Mintha az aggodalom láthatatlan halálmadarai röpködtek volna a fejek fölött, ijedt, nesztelen szárnyveréssel. A Lázárok kiváncsian néztek egymásra, vajon ki milyen bajjal járul a tudomány birodalmának Cézárja elé, akinek ők, a betegek, mind alázatos, adófizető jobbágyai? A vasutas mellett két asszonyság ült; az egyik halkan odaszólt társának:

- Ha egy látogató csak tiz koronát ád neki, akkor is megkeresett ma háromszáz koronát. Hát a tanári fizetése? Meg a látogatásai? Meg a sok konzilium, ahová hivják? Meg az operációi? Becsülöm az évi jövedelmét kétszázezer koronára?

A másik asszonyság nagyot sóhajtott. Hiszen szegény ember csak sóhajtani tud, amikor ilyen tömérdek kincsről hall mesélni. Micsoda mélységekből, micsoda elérhetetlen, széditő, káprázatos magasságok felé száll ez a sóhaj! Az asszonyságok mellett egy horpadt mellü néptanitó görnyedezett, aki valahonnan Erdély zugából utazott föl, keserves áldozatok árán, a nagynevü orvostanárhoz. Mikor meghallotta e párbeszédet: egyszeribe heves köhögési roham fogta el. Hogyisne fogná el köhögés a szegény néptanitót, amikor meghallja, hogy van a világon ember, akinek egy napra több jövedelme van, mint amennyiért ő - korpótlékaival együtt! - egy egész esztendeig vesződik a legvásottabb apró gézenguzokkal! Hát még, ha a méhészet nem hozna valamicskét. Ámbátor a méhecskék fele is eldöglött az idei hosszu télen. Ujabb köhögési roham...

Ebben a pillanatban föltárult az előszoba ajtaja s nagy sebbel-lobbal vonult be egy választékos gonddal öltözött fiatal ur, aki olyan csörgést mivelt az ékszereivel, akár egy indiánus főnök. Óraláncán egész állatsereglet; karperecén is csörömpölő zsuzsuk. Föllépése csupa türelmetlenség, hetykeség és önbizalom. Harminc lépésre megérezte rajta az ember a fiatal, igen fiatal törvényhozót. Ez a mámor az, ami leghamarabb fejébe száll az embernek...

- Jelentse be a tanár urnak Dénes Dezső képviselőt, - vetette oda a szobaleánynak, aki sietett eleget tenni a parancsnak. A képviselő idegesen járt föl s alá az angol szőnyegen, - egyszerre észrevette a sarokba huzódó vasutast:

- Szervusz Pál! Hát te mi járatban vagy itt? Te is beteg vagy? Nem birok az idegességemmel, azért jöttem az öreghez... Régóta rostokolsz már itt? Megállj, majd szólok a tanárnak, hogy bocsásson be azonnal. Soron kivül előléptetlek, he-hehe...

- Nem, nem... - tiltakozott a vasutas. A szobaleány azonban már nyitotta az ajtót a törvényhozás ifju tagja előtt, aki a mellőzöttek, a háttérbe szoritottak, a bosszankodók és bámulók sorfala közt, - akár az indus raja a nagysága előtt térdre borulók sokasága közepette, - fölemelt fővel lépett a közönséges halandók számára oly nehezen megközelithető rendelő szoba... Szervusz kedves barátom! - hallatszott ki őméltóságának örömteljes üdvözlése. S a siralom völgyének kiváltságtalan vándorai irigykedve néztek utána: Hja! A hires, fiatal, ellenzéki vezér!

Józsa Pál felállott. Egészen felizgatta ez a véletlen találkozás. Elhatározta, hogy nem fogadja el ettől az embertől még ezt a szolgálatot sem, - vár szépen a sorára. Az ajtó azonban ujra nyilott. A tanár kisérte ki vendégét. S ő maga kiáltott ki az előszobába:

- Józsa Pál urat kérem...

És Józsa Pál már benn is volt a tágas, világos, komoly előkelőséggel butorozott rendelőszobában. A tanár kiváló gondot forditott a megvizsgálására. Hogyne! Mikor az ő kitünő barátja ajánlotta figyelmébe. Jó-e a térdreflexe? Nem nagyobb-e az egyik szemfeketéje, mint a másik? Meg tud-e állani behunyt szemmel? Ahogy az idegbajt szokás kikémlelni. Végül, mint aki a vizsgálat eredményével igen meg van elégedve, udvarias mosollyal jelentette ki:

- Semmi jelentékenyebb baj. A legközönségesebb ideggyöngeség. Vasutas betegség. Egy gyógyulása van: a pihenés. Vegyen magának legalább négyheti szabadságot. Töltse azt valami délvidéki tengeri fürdőhelyen. A tenger: maga az uj élet... Kérem, nem tartozik semmivel. Akit az én jó barátom ajánl, annak szivesen állok rendelkezésére.

És udvarias gyöngédséggel, de határozottan vissza tolta a vasutas kezét, amelyben az előre elkészitett pénzes levélboriték volt.

- Bocsánat, tanár ur! - mondta azonban Józsa oly hangon, oly nyers, érdes határozottsággal, hogy a tanár szinte megütődve nézett reá. - Nem fogadhatom el e szivességet sem öntől, sem a képviselő urtól.

S fölindulva, haragtól pirulva, erővel odatette a boritékot a tanár mindenféle holmival: szükséges tárgyakkal és fölösleges csecsebecsékkel megrakott iróasztalára.

...Odakünn már alászállóban volt a nap, Az ujonnan épült, cifra, márványos és az ódon, megbarnult kőbörtönök az aszfaltra öntötték lakóikat, hadd élvezzenek egy kis friss levegőt, amely még élvezhető ilyenkor a tavasz első hónapjaiban, amikor még nem fülik pokollá a szépséges, kegyetlen Budapest. Még üde, egészséges kacagás is hallatszott a tömegben, viruló, ifju női ajkakról, - pedig Budapesten olyan ritkaság az egészséges, szivből fakadó kacaj! Hiszen a mi fővárosunk kacagása oly tettetett, beteges, erőszakolt, - átérzik rajta a fáradtság, a keserüség, a mohóság: Hajrá! igyekezzünk hamar mulatni, mig ujra munkába nem fog a versenyzés, a tülekedés! Nyoma sincs itt annak az önfeledt, igazi vidámságnak, amelyben megfürdik a lelkünk, amikor a déli nap aranyos, boldog országaiban járunk...

Józsa Pál kiült egy kávéház elé kirakott szomoru kertbe, elgondolkozott azon, amit az orvos mondott. Mert a tanár szavai korántsem voltak reá megnyugtató hatással. Hiába biztositotta őt, hogy komoly baja nincsen. Aminthogy az idegbetegeknek száz ember hiába mondja: Ne bolondozz, semmi bajod! Ezek mind hazudnak - ravaszkodik az ideges... Én nagybeteg vagyok. Érzem. S ha egyetlen ember azt mondaná szemükbe: Te igazán sulyos beteg vagy - talán képesek volnának azonnal a Dunának menni... A vasutas is régen birkózott már azzal a szörnyü rémmel, amely az ember lelkében ismeretlen sötétségekből bukkan elő és ragadja, ragadja magával a rettenetes vég felé... Mint mikor fekete, nyirkos barlangokból elősüvölt a szél és reszket s didereg az erdő minden levele, ugy rázkódik meg az idegbeteg ember lelkének minden rugócskája, félve a rátörő, pusztitó veszedelemtől. De hát mitől félek? Neveti ki magát a beteg. A megőrüléstől? Vagy ez a rettegés, ez már maga az őrület?

- Nem, - még nem vagyok őrült, mert higgadtan tudom megbirálni az állapotomat. Majd, ha már nem félek tőle, hogy megőrülök... Az eszem még most olyan, mint a trónján ülő király, aki körül azonban megbomlott udvari nép farsangja kezd tombolni...

Hogyan tett szert erre a betegségre? Könyü volt e kérdésre megfelelnie. Szülei nem éltek oly módban, hogy vézna csemetéjüket megerősithették volna. Beteges fiucska létére megfeszitett szorgalommal tanult, sőt tanulás közben másokat is tanitott. Mikor megházasodott: bizonyos fényüzéssel rendezte be otthonát Margit számára - persze részletfizetésre. Akkor nekifeküdt a munkának, hogy ezeket a részleteket, a köztisztviselő életének e szörnyü terhét, mielőbb levethesse a válláról. Valami nehéz szakmunkát csinált. Felesége ellenkezett vele - nem hallgatott reá. Oh, elég erősnek érezte magát akármilyen munkára. Pedig az inkább csak lelki erő volt, nem testi... S most is olybá tünt föl maga előtt, mint a hajóskapitány, akinek lelke rendületlen, de hajóját megrongálta, kötelékeit összetépte a vihar. Hogy megy tovább a hajóskapitány a hullámhegyekkel dobálózó, bömbölő óceánon, amikor árboca villámsujtott, vitorlája szárnyaszegett? És mégis tovább kell mennie!...

- Szervusz, Palikám! - riasztotta el töprenkedéséből egy vidám hang. - Ej, be örvendek, hogy ismét találkozom veled.

Dénes Dezső volt. A vasutas föltámadó bosszusággal fordult felé:

- Én is örvendek, hogy megkérdhetem tőled: mi cimen jössz te ahhoz: hogy nekem ingyenes orvosi rendelést eszközölj ki?

A képviselő letelepedett és gyürüvel megrakott ujjával megkopogtatta az asztalt:

- Nonono, kedves öregem. Egy málnaszörpöt, pincér. Hát csak nem veszed tőlem rossz néven? Hiszen iskolatársak volnánk, vagy mi? Jobb lesz, ha megmondod, mivel bocsátott el az öreg? Ugyebár, nincs semmi komoly bajod? Igazán örvendek, ha ugy van! Igazán, őszintén.

S ezt oly meleg, behizelgő hangon mondta, hogy a vasutas - a benyomások embere, mint minden ideges, - bizalomra zsendült iránta.

- Pihenni küldött. Azt mondta, vegyek legalább négyheti szabadságot. Mosolyognom kell, ha erre gondolok. Hiszen tudod: mi most mindnyájan alighanem szabadságot veszünk magunknak...

A képviselő abbahagyta a málnaszörp élvezését. Egészen közel huzta székét volt iskolatársához:

- Hát csakugyan?

- Bizony csakugyan. Harminchatezer embert kényszeritetek a legvégsőre, belehajtotok a legkétségbeesettebb küzdelembe, a legszörnyübb bizonytalanságba.

- Belehajtotok? Kicsodák? Mi?

- Ti. Akik az ország sorsát intézitek. A képviselő urak. Meg a kormánytok.

- Bocsánat! Nem a mi kormányunk.

- Hát nem a tiétek. Nem politizálok. Nem értek hozzá. Csak azt látom, hogy mikor hatalmas, nagy urak kérnek valamire pénzt, akkor van. Mikor a nyomoruság emeli fel a kezét, akkor nincsen. De hogy is volna? Bele tudja magát képzelni egy kegyelmes ur, aki szalonkocsiban utazik, a nyomorult kishivatalnok helyzetébe, aki, mikor nehéz napi robotjából hazavánszorog, otthon nem pihenés, üdülés fogadja, hanem tátongó nélkülözés és emésztő gond? Hiszen, ha bele tudná képzelni: a körmeivel ásná ki számukra az aranyat a kincstermő hegyeitekből; vagy élükre állana és lázadásra vinné őket, az irodák helotáit a cifra, kardbojtos léhütök ellen, akik számára mindig van pénz, amikor csak füttyentenek. Mi évek sora óta rimánkodunk, gyülésezünk, deputációzunk. És vesszük tudomásul a kegyelmes urak biztató igéreteit, amiket az alázatos könyörgésünkre adnak. De a kegyelmes urak igéreteivel nem tudjuk a váltóinkat törleszteni, Dezső!... S most aztán még a panaszunkat is el akarják fojtani. Nagy gyülést hirdettünk - azt betiltották. Ez olaj volt a tüzre. Erre felelünk mi olyan tüntetéssel, a minőt még nem látott a világ. Nagyobb csoda lesz ez, mint amit Józsua produkált. Józsua megállitotta a napot az égen. Mi megállitjuk az élet tüzét a földön, mely a mozdonyokban lobog. Megállitjuk a szárnyaskereket!

A cingár ember csupa acél volt e percben. A hajóskapitány hajója roncs. De lelke rendithetetlen!...

Dénes Dezső a fejét csóválta:

- Levernek benneteket. Letipornak. Szuronyerdővel törnek rátok. Börtön vár és csufos kudarc.

