Az utolsó állomás/II. rész

← I. rész

Az utolsó állomás szerző: Sas Ede II. rész

III. rész  →

MÁSODIK RÉSZ.

I.

- Te Strausz, - mondotta Strauszné asszony férjének, Strausz Salamonnak, - tudod, hogy a Malvinka szerelmes?

A derék asszonyság az ablakban ült és regényt olvasott. Az utóbbi időben már ideje nagy részét az ablakba tolt karosszékben töltötte, mivel fölöttébb nehezére esett a járás. Amily mértékben ugyanis a termete terebélyesedett: olyan mértékben gyöngültek a lábai. Nyár közepén, nem kis erőfeszitéssel ugyan, feltolták a vasuti kocsiba és vitték Marienbadba. Különben pedig a karosszékbe hordta neki hüséges élettársa mindazt a jót, amivel Strauss Salamon ur, a példás férj és apa, egész családját elhalmozni szokta.

- Hallod, - ismételte a karosszék lakója, - az a gyerek nem tetszik nekem. Az a gyerek fülig szerelmes.

A kis gömbölyü, guruló - mindig oly fürgén guruló - emberke kiváncsian neszelt föl felesége e szavaira. Malvin szerelmes? Máris szerelmes. Kissé ugyanis koránlotta a dolgot, - mert hiszen Malvinkát csak a jövő héten fogja meglátogatni az a derék ifju, aki virágzó üzletét a fővárosban most akarja megnagyobbitani. Salamon bácsi leánykájára ezt a derék ifjut ama hivatott férfiu tette figyelmessé, akinek kezei oly hosszuak s aki az egymásnak rendelt sziveket, messze távolban is megtalálja. A fiatal ur tehát a jövő héten jő látogatóba. S Malvinka oly jó nevelésü kis leány, hogy már előre szerelmes belé?

Salamon bácsi föltette a szemüvegét, hogy jobban hallja, amit az asszony mond.

- Szerelmes? Honnan tudod, hogy szerelmes? És kibe szerelmes?

A szive fenekén remegve lapitott a gondolat, hogy talán csak nem valami gójba, valami kereszténybe?

- Hogy honnan tudom? Én ne tudnám: az édes mamája? És kibe szerelmes? A Benedek Mózesbe.

- A Benedek Mózesbe?

Salamon bácsi levette és elkezdte törülgetni a szemüvegét.

- A Benedek Mózes nagyon tisztességes családból való fiu. Jól ismerem az édesapját is. De a fiatal embernek nagyon szerény, kis állása van. Könyvelő a Traub és Társánál, a szénkereskedésben. Abból ugyan nem tart el egy családot.

Azért mégis sulyos kő esett le a szivéről. Tehát mégse valami gój!

- Szóval, édes mama, verd ki a Malvinka fejéből azt az egész bolondságot - és pont.

- Azt hiszed, nem megpróbáltam már? De az a gyerek egészen meg van bolondulva, mint ebben a románban a hősnő...

Strausz bácsi eltökélt mozdulattal tette föl a szemüvegét: ő is beszélni fog a szeleverdi leány fejével. Mit akar azzal az inci-finci legénnyel, mikor olyan nagyszerü szerencsét csinálhat? De hiába volt minden szelid, bölcs rábeszélés és minden fenyegető szigor. Amiből különben nem nagy bőséggel rendelkezett Strausz bácsi. Mikor az ő aranyos Malvinkája apai keblére hajtotta fényes feketehaju fejecskéjét és sürü könyhullatások közepette vallotta be, hogy Mózes nélkül nem tud élni - az édesapa szive egyszerre elfacsarodott s dühösen jelentette ki:

- Hát miért nem mondtad azt mindjárt, te drága gyermek? Ha nem tudsz a Benedek Mózes nélkül élni, hát feleségül fogsz menni a Benedek Mózeshez és pont. Ha nincs neki jó állása, hát lesz neki jó állása. Olyan igaz, mint ahogy Strausz Salamon a nevem - és pont!

Ez a szavajárása volt az öregnek. Mikor nagyon sok és pontot tett a mondatai végére, akkor tudták, hogy nagyon komolyan beszél. Mostani komoly kijelentései pedig fölöttébb imponáltak a családban. Mert amilyen gyönge volt az öreg ur befelé, éppen olyan erős volt kifelé, ha valamit, főleg övéi érdekében, keresztül kellett vinnie.

Ebéd után, amikor a rendes asztalánál megjelent a kávéházban, kezébe nyomták az ujságot, amelynek egy hire nagy hullámot vert föl az egész kávéházi közvéleményben:

- Olvassa csak, Salamon bácsi!

Az ujságcikk arról szólt, hogy őfelsége Tetétleni Tivadar földbirtokos urat a Ferenc József-rend lovagkeresztjével tüntette ki.

- Képzelem, hogy madarat lehetne fogatni az öreggel, - mondták a kávéházban.

- Annál jobban eszi a méreg a testvérét, Bertalan urat. Az már régen törtet valami kitüntetés után. Aztán tessék, - most a testvére kapja meg.

Salamon bácsi nagyban törülgette a pápaszemét, ami nála mély gondolkodás jele volt. Ugy érezte, hogy ismét megjelent a láthatáron az ő csendestársa, a Véletlen, amely mindig elősegitette őt üzleteiben. S azután általános meglepetésre, nem is ült le a rendes délutáni kalabriász társaságához, hanem fölkerekedett és ment - az ember azt hinné, Tetétleni Tivadar urhoz. Hiszen ha a kitüntetett férfiunak most olyan jó kedve van, hát legkönyebb valami okos dologra rávenni. Ezt sugta a közönséges logika. Igen ám, de Strausz Salamon ur nem azok közé az emberek közé tartozott, akik a balkezükkel vakarják meg a balfülüket. Ellenkezőleg: azok közé, akik ha Máramarosszigetre akarnak menni, hát a bécsi vonatra ülnek. De annál biztosabban eljutnak Máramarosszigetre.

Ő tehát Tetétleni Bertalan urat kereste föl, a kit csakugyan átkozottul gonosz kedvben talált. Még abból az időből ismerte az öreg a földesurat, amikor Taussig volt a neve és igen messze állott a földesuraságtól.

Tetétleni a földesurak tipikus fajtájához tartozott, aki boldog, ha egy igazi régi földesurral megihatja a testvérpoharat, - még ha egy pár váltókezesség révén is. S az egyik szeme sirt, de a másik azért mégis nevetett, amikor huszárönkéntes fia adósságait kellett kifizetni - hiszen egy valóságos herceg társaságában csinálta az adósságot a fiu!...

Tetétleni Bertalan ur cifra piactéri háza tornácán állott s gazdasági irnokát szidta, mint a bokrot. Tudniillik, éppen akkor jött ki a felesége budoárjából, aki viszont őt szidta össze, még sokkal jobban, mint a bokrot. Őnagysága siró és nevető görcsöket kapott, amikor ama kitüntetés hirét elolvasta s nem volt az a kilátásba helyezett buton, vagy osztendei nyaralás, amivel le lehetett volna csillapitani.

- Hallgass! - sikoltozott. - Csak a te gyámoltalanságodnak köszönhetjük ezt a rettenetes szégyent.

Strausz bácsi nem kerülgette a kényes kérdést; nekivágott merészen:

- Olvasta az ujságot, nagyságos uram? Mit szól hozzá?

- Mit szóljak? Mulattat a dolog. Nevetségesnek tartom ezeknek az embereknek a kapaszkodását. Nevetségesnek. Higyje el, kedves Strausz, a Zsiga - tudja, a főispán, a valóságos belső titkos tanácsos, - már sokszor fölajánlott nekem valami kitüntetést. De én mindig elháritottam magamtól: Ugyan kérlek, kegyelmes uram...

- Azt nagyon rosszul tette, Tetétleni ur. Mert ön családapa. A gyermekeinek nagy hasznára válna, teszem, a magyar nemesség... De persze, ha nem tesz semmit, akkor a sült galamb nem repül a szájába.

A hosszuszáru lovagló-csizmás férfiu megállott a labda-termetü emberke előtt:

- Hát mit csináljak?

- Nézze Tetétleni ur. Beszéljünk okosan. Szerezzen magának érdemeket a kitüntetésre. Itt van a legjobb alkalom. Éppen most van alakulóban egy nagyszabásu iparvállalat. Egy szénbánya részvénytársaság. Nagyságod lesz ennek az elnöke.

- No és?

- A kormány megszerzi nagyságodnak a magyar nemességet, a közgazdasági téren szerzett bokros érdemei elismeréséül. Kivált, ha Dénes Dezső képviselő urat is bevonjuk az érdekeltségbe. Ő lesz a vállalat ügyésze. Kitünő ember. Nagy befolyása van a kormánynál.

- Neki? Hiszen ellenzéki.

- Nonono. Ne tetesse magát nagyságod olyan naivnak. Nagyságod éppen olyan jól tudja, mint én, hogy a kormányok mindig jobban szerették lekötelezni az ellenzéki embereket, mint a kormánypártiakat. A hü kormánypárti embernek kötelessége ingyen szeretni a hazát.

Strausz ur igen mulatságosnak tartotta ezt a tréfát. Tetétleni ur is.

- Ördöge van magának, Salamon. És maga? Micsoda érdekeltsége van magának a dologban?

Strausz bácsi a szivére tette a kezét:

- Nekem? Nekem semmi. Én önzetlenül csinálom az egészet. Pusztán a nagyságod és becses családja iránti tiszteletből...

S valóban: egy hét mulva megjelent az aláirási felhivás a szénbánya részvénytársaság megalapitására. Tetétleni Bertalan neve pompázott az alapitók élén. Dénes Dezsőt, a kerület képviselőjét, megnyerte Strausz bácsi azzal, hogy először sokat fog a vállalat révén keresni; másodszor örök időkre biztositja magának a kerületet. Hány embernek fog kenyeret adni a szénbánya részvénytársaság? Az mind biztos szavazó! Ezen az iven aláirta a felhivást a főispán is, mert hiszen a népnek keresetet adni: nemzetiségi vidéken a legjobb politika... A főispán kedvéért aztán többen részt vettek a vállalkozásban, akik a fiukat, vejüket a legközelebbi üresedéskor szolgabirónak, jegyzőnek akarták megválasztatni. Mindenkinek megtalálta Strausz bácsi azt a bizonyos hajszálát, aminél fogva odavezette, ahová akarta. Nem volt valakinek pénze? Szerzett neki Strausz bácsi mérsékelt kamatra, amennyi éppen kellett. Száz szónak is egy a vége: a szénbánya részvénytársaság ünnepiesen megalakult. Az alakuló gyülést követő lakomán Dénes Dezső remek pohárköszöntőt mondott az elnökre, Tetétleni Bertalan urra, közgazdasági életünk eme ragyogó vezércsillagára... Csengtek a poharak, harsogott az éljen.

Lakoma közben aztán az elnök odafordult a vállalat megteremtőjéhez:

- Aztán mondja csak, Strausz bácsi, boldogulni fog ez a vállalat? Nem vesz el mindnyájunknak a pénzünk az utolsó fityingig?

- Biztositam róla nagyságodat, hogy nem. S hogy egészen nyugodt legyen: én is hozok áldozatot a vállalat érdekében. Rábeszéltem a leendő vőmet, a Benedek Mózest, hogy vállalja el a vezérigazgatóságot. Nem azért mondom, mert az én leendő vőm, - de kitünő szakember. Most kapott meghivást egy elsőrangu londoni szénbánya-társasághoz. De én jobb szeretem, ha az én drága Malvinkám nem szakad el tőlem olyan messzire...

Persze, hogy a részvénytársaság igazgatósága elfogadta Strausz bácsi e pompás ajánlatát! Persze, hogy Benedek Mózes lett a szénbánya-részvénytársaság igazgatója. Persze, hogy pár hét mulva megtartották a Malvinka esküvőjét, nagy disszel és vigassággal...

Szóval: mindene megvolt már az uj szénbánya részvénytársaságnak. Elnöke, ügyésze, vezérigazgatója. Csak éppen a szén hiányzott hozzá. No, de ki törődik ilyen csekélységgel egy iparvállalat alapitásakor Magyarországon?

 

II.

Körülbelül egy év mulva a szénbánya-részvénytársaság megalakulása után, Strausz bácsi mi jót sem sejtető ábrázattal állitott be Dénes Dezsőhöz, aki éppen akkor érkezett a kerületébe és éppen az uti port mosta le magáról a szállóban.

- Nagyságos uram, egy kis baj van.

- Micsoda, Salamon bácsi?

Sejtette ugyan, hogy micsoda? Az utóbbi időben zaklatták, szorongatták. Álma is olyan volt, mint a vadász-szezonban a nyulé: minduntalan megzördült körülötte a haraszt, minduntalan ráemelte a fegyverét valami gonosz lesipuskás.

Minthogy pedig tele volt titkos aggodalommal, tehát nevetve fordult Strausz bácsihoz:

- Mi baj, kedves öregem?

- Hát bizony egy kis hibát csináltunk az alapitáskor. Bele kellett volna vonnunk a vállalatba Bartos urat is.

- Bartost? Aki ellenjelöltem volt a választáson? S annyi kellemetlenséget szerzett nekem?

- Hiszen éppen ezért: a nagyságos urra való tekintettel mellőztük. Pedig ő akart volna a részvénytársaság ügyésze lenni. Most, hogy ebből kicsöppent: bosszut esküdött ellenünk.

- Hm. Aztán mit tehet ellenünk az az ember?

- Sok mindent. Soha ne kicsinyeljük az ellenfelünket. Egy gyerek olyan kavicsot dobhat az ember utjába, hogy elcsuszik rajta, kitöri a nyakát és pont. Bartos föl akar bennünket jelenteni, hogy nincs rendben az egész alapitás.

- Hát nincs rendben?

- Hiszen tudja nagyságos uram, hogy rosszakarattal mindent félre lehet magyarázni!

Dénes Dezső azt is jól tudta, hogy a dolog nincs rendben. De hát az régen volt, mikor az augorok négyszemközt összemosolyogtak. Mai napság már a részvénytársaságot alapitó augurok egymással szemben sem őszinték...

- Az igazán bosszant, hogy még mindig nem találunk szenet, - fakadt ki a képviselő. Egy év óta turjuk a földet. Beleöltük az alaptőkénket. S annyi szenünk sincs, amennyivel egy kályhát be lehetne füteni. Utoljára befüthetünk a részvényeinkkel, - hahaha!