- A kudarcon nem lesz okunk pirulni. Akkor pirulhatnánk, ha most gyámoltalanul, gyáván eltürnénk, hogy semmibe vegyenek bennünket. Harminchatezer ember jogos követelését!

A képviselő ur ismét odacsengette a pincért. Szivart kért, rágyujtott s olyan nagy füstöt fujt, mintha ő akarná helyettesiteni a mozdonyokat, amelyek ki fognak hülni.

- Figyelj rám, Józsa. Ti mindnyájan a vesztetekbe rohantok. Hát hadd rohanjon, aki akar. De te okos ember vagy. Ne rohanj a többivel.

- Mit mondasz?

- Azt mondom, hogy légy eszeden. Most megállapithatod a szerencsédet. Beszélj bajtársaid lelkére. Rád hallgatnak. Világositsd fel őket, hogy békességes uton sokkal hamarább elérik céljukat, mint ezzel az örült merénylettel. Ha pedig nem hallgatnak rád: jó. Hagyd őket, hadd ugorjanak a botba. Te teljesitsd a kötelességedet. Az igazgatóság, a kormány nem felejti el a szolgálataidat...

Józsa kerekre nyilt szemmel hallgatta. Nem akart hinni a füleinek.

- Dénes! Te mondod ezt? Te, az ellenzéki vezér - akarsz szolgálatot tenni a kormánynak?

A képviselő rákká pirult.

- Kérlek... Én ezt közügynek tekintem. Legfontosabb államérdek, hogy a forgalomban ez a bénulás be ne álljon. Gondold meg: mennyi kárt szenved az egész ország! Hazafias feladat...

Józsa Pál az asztalra csapott:

- Elég! Te mersz nekem ilyen gyalázatos ajánlatot tenni, hogy áruljam el bajtársaimat? Te beszélsz hazafias feladatról, te - te spicli?

A képviselő föl akart ugrani. De látta, hogy a kávéház közönsége odanéz. Elfojtotta felháborodását. Az Istenért - csak ne botrányt!

- Hallgass, az ég szerelmére! Összecsődited a világot. Kifakadásodat nem veszem egyébnek, - aminthogy nem is más, - mint egy idegbeteg ember önfeledt kitörésének. Különben is - csak tréfáltam. Félreértettél. Követelésteket én egészen jogosnak ismerem. A békesség utját célravezetőbbnek tartanám. De, ha ti harcot akartok, - ám legyen harc! A harcban számithattok az én támogatásomra is. Én leszek a szent háboru egyik zászlóvivője. Lángoló lelkesedéssel viszem a lobogót. Majd meglátod. Előre, csüggedetlenül. Félre a kishitüséggel! Pincér, fizetek!...

És fizetett és ment.

Józsa Pál hosszan utánanézett.

- Fölteszem rólad, - gondolta magában, - hogy megteszed, amit mondtál. Megpróbáltad érvényesiteni az érdekeidet ugy, - s most megpróbálod amugy. Nem tehettél szivességet a hatalomnak - szolgálatot teszel a népnek. Ez a népszerüség, ez a nagyság utja! És téged csodálnak, téged ünnepelnek - s téged talán szeretnek is...

Arca elsötétedett. Órájára nézett. Sietnie kellett haza. Ugy lehet - a csatatérre.

Az utcákon már versenyt hangzott az esti lapokkal rohanó rikkancsok kiáltozása. A fehér lapok ugy röpködtek, mint a viharjós sirályok:

- Forrongás a vasutasok közt! A kormány a nagygyülést betiltotta!

 

IV.

Józsa Pál egy magányos mozdonymenetre szállott föl, azzal robogott vissza állomáshelyére, a nagy rendező pályaudvarra.

A vasuti szolgálat még a maga teljes, katonás rendjében folyt. A főváros pályaházainak óriás fekete torkából egymásután, menetrend szerint dübörögtek ki a vonatok. A szolgálattevő, vörös karszalagos hivatalnokok még ott sürögtek a peronon; a pályaőrök, vörös zászlócskáikkal, szabályszerü tisztelgéssel kisérték az elrobogó gépet...

Ám az acélsinek egész birodalma fölött valami leirhatatlan izgalom lebegett, mintha telisteli volna a levegő minden pillanatban kitörésre kész villamossággal.

Hivatalnok, mozdonyvezető némán, kérdően néztek egymásra: Mikor tesszük le a vörös szalagot? Mikor kell leszállanunk a gőzparipánkról? S az arcokon ott sápadozott a gond: Mi lesz velünk azután? De a gond mellett ott volt a kemény elszántság: Lesz, ami lesz. De meg nem hátrálunk!

Józsa csak egy percre ugrott föl a lakására, hogy feleségét megcsókolja, s azután sietett az irodába, megtudni, mi ujság? A táviróhivatalban csak a kis Gelencsér Jenő volt, a lányképü, szőke, fiatal gyakornok, aki éppen lelkes buzgalommal vett le egy táviratot, kiváncsian betüzve a gép alól kigördösödő szalag szövegét.

- Mi hir a vonalon? - hajlott fölébe, Józsa.

- Óriási a lelkesedés; - jelentette a készülő háboru apró fullajtárja. - A kartársak mindenünnen elindultak a holnapi nagygyülésre.

- Tudják, hogy a gyülést betiltották?

- Tudják. De azt felelik rá: akkor megtartjuk engedelem nélkül. Jegy nélkül szállottak föl a vonatokra. Holnap reggel Budapesten lesz Fiumétól Predeálig minden vasutas...

Csakugyan: Jancsó is azt olvasta le a táviratszalagról:

- Mindnyájan ott leszünk. Nem engedünk magunkkal packázni. Éljen az összetartás! A fiumei kartársak.

- Ilyen táviratot kaptunk már vagy százat! - jelentette csillogó szemmel a szárnyaskerék apródja.

E percben Dombovári, az állomásfőnök helyettese, lépett a hivatalhelyiségbe. A magas, szikár, deresedő fejü férfi, Józsát magához intette:

- Pár komoly szavam volna, kartárs ur.

Józsa követte őt az állomásfőnöki irodába, hol a főnökhelyettes száraz, recsegő hangon fordult hozzá:

- Józsa ur. Azt hallom, önök végzetes lépésre akarják magukat ragadtatni. Ellenszegülésre készülnek. Abbanhagyják a szolgálatot!... Egy izgága mozdonyvezető ellen fegyelmi vizsgálatot rendeltek el, de kénytelenek voltak azt visszavonni, mert a kötelességfeledő emberek leszállottak a gépekről, a fütők is mind abbahagyták a munkát... Hiszen ez forradalom! Ez részben bün, részben ostobaság. Bün, mert a közönségnek, az államnak rengeteg kárt okoznak; ostobaság, mert végeredményében csak önmagukat döntik veszedelembe. A felsőbbség nagyon szigoru lesz, nagyon szigoru! S én figyelmeztetem önt...

A főnökhelyettes általános utálatnak örvendett a vasutasok közt. Mintaképe volt ez a nedves, hideg kézfogásu ember kapaszkodónak a vasuti szolgálatban. A felsőbbség, a felsőbbség! Mindig csak ezt tartotta szem előtt. Alantasai érdekeit nem ismerte el soha. Pedig maga tudatlan és hanyag volt. Mégis gyönyörüen haladt előre. Mert elvette az üzletvezető csuf, pupos leányát.

A vasutas farkasszemet nézett felebbvalójával:

- Én pedig arra figyelmeztetem önt, hogy talán ön az egyetlen ember köztünk, aki harminchat ezer vasutas kétségbeesett kenyérharcát bünnek és ostobaságnak bélyegzi. Ön az egyetlen, aki harminchatezer ember szolidaritásából kiválik!

A szürke hiuzszemü férfi felfortyant.

- Micsoda vakmerőség! Ön akar nekem morált prédikálni? Azonnal jelentést teszek... Hallatlan, - ez már mégis hallatlan!

És izgatottan kapkodott toll, papiros után. Józsa nyugodtan állott előtte. A viharban visszanyerte acélos lélekjelenlétét.

- Tegyen jelentést, amiről akar...

Egyszerre zürzavaros, baljós lárma csapott be a pályaudvarról. A vasutasok háborgó csoportja lepte el a peront, mindig dühösebb, szilajabb hullámveréssel. Hivatalnokok, szolgák vegyesen. Minden arcon megdöbbenés, elkeseredés, lázadás. Heves taglejtések közepette magyaráztak egymásnak valamit. Fenyegető öklök harcos buzogányai emelkedtek a levegőbe. Mintha valami gonosz hir bombája csapott volna közibük, aminek szikrái fellobbantották a hónapok - nem, az évek óta felhalmozódott gyuanyagot... Az öreg Csiszér, a falábu portás, aki tolatás közben járt szerencsétlenül, lelkendezve bukott be az iroda ajtaján:

- Felfüggesztették a vezéreinket!

Vezéreiket! Akikre rajongó szeretettel, tüzön-vizen követni kész ragaszkodással nézett föl a szárnyaskerék egész hadserege. Lecsapott rájuk az igazgatóság rendelete: fegyelmit a nyakukba. Amiért tolmácsolni merték tizezrek panaszát. Amiért odatolták mellüket bajtársaik igazaiért. Őket érte az első golyó...

Ez volt a bomba.

Most már megbomlott a régi, katonás rend. Megállottak az állomáson tolató mozdonyok; gazdátlanul maradtak a váltók: mozdonyvezetők, fékezők, váltóőrök mind futva verődtek egy kavargó tömegbe a rengeteg, beláthatlan pályaudvar messzeségéből. A fütők olajos kezeiket törülgették: hosszu pihenés lesz! A vén Csiszér, aki mindig legszenvedélyesebb Tyrteusza volt a forradalomnak, csoportról-csoportra kopogva, szitotta a lángot. Fölemelte, ugy mutogatta a falábát:

- Az életünket kockáztatjuk, az életünket! S mit adnak érte? Alamizsnát, alamizsnát!...

A nagyszakállu Bukó, a mozdonyvezető, a gépje tetejéről szónokolt a köréje sereglett sokaságnak:

- Negyven esztendeje járok ezzel a géppel, olyan mintha hitestársam lenne. De most itthagyom, - itthagyom s megátkozok mindenkit, aki föl mer szállani egy masinára, amig az igaz ügy nem győzedelmeskedik!

Egetverő éljenriadal volt rá a felelet.

Ah! ez már a vulkán kitörése volt! A gátszakadás, amikor a rend és törvény korlátait áttört áradat oroszlán-sörényes haragja. Az állomás jelzőharangja most megszólalt. Vonat közeledett. Piros szemei már fel is tüntek a leszakadó este sötétjében. Az áradat egyszerre a vonat felé hömpölygött: mintha testeikkel akarnák azt feltartóztatni a vasutasok, mint a halálra szánt gyalogosok a mindent legázoló vaspatkós lovasrohamot. Az öreg Csiszár Demeter bácsi felragadott egy zöld lámpást és rikoltozva kezdte körbe csóválni. A többiek követték a példáját, hogy a vonatot leintsék. Kisérteties tüzkarikák lobogtak az éjben. A mámoros sokaság torkaszadtából kiabált a mozdonyvezetőre:

- Álljon meg! Szálljon le a gépről!

A vonat meglassutitotta futását. Megállott. Az utasok rémülten néztek ki a kocsik ablakain: mi történt?

Ekkor tört utat magának a tömegen keresztül Dombovári. Meg kell adni: nem kis bátorsággal szállott szembe a lázadás százfejü sárkányával. Képéből kikelve rikácsolt a mozdonyvezetőre:

- Inditsa meg a vonatot azonnal!

A fiatalember, a dühös ostrom közepette, megzavarodottan, kábultan állott. De mégis győzött előtte a tekintély. Fölkapaszkodott a mozdonyra és meghuzta a szellentyüt. A gőz sisteregve tódult ki, a hatalmas kerekek egyet fordultak. A tömeg bőszülten rohanta meg a mozdonyt, hogy leráncigálja róla a sztrájktörőt...

Jancsó Pál pedig egyszerre kivált a sokaságból - és odavetette magát a vonat elé.

Hajh! A lelkesedésnek micsoda vihara csapott égre ebben a pillanatban! Mikor látták az önfeláldozás e halálmegvető példáját: igen, életünket is kockára tesszük, hogy megpecsételjük komolyságát a nagy harcnak, amibe kezdettünk! S tizen, huszan, százan követték a példát. Mint a sinek alatt a talpfák: ugy feküdtek a sineken az eleven testek. A mozdonyvezető ijedten adott ellengőzt. Rémült sikoltás tört ki a gőzgép torkából...

A vasutasok pedig fenyegetve vették körül a főnököt:

- Tegye le a vörös szalagot! Nincs többé szolgálat!