- Isten tartsa meg a nagyságos uram jó kedvét. De Bartos ur azt mondta: Majd befüt ő nekünk szén nélkül is!

- Strausz bácsi, ugy látszik, nagyon fél attól a gézenguztól!

- Én nem félek. Nekem nincs is okom félni. Hiszen a nagyságos urra feni a fogát.

- Bah! Belőlem ugyan nem eszik.

- Mondtam már, hogy háboruban nincs veszedelmesebb dolog, mint az elbizakodás. Méltóztatik tudni, hogy az az ember csődöt akar kérni nagyságod ellen és pont.

De már erre Dénes is fölszisszent:

- Csődöt? Hogyan?

- Javában vásárolja össze a képviselő ur váltóit. S egyszer csak torkára teszi a kést és pont.

A képviselő ketté törte a papirvágókést, amivel eddig az iróasztalon játszott.

- Az ördögbe is! De hát Strausz bácsi: adjon valami jó tanácsot. Hiszen elvégre is, ön kevert engem ebbe a csávába. Ezzel az átkozott szénbányával.

Strausz bácsi méltatlankodva csóválhatta a fejét:

- Bocsánat! Csak legyünk igazságosak! Én jót akartam. Én a vállalattal is nagyságod ügyeit akartam rendezni. És mondok valamit nagyságodnak. Ha nem sikerült a képviselő ur számára találnom egy szénbányát - találtam egy aranybányát.

Dénes Dezső vállat vont.

- Edméere céloz?

- Igenis, Tetétleni Edmée kisasszonyra. Hiszen a minap kegyeskedett is beleegyezését adni, hogy hozzam rendbe az ügyet.

- Tréfából! Hogy lerázzam magát a nyakamról. Mert mindig zaklatott.

- No, én meg komolyan beszéltem az öreggel.

Dénes vállat vont és félrenézett, mintha csöppet sem érdekelné a dolog.

- Ön tehát beszélt a papával. És mit mondott?

- Nagy róka őkelme. Olyan választ adott, akár egy székely góbé. Azt felelte: Dénes ur egy nagy ember, egy országos képviselő, én pedig egy szerény árendás zsidó vagyok. Ha ilyen előkelő ur lenne a vőm, mindig pirulnom kellene miatta. Ha teszem föl, megkaphatnám a magyar nemességet - az egészen más.

A képviselő elnevette magát:

- Magyarán mondva: szerezzem meg Tetétleni urnak a nemességet, akkor hozzám adja a leányát.

- És rendezi nagyságod ügyeit. És Bartos urat és nagyságod összes ellenségeit mérgükben megüti a guta és pont.

- No hát: én pedig azt mondom magának, Salamon bácsi, hogy Bartos urat ezért nem fogja megütni a guta.

- Miért nem.

- Mert nekem nincs kedvem az egész dologhoz. Mert meguntam már azt az örökös hajszát és küzdelmet. Jöjjön, aminek jönni kell!

Strausz bácsi erre már méregbe jött. Az ördögbe is! Ha nem sikerül nyélbe ütnie ezt az ügyet: akkor megbukik a vállalat, akkor az ő veje is elveszti az állását!

- Ugy? Nagyságod nem akarja üstökön ragadni a szerencsét? Tudom én, mi a bibi. Tudom én: miért nem kell nagyságodnak a Tetétleni Edmée - akármilyen finom leány, akármilyen gazdag leány. Persze, a szép vasutasné...

De már erre akkorát csapott Dénes az iróasztalra, hogy nagyot ugrott azon minden tárgy: de nagyot ugrott ijedtében Salamon bácsi is, aki az iróasztal előtt állott.

- Strausz ur! Hogy merészkedik ön...

A gömbölyü emberke még jobban összelapult:

- Nonono, nagyságos uram. Ezer bocsánat. Hiszen nem akartam én nagyságodat megsérteni. Én csak azt mondtam, amiről a városban sugnak-bugnak... Én, mint nagyságod igaz tisztelője, alázatos szolgája: kérem arra, ne dobja el magától a kinálkozó szerencsét.

És olyan szépen kérte Strausz bácsi a képviselő urat, hogy az végre is fölugrott. - Isten neki! Azonnal felutazik Budapestre, ha kell Bécsbe is és utánanéz a dolognak, hogy lehet hamarosan megszerezni azt a nemesi cimert?

Salamon bácsi pedig, itt jól elrendezve az ügyet, sietett Tetétleni Bertalan urhoz:

- Jó ujságot hozok, nagyságos uram. Tivadar ur egyenesen meg fog pukkadni!...

- No!

- Már nyomathatja is nagyságod az uj vizitkártyáit a hétágu koronával.

- Hm. Hát beszélt a képviselő urral?

- Ha beszéltem-e? Már föl is ültettem a vasutra. Persze, egy föltétele van a dolognak. Nagyságod rendezni fogja a képviselő ur anyagi ügyeit.

- Attól félek, sulyos áldozatomba fog kerülni.

- Áldozatába! Hát milyen áldozatot nem hajlandó az ember hozni a vejéért?

- A vejemért?

Tetétleni ur csodálkozva nézett.

- Magyarán mondva: a képviselő ur azt akarja, hogy adjam hozzá feleségül a leányomat.

- Nagyságos uram! Hát tehet jobb vőre szert, mint a képviselő ur? Kitünő ember, fényes jövőjü ember! Nagyságos uram: én, mint az önök régi tisztelője, alázatos szolgája, kérem, könyörgöm: ragadja üstökön a szerencsét!

S Strausz bácsi olyan szépen tudott kérni, olyan ragyogó szinekkel ecsetelte a kötendő összeköttetés előnyeit, hogy Tetétleni ur végre sem idegenkedett a dologtól.

És Margit?

Dénes Dezső sietett a vasutra. Szerette volna kölcsönkérni a Niebelungok ködsüvegét, hogy láthatatlan alakban szállhasson a vonatra: észre ne vegye Margit. Az asszony látta őt reggel, amikor megérkezett. S most nem tudja majd mire vélni, miért utazik el oly hirtelen, anélkül, hogy egyszer is találkoztak volna? Talán bizony szökik előle?...

Nem sikerült észrevétlenül elosonnia. Az asszony ott állott a repkénybefutotta kis állomás emeleti ablakában és megpillantotta, amikor a vonatra szállott. Elsápadt. Végtelen fájdalmas meglepetés ült az arcára. Dénes Dezső bucsut intett neki a tovazugó gyorsvonat ablakából... S azután ezzel a gondolattal heveredett végig a kocsi bársonyülésein:

- Tehát már zugnak-bugnak a titkunkról. Micsoda utálatos pletykafészek egy ilyen kisváros! Akkor hát igazán ennek a szegény asszonynak az érdekében történik, ha igyekszem minél előbb véget vetni a kalandnak...

 

III.

Az utolsó kis állomás, ahol Józsa Pál és felesége számkivetve éltek, olyan volt, mint valami gazdagon, pompásan, gyönyörüségesen viruló lugas. Mintha állandóan fejedelmi vendég: szépséges ifju királyné érkezésére várna s legszebb nyári ünneplőjébe öltözködött volna a tiszteletére. Sehol egy darabka disztelen fala ki nem látszott, mindenütt ellepte, elárasztotta, elözönlötte a sötétzöld repkény, a kövér vadszőlő, a fiatalosan mosolygó, a boldog szerelem virulásával ragyogó virág, az üde, édes, fürgén futó rózsavirág.

Köröskörül rengeteg, fenyvesekkel sötétlő bércek. Távolban ezüstpalástos havasok. Az óriás bástyagyürü, mintha mind az idillnek e fészkét: csöndjét, háboritatlanságát őrizné. De azért mégis be-betört a poétikus béke ez otthonába az ádáz ellenség. Mintha óriás szörnyek közelednének villámszóró patkós lovakon, sziklarengető robogással: ugy kezdenek csattogni a megriadt, visszhangos hegyoldalak. S a föld gyomrából, a titokzatos sötétségből, kaján, félelmes manók birodalmából bujik elő a tüzokádó sárkány, a dübörgő vaskigyó. A vonat, amely kapcsolatot teremt a nagyvilág és a néptelen vadon között. A mely messze földről hozza, messze földre viszi az utasok százait, ezreit, az élet rohanó örök bolygóit, akik nem tudnak elég gyorsan élni, - a gőzt, a villamosságot is befogják, hogy még gyorsabban élhessenek. A nyugtalan vasszörnyeteg egy percre kifogja magát s az utasok kiváncsian néznek a kis állomás lugasára, amelynek lombjai, virágai közül ugy cseng a táviró finom csilingelése, mint valami ezüsthangu, csalogató, aranyos, szerelmes madár. Hányan vannak az utasok közt, akik igy kiáltanak föl: Nem laknék itt az Isten háta mögött a világ minden kincséért sem! S hányan akadnak, akik nagyot sóhajtanak: Bár itt maradhatnék örökre...

A virágos kis állomáson, mielőtt Józsa Pál és felesége odaköltöztek volna, egy fiatal vasutas házaspár lakott. Fiatal szerelmes asszony, akinek mézeshetek örökké tartottak. Örökké, - mert csak egy esztendeig élt az asszonyka a menyegzője után. Az ura idehelyeztette magát, reménykedve, rimánkodva: hátha a hegyek, a jóságos, vén professzorok meggyógyitják a kegyetlen, gyilkos kórt, ami szerelmesét emésztette? Nem segitettek, kőszivük meg nem indult, - vagy éppen ezzel cselekedtek nagy jót vele? Azt akarták, hogy csak a boldogságot ismerje, ajkán szerelmes csókkal bucsuzzon el az élettől, a szegény, szép, vérző tüdejü asszony? Ő boritotta virágba, ő varázsolta lugassá a kis állomást, amely most is ott pompázott, illatozott, amikor elvérzett urnőjüket rég elvitte a fekete vonat. És elfutott, elmenekült innen a férje, özvegye is, hiszen nem tudta volna nézni ezt a virulást, amelynek minden bimbója, levélkéje az ő keze nyomát viselte magán... Oh, hogy a legveszendőbb virág, a hitvány gyom is tovább tart, mint az emberélet, mint a boldogság...

A tragédiával végződött mézeshetek után, ebbe a virágos, szomoru házba kerültek Józsa Pál és felesége.

A vasutast testileg-lelkileg megviselte a katasztrófa, amely pályáját derékban törte ketté. Ugy érezte magát, mint a hajótörött, aki nagy, büszke célokat kergetve száll a hullámok hátára s egy parányi puszta szigetre, a reménytelenség szörnyü zátonyára dobja ki a vihar. Hogy szabadul ki innen? Vagy örök életére el lesz temetve ebbe a sziklabörtönbe? Ő még csak beletörődött volna ebbe, de hogy viseli a végzetet Margit? Ha a sápadt, néma asszonyra nézett, még jobban elszorult a szive. Panasztalan némasága csak annál jobban bántotta... Ime, magával rántotta ezt az asszonyt, a fiatalság, a szépség e megtestesülését, akinek szent joga volna még a ragyogó, ujjongó élet minden örömeinek kiüritésére, ebbe a rideg nyomoruságba, ahol a legmagasabb kultura az az egyhangu, vontatott, sirámos ének, amely oly lehangolóan, oly keserüen terjeng a leszálló est homályában, a hegyoldalba vájt utakon, az alacsony, rozoga kunyhók közt, elcsigázott oláh nyevászták ajkairól...

Egy izben, amikor nem volt szolgálatban, hosszu, hosszu sétát tett, amerre a sziklák közül előtörő folyócska vezette, amelynek szintén nem tetszett, bármily vadregényes, bübájos is a hegyvidék: sebes, csörtető iramodással igyekezett kifelé. Fáradtan, törődötten ült le egy vasuti őrház lócájára s beszédbe elegyedett a szárnyaskerék öreg szolgájával:

- Mióta van itt maga, bátyám?

- Harminc esztendeje, - hangzott a felelet.

- S meg van a sorsával elégedve? Nem vágyakozik el innen?

A vén vasutas vállat vont. Látszott rajta, hogy meglepetés gyanánt éri ez a kérdés... Nem igen foglalkozott azzal a gondolattal, hogy jó volna innen elkerülni, talán valami fényes, zsibongó nagyvárosba... Józsa Pál szemügyre vette a kunyhó környezetét. Nem volt ott semmi, ami elütött volna az őrházak rendes világától. Tenyérnyi kert. A töltésoldalban legelésző tehén, amelynek méla kolompja megcsendül az alkony hüs csöndjében... Most azonban az őrház harangja is megszólal. A gyorsvonat közeledését jelzi. Hallatszik is már a vastáltos robogása, látszik is már a füstje a távolban. A gyerekek - szép számmal vannak - odasereglenek az őrház elé: várják a nagy eseményt. Megszokhatták ugyan: de hát mikor az ő életükben nincs más szenzáció, mint mikor a vonat előttük végigvillámlik? S harsány, üdvözlő sikoltozás hangzik föl, amikor a gőzgép, sisteregve, dübörögve vágtat előttük tova, magával ragadva a zakatoló kocsisort, kétfelé szórva a töltésről a port és kavicsot. A pályaőr szabályszerüen tiszteleg neki a vörös zászlócskával; felesége fölkapja legkisebb porontyát, ugy mutatja neki a tovazugó csodát. S mikor a vonat a kanyarodónál eltünik: az őr, arcán a hiven teljesitett kötelesség nyugodt kifejezésével fordul gyerekeihez s odaadja a nagyobbik fiunak a kis lobogót, hadd játszon az is vasutasdit, hadd tanuljon bele az édesapja mesterségébe ő is...

S Józsa Pál magában álmélkodva kiáltott föl: ime ez az ember, aki harminc esztendeje áll itt ebben a süket remeteségben! Azért él hát az ember, hogy tisztelegjen az előtte elszáguldó vonatoknak? S mikor kiesik kezéből a zászló, átadja azt a fiának?

De neki még kicsinye sincs, akinek a zászlót átadja...

Miért nincs?

Miért nem tudja megáldani az ő szerelmüket az Isten?

Szerelmüket?

Igen, ő szereti az asszonyát. Szive, lelke majd kiszakad érte, ugy szereti. De Margit? Nem, még most sem tudott, talán sohasem is fog meggyökeresedni lelkében a meggyőződés, hogy annak az asszonynak szive is az övé...

Lázas izgalom fogta el. Idegei, amelyek utóbbi időben már csillapodni kezdtek, most ujra föllázadtak. Szédülve ért haza: nemhogy felüditette volna, de még jobban kifárasztotta a séta. Mikor olyan kinzó gondolatok röpködték körül, akár a harcba induló katonát a prédát sejtő hollósereg!...

Hazatérve felesége egy táviratot adott át neki. Apja táviratozott, hogy édesanyja halálos ágyán fekszik. Siessen azonnal haza, ha még élve akarja látni.

 

IV.

Mikorra Józsa Pál édesapja állomáshelyére megérkezett; az öregasszony már kiszenvedett.

A kormos ház, ott a füstokádó állomás mellett, még szomorubb volt most, mint máskor, amikor föl van benne ravatalozva az a szegény és szerény halott.

Természetes, hogy kicsi koporsója körül, amibe vézna teste meghuzódott, nem ragyogott dus halotti pompa. Aminthogy az ellenkezett volna is a boldogult akaratával: még hogy halálában őrá költsenek! Hiszen életében sem költött magára semmit: magától még a jobb falatot is megvonta, csakhogy lelkétől lelkedzett övéinek teljék. Feje körül ékeskedtek a kormos levelü muskátli virágok, amelyek ápolása legfőbb gondja, kedvtelése volt gyermekei után; lábánál hüséges, megtört szivü élettársának egyszerü, feketeszalagos koszoruja. Koporsó, mondom, nem kellett neki nagyobb, mint egy madárhusu kisleánynak. Valóban ezt a tetemet nem fogadhatják örömujjongással az enyészet asztalának éhes törzsvendégei; ezt a kis testet egészen martalékul ejtette az élet; nem hagyott rajta a halálnak semmit...

Józsa Pál előtt, amikor a disztelen, inséges ravatal előtt állott, megint fölmerült a kérdés: Miért élt hát ez a szegény asszony? Hogy leőrölje napjait ebben a füstös, homályos házban, amelyből nem igen tudott kimozdulni az örökös robot mellől, miglen most az örök sötétségbe viszik? Azért élt, hogy egy gyermekét a másik után fájdalommal a világra szülje, még nagyobb fájdalommal őket eltemesse? S akiket pedig ezer virrasztó éjszaka fáradtságával fölnevelt, életük utján ezer aggodalommal kisérje őket. Hiszen amerre a fiuk járnak: csillogó könypatak huzódik utánuk: az édesanya szeretetének, aggódásának könypatakja az. Olyan ez a könypatak, mint az üstökös uszálya, amely végigkiséri az éjen a szomoru bolygót, amely édesanyjának, a fényes napnak kebeléből leszakadt... Hány könyet ontott életében ez a szegény asszony? Hány könyet ont életében az édesanya? Van-e annyi csillag az üstökös uszályában? Van-e annyi csillag a mérhetetlen, véghetetlen égen?

Józsa Pál lehajolt édesanyjához és hosszu csókot nyomott sovány, kiaszott kezére. Keserves évek minden fáradozását, önfeláldozását, mártiromságát köszönte meg azzal a csókkal.

Oh, édes Istenem! Ha már nem adsz örök életet a te gyarló földi férgeidnek: miért nem kelted föl csak egy pillanatra ravatalán az édesanyát? Arra az egy pillanatra, amikor hátrahagyott gyermeke megcsókolja jóságos, áldott, kihült kezét? Oh, milyen gazdagon megjutalmazva érezné magát ezzel az egy csókkal az a szegény, szerény halott; oh, milyen boldogan aludna megszakadhatlan álmát tovább; milyen készségesen elfogadná az örök üdvösségért cserében ezt az egy pillanatot...

Pál együtt virrasztott apjával a ravatal mellett. Testvérei, Giza meg Piroska lefeküdtek; Margitnak táviratozott, hogy jöjjön a temetésre. A gyertyák sárga fénye hullott az öreg ember lehajtott ősz fejére, amikor a halottas szoba szivdobbantó csöndjében elmesélte, mennyit szenvedett halálos ágyán a boldogult. - S mégis, hogy szerette volna megnyujtani haldoklása kinjait csakhogy fiát még egyszer lássa. Milyen páratlan édesanya volt; s milyen páratlan, példátlan, jó feleség!

- Soha, soha az életben engem tudva, akarva meg nem szomoritott, - mondta a vén ember, egy pillantást vetve a halottra, s ebben a tekintetben benne volt mindaz a szeretet és fájdalom, amit embersziv csak érezni bir.

- És már most teljesen egyedül maradok, - hajtotta fejét tenyerébe az öreg. - Mind elszakadtatok tőlem, - különösen te, kedves fiam. De szomoru vége is lett annak a nagy harcnak, be szomoru! Mennyi reménnyel kezdtük s milyen lemondással végeztük! Még örülnünk kellett, hogy a kenyerünket visszakaptuk. Jaj, be meg voltam ijedve akkor, amikor szemem láttára hurcoltak el az utcán. Milyen aggódva lestem: nem állanak-e rajtad kegyetlenül bosszut? Nem hiába kereste-e föl a feleséged Dénes Dezsőt, hogy vesse magát közbe az érdekedben?...

Pál hirtelen fölpillantott:

- Mit mond édesapám?

- No igen. A feleséged még aznap este fölkereste a mi régi barátunkat, aki segitett is rajtad. Nagyon begyébe voltál a hatalmasoknak, bizony nagy szükség volt a pártfogó jó barátra.

Józsa Pál felállott. Alakja, a tétova viaszlángok mellett hosszu, reszkető árnyat vetett a falra. Mintha hirtelen sötét kisértet jelent volna meg háta mögött; az a gyötrő gondolat, ami lelkében támadt.

- A feleségem... - dadogta.

Meg kellett fogóznia a ravatalos asztal szélében, hogy el ne essék.

Apja odaugrott hozzá:

- Mi bajod, fiam?

A fiatal férfi erőt vett magán. Iparkodott édesapját megnyugtatni:

- Semmi, semmi. Kissé elszédültem. Hiszen tudod, milyen ideges vagyok...

- Kimeritett a hosszu utazás, édes fiam. S még hozzá milyen gyászra kellett megérkezned. Pihenj le! Majd én egyedül maradok az én jó anyuskámmal...

- Nem, nem, a világért sem. Sőt neked kell lepihenned. Legalább egy kis időre. Majd hajnalban felköltelek. Addig én virrasztok. Meglásd, nem lesz semmi bajom.

S nem tágitott, amig apját ágyba nem fektette. Maga pedig visszatért a koporsó mellé.

Ha valaki e percben a szobába lép s egy pillantást vet rájuk: álmélkodva látta volna, hogy a koporsóban fekvő alak nem olyan kisértetiesen sápadt, mint az élő...

Hiszen ő mindeddig mit sem tudott arról, hogy azon a végzetes éjszakán felesége járt közbe érette Dénes Dezsőnél. Édesapja elutazott, - s azóta sem találkozott vele. Margit pedig szóval sem tett erről emlitést. Hogy is tett volna!

Most lett világossá előtte egyszerre a véletlen ama különös játéka, amin már annyit törte a fejét: miért helyezték őt éppen a Dénes Dezső kerületébe. Miért nem a lengyel vagy a bosnyák határra? Vagy akárhová a szárnyaskerék száz meg száz nyomoruságos kis állomása közül? Miért éppen ide? De hát persze, hogy ide kellett neki jönnie! Hogy a képviselő ur, aki azóta oly sürün látogatja a kerületét, most is összeköthesse a hasznost a kellemessel! Igy szabaditották meg a férjét a veszedelemtől - oh, milyen jól kifőzték ezt a jó barát, meg a derék, önfeláldozó, a férjeért remegő asszony...

Egészen világos, egészen világos!

Eddig csak a homályos kétség gyötörte. Mintha valami titkos hang sugta volna neki: mintegy ösztönszerüleg érezte, hogy felesége nem szereti. Mást szeret. Ám e hang, ez ösztön mellett nem volt semmi bizonyitéka. Most ugy rémlett neki, megtalálta a bizonyitékot.

S mitévő legyen már most? Uristen, mit tegyen?

Egyenesen rátámadjon arra az asszonyra, - mennyországára, poklára, - a rettenetes váddal; sőt nem is váddal, de itélettel: hitszegő vagy! Egyenesen rajtarontson vetélytársára és számon kérje tőle megfertőzött becsületét, elrablott boldogságát?

S lassan-lassan lehanyatlott a ravatal lábához, a kopott fekete posztóval beteritett földre és sirt, sirt...

Hirtelen fölugrott. Visszafojtotta zokogását. Mintha az jutott volna eszébe, hogy megtalálja hallani a koporsóban alvó - s hogy megfájdul akkor a szive!...

A gyertyák fénye halványodni kezdett. A nappal világossága beszürődött a lebocsátott, sötét ablakfüggönyökön. Nem rózsás, örvendetes hajnali fény, hanem hideg, rideg világosság. A halottas ház ébredezett. Az asszonyok készülődni, öltözködni kezdtek a temetésre, - mert hát nem érheti őket oly nagy gyász, hogy gonddal ki ne öltözzenek rá az asszonyok. A reggeli vonattal kellett megérkeznie Margitnak is.

Pál elhatározta, hogy kikémleli feleségét. Hamleteskedni fog: gyilkosa-e boldogságának, becsületének?...

- Azt a világért el nem árulom, - mondta magában, - hogy tudok arról az elátkozott látogatásról. Hiszen akkor megtudná, hogy gyanuba fogtam. Óvatoskodva, elrejtené a bünét. Sejtenie sem szabad, hogy figyelem! Minden szavát, minden lépését figyelem...

Kézen fogta, odavezette a ravatalhoz:

- Nézd, a legjobb édesanya volt a világon. S a legjobb feleség. Minden szavában, minden gondolatában hü és igaz az urához.

S leste a felesége arcvonásait. Egy áruló mozzanatot. A fehér szobor azonban mozdulatlan maradt.... Margit csöndesen ereszkedett térdre a ravatal imazsámolyára.

S aztán megtörtént a temetés. Egy pár ismerős vasutas család töltötte meg a szobát a szokásos hazug, képmutató sopánkodással. Mert hát, dehogy is fáj az embernek a más baja!... Megérkezett a Piroska vőlegénye is: egy fiatal gazdasági irnok, akit a királyfi helyett hozott a meseországi vonat a szőke kis ábrándozónak. S mig a leány szemét ellepte a köny, édes gyönyörüség futott át tagjain, amikor a gyászszertartás alatt visszaszorongatta a zömök, napsütötte, pusztai legény kezét... Circumdederunt me! - bugott reszketve az ének. A pap sietett kissé a szertartással, mert ebédre volt hiva a földesurhoz. Ez a pénzügyőri szemlészeknek is kapóra jött, mert ők is el akartak utazni még a déli vonattal. Szóval, igyekeztek a halottat minél hamarább elintézni.

Elintézték. Már ott domborul fölötte az alacsony domb a korhatag fakereszttel. Már oszladoznak is a gyászolók, kiki a maga dolgára. Pál és felesége is ott ülnek a vonaton, amely sebesen zakatol velük az ország másik vége felé.

S egyszerre, minden átmenet nélkül, kiszámitott kegyetlenséggel, orvul, ezzel fordult a férj a feleségéhez:

- Hallottad, hogy Dénes Dezső milyen nagy bajba jutott?

Az asszony közömbösséget tettetett:

- Milyen bajba?

- Csődbe akarják kergetni. Bartos Elek, akit a választáson megbuktatott, mindenáron tönkre akarja tenni.

A fehér szobor összerezzent!

- Istenem! S nincs ez ellen segitség?

- Aligha! Szörnyen el van adósodva a képviselő ur. Ha pedig csődbe jut: le kell mondani a mandátumáról. Vége lesz az egész dicsőségének. S amilyen becsvágyó ember; még talán tul sem éli ezt a szégyent...

S mig e szavakat mondta: egész lelkével odatapadt az asszony arcára. Hamlet volt és Othelló egyszerre. S kegyetlen, önkinzó örömet érzett, amikor látta, hogy a nő nem birja titkolni lázas, gyötrelmes izgatottságát. Csak folytatni kell a kémkedést! S megszerzi a kétségtelen bizonyosságot; a rettenetes bizonyosságot...

A gyorsvonat repült. S Margit még jobban szerette volna gyorsitani a futását. Hogy valahogy módját ejtse a találkozásnak, hogy valahogy hirt adhasson szerelmesének: vigyázzon magára, rut veremben akarják elejteni...

Ha tudta volna, hogy mig az ő lelke tele van a legkinzóbb aggodalommal: az ő féltve-féltett bálványa milyen uton-módon akar abból a veremből kiszabadulni!...

 

V.

A képviselő ur eljárt a dolgában Budapesten is, Bécsben is befolyásos jóbarátainál. Sok lótás-futással járt a vállalat. Ugy találta: igaza van a közmondásnak, hogy a munka nemesit. A Tetétleni Bertalan megnemesitése bizony sok munkájába került... S immáron kétség és remény közt habozva igyekezett vissza kerületébe. Hogy feltartóztassa a veszedelmet addig is, mig a segitség megérkezik.

Mindenekelőtt Strausz bácsit kereste föl. Az öreg nem jó hirrel szolgált neki. A csődkérvényt csakugyan beadták ellene. A törvényszék ki is tüzte annak tárgyalását. A dolog rendezése tehát sürgős. Égetően sürgős. Különben vége mindennek!...

Dénes Dezső elkeseredve hagyta ott az öreget. Megfájdult a feje: ki akarta egy kissé szellőztetni magát. A városka kacskaringós, hepe-hupás kövezetü utcáin át nekivágott a hegyeknek, - a konok, megátalkodott hegyeknek, amelyeket hiába turtak-furtak, nem akarták átengedni nekik méhük kincseit, a fekete gyémántokat. Egy keveset megmutattak belőle - a többit, mintha egyszerre elragadták volna az incselkedő törpék, a földalatti kincses őrei, s elrejtették volna olyan mélyre, hogy többé rá ne akadjanak a kapzsi emberek. Néha, mikor már nagyon mélyre hatoltak a kincskeresők, azt a tréfát is megtették, hogy titokteljes forrásokból harsogó vizáradatot zuditottak a kiásott tárnába. Örülhetett, aki onnan menekülhetett! Ilyen gonosz játékot üztek az irigy, fukar, kis manók!...