- Le a vörös szalaggal, agyonütjük! - iparkodott a torlódáson keresztül furakodni egy marcona alak, aki most szaladt ki a fütőházból, azon kormosan, feketén, mintha egyenesen a pokol torka okádta volna oda.

Józsa már akkor ott termett. Karonfogta a félholtra vált embert és elcipelte a veszedelemből: - Ne mutatkozzék, mert nem állok jót semmiről!

Maga rohant a táviróhivatalba, mert eszébe jutott, hogy táviratot kellene küldeni Érsekujvárra; ebből a központból le lehet körözni az összes vonalaknak, hogy kiütött a sztrájk.

Az óriás kitörést egyszerre óriás csöndesség váltotta föl. Izgalmas, lélegzetfojtott csönd. Szivdobogtató aggodalom némasága. Mi történik velük, a kik már elvetették a kockát? Mit felel a hiradásukra a táviró? Mit felelnek a kartársak szerte az országban, amerre csak az acélsinek futnak, amerre csak a jelzőlámpák égnek? Nem riadnak vissza a döntő percben az elhatározó cselekedettől? Nem maradnak-e ők végzetes tettükkel egyedül?

S ebben a reszkető csöndben, a jelent és jövőt elboritó e kétes homályban, amikor százan meg százan titokzatos sorsukat lesték: egyszerre megszólalt az állomás jelzőharangja. Megszólalt az a hires, történeti nevezetességü, hetes számu jelzés:


...----...----...


Minden vonal megállitandó!

Ezt mondta a harang.

Ezt a parancsot röpitette szét az ország minden vasutasainak. Valakik odafenn a kopár Beszkidek között, odalenn a vadregényes Verestoronynál, a félelmes karsztok világában szolgálják a szárnyaskereket. Bénuljon meg most az a szárnyaskerék!

A rendezőpályaudvaron erre a harangjelre egymás keblére borultak az emberek. Ujjongtak és sirtak, mintha máris diadalukat ünnepelnék. Oh, de milyen végtelen boldogság is az: tudni, hogy testvériségben élünk mindnyájan, akik egy igát vonszolunk! Milyen fölemelő, büszke érzés: amiért mi bátran, hősiesen sikra szállottunk, annak igazságát érzik a messze távolban, a szélrózsa minden irányában. A dicsőséges harcban velünk tartanak, el nem hagynak a testvérek... Oh, hogy marcangolják egymást, hogy törnek egymásra az emberek az élet alacsony küzdelmeiben - de az igazi, nagy pillanatokban mégis oly boldogsággal tölti el őket a testvériség, a nagy közösség érzése.

Eloltani még a jelzőlámpásokat is a sinek között, hogy még a tolatás is lehetetlenné váljék! Besötétiteni a város felé a középponti tornyot: hadd tudják meg, hogy megszünt minden szolgálat, Meghalt a vasut! Éljen a sztrájk!

 

V.

A következő napokon Józsa alig fordult meg odahaza. Ő is egyik vezére volt a szárnyaskerék hadseregének: a főhadiszállásról, a sztrájktanyáról kellett intéznie a háboru sorsát.

Odasereglettek mindnyájan, ahogy az állomásokat elhagyták, a fővárosi sztrájkok hagyományos tanyájára, a hires vendéglőkertbe, ott, a városliget mögött. S a frissen rügyező ágak alatt, az enyhe tavaszi éjszakában, csak ugy lángolt-lobogott a jókedv a lelkesedés. Az utolsó málházóig mindenki szentül meg volt győződve, hogy csak rövid ideig tart ez a különös sátorozás. Reggelre már odaülhetnek iróasztalaikhoz, távirógépeikhez, kezükbe vehetik a mühely kalapácsát, fölkaphatnak kifogott gőzparipáikra. Hiszen tisztára lehetetlenség, hogy tizezer meg tizezer ember panaszát egyik fülükön be, másikon kieresszék a hatalmasok! Különösen akkor, a mikor ezek a tizezrek megmutatják nekik, hogy nem hitvány férgekkel van dolguk, akiket egyszerüen eltiporhatnak. Megmutatják, milyen hatalom van a kezükben! Megállitották az ország vérkeringését. Ha nem kering a testben a vér: megszünik az élet. Lehetetlen, hogy a kormány kitegye az országot annak, hogy vérkeringés nélkül megdermedjen benne az élet...

- Kitartás! - adták ki a jelszót a vezérek. - A mi igazságunknak győzni kell!

Józsa Pál éppen akkor érkezett a sztrájktanyára, amikor kitörő ujjongás verte föl a szines lámpásokkal megvilágitott kertet, amely sürün gomolygó csoportok zavaros árnyával volt tele. A sztrájkolók hangos örömriadallal, sapkájukat lengetve fogadták bajtársaikat: a tartalékot, akiket az igazgatóság éjfélkor fölváltásukra küldött, - de bizony azok sem állottak munkába, hanem siettek a sztrájktanyára.

- Meglássátok: egyszer csak a miniszter is közöttünk terem! - kiabált az öreg Csiszér, a falábu portás, aki magánkivül volt örömében a dolgok ilyetén fordulata miatt. És meglepő fürgeséggel, hol itt, hol ott bukkant föl a kertben, mint valami sánta Vulkánusz, élesztve a lelkesedés tüzét. Amire ugyan nem igen volt szükség. Az éjszakában, egy-egy bufelejtő liter mellett, ott gubbasztottak a nehéz vasuti szolgálat korán megrokkant igavonói. Geréb Vince, a fékező ott mutogatta a bütykös kezeit: a télen is megfagyott két ujja. Olyan időben, amikor még a jó kutyát is kár kiverni, ott kell kuporognia a robogó vonaton, a kakasülőn, ahová besüvölt a szél, becsap a zimankó, ráfagy az emberre a hó; s elszenvedni mindezt - egy pár garasért! Mellette ült egy fütő, aki belevágott a szavába:

- Te fagyoskodsz, én meg majd megsülök, komám! Aztán azt hiszed, nekem jobban megy a sorom? Sokszor, mikor majd leég a pofámról a bőr: szivesen fölmennék helyetted a kakasülőre!

- Az igazgató urat kellene felküldeni, aki a szalonkocsiban utazik!

Bólingattak. És nevettek is. Egy roskadt vállu vonatmálházó csöndes, mély hangon folytatta:

- Hát én, hogy tudok megélni? Ugy, hogy napszámba küldöm a feleségemet. Téglát hord, pedig beteges az istenadta. Minap is ágynak esett, szegény. A gyerekeimet meg a malterező mellé adom kisegitőnek. Pedig még iskolába kellene járniok...

Szomszédja keserüen fölnevetett. Józsa ezt az embert is ismerte: egy sokgyerekes családapa volt, Rákosi, az altiszt.

- Iskola? Erről én cifra dolgot tudok mesélni. Tudjátok, hány napot mulasztott a mult esztendőben az én fiam? Százötvenet.

- Százötvenet? Miért? - fordult felé kiváncsian mindenki. - Beteg volt?

- Hála Istennek, nem. De nem volt lábbelije, ruhája, amiben iskolába lehetett volna küldeni. Huszonöt forintot kapok elsején, hogy verje meg a csoda azt a sok mindenféle levonást! Örülök, ha ebből nyolcadmagunknak száraz kenyérre telik!

- Ugy van, ugy van! - dugta fejét a csoport közé valami kékruhás vasuti szolga. - Nekem is van egy egész kuckó gyerekem. Azután huszonkét forint a keresetem, - mikor nem kevesebb. Van olyan hónap, amikor nem megyek föl csak tizennyolcra. Mi jut ebből egy napra? Annyi, amennyi még a népkonyhán se volna elég!

Mindenki rábólintott. S ezzel még nem merült ki a keserü panaszok árja. Mintha a nyomoruság sebei mind fölfakadnának a keserüségek és panaszok ez éjszakáján. Mintha az a nagyváros, amely a sötétben aludt és vigadt: mind ide öntötte volna nyomoruságát, mind ide kergette volna Lázárjait ebbe a kertbe. Az ember belelátott a sötét pinceodukba, amelyből sápadt gyerekarcok imádkoznak a mostoha nap felé. Sötét, nyirkos udvarok lehelték ki nehéz, fojtó párolgásukat. Föltüntek a mogorva, rideg, rengeteg bérkaszárnyák, amelyek dohos börtöneikbe zárják a boldogtalanokat, akiknek egyéb bünük nincs, minthogy földhözragadt szegények. Ezek a millió meg millió tragédiát rejtő bérkaszárnyák, méregdrága barlangjaikkal, albérlőikkel, ágyrajáróikkal, perpatvaraikkal, járványaikkal, erkölcstelenségeikkel, büneikkel tele. Látta az ember az otthon düledező várának dühös védelmét, a számlák, a végrehajtások ostroma ellen. Hallotta a megvert gyerekek jajveszékelését, akiken elkeseredésében kitölti a mérgét a szegény ember - mert hát kin töltse ki máson? A nyomoruság e rettenetes kaleidoszkópja végigrohant Józsa Pál szeme előtt - s meggyőződött róla, hogy ezt a tömeget nem kell kitartásra biztatni a sztrájkban. Ez előtt a hadsereg előtt a szegénység rongyai lebegnek zászló gyanánt. És semmiféle zászlót nem követ oly fanatikusan elszánt hadsereg, mint a nyomoruság rongyát...

Virradni kezdett.

A kert bejárata előtt zaj támadt. Demeter bácsi elfulladva bicegett be az utcáról. Csodálatosképpen megint csak ő volt, aki a legujabb hirt megtudta:

- Vasutasok! Baj van! A rendőrség letartóztatja bajtársainkat, akik most érkeznek Pestre! Egész hadsereg ment elibük Kelenföldre: rendőrség, katonaság!

A hir nagy hullámverést támasztott. A sztrájktanyára reggelre várták a vidéki csapatokat, akik az igazgatóság tilalmával dacolva, mindenfelől különvonatokon igyekeztek a fővárosba. Józsa Pál is várta az édesapját. Ha a rendőrség keze közé kerül! Ha letartóztatják! Talán tul nem éli a szégyent.

- De miért tartóztatják le őket? - kiabáltak össze-vissza. - Mi jogon? Hát nem szabad államban élünk?

A kis Gelencsér mind a két kezével integetett, hogy figyeljenek rá:

- Táviratozni kell elébük, hogy szálljanak le Kelenföld előtt, kerüljék ki a rendőrséget!

Az ötlet kitünőnek látszott. Többen rohantak a vasuti táviróhivatalokba, amelyek egészen a sztrájkolók rendelkezésére állottak. Nagy csoport igyekezett villamoson, bérkocsin Kelenföldre is: ha sikerül-e a rendőrség kijátszása, a bajtársak menekülése? Józsa is odahajtatott a sztrájk több vezetőjével. Éppen akkor érkezett oda, amikor a különvonat berobogott a rendőrökkel megrakott peronra. A rendőrtanácsos kinyittatta a kalauzokkal a kocsik ajtajait. A vonat üres volt...

- Hol vannak az utasai? - vonta kérdőre a rendőrcsapat vezére a gépvezetőt.

- Leszállottak.

- Hol szállottak le?

- Nem tudom.

- Hogyne tudná! Parancsolom önnek, hogy mondja meg!

A gépvezető, - csontos, kemény ember, mint a tüzben edzett vas, - farkasszemet nézett a rendőrtiszttel:

- Ha beledobat az ur az égő kazánba: még akkor se mondom meg!...

Józsa szive nagyot dobbant e szavakra. Igen: mindnyájan igy éreztek ők: akár az életüket feláldozták volna bajtársaikért. Ő azonban sejtette, mi történt? A lázadók vonatának utasai bizonyára Budafokon ugráltak ki a kocsikból s villamos vasutra kaptak - azóta tán a sztrájktanyán is vannak. Ha ugy volna!... De a rendőrtanácsosnak is eszébe jutott ez az ötlet. Egyszerre intett lovaslegényeinek: Hajrá! S negyven-ötven nekieresztett kantárral vágtató paripa alatt porzott az ut. A kivonult katonaság parancsnokának recsegő vezényszava is elhangzott: Laufschritt! - A szuronyos bakák rohamléptekkel törtettek tova...

- Ezek a villamos fehérvári-uti állomása felé igyekeznek. Ott akarják a vasutasokat fogadni, figyelmeztette társait Józsa Pál.

Lóhalálában vágtattak ők is oda. Mikor odaértek: izgatott tömeg zajlott az állomás körül. Még mindig a történteket tárgyalták. S elmondták az érkezőknek: hogy esett a dolog?