Dénes Dezső keze ökölbe szorult. Hát egyszerre elhagyta volna őt a szerencse, amely eddig tenyerén hordozta? Hiszen még eddig mindig Julius Caesar gőgjével nézett végig a körülötte tornyosuló hullámhegyeken. Nem tudott félni - bizott a csillagában. S most elvesztette a bátorságát. S elvesztette kedvét a további életküzdelemre. Itt áll egy meredek szikla szélén - egy pillanatra az villan az eszébe: Talán legjobb egy lépést tenni s akkor igazán vége volna mindennek?

Mi is az, ami visszatartja?

Ebben a pillanatban, akárcsak valami szindarabban, egy csengő hang szólalt meg a háta mögött:

- Dezső!

Margit állott előtte. Fekete gyászruhában, sietéstől kipirult arccal, pihegő kebellel.

- Hát te itt vagy? S hirt nem adtál magadról? Multkor szökve mentél el, s most lopva jössz?

Szomoru szemrehányás volt a tekintetében, - s mégis lelkendező öröm, hogy végre találkozhatott vele.

- Az uramnak egy percre el kellett utazni, szolgálati ügyben, - tette hozzá magyarázatképpen. Ha nagyelbusultan neki nem indulok a vadonnak, talán nem is találkozom veled. Pedig ugy szerettem volna veled találkozni. Hisz oly fontos mondanivalóm van számodra. De azt se tudtam, hol vagy? Hová irjak, vagy üzenjek? Már-már az a rettenetes gondolat is eszembe jutott, hogy talán mindörökre el akarsz szakadni tőlem...

S magához szoritotta a karját, forrón, hogy valóra ne válhasson az a rettenetes gondolat...

A szomszéd városban szoktak találkozni. Margit holmi bevásárlások ürügye alatt járt oda. A képviselő pedig, kerületébe utaztában, egy állomással előbb leszállott a vonatról. Igy loptak maguknak egy-egy órát, egy-egy délutánt, ami egy percnek tünt föl az asszonynak - s egy örökkévalóságnak az idő, amig arra a percre várakozni kellett.

Dénes megsajnálta az asszonyt. És a régi láng is, - neki régi láng volt, ami két hete még lobogva égett! - ujra föllobbant szivében. Hiszen oly szép volt szépséges kedvese, amint epedő, odaadó szenvedéllyel, reszkető szerelemféltéssel simult hozzá.

- Valami kellemetlenségem volt, édesem. Ezért nem is akartam veled találkozni, amig ki nem fujja a fejemből a szél...

- Micsoda kellemetlenséged?

- Hadd el. Jelentéktelen apróság. Csak annyi, mint mikor az embernek egy légy zümmög az orra körül.

- Nos hát, én akkor elkergetem azt a csunya legyet: Hess, hess!

Máskor a férfi is megfiatalodott a jókedvnek e csodatevő varázsában. Most azonban homlokán ott maradt a felhő. Az a csunya légy nem szállott el onnan, akárhogy hessegették is a jótékony, parányi kezecskék.

Margit megcsóválta a fejét:

- Neked valami komolyabb bajod van, Dezső. Ez nem légycsipés. Miről gondolkoztál az imént?

- Megmondjam?

- Meg, meg!

- Hát, amidőn a meredek szélén állottam, azon gondolkoztam, hogy csak egy lépés - és nem bántanak többé a legyek...

- Dénes!

Az asszony riadva kapaszkodott a férfi karjába, mintha attól félne, hogy még most is megteszi azt a lépést. Pedig már oly messze sétáltak a meredek szélétől. Már a mély erdővadon suttogott körülöttük. Margit leült egy mohos szikladarabra, maga mellé vonta a férfit és ölébe fogta a fejét:

- Jere ide. Én most a te kis mamád vagyok, te rossz gyerek. Hát szabad neked a te jó mamádat oly nagyon megszomoritani, elkeseriteni?

Dénes nem felelt.

- Látod, én tudom ám, mi bajod van. Szerettem volna, ha őszintén elmondod nekem. De te nem vagy hozzám bizalommal, Dezső. Jó. Hát elmondom én, mi bánt? Összeesküdtek ellened az ellenségeid. Az irigyeid. El akarnak vesziteni.

Dezső kibontakozott az ölelésből.

- Honnan tudod?

- Tudom. Valaki elárulta.

- Az urad!

- Az uram. Majd elárultam magamat, amikor először hallottam róla. De aztán biztatni kezdett a remény - a remény a te erődben, bátorságodban. Nem lehet, hogy győzedelmeskedjenek feletted; hogy ki ne vágd magadat a nyomorult hálóból.

- Lehet, hogy kivágom. Lehet, hogy nem. S akkor...

- S akkor?

- Akkor kettő közt választhatok. Vagy megteszem azt a bizonyos lépést - ott; vagy pedig elmegyek az én fatornyos hazámba, édesanyám bogárhátu házikójába, megfogni az ekeszarvát s elfeledni még azt is, hogy mi voltam s mi akartam lenni valaha?

Elhallgattak. Az asszony szivét kinos aggodalom szoritotta össze. Szemeibe könnyek rajzolódtak, amikor megkérdezte:

- S akkor - a képviselő ur nem jár többé a kerületébe?

- Mit keresne a volt képviselő a hajdani kerületében?

Margit fájdalmasan felsikoltott:

- Dezső!

A férfi ijedten nézett rá. Milyen halálos rémület tükröződött az asszony kerekre nyilott, gyönyörü szemeiben!

- Te el akarsz válni tőlem, Dezső! Talán kapóra is jön neked ez az egész szerencsétlenség, mert akkor legalább szakithatsz velem...

S fejét csöndesen ingatva, mélységes meggyőződéssel mondta - olyan meggyőződéssel, hogy másnak sem lehetett kétkedni benne:

- Azt én nem élném tul, Dénes.

A fiatalember hirtelen magához kapta a reszkető karcsu termetet. Hiszen, mint a nedves fát a villám, sokszor felgyujtotta őt a nő lobogó lángolása, összecsókolta - s Margit minden csókját tizszeresen adta vissza. Ugy csüggött rajta, mint a folyondár a fán, amelyet, ha kivágnak, neki is el kell vele pusztulni.

- Szakitani? Veled?

S Margit, körülfonva szerelmesét, mint a láng, egyszerre, mintegy hirtelen föltámadó lázrohamban, odasugta neki:

- Akkor vigyél engem is magaddal. Az uram már ugyis gyanakszik. Ugyis csupa gyötrelem az élete miattam. Talán jobb is lesz számára a bizonyosság, mint az örökös kinzó féltékenykedés... Számomra pedig elviselhetetlen ez a hazug élet. Én csak a tiéd akarok lenni, csak a tiéd! S ha neked le kell mondanod a nagyvilágról, el kell vonulnod egy csöndes falucskába: akkor az én helyem ott van melletted. Nekem kell téged megvigasztalnom; nekem kell téged kárpótolnom. Mert tudod, hogy én kárpótolni akarlak mindenért, amiről csak lemondtál? Csodát akarok tenni a szerelmemmel, csodát, hogy kárpótoljalak. Tündérországot akarok számodra teremteni, amely feledtessen veled mindent, amit a világban elhagytál. Ugy fog ölelni a karom, ugy fog csókolni a szám, olyan imádattal fog körülvenni a lelkem!

A lombokon át a leáldozó nap fénye hatolt az erdőmélybe. Itt is, ott is egy-egy tovaillanó fényfolt villant meg a fák törzsén, mintha repeső tündérek aranyfátyola lebegne körülöttük. A madárfütty elnémult - mintha a kiváncsi tündérek csöndet parancsoltak volna az erdőnek, hogy hallgathassák a csókok neszét, a szerelmes szivdobogást, amelynél szebb muzsika nem csendül a fülemiledalban sem. Mellettük egy odvas fa volt, amely körül sürü gomolyban dongtak a pohos méhek és hordták-gyüjtötték a vadvirágok mézét. És egyre zsongtak-bongtak, mintha azt mondanák: Ezer esztendeig, ha gyüjtenénk a mézet, mégse tudnánk annyi édességet gyüjteni, amennyi egy szerelmes csókban vagyon...

- Elviszlek magammal, hogy kárpótolj mindenért, - sugta a férfi.

A nő visszakacagott, mintha egy egész május minden gyöngyvirága csilingelne:

- A bogárhátu házikóba? Édesanyád engedelmes, szorgalmas leányának? Oh, majd meglátod, milyen derék, kis parasztmenyecske lesz belőlem. Mikorra a mezőről hazatérsz, olyan vacsorát főzök neked, hogy a király se eszik különbet. Oh, be is szeretném már, ha én terithetnék számodra asztalt, ha a mi fészkünkben ölelhetnélek a szivemre, te édes, te édes, te édes...

S azután megállapodtak mindenben. Hogy Dénes magával viszi Margitot. Hogy ezentul csak egymásnak fognak élni.

- Holnap, - sugta az asszony.

- Holnap, - sugta vissza a férfi.

 

VI.

Dénes Dezső hazakisérte Margitot. A város szélén azonban elvált tőle s az asszony egyedül suhant haza. A férfi visszaindult a hegyi uton. Az éjszakát a szénbánya telepén akarta eltölteni.

Az est homálya nőttön-nőtt. A völgy öléből, a barlangok álmosan ásitó torkából elősompolygott a sötétség. A fák közt kanyargó uton oly sürü, áthatolhatlan volt a feketeség, mintha szurokkal öntötték volna tele az erdőt. Dénes nem is ismerte az utat; ugy rémlett előtte, hogy eltévedt. Egyszerre, a sziklaoldalban, egy kis tisztásra ért. Valami pásztorkunyhó kuporgott ott az erdőszél bozótja mellett. A tisztás közepén subába huzódott emberi alak piszkálgatta a nedves fával kinlódó tüzet.

- Adj Isten, atyafi, - köszöntötte Dénes a vadonlakót.

A tüz fényénél sovány, elcsigázott, elkényszeredett arcot pillantott meg; gubancos, bozontos hajjal, szakállal. Valami vadonlakó pásztor, aki talán esztendőben egyszer jár emberjárta helyre. Egyébként annyi gondot fordit az öltözékére, akár testvérei a bozótban: a mackók.

- Szarut munyile Maria Ta! - mondta a vén fiu.

Dénes letelepedett a pásztor mellé. El volt fáradva: elhatározta, hogy tapodtat se megy tovább. A vadonlakó vendégszeretetéből egy kis szalonna, kenyér is került a számára, amit a jámbor móc különös gyönyörüségére bőségesen megszolgált a zsebéből előhuzott konyakos üveggel. A képviselő ki is kérdezte a pásztort, bajairól, panaszairól, - hiszen annyit szavalt már a Házban a nép nyomoruságáról, egészen kapóra jött neki, hogy végre beszélt is valakivel a népből.

- Nincs legelő! - ebben csucsosodott ki a jámbor oláh minden keserüsége. - Mindent elvett, elfoglalt a domnu episcopul, a püspök. A fiskális urak nyuznak. A szolgabiró meg, ha panaszra megyünk hozzá, goromba. A jegyző urnak meg mindenért oly sokat kell fizetni...

Dénes bólingatott. Haj, haj! - De voltaképpen már nem is hallotta, amit az oláh paraszt beszélt neki. A móc aztán még jobban behuzódott bundájába és olyan élettelen álomba merült a bokorban, mint a kő. A kályibában levő ágyát átengedte vendégének, aki azonban nem tért nyugovóra. A mélységesen hallgató éjszakában, a rengeteg közepén, belebámult a tüzbe, amelyből néha-néha még fölcsapott egy-egy láng, mint valami hatalmas, szárnyait megsuhogtató madár; majd csak akkora tüznyelvek táncoltak a nedves fán, mint egy-egy gyámoltalan aléltan vergődő pille... A fölcsapó lángok megvilágitották a környéket, s azután még mélyebb sötétségbe sülyedt minden s köröskörül az őrtálló fák ugy feketéllettek, mint a temetői ciprusok...

A virrasztó férfi fölnézett az égre. A völgykatlan fölött, a végtelen sötétkék boltozaton, a csillagok milliárdjai reszkettek. De ő nem látta a gyönyörü nyári ég csillaghullásos bübáját. Neki zordonnak, baljósnak tünt föl az éjszaka. Tul, tul az éjbeborult rengetegen, a látóhatár szélén, vakitó fehér fenségben trónoltak a havasok, mint a tenger sötét hullámai felett a jéghegyek. S mikor most a legmagasabb bércóriás mögül kibukkant a hold széles vörös képe: ugy tünt föl neki, mintha valami haragos, ittas zsarnok nézne szét a világon, aki veszedelmes, baljós terveket forral: Széles ezüst pallosa, a tejut, fenyegetően emelkedik az égre... Valóban, az éjszakának Janus arca van. Az egyiknek az ijesztőt mutatja meg; a másiknak a derüset. Aszerint, hogy kicsoda az, aki nézi. S boldog az, akire édesen mosolyog az éj; jaj annak, akit rémeivel vesz körül!

Virrasztottál már, egyedül, a hosszu, hosszu éjszaka végtelen csöndjében és magányában? Nem a városban, villanyfényes lakásokban, ahol nem tudod, mi az igazi éj?

De künn a természet ölében, puszta vadonban, az örök csillagok társaságában? Ez az éjszaka tárja föl igazán azt a világot, amelyet nappal voltaképen nem is láthatsz. Lelkednek ismeretlen világát.

Akkor érzed, hogy benned voltaképpen két ember él. A nappali és az éjszakai ember. A nappali ember talán nem is te vagy. Nem a te legbensőbb, legigazibb éned. A nappal elkábit a fényével, lármájával, sodornak az események, hajszol a verseny, elragad a láz. Nappal másoké vagy. A világé vagy. Az éjszaka visszaad önmagadnak. Nappal a világot látod: az éj befelé forditja szemedet, hogy lelkedet lásd. És vagy édes, szent nyugalom, amit akkor érzel, vagy a gyötrelmek gyötrelme.

...Oh, legfőbb gyönyörüségeink birodalma, legszörnyübb gonoszságok palástja, legbüvösebb álmaink kirepitő fészke, legmerészebb terveink sugalmazója, életünk becsesebbik része: éjszaka! A te feketebársony sátradban dalol a párját hivó csalogány és süvölt a kuvik; bontja kelyhét kedvesének, a buja holdsugárnak szemérmes, piruló reszketéssel a Nymphea regia és fő a boszorkányüstben a bürök; országodban villan az orgyilkos tőre, szárnyalnak a furiák és alszik édesdeden az ártatlan gyermek. Az éjszaka, ez a vak Homér, lágyan ölébe von és csodálatos szines világokról és szines életről mesél nekünk; az éjszaka szüli a Seherezádékat legfantasztikusabb meséikkel; s éjszaka szövik a Napóleonok széditő terveiket a világ meghóditásáról, az örök dicsőségről. Éjjel dobognak a legédesebb érzések, születnek a legszebb dalok, röpdösnek a képzelet legtarkább pillangói és teremnek a legnagyobb gondolatok. Kezdetben vala az éjszaka, a sötét káosz, ha rideg, józan nappal lett volna: soha abból Isten meg nem teremti a gazdag, szines, pompás világot!...

De az éjszaka nemcsak költő és nemcsak filozóf. Az éjszaka biró is. És milyen szigoru biró! Mint ahogy a középkorban éjjel, fáklyafény mellett jelent meg a vádlottak előtt a Fehm törvényszéke: ugy hurcolja az éjszaka is maga elé az ő vádlottait. Hiába takarja el arcát a bünös: az éjszaka szeme lát! A vesékbe lát! És kényszeriti a vádlottat, hogy az is lásson. És ismerje be a vétkeit, ismerje meg önmagát.

A lelkiismeret olyan, mint a bagoly. Éjszaka röpköd.

Dénes Dezső, a hamvadó parazsat piszkálgatva: gondolatban végigröppent egész eddigi életén. S mindig jobban elvette a kedvét ez a fanyar számadás. Végigvonult előtte diákéveinek minden nyomorusága. A küzdelem a kenyérért, s azután az a sokkal nehezebb, emésztőbb, lázasabb harc: az előre, a fölfelétörés harca. S az a küzdelem, amelyet állandóan folytatni kellett legfélelmesebb ellenségével, amely fiatalkora óta üldözte, melyet egyre irtott, mégis egyre szaporodott: a küzdelem az anyagi gondokkal. Mert hiszen az adósság nála olyan volt, mint a mesebeli sárkány: ha egy fejét levágta, kettő nőtt helyébe. Amelyek most végre is el akarják őt nyelni.

- Ej, micsoda kishitüség ez? Micsoda gyávaság! - kiáltotta belsejében egy biztató hang. Hiszen te nagy ember vagy - ünnepelt, körülrajongott nagyság! A nemzet az ifju hősök közt emleget, akikben reménységét helyezi... Egy pár friss rőzsecsomót dobott a tüzre, ugy hogy a láng magasan, diadalmasan föllobogott. A denevérek sivitva menekültek a csapkodó lángnyelvek elől az erdőbe. De a tüz élete rövid ideig tartott, mint a haldokló életerejének végső fellobbanása. Ismét az erdő sötét árnyai lettek urrá mindenen. Szél támadt a vadonban s megzugatta a ciprus-fekete lombokat, s a virrasztó fülébe titokteljes hangok suttogták: Nagy ember vagy? Hős vagy? Te azt bizonyára magad sem hiszed. Hiszen ugy érezheted magadat a sikereid közepette, mintha ökörszem volnál, amely magasba jutását nem a saját szárnyainak köszönheti. Hiszen semmit, amit elértél, ki nem érdemeltél - csak kijártad, kitapostad, kikönyökölted. Hiszen voltaképpen nem a nemzet emleget téged hősei közt, csak azok az ujságok, akiknek a tollforgató legényeivel jó pajtásságban vagy! Nem vagy te klasszikus hős, akiről a Homéroszok eposzt zengenek, hanem modern lovag, akiről reklámot irnak az ujdondászok. Ügyeskedés, cselszövés, tolakodás, vakmerőség, arcátlanság, hazugság, szélhámosság - ez a te fényes pályafutásod titka. Nem a sokaság méltó gondolata emelt téged a szobor talapzatára, hanem magad kapaszkodtál oda - letaszigálva a kevésbbé élelmes kapaszkodókat. Nem vagy te egyéb, csak egy ügyes kapaszkodó. Egy közönséges, üres, hitvány stréber!

- S mikor te erre gondolsz, mikor őszinteségi roham fogja el a lelkedet: telhetik örömed a te drágalátos sikereidben? Mi fáj az embernek jobban: ha elbukik küzdelmeiben s érzi, hogy bukását nem érdemelte meg? Vagy ha diadalt arat, s érzi, hogy erre nincs igazi érdeme?

Talán az utóbbi?

- Lám, - gondolta magában a képviselő. - Mégsem vagyok egészen elvetemedett, cinikus gazfickó. Hiszen szeretném, ha becsülni tudnám önmagamat...

S azok az örömek, amelyekkel életét eddig változatossá, rózsássá iparkodott tenni, ha már nem tudott abba tartalmat önteni? A kártya, a cimborák s az asszonyok? Valóban: igazi örömet az asszonyok se tudtak életébe hozni. A szerelem boldogsága ismeretlen volt előtte, - pedig mennyit hazudott róla! Most sem érzi. Most is csak hazudik róla. Hazudott a szenvedélyében mindenre kész asszonynak, amikor azt esküdte neki, hogy elvonul vele a világtól s kárpótlást talál szerelmében mindenért! Szabad neki igy cselekedni? Szabad megrontania annak az elárvult férfinek, boldogtalan vetélytársának életét? De megrontaná az életét annak a szerelmében elvakult asszonynak is? Mert hiszen bizonyos, hogy a nagyvárosért nem tudná őt kárpótolni a falu; a pezsgőért a forrásviz, a hasisért a gyöngyvirágillat, a tobzódó gyönyörökért a tiszta szerelem...

Vagy elfogadja a menekülésnek azt a másik utját, amit kináltak neki? Eladja magát annak a másik nőnek, aki nem a csöndes falut, hanem ellenkezőleg: a legragyogóbb életet jelenti számára? De hisz ez a legnagyobb becstelenség lenne! Összerázkódott erre a gondolatra. Most, ebben az éjszakában, a természet tisztaságának templomában képtelennek érezte magát erre a lépésre...

Ez az éjszaka, a látomások ez éjszakája, amelyben csodás, földöntuli sugallatok áradtak szerte, amely felköltötte lelkének minden szunnyadó nemesebb indulatát: egy utat mutatott számára tisztán, világosan, amelyre lépnie kell. A fekete arcu angyal mutatta azt a lehajtott fáklyával. Föl kell mennie arra az oromra, ahol már tegnap is villant az a gondolat, s meg kell tennie azt az lépést előre. S mielőtt azt a lépést megteszi: abban az utolsó pillanatban talán nyugodt boldogság fogja megszállni. Mert akkor meglesz róla győződve, hogy helyesen, igazságosan, jól cselekszik: amikor véget vet egy üres, tartalmatlan, haszontalan, hazug életnek...

A szél nőttön-nőtt. A rengeteg mind hatalmasabban zugott. A férfi pilláira ólmos kábulat nehezedett. Köpenyébe burkolózva, elaludt ezzel a megnyugasztaló gondolattal, csöndesen, mélyen. Mintha máris a fekete arcu angyal vette volna ölébe. A tüz kihamvadt mellette teljesen.

... A nap már magasan járt a bércek fölött, amikor fölserkent. Bámulva nézett körül, - mintha különösnek találná, hogy eltünt körüle az éjszaka. Az a csodás éjszaka, mindent átváltoztató különös varázslatával. Igazán: mintha meseországba ragadták volna az éjjel s most lépne ujra a világos, józan valóságba.

Borravalót nyomott a hálálkodó móc markába és sietett a városba. Hol lehet az öreg Strausz bácsi? Most azonban hamarosan találkozott vele. Az öreg is éppen keresésére indult. Egy táviratot hoztak a képviselő ur számára, átvette helyette s már tüvé tette érte az egész vidéket.

Dénes Dezső felszakitotta a sürgönyt. A minisztériumból küldte egy jóbarátja:

"Rendben van minden. Kinevezés legközelebb megjelenik."

A képviselő csaknem hangosan felkiáltott örömében.

Hiszen ez a hir az uj életet jelentette számára. Az eddiginél sokkal fényesebb életet! Minden hitvány, sárba vonszoló gond végét. Ellenségei megalázását. Tündöklő diadalt!

Csodálatos - most egy pillanatig sem habozott, hogy erre az utra lépjen.

Fölébredt benne a nappali ember. Minden józanságával, alacsony vágyaival, mohó életösztönével. A nappali ember, amely egészen más, mint az éjszaka félig földöntuli lénye...

- Strausz bácsi, - ölelgette össze a kis tömzsi emberkét. - Strausz bácsi, maga egy eleven angyal. Hogy szolgáljam ezt meg magának?

Salamon ur boldogan mosolygott. S alulról fölfelé, ravaszul emelte szemét az ujjongó férfira:

- Könnyen megszolgálhatja a nagyságos ur. Nagyságod, miután olyan gazdag ember lesz, bizonyára nem fog itt holmi szénbányával bajlódni. Fölszámoltatjuk az egész részvénytársaságot. Én meghozom az áldozatot, - hogy az urak legalább a pénzük egy részéhez hozzájussanak, - hogy megveszem az egészet a vőmnek. Teszem azt - részvényenként huszonöt százalékért. Ő aztán hadd vergődjön vele. Hadd turja a földet. Nem nagyságtoknak való mesterség az!

Dénes Dezső ráhagyta, hogy ugy lesz. Hozza meg Strausz bácsi ezt az ujabb áldozatot a veje kedvéért. Hiszen Strausz bácsi olyan jó ember, hogy még egy ilyen kockázatos vállalatra is hajlandó...

Ámbátor, én azt hiszem, s bizonyára a nyájas olvasó is megvan róla szentül győződve, hogy mihelyt az egész szénbánya - huszonöt százalékért - a Strausz bácsiék kezébe jut, mindjárt találnak azokban a szeszélyes, huncut hegyekben szenet! Mert hiába: mainapság még a hegyeknek is hamis a zuzájuk...

 

VII.

Józsa Pál bement a vonatvezetővel az állomási irodába s ott beirta a forgalmi naplóba a vonat számát, mely éppen berobogott az állomásra. Aztán a mozdonyvezető, a fütő, a kalauzok, sőt még a fékezők neveit is, végül a vonat megterhelésének elegy számát. Ez az illető vonat arcképe. A forgalmi naplóban minden vonatot meg kell igy örökiteni. Egy pillanatra bekukkant a táviróhivatalba is, hogy a vonat inditása előtt nincs-e valami mondanivalója? Nem üzent a szomszéd állomás semmit? Nem. Elég ritkaság. A vonat tehát akadálytalanul mehet. Józsa, a szolgálattevő forgalmi tiszt, erre beszólt a telefonba: Halló! Az 514-es a második vágányról indul! A kijárati váltóőr visszatelefonált: Jöhet! Józsa most megadta a szokásos harangjelt: háromszor egymásután kettőt-kettőt kondult a villamos harang. Ez a Budapest felől jövő vonatok jele: a Budapest felé haladók hármas harangütést adnak. Azzal kiment a vonathoz, amelynek gépe ezalatt ott lihegett az állomáson. A posta berakását éppen bevégezték; a kalauzok tuszkolták fölfelé a harmadik osztály utasait, akik megrohanták a szivárványos kutat, hogy a keserves utazás után, a zsufolt, átfülledt kocsiban, kissé felüditsék magukat. A forgalmi tiszt aláirta a menetlevelet, kivette az óráját s intett a trombitás vonatvezetőnek. A kis kürt megszólalt, a mozdonyvezető meghuzta a gőzsipot: a vastáltos nagyot fujt, hatalmas kerekei nekilendültek. Józsa Pál pedig visszaballagott az irodába, hogy a táviróhivatalban hirt adjon a következő állomásnak: az 514-es hét óra tizenhét perckor el...

Reggel hét órakor vette át a szolgálatot, miután az előző éjszakát is álmatlan izgalomban vergődte át. Előző nap, amikor hazaérkezett: feleségét nem találta otthon. A cselédleányzó azt mondta, hogy a tekintetes asszony délután besétált a városba. Erre Józsa is megindult a város felé, abban a föltevésben, hogy majd szemben találkozik a hazatérő asszonnyal. Azonban már egészen a városba ért a völgykatlanban huzódó fasoros uton, de Margitnak se hire, se hamva. Már az alkonyat is leereszkedett: sietett hát vissza az állomásra. Felesége már odahaza fogadta.

- Hol voltál? Eszti azt mondta, a városba mentél.

- Ugy volt, hogy odamegyek. De már későnek találtam az időt, hogy estére vissza is térjek. Hát csak egy sétát tettem a hegyek közt.

Elpirult. S bübájosan szép volt, amikor hófehér bőrére égő biborpir ömlött. A férfi fájdalmas gyönyörüséggel nézte. Észrevette, hogy az asszony hazudik. De még nem tanult mestersége a hazugság. Nos - nem fog neki időt engedni arra, hogy beletanuljon...

Másnap délben, amikor szolgálat közben fölszaladt a lakására, hogy ebédjét, - szokásos ideges gyorsaságával, - elköltse, Margit azzal lepte meg:

- Ma délután aztán igazán be kell mennem a városba.

Józsa megrezzent:

- Minek?

- Szegény, öreg Lidi néni beteg. Tudod, mennyire kinozza az asztmája. Oly nagy szüksége van egy kis ápolásra...

És ismét meglátszott rajta, hogy nem mond igazat.

Józsa Pál érezte, hogy minden csöpp vére elhagyja az arcát. Hiszen igaz, hogy Lidi néni, a vasuti pénztáros özvegye, akivel nemrégiben ismerkedtek meg, csakugyan beteg. De az is igaz, hogy felesége nem volt vele oly barátságban, hogy most egyszerre ápolójává szegődjék. Sőt ellenkezőleg: ki nem állhatta Lidi nénit, kiről nehéz volt megállapitani, csunyább-e, vénebb-e, avagy kellemetlenebb?

Nem, nem - az asszony másutt akarja eltölteni a délutánját! A szeretőjénél - igen, a szeretőjénél!

S akkor egyszerre eszébe jutott, hogy most megszerezheti a kivánt bizonyságot. Csak meg kell lesni az asszonyt: csakugyan odamegy-e betegápolónak? Meg kell lesni? De hiszen neki ma szolgálata van. Tapodtat sem távozhat az állomásról. S nincs is, akinek hirtelen átadja hivatalát. Rabja a szárnyaskeréknek... Ej, meg fogja az asszonyt lesetni mással. Csak most bocsássa utján nyugodtan. Csak az Isten most adjon neki annyi erőt, hogy el ne árulja az izgatottságát, a gyanakodását...