- A villamosok vasutasokkal zsufolva jöttek Budafokról. A lovasrendőrök egyszerre körülfogták a kocsikat. A katonaság lövésre emelte a puskáját...

- Jaj, Istenem! - sikoltott közbe egy kövér boltosasszony. - Már azt hittük, emberhalál lesz!

- S mi történt? - sürgette izgatottan Józsa.

- Megadták magukat mindnyájan.

- S hová vitték őket?

- Kit a rendőrségre, kit a toloncházba!

A toloncházba! A leghitványabb söpredék közé, amelytől meg akarják tisztitani a fővárost. Talán éppen az ő édesapját is odavitték?

A sztrájkvezérek összenéztek.

- Tehát el a rendőrségre! Mindent meg kell tennünk, hogy bajtársainkat kiszabaditsuk!

De hát mit tehettek ők a kiszabaditásukra?

A főkapitányság épülete olyan volt, mint valami ellenséges vár, amely titokzatosan őrzi méhében a maga foglyait. Szó se lehet róla, hogy egy teremtett lelket bebocsássanak. Nagynehezen tudtak egy rendőrtisztviselővel beszélni, aki elmondta nekik, hogy a letartóztatottak kihallgatása egyenként folyik. Mindenkit megkérdeznek. Miért jött Budapestre? Volt-e engedelme? Volt-e jegye? Bünösnek érzi-e magát? Aztán alá kell irnia a jegyzőkönyvet s mehet vissza az udvarra. Mi történik velük tovább? A rendőrtiszt erre a kérdésre csak vállat vont.

- Jerünk a képviselőkhöz! Az ellenzék vezéreihez! - kiáltott föl az egyik vasutas. - Megigérték a támogatásukat. Lépjenek közbe haladéktalanul!

- Jerünk, jerünk!

Azonban nem kellett a képviselőket fölkeresniök. Éppen jöttek. Józsa Pál megpillantotta köztük Dénes Dezsőt is. A képviselő azonnal odasietett hozzá:

- Legyetek nyugodtak. Kezünkbe vettük a dolgotokat és mindent elkövetünk, hogy diadalt szerezzünk nektek. Mondhatom, nem lesz könnyü dolog. A kormány el van keseredve. A miniszterelnök kijelentette, hogy huszonnégy óra alatt összetöri az egész sztrájkot. Már pedig tudod, hogy ez az ember átkozott kemény egy legény. De azért bizalom! Azonnal fölvesszük a béketárgyalás fonalát. Mindenekelőtt pedig a letartóztatottak érdekében...

- Az édesapám is köztük van... - vetette közbe Józsa.

- Azonnal közbelépünk, azonnal! - kiáltott föl Dénes Dezső s már ment is társaival a főkapitány hivatalhelyisége felé. A rendőrök tisztelegtek a képviselő uraknak. S Józsa Pál oly összetört semminek érezte magát ez ember mellett! Ime: most megint ő a helyzet ura! Mit akar vele a sors? Csakugyan, végképpen vetélytársa kezébe akarja adni? Tegnap szivességet tett neki a tanár rendelőszobájában. Most ki akarja szabaditani az édesapját...

S a képviselők közbelépése valóban sikerrel járt. Szabadság! - hangzott föl egyszerre az udvaron. A letartóztatott embereket egyenként kezdték kibocsátani a kapun, a rendőrök sürü sorfala közt. Józsa a kapu alá sietett. Előtte haladtak el a kiszabadult foglyok: porosan, gyürötten, tépetten, a vasuton töltött éjszakától eltörödve, szemükben lobogó elkeseredéssel. Föl a sztrájktanyára! - csapott föl köztük haragos vörösen a láng. Józsa édesapja azonban nem volt köztük. Az öreg tehát csakugyan a rosszabbik helyre jutott: a toloncházba...

És már este volt, késő este. Józsa az előző éjszakát sem töltötte ágyban. De azért nem érzette magát törődöttnek, álmosnak a mai nap gyötrelmei után. A válság órái csodálatosan életre korbácsolták minden tetterejét. Lehet, hogy ezután majd egyszerre következik a szomoru, nagy összeroskadás. De mindegy! Ki törődnék most önmagával? Első sorban föl kell keresnie édesapját. Azonnal ki kell mennie a toloncházba. S mindent elkövet, hogy kivájja onnan.

Már éppen kocsira akart kapni, amikor hirtelen egy kétlovas, számozatlan fiakker kanyarodott az utcába. A kocsiból egy öregember ugrott ki, s jóformán meg sem várva, mig a lovak megállanak, egyenesen odaborult a nyakába:

- Édes fiam!

- Csakhogy jó helyen kerestünk, Palikám! - kiáltott örvendezve a képviselő, aki szintén ott ült a hintóban. - Mondtam ugy-e, hogy elhozom neked az apádat? Az én egykori kedves gazdámat?... De most megbocsássatok, - sietnem kell, pártértekezlet lesz éppen a ti dolgotokban. A klubba, kocsis!

S be sem várta, mig azok felocsudnak a viszontlátás öröméből, - intett s elrobogott vele az elegáns gumikerekü.

Az öreg vasutas pedig egy lélegzet alatt elbeszélte a fiának: mi mindent állott ki bajtársaival tegnap este óta?... Odahaza az anyjuk most is beteg; de mégis utnak bocsátotta.

- Különvonatot csaptunk össze, azon jöttünk. Ugy össze voltunk zsufolva, mint nyáron az aratók. De hát ott azért vigan voltunk. Dalolva jöttünk egész éjszaka... Hanem aztán a toloncházban! Ötvened magammal dugtak egy-egy oduba, ahol még az ablakokat sem volt szabad kinyitnunk. Majd megfulladtunk a büzben!

- Ennetek legalább adtak?

- Adtak, - de mit! Rabkosztot tálaltak elibünk, - én csak nem vagyok finnyás, de azt mondom: kutyának való eledel. Én inkább éheztem, pedig tegnap este óta nem ment le a torkomon egy becsületes falat. Szóval, megszenvedtünk a hazáért, édes fiam. De sebaj! Annál jobban megérdemeljük a diadalt. Az pedig nem fog elmaradni! Csak bizalom, Csak kitartás!

A katonaviselt, vén csont megölelte a fiát. Törhetetlen erő és lelkesedés lobogott a szemében.

- Most pedig menjünk a sztrájktanyára, a bajtársainkhoz!

És még jobban tudta szaporázni a lépteit, mint a fia.

Józsa Pál bámulva nézett reá. Mennyivel különb ez a hatvanötéves ember, mint én vagyok! - gondolta magában. - Ennyi fáradtság, szenvedés után még ő biztat kitartásra! Holott az ő lelkére már-már ráborult az árnyék, hogy küzdelmük hiábavaló lesz. Hogy leveri őket az a félelmes ellenfél, az a hajthatatlan akarat, amely ugy lebegett felettük, mint valami vészes felhő, mint a sötét végzet, készen arra, hogy lecsapjon rájuk és őket összezuzza. De nem, az lehetetlenség! Egyetlen ember nem lehet hatalmasabb, mint tizezer meg tizezer lélek elkeseredése! Lehetetlen, hogy egyetlen erős kéz nekimenjen a megállott gépek ezreinek, s meglóditsa valamennyit: Induljatok meg ujra!... Az árnyék kiosont lelkéből és ő is bátor bizakodással, emelt fővel lépett be édesapja oldalán a vidám, izgalmas, a jövő eseményeit lesve-leső sztrájktanyára...

 

VI.

Harmadnapra a vihar kitörése után Józsa Pál behozta feleségét a fővárosba és sógora házánál szállásolta el.

Derék barátunkat ugyanis, a pénzügyőri szemlészt, előléptették és Budapestre helyezték. Amire fölöttébb büszke is volt a felesége; tehát neki ilyen kiváló férfiu az ura, aki ilyen ritka előléptetésben részesül. Mégis egy körülmény miatt az áldott asszonyság rettegett a fővárostól; ugy hallotta, hogy ott még erkölcstelenebb, elvetemedettebb perszónák a cselédek. De a szociális viszonyok segitségére siettek az aggódó hitvesnek: a szörnyü cselédhiány miatt nem tudtak még egy hitvány konyhaszolgálóra sem szert tenni. Noha Gábor ur, mint előzékeny férjhez illik, maga járt el fáradhatatlan buzgalommal az összes cselédszerző intézetekben.

- Azt csak nem engedhetem, hogy te magad mosogass! - mondta feleségének a gyöngéd férj.

Viszont azonban meglehet, hogy az asszony, titokban az ura háta mögött, busásan megpénzelte a kifutókat, hogy ne hozzanak a házukba semmiféle nőszemélyt, - mindössze egy bejárónőt keritett, aki azonban oly vén és csuf volt, mintha pénteken éjfélkor szedte volna föl a Gellérthegyen. S boldogan dolgozott, takaritott, főzött a kis asszonyka s boldogan simult az ő nagy Mahomet emberéhez:

- Látod, amit cselédbérben megtakaritok, inkább veszek neked minden délben az asztalra egy kis borocskát...

Amire nagyon helyeslő és elégedett medvemormogás lőn a felelet, amitől csak ugy repesett a hü feleség szive...

S Margit ajkáról akaratlanul is ellibbent a sóhaj:

- Mennyire irigyellek, Giza!

- Miért irigyelnél oly nagyon?

- Miért? Mert, ha dolgozol is, ha türsz, ha szenvedsz is: arra az emberre dolgozol, azért türsz és szenvedsz, akit szeretsz!

Az asszony csodálkozva nézett föl reá:

- Hát akkor, hogy irigyeljelek téged én, akinek nem is kell türnöd, szenvedned annak az oldala mellett, akit szeretsz...

Margit lelkébe éles tőrként hatoltak e szavak. Otthagyta sógornőjét, nehogy tovább folytassa a beszélgetést s elkezdje előtte magasztalni Pált, mint ahogy szokta... Valóban irigyelte a sógornéját - s kezdte megvetni önmagát. Hiszen oly megvetésre méltó, rossz asszonnyá tette őt az a bünös, emésztő, kiirthatatlan szenvedély, amely minden gondolatát afelé a férfi felé ragadta. Rossz feleséggé; mert hiszen látta, hogy mig ezt az asszonyt a legcsekélyebb apróság is érdekli, ami férje hivatalában történik, addig számára az a világra szóló küzdelem is közömbös, amely férjét vagy fölemeli, vagy összemorzsolja...

De mégis!

Valaki miatt érdekelte ez a küzdelem.

Nevelőapja, az öreg raktárfőnök, aki szintén vejénél szállásolta el magát, áradozva beszélte neki kiszabadulása után:

- Micsoda ember az! Aranyszive van, aranyszive! Mekkora ur lett belőle - s még sem feledkezett meg a szegény öreg Dani bácsiról. Azt hittem: elpusztulok azon a rettenetes helyen, ha még egy éjszakát kell ott eltöltenem. S maga jött értem: hintón hozott ki abból a pokolból... S ha hallottad volna, amikor a gyülésünkön beszélt, - ha hallottad volna! Nem is kételkedem, hogy győzni fogunk, mert ő velünk van. Az ilyen nagy embertől még a kormány is reszket! S ő megesküdött, hogy vérét ontja a vasutasokért, ha kell. Aranyszive van, aranyszive!

....Ha hallotta-e őt beszélni, Margit?

Hallotta - nem csak akkor, régen diadalutja küszöbén. Férje tudtán kivül elment a képviselőházba is és szomjas lélekkel itta be az ifju hős minden szavát; s örömtől reszketve hallotta a tapsot, ami utána felzugott. S szive majd megrepedt a gondolattól: Te, akinek dicsősége a nagyvilágé! Ha te most az én otthonomba: a mi otthonunkba térnél haza! Ha ahhoz az ebédhez ülnél, amit én készitettem számodra. S én elibéd futhatnék s keblemre ölelhetném a babéros fejedet s kinevethetném a világot, amely azt hiszi, hogy az övé vagy - pedig voltaképpen csak az enyém vagy; az én gyönyörüségem vagy, az én bálványom vagy!

Giza riasztotta föl a töprengéseiből:

- Vigyázz egy kicsit a gyerekekre, kérlek! Valami sürgős vásárolni valóm akadt...

Margit önkéntelenül is mosolyogva nézett utána. Jól tudta, hogy a jó asszonynak nincs semmi sürgős bevásárolni valója. A sarki kávéházba siet, ahol az urát megint valami vöröshaju veszedelem kerülgeti.

És mégis irigyelte!

Hisz neki még féltékenykedni se volt joga arra a férfira, akinek a képe végtelen, fájdalmas rajongással töltötte el az egész lelkét...

 

VII.

Az országban pedig, immár harmadik napja sehol nem járt a vasut.

Sok helyen a nyilt pályán állottak meg a vonatok. Az utasok elképedve rohanták meg a vonatszemélyzetet: Mi lesz? Miért nem megyünk tovább? Vonatvezető, kalauzok szépen bocsánatot kértek, - de a kifogott gőzlovat meg nem sarkantyuzták. S az utasok káromkodtak, dühöngtek, de többnyire megértették a vasutasokat, nehéz küzdelmükben jó szivvel voltak hozzájuk. Különösen a harmadik osztály utasai, - azok vágtak neki készséggel az utnak, hogy a legközelebbi állomásra begyalogoljanak. S bizonyos kárörömmel nézték az első osztályu pasasokat, amikor azoknak is rá kellett fanyalodniuk a kutyagolásra. Gyerekeket a kalauzok ölbe kaptak, ugy vitték, babusgatták - s a maguk gyerekére gondoltak, akikért ebbe a nagy harcba fogtak...

Micsoda ijedt táviratok röpködték be az országot, akár a postagalambok, amiket utban kap, megpaskol, összekavar a jégveréses vihar! Emberektől, akik övéiktől elszakadtak s valami nyomoruságos faluban táboroztak. A főváros is tele volt ott rekedt idegenekkel, akik ugy érezték magukat, mint az ostromlottak a körülzárt várban. Akinek sürgős utja volt, tükön ült; mehet-e már holnap? Még aki nem is akart elutazni, az is leláncolt rabnak érezte magát. Szörnyü volt az a gondolat, hogy ha akarnék, ha kellene, ha muszájna; nem kaphatnék a gőzparipára, mert meghalt a vasut... Micsoda gonosz szeszélye is a sorsnak, hogy az embereknek egyszerre ilyen meglepetésre kellett virradniok! Mintha egy éjszaka alatt, démonok gonosz, tréfája visszagörditette volna az idő kerekét, hogy az emberek a tizenkilencedik század helyett ott ébredjenek föl valahol a régi, jó időkben, amikor lassan döcögött az országutakon dédapáink utazó alkalmatossága, az akkori keleti expressz: az ökrösszekér...

De hát nem álom az a lehetetlenség, hogy nem megy a vasut? Hiszen a vasutnak menni kell! Olyan ez, mint a természet valami megszeghetetlen törvénye. Mint ahogy föl kell kelni a napnak, ugy menni kell a vasutnak...

A főváros pályaudvaraihoz egyre hajtattak az uti böröndökkel megrakott bérkocsik. És sokan ugy néztek körül a pályaházak előcsarnokaiban... mintha azt hinnék, hogy álmodnak: csak szemeiket kell megdörzsölniök, hogy fölébredjenek, - s egyszerre feloldódik körülöttük a mesebeli átok; megszólal a csengetyü, fölharsan a kiáltás: Nagykáta-Szolnok-Püspökladány-Nagyvárad, beszállni! A rengeteg boltives csarnokok azonban némák maradtak. A hatalmas, üvegtetős pályaudvar olyan volt, mint valami homályos, magas dóm, amelyben ravatal van fölállitva. A koporsók a vasuti kocsik, amelyek élettelenül hevernek hosszu, hosszu sorban... S a nagy halottnak, a vasutnak, diszőrsége is van: mindenfelé katonaság őrzi a pályaudvarokat. Itt-ott gulába rakott fegyverek. Peckesen sétáló szuronyos őrök. Mintha csak háborus tábor volna a hely, amely máskor a békés munka sürgés-forgásának szintere. A kihalt némaságban néha egy-egy kardcsörtető tisztecske német vezényszava recseg...

S ahogy ez igy tartott napról-napra, egyre fokozódott a türelmetlenség, elviselhetetlenné vált az izgalom, leirhatatlan volt a láz, amely mindeneket elfogott: meddig fog ez még tartani? Mikor enged valamelyik a küzdő felek: a kormány és a vasutasok közül? Vagy mikor gyüri le egyik a másikat? Még mindig farkasszemet néznek! Még egyik sem akar tágitani... Az élet-halálharcban csakugy recsegnek-ropognak a birkózó óriások izmai, hallatszik ádáz, perzselő lihegésük, amint földre akarják gyürni egymást; s messze reszket a föld a gigászi tusa alatt, aminek eldőltét lélegzetfojtva lesi a kerek világ!...

- Jó közönség! Akkoriban bizonyára nehezteltél a küzdő vasutasokra. De nem - már mondottam: szived mélyén akkor is megbocsátottál nekik. Hiszen tisztában volt vele mindenki, hogy évek hosszu során át összegyült elkeseredés kényszeritette őket a legvégsőre. - s hogy azok a szegény emberek a kenyerükért küzdöttek: a maguk és gyermekeik kenyeréért mindent meg lehet a szegény embernek bocsátani, ha gyermekei kenyeréért küzd - mindent!...

Egyszer csak az a hir érkezett a sztrájktanyára, hogy délután utnak inditanak egy pár vonatot.

- Árulás! - kiabáltak dühösen. - Tehát mégis akadtak sztrájktörők! Gazemberek!... - Józsa Pál többedmagával a pályaudvarra sietett. Néhány vasutas lézengett az épületben és a sinek között. A befütött gép mérgesen pöfékelt; savanyu kedvvel kapaszkodott föl reá egy pár mérnök és főhivatalnok. A kocsikat katonaság foglalta el s a vonat nagynehezen, cammogva megindult...

- Gyászmagyarok! - hangzott utána a vasutasok kiáltása mindenfelé a sinek, az őrházak mentén...

A kihalt pályaudvaron, a néma raktárak közt Józsa Pál ott találta a vén Bukót, a mozdonyvezetőt, ott rágta az öreg a pipáját egy raktár falához támaszkodva, s le nem vette a szemét az ő kedves mozdonyáról, mintha valami szivétől szakadt halottját virrasztaná:

- Belebetegszem ebbe a dologba, uram. - csóválgatta fejét az öreg. - Döntsék el már jobbra vagy balra az egészet.

Józsa Pál megvigasztalta az öreget, aki ugy szerette a gépjét, akár Zola vasutasa az ő Lisonját. S mégis le tudta magában győzni a szenvedélyét, az őskori, nomád életnek ama maradékát, amely a civilizáció emberéből sem veszett ki. Csakhogy most sinek közé szorult: nem csatangolhat szabadon szerte, hanem legalább is be kell tartania a menetrendet... Biztatta, hogy már nem sokáig kell türniök. Megadják a kivánságaikat, s akkor aztán vigan süvitenek a gépek a végtelen mezőkön végig.

Ugy ragyogott erre a biztatásra a vén gépember szeme!...

Pedig mikor a sztrájktanyára visszatért, rossz hir fogadta Józsát.

Dénes Dezső jött meg a tanácskozásról, amit a kormány megbizottja, a vasutasok népszerü volt minisztere, meg a sztrájkbizottság folytattak. Elkeseredve törülgette homlokáról a veritéket:

- Engedjetek, pajtás, mert a kormány ugyan nem enged. A miniszterelnök megkötötte magát. Mondtam én, hogy az átkozottul kemény egy legény. Törik, de nem hajlik. Pokoli módot eszelt ki a sztrájk letörésére.

- Micsodát?

- Mozgósitja ellenetek a hadsereget.

- Hogyan?

- Ugy, hogy holnap megjelenik őfelsége hadparancsa, amelyben minden vasutast, aki katona: egyszerre katonai szolgálatra hivnak be. S elhangzik a vezényszó: El az irodákba! Föl a mozdonyokra!

Józsa Pál elsápadt. S megint feltünt előtte az ő hatalmas ellenfelüknek alakja, aki végre is győztes lesz e küzdelemben. Életében egyszer szolgálatközben találkozott e férfiuval; akkor a szemébe nézett s látta a fanatikus energia lobogását. Csodálatos keveréke volt ez az ember az angol hidegvérnek és a magyar tüznek. A bihari szittya, - amint a modern élet sárkányával, a kenyérharc mozgalmával viaskodik...

S másnap reggel a kis Gelencsér fulladozva ért föl a harmadik emeletre, Józsáék szállására:

- Olvassák, kérem, olvassák!

S odanyujtotta nekik a friss lapot, amelynek élén ott feketéllettek a legfelsőbb, kemény parancs betüi. Az ellenmondást nem türő királyi szavak: Parancsolom...

Az öreg vasutas és fia összenéztek. A szőke legényke pedig hol erre, hol arra vetette a szemét.

- Mit jelentsen ez?

- Ez azt jelenti, - sóhajtott föl Józsa Pál, - hogy legázolnak bennünket, csufosan, irgalmatlanul...

A kis gyakornok a kezeit tördelte:

- Istenem! Milyen büszke voltam a tiszti bojtomra. És Ilonka is milyen büszke volt... Most legjobb szeretném, ha soha se lettem volna katona... Már most mitévő legyek? Engedelmeskedjem a parancsnak? Hiszen akkor sztrájktörő vagyok! Ellenszegüljek? Akkor meg haditörvényszék elé állitanak, várfogságra küldenek, főbedurrantanak.

S mikor látta, hogy ezektől az emberektől ugyan hiába vár jó tanácsot: hirtelen homlokára ütött:

- Elmegyek Ilonkához. Azt fogom cselekedni, amit ő tanácsol. Ha azt fogja mondani, hogy válasszam a haditörvényszéket: meghalok a becsület mezején...

Margit elmosolyodott:

- Legyen nyugodt, kis Gelencsér. Ilonka semmi esetre sem fogja a haditörvényszéket választani. Hanem azt fogja tanácsolni önnek, hogy térjen vissza a szolgálatba szépen s tartsák meg mielőbb az esküvőt...

- Magam is azt hiszem! - csillant föl az öröm az elszánt ifju szelid kék szemeiben. Mert már szinte szepegni kezdett: mi lesz vele, ha ama bizonyos Ilonkának valami hősies hangulata támad: Inkább a halál, mint a gyáva meghunyászkodás?...

Az öreg Józsa pedig kezet szoritott a fiával:

- Mi pedig menjünk a sztrájktanyára, tartsuk a lelket a bajtársakban, - hisz nem lehet, hogy már minden elveszett...

A sztrájktanyára! Bezzeg nem a lángoló lelkesedés, a repeső reménység, a dalos jókedv fészke volt már a vasutasokkal megzsufolt kert, mint pár nappal azelőtt! A vigan borozgató, dalolgató csoportok eltüntek; némán, sötéten virrasztott a gond; halkan suttogó aggodalom dugta össze a fejét. Mintha a vigan rügyező fák alja őszi avarral volna meghintve. A legszomorubb avarral: szegény emberek elhervadt, lehullott reményeivel.

Déltájban, mint a csöndesen uszkáló vadkacsa-falkát a puskalövés, verte föl a szorongó tömeget a hir:

- Jönnek a huszárok!

Csattogva-robogva, egész század lovas rugtatott a sztrájktanya bejárata elé. Mindenfelől csak ugy özönlött a rendőrség: csakhamar az egész kertet vasgyürü vette körül. Lélek az ajtón, se be, se ki! A megriasztott sokaságban olyan hullámverés támadt, mint mikor a félelmes sirokkó alulról emelgeti a forrongó tenger szinét:

- Feloszlatják a sztrájktanyát! - rebbent ajkról-ajkra a rémült kiáltás.

- Nem engedünk! - hangzott mindenfelől. - Inkább kaszaboljanak össze mindnyájunkat!

A vezérek csoportról-csoportra jártak: Az ég szerelmére! Csak csöndesen, nyugodtan! Talán csak nem gondolják, hogy ellenszegülnek ilyen tömérdek fegyveres erőnek? Csak nem akarják, hogy vérbe fulladjon a magasztos küzdelem?... Hiszen ha szétkergetnek is bennünket: az igába vissza nem hajthatnak. A sztrájk változatlanul fog tartani tovább...

S lassanként elcsititották a fenyegető zendülést, - de a bizalmat lángra nem gyujthatták többé. Mindenki tudta: ez a vég kezdete már... Az óriási kertben rendőri és katonai karhatalom mellett, megkezdődött a sztrájkolók összeirása. A tartalékos katonáknak átadták a behivójukat: Holnap jelentkezni a szolgálatra, hadnagy ur!