Egész belsejében reszketve, de külsőleg nyugalmat erőltetve magára, csak azt kérdezte feleségétől:

- Mikor jössz haza?

- Estére. De azért ne aggódj. A Lidi néni cselédje majd hazakisér.

S mig beszélt: ő sem tudott az ura szemébe nézni. A férj begombolta aranygalléros kabátját, s készült, hogy lemenjen hivatalába. Kezet nyujtottak egymásnak. Ugy remegett mindkettőjüknek a keze! Mennyi sulyos mondanivaló tolult ajkaikra! De visszatartották a belsejükben forrongó, tomboló áradatot. Az asszony ugy érezte: nincs ereje, hogy szóval bevalljon mindent. Meg fogja neki irni. A férfi azt gondolta: még nincs itt a leszámolás pillanata! A szörnyü leszámolásé.

- Isten veled! - mondta Margit és hálószobája felé tartott, hogy felöltözködjék. A férfi pedig szeretett volna utána ugrani, visszarántani őt a fényes fekete hajánál fogva: A szeretődhöz készülsz! A szeretőd számára akarod magadat szépiteni! De én nem engedlek a szeretődhöz! Én letaposlak a sarkom alá...

Nyugalom, nyugalom! - fojtotta el indulatai lázadását emberfeletti erővel, mint ahogy az orkánnak parancsolt a tengeristen. Még nincs itt a leszámolás órája...

S amint minap a vasuton: most is váratlan orvtámadást intézett a felesége ellen, mint ahogy a dzsungel belsejéből zsákmányára ugrik a fenevad:

- Találkozol ma Dénes Dezsővel?

Mintha villanyáram érte volna: minden tagjában ugy összerázkódott erre a kérdésre az asszony. Megfordult s kerekre nyilt szemmel, elpalástolhatlan rémülettel bámult az urára. Mit jelent ez a kérdés ?

- Dénes Dezsővel? - dadogta zavarodottan. - Hogy találkozhatnám vele? Hiszen Dénes nincs is itt.

- Hát hol van?

- Tudtommal Budapesten...

Józsa végigsimitotta a homlokát. Igaz, igaz, - most jut eszébe, hogy a képviselő nincs most a kerületében. Erről el is feledkezett lázas, kába izgatottságában. Nagy Isten! még az őrületbe kergeti ez a gyötrelem... Odalenn megszólalt a vonat érkezését jelző harang. Sietnie kell a szolgálatba. Óh, csak minden gyötrelmét elfeledtetné vele a munka!...

S folytatta a szolgálatot, azt a nehéz, minden gondot, éberséget, lélekjelenlétet megkövetelő szolgálatot, amelyet a vasutas végez az állomáson, akit ugy hivnak, hogy forgalmi szolgálattevő. Aki olyan nagy ur a maga birodalmában, akár a maga hajóján a tengerjáró kapitány. Élet és halál ura: korlátlanul intézi a vonatok sorsát. Intézkedéseibe még az állomásfőnöknek sincs joga beleszólni. Övé a hatalom, - dicsőség nélkül; s övé azután minden felelősség is. A rábizott vagyonért és életért: százak meg százak életéért, amelyeket egy kis vigyázatlansága, egy kis feledékenysége rettenetes, halálos veszedelembe dönthet. Mint ahogy az állatszeliditő a ketrec vadállatai közt, amelyek készek összemarakodni, egymásra, szeliditőjükre rohanni, ha az egy percre elforditja róluk igéző szemét: ugy van gépei közt is a vasutas. Óh, azok a kiszámitott pontossággal müködő gépek tele vannak titkos rosszindulattal, - mintha csak gonosz, vérszomjas démonok laknának bennük, - akik fölhasználják uruk és parancsolójuk egy gyönge emberi pillanatát s készek vad, buta bölényfejükkel egymásra rontani, hekatombát gázolni maguk alá... Pedig hát milyen könnyen előfordulhat a vasutas életében is egy gyönge emberi pillanat! De nem! A vasutasnak olyannak kell lenni, mint a legszabályosabb pontossággal müködő gépnek. S mégsem lehet olyan, mint a gép: önállóan, ötletes találékonysággal, egész emberi lelkével kell végeznie a dolgát...

Délután, mikor a nap már áldozóban volt s mikor a vonatok jövés-menésében kis szünet állott be: megszólitott egy öreg málházót:

- Maga most ráér, ugy-e, Márton? Ugyan kérem, menjen be a városba, özvegy Sztankovicsnéhoz. Ott van a feleségem. Kérdezze meg tőle: hová tette a szekrényem kulcsát?

A tagbaszakadt vasuti szolga készségesen bólintott és elindult. Józsa Pál utána kiáltott: Siessen, siessen! Ugy rémlett neki, nem birja bevárni az időt, mig az öreg vissza érkezik. Itt kell hagynia mindent, hadd futkározzanak össze-vissza, hadd rontsanak egymásba a vonatok. Föl kell keresnie a feleségét - s hátha csakugyan ott találja a betegágy mellett, tisztán, szeliden, mint egy irgalmas nővért? Oh, milyen sirva, kacagva öleli akkor keblére, hogy kér tőle térden csuszva bocsánatot, - milyen kimondhatatlanul boldog ember lesz ő akkor!...

De hol marad már a küldött? Hogy is jutott eszébe, hogy azt a csoszogó, vén csontot küldte?

Az állomásra most zugva vágtatott be a Budapest felől jövő gyorsvonat. Csattogásától csakugy mennydörögtek a környékbeli hegyek. A vonat zsufolva volt messze, idegen országokba törekvő utasokkal, akik elözönlötték a peront, amig a szomjas gőzgép mohón vett magába vizet s a lakatosok végig kopogtatták a vonat kerekeit. Egy utas odajárult a vörös karszalagos tiszt elé:

- Kérem, főnök ur. Megszakitom az utazásomat. Sziveskedjék a jegyemet érvényesiteni.

Józsa bólintott s bevezette az utast irodájába. Közben kipillantott az ablakon: még sem jött a hiób-posta.

- Kérem, főnök ur, - sürgette az utas.

A hivatalnok maga elé bámult iróasztalára. Mit is akarnak tőle? Ah, igen! Intézzük el csak hamarosan ezt a csekélységet. E pillanatban lépett a szobába Márton, s megállott a küszöbön. Józsa felugrott:

- Nos?

- Voltam Sztankovicsnénál, - jelentette a szolga. - De a tekintetes asszony nincs ott. Azt mondja az öreg, tekintetes asszony, hogy már két hónapja nem is látta!

Józsa megkövülve maradt állva. Ugy érezte magát, mintha süket buvárharangban volna a tenger fenekén; körülötte és fölötte a zugó, hömpölygő vizek, félelmes titokzatos szörnyekkel... Pedig két hónapja hányszor mondta neki a felesége, hogy Sztankovicsnéhoz megy látogatóba! Árulás, gyalázatos árulás!... Az idegen pedig türelmetlenül állott egyik lábáról a másikra:

- De kérem, főnök ur! Nekem nincs időm ilyen sokáig várni!

- Mi az? Mit akar? - förmedt rá ingerülten a hivatalnok, ugy hogy az utas egészen elámulva nézett rá... De Józsa hirtelen föleszmélt. Aláirta s visszaadta a jegyet az idegennek.

- Bocsánat! - mormogta fogai között.

S azután mennie kellett, mennie, hogy ezt a vonatot is utjára bocsássa. Ki kellett tölteni a forgalmi naplót. Megkérdezni a táviróhivatalban: nincs-e az inditandó vonatnak ellenvonata, amely szemben jő vele? Gondoskodni róla, hogy az utasok hajaszála meg ne görbüljön, amikor maga legjobban szerette volna odavetni magát a mozdony óriás kerekei alá, amelyek méltóságteljes lendülettel indultak forgásnak...

Most tehát megszerezte a bizonyosságot. Miért nem örvend neki? Hiszen azelőtt mindig a bizonyosságért imádkozott... Oh, hazugság az, amit mondanak, hogy a legrosszabb bizonyosság jobb a kinos bizonytalanságnál...

Egyszerre földerült. Szinte hangosan felujjongott. Eszébe jutott, hogy hiszen Dénes Dezső nincs is itt! Hát akkor miért gyötri magát ily ostoba, felesleges módon? Hogy akkor hol jár hát a felesége? Ki tudja? Hátha elfogadható magyarázatot tud adni? Annyi bizonyos, hogy Dénes Dezsővel nem találkozhatott. Édes Istenem, milyen megkönnyebbülés volt számára még a reménység is, hogy hátha ártatlan az az asszony.

Beesteledett.

A havasok fehér csucsán még ott égett az alkonypir, mint a jéghegyek ormán az aurora borealis. Az állomás villamos lámpái kigyulladtak. A pályaudvaron egy tehervonatot állitottak össze; a tolató vasutasok lámpái, mint a szentjánosbogarak, fénylettek a sötétben, hol fölemelkedve, amint indulást, hol körbe csavarva, amint megállást jeleztek a megszaggatott füttyöket hallató gépnek. A pályaudvaron tul csöndbe és sötétségbe veszett a völgykatlanban minden...

Kilenc óra volt; a Budapest felé haladó személyvonatnak már tiz perce be kellett volna érkeznie. Józsa Pál már hirt kapott a táviró utján, hogy a mozdonynak valami baja esett, azért késik a vonat. Végre jelezték az érkezését. A villamos harang háromszor három csendülése elhangzott az esthomályban, amelynek levegője mindig fojtottabb, nyomottabb volt: készülő zivatar előérzete uszott a fülledt légben. A szolgálattevő tiszt szabadra állitotta a villamos bejárati jelzőt, mely a magasból ontotta fehér sugarait a vágányokra, jelezve, hogy a gép teljes biztonsággal bevonulhat. Maga pedig öt perccel az érkezés előtt szabályszerüen kiállott, hogy fogadja a vonatot, melynek piros tüzszemei már feltüntek a látóhatáron. A sebesült gép lihegve érkezett s a vén Bukó szállott le róla:

- Mindig többször esik már bajunk, - mondta az öreg Józsának, aki szivesen szoritott kezet a szenvedélyes vén vasutassal, az pedig gyöngéd részvéttel nézett végig a gépjén, mintha valami kedves betegét simogatná a szemével. Lassanként egészen megrokkanunk, ugyebár, öreg? - mondta neki. - De azért te mégis tovább fogsz szolgálni, mint én...

- Mennyi időbe kerül, mig a hibát kijavitják? - kérdezte a forgalmi tiszt.

- Tiz perc mulva mehetünk! - hangzott a felelet s a mozdonyvezető hozzáfogott a munkához az előhivott géplakatossal. Józsának pedig az öreg egyszerre eleven emlékébe idézte a sztrájk óriás küzdelmét, amikor az utazás fanatikusa oly gyötrelmeket állott ki, hogy nem szállhatott a gépjére. Oh, az a szörnyü küzdelem! Akkor kezdődött az ő tragédiája is; akkor történt feleségének az a végzetes látogatása Dénes Dezsőnél... Ez a gondolat ujra lázas reszketésbe ejtette minden idegszálát... Azonban sietnie kellett a táviróhivatalba, hogy a közeli állomást értesitse, hogy az 524. számu vegyes vonat keresztezése ott fog megtörténni. Ezt az értesitést sürgősen el kell küldenie, nehogy a tehervonatot elinditsák; mert arra már nincs idő, hogy az ide behaladjon addig, amig az itt rostokoló 513. számu személyvonat sebesült gépjének kijavitásával bajlódnak...

Leült a táviróhivatal asztalkája mellé, amelynek ablakán végig láthatott az egész peronon. A távirógép halk csilingelése töltötte be a helyiséget, a tiszt keze fürgén mozgott a kopogtatón. A szomszéd állomás tisztje éppen el volt foglalva: nagysokára birta megkapni az összeköttetést. A vonat odakünn már teljesen elkészült az utra; az öreg Bukó fölszállott a gépre, amely türelmetlenül fujt, mintha alig várná, hogy belefurja mogorva fejét a sötét messzeségbe és helyrehozhassa a szenvedett késedelmet. A forgalmi tiszt kopogtatta a betüket: Az 513-as keresztezi az 524-est.

Ebben a pillanatban vágtató kocsi robogása hallatszott az állomás épülete előtt. S Józsa Pál észrevette, hogy egy siető alak kapaszkodik föl a vonat egy elsőosztályu kocsijába...

Dénes Dezső!

A vasutas szeme előtt összefutott az egész világ. Tehát ő mégis itt van! Tehát hitványul hazudott neki az asszony, amikor azt mondta, hogy kedvese Budapesten van. Mert hiszen a kedvese. Most már kétségtelen, hogy a kedvese. Együtt töltötték az egész délutánt, a bünös, átkozott gyönyörüség fertőjében. Kárhozat, kárhozat!

A szomszéd állomás szóról-szóra visszaadta neki a keresztezést jelző fontos táviratot, amint ezt a szabályzat szigoruan előirja. A betük csak ugy táncoltak előtte a keskeny szalagon; nem tudta, mit olvas, nem tudta, mit csinál. Azt hitte, ott roskad le a táviróasztal mellett, ugy szédült, ugy megfájdult egyszerre a feje.

- Mehetünk? - jelent meg a küszöbön a vonatvezető.

- Mehetnek! - mormogta zavarodottan, alig hallhatóan a hivatalnok.

S a vonat elindult. Vitte magával győztes ellenfelét, aki most bizonyára kényelmesen hever le a lágyan ringó-zsongó kupé bársonyára...

Mit tehetett? Oda kellett volna rohannia hozzá, hogy leráncigálja a vonatról, hogy számadásra vonja azonnal, elfeledkezve mindenről, nem hallgatva másra, csak a szerelemféltő vadállat tomboló, kitörő, fékevesztett indulatára?

A távirógép nyugtalankodott. A szomszéd állomásnak mondanivalója volt. Józsa odalépett s betüzni kezdte a lekunkorodó szalagot:

- Az 524-es 9 óra 12 perckor el...