Józsa Pál végtelen elkeseredéssel nézte a vége felé közeledő dráma e megrázó jeleneteit. Ugy érezte magát, mint a levert hadvezér, aki a fegyverletétel szörnyü órájában legjobban szeretné előrántani pisztolyát s szétloccsantani agyvelejét. Oh, hiszen a kert szines lámpáinak fénye, a csöndesen leszálló est homályában, vert sereget világitott meg! Amikor porba hullanak a sáncok, összetörik kardjaikat a tisztek; keserü köny pereg végig a kemény vitézek sebhelyes arcán s szomoruan, lemondóan zeng a trombita, amely lefujja az egész dicsőséget... Hát lehetséges volna ez? Hiszen tegnap még riadót vert minden dob, büszke riadót minden hir! S most hallga! a gyászbaborult kertből, a legtávolabb szögletből, siralmasan hangzik a nóta, a mit az asztalra könyökölve, nekibusultan koccingatva, mint valami halotti toron, dünnyögnek a csüggedt harcosok:

Elmennék én katonának,
Csak kötéllel ne fognának...

- Fiam, kedves fiam! - borult Józsa Pál nyakába az édesapja.

Hányan voltak abban a kertben, akik sirva borultak egymás kebelére a keserüség ez éjszakáján!...

Józsa Pál összeharapta ajkait. Rettenetes vihar dult a lelkében: a tehetetlen düh viharja. Ime, elsöprik tehát őket, mint a förgeteg a hitvány falevelet. Összesereglettek messze, messze földről, az ország minden részéből, ezren, meg ezren; magukkal hozva mindazt a hitet, amit az igaz ügy az ember lelkébe önteni képes; s most elvihetik mindenfelé a csalódást, a keserüséget, a fájdalmat, amit igazságának szörnyü bukásán csak érezhet az ember... Vidám készség nem honol ezentul a szárnyas kerék irodáiban, mühelyeiben, tovazugó gépein, csak a rideg muszáj, a zordon fegyelem. Lelkes hősei voltak eddig kötelességüknek; szomoru mártirjai lesznek ezután. De azért mégis teljesiteni fogják kötelességüket - hiven, pontosan, egészségük, életük kockáztatása árán, mint a szárnyaskerék hadseregéhez illik...

Hajnalodott.

A városliget fái közt, ahol Józsa kóborolt, ébresztő szellő suhant végig. Távolban az óriás város is ébredezett s nőttön-növekvő zajával, mintha hivta volna őket: Jertek, jertek a munkára, hiv, parancsol a kegyetlen, a rabszolgatartó, rabszolgakorbácsoló élet... Keleten fölemelkedett a piros tüzgömb - s a letört hadvezért ugy bántotta ez a vidám ragyogás! A rügyező ágakon fölcsicsergett a tavasz s a forró, zöldcsipkés fák alatt a letiport életharc szomoru árnyai surrantak tova...

 

VIII.

Margit már két napja: szombat reggeltől vasárnap estig nem kapott hirt hozzátartozóiról: férjéről és nevelőapjáról. Pihenőre se térhettek haza. Mindig a csatamezőn voltak, ahonnan egyre lesujtóbb hirekkel bicegett hozzá az öreg Demeter.

S éles szemrehányással nyilalt a lelkébe, hogy elsősorban most sem férjéért aggódik, hanem untalan fölmerül előtte a kérdés, hogy ha leverik a lázadást, mi lesz azokkal, akik a lázadók pártján voltak? Mi történik vele?

Oh, milyen rossz asszony!

Sógorasszonya nem volt honn. Természetesen most is az urát hajszolta - Isten tudja hol? A gyerekek, mind a hat, a szomszéd szobában készültek lefeküdni, ami rendesen oly verekedéssel járt, hogy több izben a házmesterné lépett közbe a házirend megóvása érdekében... Margit éppen a legidősebbikre akarta bizni a lakást, s indulóban volt, hogy övéit fölkeresi. Hol? Mit tudta azt? Valami hirt csak kap róluk. Amikor egyszerre, agyoncsigázva, szinte bebukott az ajtón az öreg Józsa.

Margit bevezette őt a gyerek-háboru fölforgatott csatateréről a belső szobába.

- Tudod-e mi történt? - zuhant le az öreg az asztal mellett egy töröttlábu székre. (Oh, be siralmas látvány is volt: az összetört ember, az összetört butordarabon!) - Az uradat elfogták.

Az asszony elsápadt.

- Miért?

- Mit tudom én? Királysértésért, lázitásért? Az igazságért! Elfogták a tizenhármas bizottság többi tagjával egyetemben. Ott tette rá a kezét a rendőrtiszt mellettem, amikor kikisért a vasuthoz, - mert nekem mennem kell, mennem kell azonnal, hogy holnap reggel megkezdhessem a szolgálatomat. Azt hittem, a villám csap le ott az oldalam mellett.

Margit odakuporodott az öreg ember mellé:

- Édesapám. Ne féljen. Nem lesz semmi baja. Megsegit a jó Isten!

- A jó Isten! - ugrott föl a vén vasutas. - Még a jó Istenbe se tudok hinni azok után, amik történtek. Igy eltiporni a tiszta igazságot!

S egyszerre a fiatal asszonyhoz fordult:

- Nekem mennem kell. Ha reggel el nem foglalom a hivatalomat, elvesztem a kenyeremet. Mehetek koldulni. Mehetek ahhoz a jó Istenhez, a kit te emlegetsz!... Te segithetsz az uradon. Neked kell rajta segiteni.

- Istenem, - de hogyan.

- Eredj el azonnal Dénes Dezsőhöz. Vesse magát közbe. Engem is ő szabaditott ki. Az uradnak is jó barátja...

Az asszony egész testében összerezzent.

- Dénes Dezsőhöz?... De édesapám...

Józsa csodálkozva nézett rá:

- Nem akarsz? Miért nem akarsz? Hát mi van abban, ha a feleség az uráért könyörög? Bezzeg, ha te volnál akármilyen bajban: ő nem haboznék.

Margitot mindig jobban előfogta a reszketés:

- Nem, nem, édesapám. Inkább akárkihez - a miniszterhez elmegyek, csak Dénes Dezsőhöz nem!

Az öregember kijött a sodrából:

- De hát miért éppen ő hozzá nem? Eh, - üres kifogás! Nem akarsz az uradért egy lépést sem tenni. Vettem is észre, láttam, hogy nem szereted az uradat. Igen, - nem szereted! Jó, hát megyek én. Ha el is vesztem a kenyeremet, ha koldusbotra jutok is a gyerekeimmel. De egy pillanatig sem várok, amikor arról van szó, hogy a börtönből kiszabadithassam a fiamat...

Margit fölállott:

- Utazzon csak nyugodtan haza, édesapám. Elmegyek Dénes Dezsőhöz...

Karcsu, sugár, hajlékony alakjára fekete ruha simult. Fején fekete tollas kalap. S ebben a fekete pompában még fehérebbnek tünt föl szép szoborarca, mint rendesen.

 

IX.

Dénes Dezső aznap este igen kedvetlenül tért haza szállására.

Nem a vasutasok zászlajának szomoru leverése gyötörte. A derék emberek veszedelme miatt egy hajaszála se őszült meg a képviselő urnak. (A mivel különben is takarékoskodnia kellett, mert ifju legény létére, nem sok hajaszála volt már megőszülni való.) Ebben a tekintetben nyugodt, büszke öntudat töltötte el: amit megtehetett a jámborok érdekében, azt megtette. S fenékig üritette a népszerüség kelyhét, hire-neve, mint egyik vasutas-apostolé, szerteszáll az országban; ha valahol föllép: a vasutasok lángoló lelkesedéssel fognak köréje csoportosulni: s elvégre ez a legfontosabb. A vasutassztrájk rá nézve tehát - sikerült. Mert, hogy a vasutasok kapnak-e fizetésemelést, vagy sem - az ugyan mellékes...

A dicsőség fiát más, - sajnos, egészen közönséges gondok nyugtalanitották. Gondok, melyek kigyóként tekergőztek a fellegekben járó nagy férfiu lábaira s huzták volna őt - hajdanonta az adósok börtöne, mai napság a vagyonbukás szomoru ingoványa felé. Ma különösen sok baja volt, alig birta ügyeit szép szóval, erőszakoskodással rendezni. S nem volt elég, hogy a bankokban és más uzsorásoknál kellett futkároznia: még a vasutasok dolgában is lótott-futott - államtitkárhoz, miniszterekhez... Ha ezt meggondoljuk: akkor értékelhetjük csak kellőleg a fáradtság, az áldozat nagyságát, amit ifju jelesünk a közügyért hozott. Kivágni a legszebb frázisokat, miközben fejünk fölött a sok óvatolás vészfelhője borong - ez teszi igazán próbára a lelki nagyságot, erről ismerik meg igazán a közélet kiváló fiát!...

No, de nagynehezen bár, de mégis rendbehozott mindent. Hanem az egész nap küzdelmeiből azt a meggyőződést meritette, hogy nem soká fogja már győzni a viaskodást a minden oldalról támadó ellenséggel. Ugy érezte magát, mint egy hadvezér, aki a diadalok sorát aratta eddig, de végre is kikezdi valaki a sérthetetlennek tartott gloiret - s Napoleon sejti, hogy Szent Ilonája közeleg.... Ezért volt kellemetlen hangulatban a képviselő ur, amikor a napi hajszából hazatért, szigoru rendeletet adván ki inasának, hogy senki számára sincs itthon: korán nyugovóra akar térni. Csak még éppen legujabb, készülőfélben levő müve kéziratát akarta átnézni lefekvés előtt, iróasztalához ülve. Lapozgatni kezdett tehát a kéziratban. A kézirat nem a képviselő ur kezeirása volt. De azért nem másolat az ő irása után. Sőt nem is diktálta azt a képviselő ur. Készülő nagy müvét ugyanis más irta számára. Ő csak átnézte, - mint ahogy néhány regényével cselekedte az agg francia mester, a regénygyáros Dumas. A képviselő ur is ilyen gyári uton készitette az ő irodalmi, szónoki érdemeit, az ő nagyságát. Cikkeihez, beszédeihez, melyek komoly tanulmányaikkal is feltüntek, a komoly tanulmányokat mások csinálták számára. Szóval a képviselő ur az albérlet-rendszer embere volt. Mert sokan vannak ám nálunk, akik tehetségüket, tudásukat albérletbe adják szerencsésebb férfiak számára, akik azt jobban forgalomba tudják hozni s jobban értékesitik. Még azt sem lehet mondani, hogy ez hamis pénz forgalombahozása. Hiszen a pénz valódi! Aki forgalomba hozza: az a hamis!...

Dénes Dezső egy percre felpillantott. Inasa állott iróasztala előtt.

- Egy fiatal hölgy akar beszélni a nagyságos urral.

- Nem megmondtam, semmirekellő, hogy senki számára sem vagyok itthon?

- Mondtam neki. De azt mondta: okvetlen, azonnal beszélnie kell a képviselő urral.

Dénes Dezső hangulata olvasás közben kissé földerült. Nagyon tetszett neki az uj munkája. Különben sem volt bevehetetlen vár a szép asszonyok számára. Sőt! E tekintetben is az albérlet-rendszer hive volt. Szeretett a mások szép asszonyainak albérlője lenni. Jobban mondva: a szivek főbérlője. S a férj volt rendesen a szomoru albérlő.

- Bocsásd be azt a szép asszonyt.

Az inas ugyan, mint jól emlékszünk, imént csak fiatalasszonyt jelentett be. De a képviselő ur biztosra vette, hogy szép. Sokkal jobban ismerte személye körüli belső komornyikját, semhogy meg ne lett volna róla győződve, hogy ha a késői látogató csunya: a derék Miska okvetlenül elkergeti.

Pár pillanat mulva Józsa Pálné lépett a szobába.

- Emlékszik reám? Józsa Pálné vagyok. Az öreg Józsa nevelt leánya.

- Oh, hogyne! - ugrott föl az iróasztala mellől a képviselő. - Hogyne emlékezném a kis Margitra...

Voltaképpen pedig nem igen emlékezett az asszonyra. Akkor sem sokat törődött a kis Margittal, amikor pár évet együtt töltött vele a füstös, kormos házban, ahol oly szük, szegényes diákszobája volt. Kinek a müve, hogy a szobácska mindig oly gondosan ki van takaritva; miféle fürge tündérujjak gondoskodnak az ő testi jólétéről s foltozzák ki elszakadt ruháit - kutatta is azt ő?... Később pedig, amikor kerületébe ellátogatott, már nem találkozhatott Margittal: a fiatal asszonyt elvitte az ura állomáshelyére.

Margit leült a buja kényelemmel berendezett dolgozószoba egy mélyöblü angol karosszékébe, a hol a házigazda hellyel kinálta meg. Lopva, érdeklődéssel pillantott körül a szobában. Nem jól láthatta az egészet: csak az iróasztalon álló lámpa égett, amely széles ernyője alól csak lefelé ontotta sugarait. A sötétben maradt falakról néhány női akt hófehér teste világitott...

- Bizonyára gondolhatja, - kezdte az asszony -, hogy komoly okom van rá, amiért ilyen késő este valósággal berontok önhöz. Az uram nagy veszedelembe jutott ebben az áldatlan küzdelemben. A rendőrség fogházába hurcolták, - miért, jóformán magam sem tudom. Az édesapja vert föl a hirrel, akinek azonban azonnal el kellett utazni, hogy hivatalát ujra elfoglalja.

- Ah, igen! - bólintott a képviselő ur, aki voltaképpen nem is figyelt arra, amit látogatója mondott. Sokkal inkább lekötötte a figyelmét, hogy milyen bübájos asszonyt vetett ide a sors - az ő lakására, a kanibálok szigetére. Hiszen az ő lakása a szép asszonyok számára a kanibálok szigete...

Hogy villog ki a fekete ruhájából, a szoba félhomályában, a gömbölyü, üde, gyönyörü nyaka!...

- Az édesapám biztatott, keressem föl a képviselő urat. Azt mondta: nem feledte el a régi ismerőseit. Az ő érdekében is közbelépett, hát a fiát is kimenti a veszedelemből.

Ráemelte nagy, fekete szemeit, s akaratlanul közelebb hajolt hozzá. S eszébe jutott: inkább az a megtört, fiáért aggódó aggastyán lebeg előtte, nem az ura... Oh, milyen rossz asszony, milyen elvetemedett, rossz feleség!

- Hiszen önnek bizonyára csak egy pár szavába kerül. Hiszen az én szegény uram nem bünös. Meg volt győződve az ügyük igazságáról. S egész lelkesedéssel ment bele a küzdelembe. Hiszen ön is oly lelkesedéssel karolta föl ezt a mozgalmat.

Gyönge pir szökött orcáira e szavakra. Igen; az ő hőse a hadsor élén vitte a zászlót. S a zászlónak el kellett buknia. Bizonyára a zászlótartó szive is tele van most fájó keserüséggel, s magányába vonult, senki sincs, aki a kudarcért vigasztalná...

Megkérdezte tőle, lágyan, gyöngéden:

- Ugyebár, önnek is rosszul esik ez a szomoru bukás?

A képviselő vállat vont:

- Nekem? Nekem, nem magamért esik rosszul. De fáj az a gondolat, hogy ezrek meg ezrek, akik a legjobb reménnyel mentek a harcba: minden eredmény nélkül kénytelenek visszavonulni, kiszolgáltatva a győztes fél kényének-kegyének! S ugy lehet, a győztes fél nagyon szigoru lesz. A mozgalom vezetőihez mindenesetre. S a kegyed férje is közöttük van, akikre különösen foga van a kormánynak. Mondhatom, nem kis feladat lesz őt sulyosabb következményektől megóvni. De rám számithat, asszonyom. Exponálni fogom magamat érte. Föltéve, ha...

- Föltéve?

Dénes Dezső egészen közel huzta székét az asszonyhoz s megfogta a kezét.

- Föltéve, ha maga is jó lesz hozzám, szép asszony!

Margit visszakapta ujjait, mintha tüzes vashoz értek volna.

- Hogyan?

Dénes Dezső mélyen a szemébe nézett. Mosolyogva, elbizakodva, vakmerően, arcátlanul. Mint, aki bizonyos benne, hogy ki nem siklik körmei közül, szép engedelmesen dereka köré fonódik a gyönyörü, sima, kis kigyó... S halkan ismételte:

- Ha jó lesz hozzám, szép asszony. Én most kiszabaditom a férjét. S tovább is mindig elősegitem a pályáján. De hálásnak kell lennie hozzám, Margit, kis Margit...

A nő felugrott, mintha mérges vipera mart volna a husába. Köpenye után kapott, de hirtelen nem találta, - anélkül akart hát távozni, futni, menekülni innen.

A férfi utána szökött. Megragadta a karját. Margit visszaforditotta a fejét:

- Bocsásson! Bocsásson el azonnal!

Küzdött vele. Hajlós dereka a férfi karjai közt volt. Vállon ragadta s két kézzel eltaszitva tartotta őt magától. Ugy vágta az arcába:

- Mit akar? Erőszakoskodni akar? Nem elég hogy gaz, de még gyáva is?

Dénes eleresztette. Az asszony lihegve állott előtte. Arcát haragos vörös vérhullám boritotta el. Egész testében kiegyenesedett s végigmérte a férfit.

S egyszerre összerázkódott és fölkacagott. Hosszan, hangosan, szinte eszelősen. És öklével ütötte a homlokát:

- Oh, én ostoba! Én ostoba! Én ostoba!

Megszédült. Lábai megtagadták a szolgálatot.

Le kellett ülnie a karszékbe. A férfi zavarodottan bámult reá:

- Margit! Mi lelte? Miért kacag?

Az asszony ránézett és félelmes vigsággal, hevesen rázta a fejét:

- Miért kacagok? Minek azt magának tudni? Egyszerüen kacagok. Mert jó kedvem van. Egy kis hisztériás roham az egész. Ujság ez maga előtt? A szép asszonyok, akik magához följárnak, s akiknek maga oly gyakorlottan tudja mondani: Legyen hozzám jó, szép asszony - soha sem szoktak hisztériás nevetőgörcsöt kapni? Ugyebár, hogy igen? Hát én is azért kacagok! Mert kacagnom kell, kacagnom kell!

Dénes odalépett hozzá:

- Nem igaz! Maga valamit rejteget. Mondja meg nekem, hogy mit? Mondja, engem kacag ki?

Az asszony kedve egyszerre mélabuba csapott át. Sötéten nézett maga elé:

- Oh, nem. Nem magát. Inkább magamat. Amiért olyan balgatag tudtam lenni. Hinni tudtam az álmaimban. Asszony létemre nem hagytak el a kisleányos illuzióim. Hová lettek az én illuzióim? Mivé lett az én ideálom. Oh, hogy lehettem ilyen balgatag?

Dénes letérdelt eléje s ismét meg akarta ragadni a kezét. A nő felsikoltott:

- Ne érjen hozzám! Irtózom az érintésétől. Annyira gyülölöm, annyira megvetem önt most, mint amennyire -

S magánkivül, indulatával nem birva, félaléltan tette hozzá:

- Mint amennyire egykor szerettem...

S mint mikor elhengeritenek egy követ s alóla kibuggyan a forrás árja: erre a szavakra megeredtek könyei, forrón, fájdalmasan. Dénes csak hallgatta a zokogását s egy szónak nem tudott ura lenni meglepetésében. Margit egyszerre fölszáritotta könyeit s égő, vörös szemével a férfi felé fordult:

- Most már hát tudja, miért kacagtam és tudja, miért sirok. Önmagamat kacagtam ki balga naivságomért, amivel holmi földöntuli lovagról ábrándoztam; s az ideálképemet sirattam meg, amit évek sora óta szivemben hordoztam. Mert szerettem magát, Dénes; szerettem már kis leány koromban, amikor együtt nyomorogtunk abban a rozoga, homályos házban, s én ügyeltem, hogy a maga tányérjára kerüljön a legjobb falat. S mikor onnan kiröppent, lelkemmel kisértem repülését s ugy fájt, hogy nem kisérhetem féltő, anyáskodó gonddal. S tudja-e, hogy félve léptem át most a maga küszöbét, félve önmagamtól, hogy elragad az évek hosszu sorának elfojtott láza s odaborulok a maga mellére. De aztán megkövettem magamat e gondolatért. Ha te meg is tennéd, feddtem meg magamat, nem tenné meg ő. Mikor elmegy hozzá egy szerencsétlen asszony, aki az ura kiszabaditásáért könyörög, nem fog uzsorakamatot kérni a pártfogásáért. Meg fog téged becsülni - nem fog benned látni egy olyan hitvány perszónát, akik elmennek a befolyásos nagy urak lakására és a testüket kinálják oda az előléptetésért... Dehogy nem igy cselekedett, dehogynem! Megalázott engem, s megalázta előttem önmagát. A lovaghoz jöttem, az ideálhoz jöttem s találtam itt egy közönséges kalandort, aki olyan, mint a többi. Aki nem akar elszalasztani egy alkalmat sem. Egyetlen hatalmába került testet sem. Mert csak testet akar, csak testet! S ez éppen az, amit a nő, a tisztességes nő megérteni soha sem tud, hogyan tudjátok ti férfiak a szerelemben csak a testet akarni - a lélek nélkül? Holott mi, ha szeretünk, az egész lelkünkkel szeretünk, - s ugy tudjuk gyülölni, megvetni azt, aki nem akarja, csak a testet...

Szikrázott a szeme, mint a tüzkő, - minden köny fölszáradt már abban haragvó lelke kiáradó tüzétől. A félhomályban ugy ült ott, hajlékony termetével a férfi felé dőlve, mint egy fekete párduc, amelynek foszforos, félelmes csillogással égnek a topázos szemei. S azzal fölállott s ismét az ajtó felé indult:

- És most, Isten önnel, Dénes. Kérem, ne tegyen az uramért egy lépést sem. Ezt különben fölösleges is mondanom. A szép asszony nem szolgálta meg - önnél pedig mindennek ára van, ugyebár?

Dénes halálsápadt lett. Érezte, hogy ha hirtelen nem jut eszébe valami, a legnagyobb szégyenben hagyja itt ez az asszony, - aki még hozzá átkozottul kivánatos is, tehát mindent el kell követnie, hogy kedvező fordulatot adjon e rosszul indult jelenetnek. Felszökött, - de nem az asszony után, az ajtóhoz, hanem az iróasztalához. S a fiókjába nyult:

- Margit! Esküszöm magának, hogy ha most távozik, anélkül, hogy meghallgatna: főbedurrantom magamat, mihelyt becsukta maga után az ajtót!

Margit félig megfordult, s keserüen elnevette magát:

- Oh, attól nem félek. Ellenkezőleg: vigasztalást keres valami más, engedékenyebb szép asszonynál, ezért a kudarcért...

Dénes meghajtotta a fejét.

- Köszönöm. Elismerem, hogy rászolgáltam erre a föltevésére a magamviseletével. Tehát a legléhább embernek tart a világon. S lehet, hogy én is azt tartom: ennek az asszonynak igaza van. S éppen azért, - hadd legyen hát ennek a léha, hitvány, üres életnek vége...

A nő egy lépést tett Dénes felé.

- Hallgasson rám, asszonyom. Mikor kegyed imént a szobámba lépett: éppen nagy számadással voltam elfoglalva. Az eddigi életem zárszámadását vizsgáltam át. S ugy találtam, hogy az élet én tőlem már eddig is sokat követelt, - s még mindig sokkal tartozik. Tartozik a legdrágább kinccsel, amit az élet adhat; amiért semmi mással nem kárpótolhat, ha azzal adós marad. Nagy ember vagyok? Hát ki örül voltaképpen az én sikereimnek? Az irigyeim, az ellenségeim? S ha kudarc, ha csalódás ér, ha sebekkel boritva vonulok félre, ki az, aki megvigasztal, meggyógyit, ujjáteremt az uj küzdelemre? A barátaim? Vagy azok a szép asszonyok, akiket maga imént is fölemlegetett? Akikkel, megvallom, eléggel találkoztam ez életben; s akik az okai annak, hogy az asszonyokról a fölfogásom oly könnyelmü, oly frivol. Mikor annyi asszony akad az utamba, aki vásárt csapott önmagából - tehetek én arról, hogy lassan-lassan én is árucikket láttam csak a nőben? Én vagyok ebben bünös, én? Nem a nők, akik megtanitottak arra, hogy ne lássak bennük - ideált?

Margit tiltakozva emelte föl a kezét. Közbe akart vágni. Dénes megállott előtte:

- Bocsánatot kérek magától, Margit! Most tudtam meg, csak most, ebben a gyönyörü és szomoru órában, hogy van a nők közt is ideál. Kegyed számára ez az óra veszteséget - számomra nyereséget jelent. Kegyed azt mondja, elvesztette ideálját. Én megtaláltam...