- Mi ez? - rezzent össze elsápadva a vasutas. Szentséges Isten, mi ez? Miért inditották el az ellenvonatot? Hiszen ő megmondta, hogy ott lesz a keresztezés, a találkozás, nem pedig itt, az ő állomásán! A távirógép kopogtatója ugy hangzott ujjai alatt, mint vad rémülettől hajtott szivének dobogása. Miért inditották el a vonatot? - kérdezte az állomást. - Mert ön ugy jelezte a keresztezést! - érkezett vissza a papirszalagon a felelet. A szerencsétlen ember szédülő fejéhez kapott. Eltévesztette volna az állomást? Ugy kell lenni - eltévesztette! S most a két vonat teljes erővel rohan egymással szembe! S közben nincs őrház sem, hogy hirt lehessen nekik adni: szüntessék meg az őrült rohanást a halálba! S a kanyargós hegyi pályán nem fogják egymást észrevenni! Talán már e pillanatban eget-földet rázó csattanással csapja össze koponyáját a két vasbika. Nem hallja-e a rémséges halálorditást, a megcsonkitott, vérükben fetrengő áldozatok jajveszékelését? Irgalom Istene, ne hagyj el! Ime: a vizió, amely őt betegségében mindig üldözte, most egyszerre irtózatos valósággá válik... Józsa Pál égnek meredő hajjal rohant ki az irodából. Az ajtóban összeütközött a teher vonat vezetőjével, amely éppen az állomáson vesztegelt. Az altiszt, amikor a magából kikelt arcot meglátta, azt hitte: tébolyodottal van dolga:

- Ember! - lihegte Józsa fuldokolva. - Rettenetes szerencsétlenség történhetik, - talán már meg is történt. Eltévesztettem a találkozás helyét a táviratban - a két vonat egyenesen egymásnak rohan! Ember, mit tegyünk!

A vonatvezető rémülettől megfagyó szivvel hallgatott rá. Eleinte s még most is azt hitte, hogy egy őrült beszéli neki lázas látomását. Szeme elé tárult a két vonat katasztrófája: a mit sem sejtő utasok, szerencsétlen kartársai, akik vesztükbe rohannak. Mert hiszen a vasuti szerencsétlenség alkalmával elsősorban rendesen a szegény vasutas az áldozat... S embernyi ember létére, egyszerre sirva fakadva tördelte a két kezét...

Tekintete hirtelen a tehervonat indulásra kész mozdonyára esett:

- Kapjunk föl a mozdonyra! - kiáltotta, - Vágtassunk a vonat után. Hátha még nem késő?...

Józsa Pál lelkendezve kapott ezen a mentőszalmaszálon. Egy-kettő, lekapcsolták a teherkocsikról a mozdonyt, csak egy kocsit hagytak rajta. Az állomáson akkor már minden lélek tudta, milyen szerencsétlenség fenyeget, hogy a halál rémes árnyai lebegnek körülöttük a fekete, fülledt éjben.

Többen felkapaszkodtak a kocsira s a gépre, amely teljes gőzzel száguldott a pályán előre, folyton ijesztő vészjeleket hallatva. Előre, előre! Micsoda futás volt ez! Futás százak életéért, testi épségéért, hátha megmenthetik azokat a borzalmas pusztulástól? Valóságos versenyfutás a halállal: melyik ér oda hamarább? Kiragadhatják-e karjai közül kiszemelt áldozatait? Előre, előre! A segitségül siető mozdonyon mindenki imádkozott: Jaj, Istenem, csak utolérhessük őket! Jaj, Istenem, csak késő ne legyen minden...

A gépész messze kihajolt, ugy leste: nem veszi-e már észre az előttük száguldó vonatot? Arra is vigyázniok kellett, nehogy belerohanjanak s akkor segitség helyett még ők okozzanak katasztrófát. Egyszerre, egy kanyarodó után, hirtelen ellengőzt adott, A mozdony füttye éles, szivdermesztő sivitással verte föl az éjbe borult hegyvilágot.

Késő volt, a halál rémei gyorsabban szárnyaltak, mint ők. A gyilkos pusztulás démonoknak való látványossága volt az, ami a hegyoldalba rakott, magas töltés mentén elébük tárult...

 

VIII.

A szerencsétlenség csak pár pillanattal azelőtt történhetett, hogy odaérkeztek. Még egészen friss volt a rombolás müve, ahogy a Végzet sötét hatalmainak kezéből kikerült.

A rettenetes összecsapáskor a személyvonat mozdonya hördülve felágaskodott, s azután irtózatos salto mortaléval oldal zuhant a töltésről. Összezuzott testéből sisteregve áradt a forró, tüzes gőz, mintha valami óriás, apocaliptikus szörnyeteg, halálra vetemülve, elkeseredett dühvel lehelné ki izzó páráját. Gyomrából kifordult a zsarátnok, amivel a szörnyet etették s ott vöröslött az összetört romok között. A lezuhant mozdony egy pár kocsit is magával rántott, azok hanyatt-homlok bukfenceztek alá, zuhantak egymás hegyére-hátára, mint az ostromlott bástyafokról az árokba hömpölygő nyomorult holttestek. A többi kocsinak az volt a szerencséje, hogy az összekötő lánc elszakadt, azok ott maradtak a töltésen, nagyrészt felborulva, összetöredezve, csak egy pár utolsó kocsi maradt közülök épen. A másik vonat mozdonya, amelyet a szemközt rohanó kolosszus ugy maga alá gyürt, mint valami gigászi birkózó az ellenfelét: belefuródott a földbe, melyet ölnyire felhányt maga körül és mögötte emeletnyi magasságban, halommá, heggyé torlódtak a kocsik, annál a viharos erőnél fogva, amellyel őket a száguldó gép maga után rántotta. Rettenetes volt ez a romhalmaz! Akárcsak Timur Lenk koponyahalma: ez is diadaloszlopa volt a pusztulásnak, a halálnak! Hiszen nem lehetett tudni: hány véres koponya van itt is a romok alatt? Az irtózatos összeroppanáskor a roncsok szerteszét röppentek, mint a szétpattanó gránát darabjai: még a táviróhuzalokon is lógtak egyes faszilánkok; másutt pedig a távirópóznák is kidőltek, kettétörtek, mintha villámcsapás sujtotta volna őket. Az acélsineket ugy összegörbitette a rombolás démonának irtózatos ereje, mint ahogy egy gyermek ujja a vékony virágfüző drótot; s az elgörbült vasdarabok, a csonka póznák ugy meredtek a légbe, mint valami torzon kificamodott kar, amelyre borzalom nézni.

S a rémület, amely a katasztrófa vérfagyasztó pillanatában az embereket elfogta; most ocsudott föl kábulatából. Akik épen maradtak vagy csak kisebb sérülést szenvedtek: hangos jajveszékelés közepette ugráltak ki a felbillent kocsikból; a vonatok személyzete fejvesztve futkározott, csak a töltésen maradt mozdony vezetője őrizte meg lélekjelenlétét és torkaszakadtából orditva igyekezett mindenkit eltávolitani a félelmesen zuborgó gép mellől: Vissza, vissza! Kazánrobbanás történhetik! S maga halálmegvető bátorsággal ugrott oda s elforditva egy csavart: engedett utat a kazánban forrongó pokolnak... Asszonyok kezeiket tördelve, hajukat tépve, sikoltoztak gyermekeik után; akik megtalálták övéiket, siró, nevető görcsök közt borultak reájuk. Egy asszony egy véres tömeget szorongatott keblére: összezuzott kis gyermekét s tébolyodottan sikoltozott az égre. S mindenfelé tépett ruháju, véres fejü alakok gomolyogtak, mint valami éjszakai csata összelövöldözött sebesültjei, akadt olyan is, akinek semmi baja nem esett, de a rémülettől félőrülten, mintegy furiáktól üzve, vágott neki az éjszakának és futott, futott...

Egy öreg ember ott térdelt a düledékek mellett s megmenekülése fölötti örömében zokogva, hajlongva hányta magára a keresztet: Édes istenem, édes istenem!...

S a romok alól keserves nyögés, kétségbeesett segélykiáltozás, velőtrázó halálorditás hallatszott. A fájdalom, a halálfélelem, a borzalom tomboló pokla kiáltott, üvöltött, örjöngött, a csillagok felé!...

A segitségül sietett gép utasai leugráltak, hogy ha már későn érkeztek is: megmentsék, ami megmenthető. Az éjszakában csak a hold és csillagok világitottak, amelyek éppen most bujtak ki a szétoszló fellegek mögül. Fáklyákra lett volna szükségük, de persze azt nem, hoztak magukkal, - hiszen ők a katasztrófát megelőzni rohantak, amennyire a gőzerőtől tellett. Józsa Pál, akinek a veszedelem ujra visszaadta teljes eszméletét és erejét - mint ahogy az ideges emberek a nagy pillanatokban erejük teljes fellobbanásával tudnak cselekedni: intézkedett, hogy a gép azonnal visszarohanjon az állomásra: verjék föl a szomszéd állomásokat a szörnyü hirrel! Táviratozzanak mindenfelé segély vonatért, orvosokért!... Maga pedig társaival rávetette magát a romokra.

A hold és a csillagok szelid fénye mellett, amelyek édes idillekhez szoktak világitani: egyenkint huzogatták ki a sebesülteket: jajgató emberroncsokat a romok közül. A halál szörnyü játékot üzött szeszélyes kedvében: egy kocsiban egy ember kezét-lábát törte, mig szomszédjának hajaszála se görbült meg. Egy utas a katasztrófa pillanatában a kupéja ajtajában állhatott: feje a két összecsapódó ajtószárny közé jutott, amelyek a szerencsétlent a szó szoros értelmében lefejezték. Ugyanabban a kocsiban egy anya utazott pólyás gyermekével: a gyermekek őrangyala megóvta őket: még egy kis horzsolódástól is. Oh, de azért tömérdek volt az összetört tagokkal, vérében fetrengő nehéz sebesült, akiken nem tudtak egyelőre segiteni: odafektették őket a töltés oldalába, a gyepre, amelyet vérük csakhamar pirosra festett és várták, lelkendezve várták: ha jön-e a távolból segitség? Örökkévalóságnak tetszett, a kinok örökkévalóságának, amig várni kellett rá, s óh, milyen repesve fogadták, amikor végre megérkezett!

A távolból hosszu éles fütty hasitotta a levegőt: a közeledő segélyvonat jeladása. Jön a megváltás: sebesültek, haldoklók számára az enyhülés, a remény, talán az uj élet... Egyszerre lobogó fáklyafény világitotta meg a kopasz, meredek hegyoldalt: mintha a hajnalt jelentené azok számára, akik még a kocsik romjai közt jajgatnak: a szabadulás hajnalát. S a temető világosságát azoknak, akik számára koporsóvá változott a vasuti kocsi, amelyben ki tudja: az élet milyen nagy céljai, uj örömei, fényes ideáljai felé törtek...

A töltés aljában, a lezuhant mozdony mellett megtalálták az öreg Bukót. Teste a vastömeg alá szorult, félkeze a mozdony kéményére hajlott: mintha halottaiban is magához ölelné a gépet, amelyet egész életében ugy szeretett. Tehát még sem teljesült az öreg jövendölése: a gép nem szolgált tovább, mint az ő vén csontjai. Együtt száguldták be a végtelen acélsinek utját, napfényben, esőben, hófergetegben; s most együtt hullottak a végpusztulásba, a sirba, mint két elválhatatlan jó barát, mint valami öreg házaspár, akik együtt őszültek meg s nem tudják tulélni egymást...

Józsa elfacsarodott szivvel állott meg a kiszenvedett hideg teteme fölött, aki hivatásának ilyen hős mártirja lőn. S - mennyire irigyelte ezt az embert! Aki már tul van mindenen. Elsimult vonásain, amelyekre enyhe fényt árasztott a hold: meg sem látszott, milyen irtózatos végperceket szánt neki a végzet... Ellenben ő! Mi vár még reá, aki mindezt a pusztulást és vérontást okozta!...

De hát csak az ő büne ez a borzasztó katasztrófa? Nem részes ebben senki más? Az emberek bizonyára csak őt fogják érte felelősségre vonni: de nem csak őt szoritja ezért számadásra a mindenható, mindenható Isten!...

Körültekintett. Mellette éppen egy I. osztályu kocsi roncsait akarták átkutatni: hátha valaki bennszorult, akinek számára még nem késő a segitség?

- Vigyázat! - kiáltott föl az egyik vasuti munkás. - Itt egy ember van!

- Egy halott, - mormogta az odasiető orvos.

Lassan előhuzták a tetemét az összelapitott kocsi gyilkos barlangjából A fáklyák lángja szörnyüséges emberroncsra esett. Feje csaknem alaktalan tömeggé volt zuzva. De azért Józsa Pál ráismert és meghült benne a vér...

Ez volt Dénes Dezső!...

A mai élet hőseinek tipusa. Akiknek számára az egész élet - gyorsvonat, amely egyre száguld velük előre, előre, viharosan, lázasan, feltarthatatlanul. A szelid örömök békességes, megelégedett, bogárhátu falvai, virágos tanyái eltünnek mellettük - ők nagy és merész álmaik mesevárosaiba törnek.

Az ideges élnivágyás Ahasvérusai ők. A nagyratörés Ikarusai. A dusgazdag kincsek, az örök dicsőség földjének Kolombusai. Akik sokszor hamarább, pályájuk derekán vagy küszöbén eljutnak az életnek arra a tragikus utolsó állomására, ahonnan tovább nem indul semmiféle vonat...

Az orvos intézkedett, hogy tegyék a holttestet a segély vonatra, amely a szerencsétlenség három halottjával és sok-sok sebesültjével éppen indulófélben volt, hogy őket a kórházba szállitsák. Józsa Pál fölszállott a gépre, hogy visszatérjen állomáshelyére. Még egy pillantást vetett a szörnyü csatatérre, amelyet békesség idején teremtett ime a Halál. A véres romhalmazt már a hajnal derengő sugarai világitották meg. Az egyik összezuzódott kocsi roncsán ott ült az a fiatal munkásasszony, aki kis gyermekével csodamódon menekült meg a rémséges pusztulásból. A csecsemő nyugtalankodni kezdett. Az anya kigombolta mellén a ruháját és sápadtan de mégis mosolyogva megszoptatta a kicsit...

 

IX.