Az asszony ismét félbe akarta szakitani. De Dénes ajkáról áradt a szó, mint a tüz, mint a láng:

- Higyje azt, hogy hazudok. Gondolja, hogy rá akarom szedni... Nem bánom: gondoljon rólam, a léha, csapodár fickóról, amit akar. Nekem elég a boldogitó tudat, hogy mégis megtaláltam az ideálomat!... Oh, Margit, ha hamarább megtaláltam volna! Ha sejtelmem lett volna róla, hogy messze, messze, a hegyeken tul, egy kis táviróhivatalban, rólam álmodozik egy édes, bübájos kis leány, aki maga a tisztaság, maga a szebb, a jobb, a nemesebb élet! A maga ujjacskáinak engedelmeskedett a villamszikra, - miért nem tudta az én szivemnek is tudtára adni a szive, a villám, a delej hatalmával, hogy értem dobog, hogy reám vár? Gyarló emberi találmány - amikor csak szavakat táviratozhatunk - sziv a szivnek nem küldhet titkos, csodás, bübájos üzenetet! De én nem tudtam rólad - s te se tudtad, hogy itt van egy veszendő lélek, akinek őrző angyala lehettél volna! S most is, amikor találkozunk, most is eltaszitasz magadtól, eltaszitasz azoknak a karjaiba, akik eddig is megrontották az életemet: hadd tegyenek tönkre, hadd rántsanak magukhoz a sárba egészen! Te magadhoz nem emelsz, te meg nem tisztitasz, te meg nem váltasz engem!

Margit elámulva nézett reá.

Nem akart hinni a füleinek. Feje zugott, kábult. S egyszerre egész testén villamos rázkódás futott végig, mintha eszméletre ébredne. S lelke mélyéből szakadt föl a kiáltás:

- Dénes!

Most már biztos szökéssel termett mellette a férfi, mint a vad, aki tudja, hogy áldozata nem menekül tőle. Mindkét kezével megragadta, magához vonta az asszonyt s izzón lehelte az arcába:

- Gyülölsz? Megvetsz? Elmész, hogy elsirasd az ideálodat? Megsirathatsz, de el nem temethetsz, - mert örökké élni fogok a szivedben. Mert te azok közé az asszonyok közé tartozol, akik ha valakit megszeretnek: szeretik azt minden poklon keresztül. Akiknek lelkében egyetlen szenvedély gyullad föl s azt ki nem irthatja onnan még a szerelmük tárgya maga sem. Szeretik azt dicsőségében, szeretik azt rongyaiban; sőt szeretnék még gyalázatában is. Szeretik, ha hős; szeretik, ha koldus; szeretik, ha beteg; szeretik, ha bünös. Ugy-e, te is igy szeretsz engem?

Margit nem szólt. Feje a férfi mellére hanyatlott. S ismét megeredtek könyei. De ezek a cseppek már nem voltak égetőek, fájdalmasak, gyöngyszemei voltak a boldogság tengerének. A férfi magához ölelte a reszkető, lázas, elbódult fejecskét:

- S ime, én azt mondom neked: ha hős vagyok, hadd legyek a te hősöd; dicsőség, ha ér, hadd legyen az a te dicsőséged. Ha sebet kaptam az élet harcában: gyógyits meg engem; ha sár tapadt rám a mocsárban: tisztits meg engem... Mire kérjelek még? Csak egyre kérlek; egyre, amiben minden benne van: szeress te engem...

S az asszony most ujra fölkacagott. De nem oly kinosan, mint az imént. Kacagott, mint tavaszi éjszakához a gerlebugásos, a szerelmes liget. Csengő, ezüstös, kitörő vigsággal, mint a földből szinesen csillogva előszikrázó kristályos forrás:

- Szeretlek!

A férfi lehajolt hozzá s apró csókokkal illette a nyakát, a haját, ahol csak érte.

- Most kezdődik számunkra az uj élet! A boldogság...

Margit e szavakra föleszmélt. S elszomorodva ingatta a fejét:

- Nem, nem. Most kezdődik számunkra az igazi, még fájóbb lemondás...

- Miért? - riadt föl Dénes. - Miért mondjak le rólad, amikor végre megtaláltalak, amikor végre megtaláltuk egymást. Hosszu évek keserves sóvárgásainak ez legyen a jutalma: az örök lemondás? Micsoda, kicsoda tilthatna el tőled? A törvény? A sziv csak az Isten törvényeinek engedelmeskedjék - s az én szivemet, a te szivedet egymásnak teremtette az Isten...

Az asszony reszketve, tehetetlenül vonaglott a férfi karjai közt. S ismét füstfelhő ereszkedett a szemére, - de nem sötét, fojtó, gyötrelmes, hanem aranyfényes, rózsaillatos, csillagos tündérfátyol. Tehát az ő számára is elérkezett a meseországi vonat, - hosszu, nehéz várakozás után az élet gyötrelmes állomásain. S leszáll róla a megálmodott, a sóvárgott, a várvavárt alak, hogy elvigye őt magával a káprázatos utra, az örök boldogság délszigetére. Vajon ez-e utolsó állomása életünknek, - vajon ott maradhatnak-e örökké, a kimondhatatlan gyönyörüségek paradicsomkertjében? Tagjai elomlottak, mint langyos rózsaolajos fürdőben; mintha valami őserdő forró, bóditó homálya borult volna rá; s az illatterhes homályban tarka, pávaszemes pillangókat látott repesni, álmos, mámoros, bágyadt szárnyalással. S a méztől ittasult pillangók leszállottak a szemére, a szájára - s csak alig hallhatóan tudta suttogni:

- A szived, a szivem... egymásé lesz örökre... Én odaadom magamat neked... De ne tégy a magadévá most. Ne most. Most, ha elvinnél, az oly csunya volna, oly csunya! Majd eljövök hozzád máskor. Mindig. Önként. Magam jószántából... Gyönyörüséget adni, gyönyörüséget venni... Oly boldogan járulok hozzád, mint ahogy oltárra hozzák a virágot. Én aranyvirágom, én álomvilágom.

A mézes pillangó rászállott a kihasadt, nyitott, nedves, piros szájára. S az asszony viszonozta a csókot, - az évek óta eltemetett vágyak föltámadásának kitörő mohóságával; a galyat szakitott áradat tobzódó erejével. Lángolóan, vérszivóan, végeszakadhatatlanul. Ahogy csak egy szerelmes asszony csókolni tud.

 

X.

A képviselő ur ilyenformán még sem kiáltott föl a római császárról: Amici, diem perdidi! Ellenkezőleg: igen meg volt a napjával elégedve.

Mindjárt másnap hüségesen közben is járt a miniszternél barátja érdekében: engedjék futni a szegény ördögöt. Helyezzék vissza az állomására...

- Azt nem tehetem, - intett fejével tagadóan a kegyelmes ur. - Nagyon is sok van a rovásán: nem viheti el szárazon. Hanem elhelyezem őt valahová messze, valami kis állomásra. Az Isten háta mögé...

Dénes Dezsőnek akkor pompás ötlet villant az eszébe:

- Tudod mit, kegyelmes uram? Helyezd el őt az én kerületem székhelyére. Az elég messze van, ugyebár?

A miniszter nevetett. Biz az elég messze van. A székely havasok közt. Tudnunk kell ugyanis, hogy Dénes ur most már más kerület képét viselte. Ahol először megválasztották, ott most jobbnak látták mást tisztelni meg a bizalmukkal.

Igy került a letiport háboru szomoru hőse az utolsó állomásra az ország határán.

- Nagyszerü ötlet volt tőlem, szoritott magával kezet gondolatban a képviselő ur. Tisztelt választóim ezentul jobban meg lesznek velem elégedve, amiért hogy sokkal sürübben meglátogatom majd a kerületemet.

 

XI.

S a gyorsvonat ragadta őket, a vasutast és feleségét, a határszéli kis állomás felé. A végtelen, ragyogó rónaságok után egyszerre összetorlódtak a vasut mentén a kopár, meredek, félelmes sziklafalak: a vonat szinte félve sietett közöttük tova, mintha attól félne, hogy összezárulnak a sziklák és ott nyomják irgalmatlanul. Aranyos meleg napsütés után egyszerre borzongató, zordon hüvösség vette őket körül. Sőt néha egyszerre éjbe borult körülöttük a világ: mintha valami óriás sárkány torka nyelte volna be őket, amely a mesék világából fennmaradva, leselkedik itt valamelyik csodás cseppkőbarlangban. A vonat vakon zugott tova az alagutban, amely nem akart véget érni. Talán nem is alagut ez, hanem sirbolt? Hallja csak, hogy hullnak rájuk döbörögve a göröngyök! Az ember már-már belenyugszik, hogy tehát mindennek vége. S egyszerre ujra rámosolyog a sugaras élet.

Kár!...

A vasutas tenyerébe hajtotta fejét és beszélt:

- Levertek, Margit. Levertek a nagy harcban, amit kezdettünk. Még a békeföltételeket sem diktálhattuk: kényre-kegyre meg kellett adnunk magunkat. Sőt örvendenünk kell, hogy megengedik nekünk, hogy folytassuk a régi nyomoruságot...

Az asszony nem felelt. A tájékot nézte. Éppen egy vizesés mellett robogtak el. A habok ugy zuhantak a mélybe, mint a porrátört csillagok.

- És tudod, mi fáj nekem legjobban a bukásban, Margit? Az, ha rád gondolok. Aminthogy miattad örültem volna legjobban a győzelemnek. Nagy dolgokat szerettem volna véghez vinni, te érted, Margit. Szerettem volna, ha büszke lehetsz reám, a te hősödre. A te hősödet most letiporták. Babért nekem nem ád tehát az élet. Meg kell elégednem vele, ha száraz kenyeret ád. De a száraz kenyérhez egy kis boldogságot adsz-e te nekem, Margit?

Megfogta a felesége kezét s ugy nézett föl reá. Csodálatosképpen éppen akkor robogtak be egy alagutba. Nem láthatta a választ az asszony arcán.

A sötétben folytatta:

- Bámulatos, hogy mig a küzdelem tartott, megkimélt az én régi kisértőm, a betegségem. Gondolta; elég nekem a külső ellenségekkel viaskodni: minek még egy belső ellenség orvtámadása is? De most, a kudarc után, vérszemet kapva zudul reám. Tudom, érzem. S kimondhatatlan félelem vesz rajtam erőt... S aggodalmaimtól megint csak te menthetsz meg, Margit.

Az alagut véget ért. Az asszony férjére nézett, aki meggörnyedve hajolt hozzá:

- Mikor elindultunk, - beszélt Pál tovább, - hallottam, hogy egyik kollegámat, a szegény Csernust bevitték abba a szomoru házba, - az élőhalottak szomoru házába, amelytől én is annyira félek, hogy végre is odajutok. Mi juttatta oda a boldogtalant? A munka és a gond. De nemcsak a munka és a gond. Te is tudod, milyen szerencsétlen volt a szegény fiunak a házasélete. Mikor kifáradva hazatért: odahaza nem enyhülést, hanem kész poklot talált. A poklok poklát: egy rossz csalfa, ledér asszonyt... Ez juttatta őt abba a szomoru házba...

Most nem következett alagut. Nem rejtette el az ember arcát jótékony sötétség. Margit összeharapta ajkait s kényszeritette vonásait, hogy mozdulatlanok maradjanak.

- S akkor eszembe jutottál te, - tört ki hevesen a férfi, - s megvigasztalódtam. Hiszen, ha csak rád gondolok: az már enyhülés számomra. Hiszen az én otthonom a csöndes, megvigasztaló boldogság. Hiszen te vagy a jóság, a tisztaság. Ugyebár, te jó, te igaz, te hü feleségem vagy nekem?...

Az asszony egyszerre felszökött helyéről. Szeme rámeredt, rákövült az előtte görnyedő alakra, aki rajongó, imádkozó tekintettel nézett föl reá. Legjobban szeretett volna kifutni, leugrani a robogó vonatról... S azután visszaroskadt az ülésre s izzó két halántékához szoritotta a két kezét:

- Pál, az Isten szerelmére! Ne kinozz, mert megőrülök!

Férje megütődve bámult rá. Meg akarta ölelni.

- Nem, - ne bánts?

- De Margit? Mi lelt?

A nő sarokba huzódott. Lefüggönyözte az ablakot. S kendőjébe is beburkolódzott:

- Semmi, semmi. Halálosan ki vagyok fáradva. Aludni akarok egy kicsit.

Pál nem értette. S az a bizonyos megmagyarázhatatlan félelem, a félelem a jövő rémeitől, ujra összeszoritotta szivét. Aztán őt is elnyomta a kimerültség a leszakadó éjben. S álmában ugy rémlett, hogy a sötétben egy velük szemben robogó vonat dübörgését hallja. A dübörgés mind hangosabb lesz. A vonat mindig közelebb jön. Már összecsapnak - már itt van a borzalmas, véres katasztrófa. Az élet utasainak irtózatos utolsó állomása...

A hideg veriték ellepte a testét, ahogy fölébredt. Mit akar vele ez a vizió, amely egyre kisérti? Beteg lelkének üres agyréme csak? Vagy rettenetes jóslat, fenyegető, előrevetett képe a jövendőnek, amely reá várakozik?