Józsáné és Dénes, legutóbbi találkozásukon mindenben megállapodtak: hogyan viszi magával a férfi az asszonyt oda, ahonnan aztán hirt sem hallanak felőlük. Mikor aztán a férj ebéd után visszasietett szolgálatába, az asszony hevesen föl s alá kezdett járkálni a szobában. Majd az iróasztalhoz ült s levélirásba fogott. Férjének akarta megirni, amit szóval nem volt képes neki elmondani. Többször letette a tollat s a két kezébe szoritotta halántékát. S azután felugrott s ujra neki fogott a járkálásnak.

Mit is irjon? Hogy magyarázza meg, hogy mentse ki cselekedetét? Egy magyarázata, egy mentsége van csak elhatározásának: hogy annyira szereti azt az embert, hogy nem tud nélküle élni. Annyira erőt vett rajta ez a szenvedély, hogy mintegy ellenállhatatlan hipnózis kényszere alatt cselekszik. De hát, édes Istenem! ezzel ugyan nem csepegtet gyógyitó irt a férje sebére! Örökké vérezni fog ez a seb - amit ő üt a szivén. És mégis megsebzi. Mégis megirta neki az igazságot: nem tudok élni anélkül az ember nélkül. S nem tudok élni a hazugságban veled...

A levél végre is elkészült. Elrejtette azt kebelébe: később dobja be a postaszekrénybe, hogy az ura másnap kapja kézhez. Azzal ruhaszekrényéhez lépett s egy kicsi kézitáskájába gyömöszölte a legszükségesebb holmiját. S egyszerre, hirtelen bedobta a bőröndöt s rácsukta a szekrényt... Kimerülten ült karszékébe, az ablak mellé s gépiesen nyult az ujság után, amely ott feküdt a kis asztalkán s amely aznap még nem volt kezében.

A helyi lapocskában hosszu, feltünésre számitó cikk volt egy fiatal országgyülési képviselőről, a politikai élet egyik nevezetességéről, aki nagy veszedelembe jutott. Legközelebb csődöt kérnek ellene: ott kell hagynia eddigi zajos szereplésének szinhelyét, a parlamentet. A cikk nevet nem emlitett, de hát azért hogyne tudta volna Margit, kiről van szó? Tudta, ki iratta a cikket: ez is a legyőzött ellenfél bosszuja volt. Elkeseredetten dobta el magától az ujságot s fölállott. Tehát Dénesre már lecsap a veszedelem, s ő még habozik? A fali óra ütött - sietnie kellett, hogy el ne késse a találkát. Fölszakitotta a szekrény ajtaját s ujra elővette a kézitáskát. Porköpönyege, amit magára kapott, elrejtette azt egészen, ugy, hogy a cseléd akit beszólitott, mit sem vett észre:

- Kisérjen el, Erzsi. Bemegyek a városba.

Körül sem nézett bucsuzóul a kis lakásban, csak ment. Most már ment volna, ha erővel kell is kitépnie magát a férje karjaiból. Röstellette, hogy eddig is tétovázott. S még szemrehányást tett magának: ez hát az ő végtelen szerelme, amiről annyit esküdözött? Amivel kárpótolni akarja azt a férfit mindenért?

Mikor a város széléhez ért: visszaküldte cselédjét: végezze csak a dolgát odahaza. Akkor elővette a levelet s bedobta az utcasarkon a postaládikába. Szinte megkönyebbülten sietett el onnan, hiszen a kocka már el volt vetve. Sietett a találka helyére a Buzás néni cukrosboltjába, ahol már Dénes Dezső bizonyára vár reá...

Benyitott. Nagy meglepetésére azonban szerelmesét sehol sem látta a kis márványasztalok mellett. Buzásné, a kisváros népszerü Buzás nénije sietett hozzá, az ő ismert mézes mosolyával, amely édesebb volt, mint a boltjának minden cukrossága összesen - s ami most ugy bántotta az asszonyt!...

- Parancsol egy kis jó habos kávét, lelkem, tekintetes asszony?

Alig tudott lenyelni egy-egy kanálnyi kávét. Tükön ült. Mindig az ajtón volt a szeme. Elővette az ujságot, - megint arra az undoritó cikkre tévedt a szeme. Hátha éppen emiatt keveredett Dénes olyan bajba, hogy el sem jöhet érte? De nem! Az lehetetlen! Akkor meg nem hagyná itt ebben a rémes bizonytalanságban!

- Kezét csókolom, nagyságos asszony, - köszöntötte egy szörnyen nyájas, barátságos hang. - Kezét csókolom, nagysága!

Strausz bácsi volt, aki szemmel láthatóan ragyogóan jó kedvvel telepedett asztalkájához.

- Az ujságot tetszik olvasni? Azt a csuf cikket? No, hiszen majd ad annak a firkásznak a képviselő ur! Szijat hasit a hátából és pont.

Az asszony nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze:

- Hát csakugyan olyan nagy bajban van a képviselő ?

- Nagy bajban? Nincs már neki semmi baja a világon. Talán bajban volt, - de most már? Fütyül az egész világra. A dusgazdag Tetétleni veje! Kiveri mindenkinek a szemét pénzzel!

Strausz bácsi nem vette észre, hogy az asszony hogy elfehéredett s zavartalanul lelkesedett tovább:

- Igaz! Talán még nem is tetszik tudni a nagy ujságot? A képviselő ur feleségül veszi Tetétleni Edmée kisasszonyt. Ma este utazik az eljegyzésre, a Tetétleni ur birtokára... De mi lelte, nagyságos asszony?

Most már a kis bölcs Salamon is észrevette, hogy ostobaságot cselekedett. Ugyancsak rossz helyen járt el a szája... Persze, persze: a szép vasutasné! No, de mindegy: előbb-utóbb ugyis meg kell tudni. Hanem azért sietett onnan kereket oldani.

- Kezét csókolom, nagysága. Dolgom van. Megyek a képviselő urhoz: sok megbeszélni valónk van még az elutazása előtt. Tisztelem a kedves férjét. Kezét csókolom, nagysága!

Margit szédülve bámult utána.

Ez bizonyosan tréfa. De hát mért tréfálna vele az öreg? Vagy valami érthetetlen pletyka. De hiszen Strausz bácsi igen jól be van avatva Dénes Dezső dolgaiba. Akkor hát mi ez? Mi ez? Még a gondolatra is meghült ereiben a vér, hogy a kis öreg talán igazat beszélt.

Ah, nem lehet az igaz. Nyomban itt terem Dezső s akkor együtt nevetik ki az egész bolondságot.

De miért is nem jön már Dezső? Az idő halad - pedig milyen lassan megy! - s ő még egyre késik.

Nem volt maradása a cukrosboltban, amelyből eltávozott, az a pár vendég is, aki ott unatkozott. Fölkelt, fizetni akart, hogy kimegy az utcára, a szabad levegőre: hiszen most már okvetlen szembe kell találkoznia a várva-várttal! Csak kilép a küszöbön és szemben találja magát vele. Nem állja meg, hogy a nyakába ne boruljon az után a szörnyü aggodalom után...

Egy szolgalegény nyitott be az ajtón. Levelet hozott. Valaki után kérdezősködött. Józsáné kitalálta, hogy a levél csak az ő számára jöhet. Buzás néni valóban oda is utasitotta a kérdezősködőt a kis sarokasztalhoz, ahonnan az asszony éppen távozóban volt.

A legény átadta a levelet:

- A nagyságos képviselő ur küldi.

Margit megtántorodott. A márványasztalka szélébe kapaszkodott, hogy el ne essék. Buzás néni ijedten futott oda hozzá:

- Rosszul van, édes lelkem?

- Egy kicsit elszédültem, - mormogta Margit s odahanyatlott a boltosné kövér vállára.

A jámbor asszonyság bevezette őt a tiszta szobájába, ágyba akarta fektetni, orvosért akart szalajtani, de Józsáné megnyugtatta:

- Semmi, semmi. Egy kis szédülés az egész. Mindjárt elmulik. Ne aggódjék, kedves Buzás néni. És ne zavartassa magát a dolgában.

Buzás néninek csakugyan menni kellett a boltjába, ahová most uj vendégek érkeztek: csilingelt az ajtó felett a csengő. - De legalább a diványra heverjen le, édes lelkem, aranyom!... Margit persze a diványra se feküdt le. Odatette maga elé a levelet s nem volt ereje azt felbontani...

Eh! De hiszen végre is tul kell ezen esni, még ha belehal is. És talán jobb is, ha belehal...

Elolvasta a levelet.

Az volt benne, amit sejtett. A szakitás. Dénes megirta, hogy meggondolta a dolgot. S éppen az ő érdekében: az asszony érdekében, akit szeret s éppen azért, mert szereti: elhatározta, hogy lemond róla. Neki fáj, nagyon fáj ez a lemondás, de el kell a fájdalmat viselnie, nem tudja a lelkére venni a gondolatot, hogy bálványképét, aki fénnyel, pompával körülvéve szeretne látni: magával vigye a nélkülözésekbe és nyomoruságba... Térjen vissza szépen férjéhez, aki őt szereti s őt pedig feledje el... Ha pedig nem akarna visszatérni elhagyott otthonába s esetleg támogatásra volna szüksége: forduljon bizalommal hozzá. Módjában fog állani kivánságát teljesiteni...

Margit arca lángba borult, mikor e sorokat elolvasta.

És csodálkozott önmagán, hogy ilyen nyugodtan végig tudta olvasni azt a rettenetes levelet. Hogy el nem ájul, hogy nem tör ki hangos zokogásba, hogy nem őrjöng fájdalmában és szégyenében. Nehéz kábulat szállott agyára, mintha tompa ütés érte volna. Ott állott az ablakban s nézett, nézett a vérben leáldozó napra, az elsötétülő kisvárosi utcára. Az utca tulsó során egy fiatal ember sétál vadgesztenyefák alatt. Végre kinyilik egy ablak s egy nőalak hajlik ki rajta. Beszélgetnek. Valami fiatal leány az; vagy fiatal asszony? Fiatal asszony, aki a csábitójával beszélget, - mint ő.

Egyszerre elkacagta magát, - s megijedt a saját kacagásától. Olyan különös, megdöbbentő volt annak a hangja, mint az eszelősöké.

- Jó estét, lelkem aranyom! - nyitott be a szobába Buzás néni, lámpával a kezében, amelyet elhelyezett a kalotaszegi teritővel letakart asztalra. - Jobban van már? No, hála Istennek!

- Hála Istennek, jobban vagyok, - felelt az asszony s alig állta meg, hogy ujra el ne kacagja magát.

Bucsut vett a derék asszonyságtól, aki erővel haza akarta kisértetni a cselédjével. De Margit visszautasitotta. Hogyne? Hiszen hová is kisérné őt az a cseléd? Hová is megy ő voltaképpen?

Eszébe jutottak a levél szavai: térj vissza a férjedhez, aki ugy szeret. Ó igen, - hogy szereti őt az az ember! S ő ezért a szeretetért, ezért az imádatért fizetett ily utálatosan. Nem - a férjéhez nem térhet vissza többé. Nem tartaná magát méltónak többé a tiszta hitvesi ölelésre. Még ha a férje nem is tudna meg semmit. Még ha ügyesen elfogná is előle a nevére érkező levelet - még akkor sem volna ott maradása: nem tudna a szemébe nézni, ezzel a marcangoló, gyilkos önváddal a szivében... Hiszen ő mégsem olyan elvetemedett, mint az az ember, aki levelében is oly gyalázatosan hazudik. Igen, hazudik!

Miért hazudik? Hogy meri neki azt hazudni, hogy miatta mond le róla, amikor még meg sem száradt a levelén a tinta: s már készült az eljegyzésére? Azt irja levelében: ideálját félti a nyomoruságtól. Holott ő maga rettent vissza tőle - ezért választotta azt a másikat, akinek jó módja minden hivságos fényt megád neki. Őt pedig kilökte az utcára, mint a legénykori kalandok emlékeit, mint az elhervadt virágot, az elszáradt giz-gazt kidobják a gavallérok az esküvőjük előtt. Mint ahogy kilökik az utolsó utcaleányt, amikor következik a tisztességes, oltár előtt megpecsételt szerelem...

Óh be szeretne most találkozni vele! Hogy a szemébe vághassa: mért hazudsz nekem? Azt hitted, nem megtudtam már is, hogy az eljegyzésedre mégy? Féltél, hogy az utolsó pillanatban megakadályozlak? Nyakadba vetem magamat, amikor fölszállasz a vonatra? Óh nem! Szerencsés utat kivánok neked!... Ugy van! Ezt fogja tenni. Kimegy a vasuthoz: az öreg ur azt mondta: most utazik el a képviselő ur. Meglesi, hogyan száll a vonatra; s kacagva kiván neki szerencsés utat...

Körültekintett.

Ott volt az állomás előtt. Léptei gépiesen hozták őt ide. Mint ahogy a vak ló is elballag az uton, amelyet már jól ismer.

Késő este volt már. Sötétben nem látta az óráját: mennyi idő lehet. Gondolomra vélte, nemsokára indul a gyorsvonat Budapest felé. Vagy tán már el is indult? Vagy Dénes Dezső nem is ezzel utazik? Már délután sietett megszökni előle?... De hát mit is akar ő Dénes Dezsővel? Mit fut olyan szekér után, amely föl nem veszi? Hiszen vallja be az igazat: szive fenekén az a remény biztatta, hogy ha kedvese meglátja, ha hangját hallja: föllobban szivében a multak varázsa s visszatér hozzá... De ha nem teszi? Azt akarja, hogy ha már eldobták egyszer, most sokkal jobb, ha meg is tapossák? Ha odamegy a vágányok közé s a legelső elrobogó mozdony elé veti magát, mint Karenin Anna...

S megindult az állomás felé. A peronról zürzavaros lárma hallatszott. Össze-vissza futkároztak az emberek. Az öreg Márton, a málházó jajgatva rohant vele szembe.

- Mi történt? - fogta el őt az asszony.

- Még nem tudja? Jaj, hogy kerestük a tekintetes asszonyt! Hol volt? - kiabált össze-vissza az öreg. - Nagy szerencsétlenség történt. A személyvonat összeütközött a tehervonattal. És a fiam is a vonaton van!

Józsáné felsikoltott s karon ragadta a sápitozó vén embert:

- S kik utaztak el a vonattal? Mondja: kik utaztak el?

- Nem tudom, - dadogta az öreg. - Csak azt tudom, hogy a fiam is a vonattal ment. Ő a személyvonat fütője. A fiam, a fiam! Óh Istenem, Istenem, Istenem!

S futott a városba ő is fáklyákért, orvosért, mert már a mozdony visszaérkezett az állomásra, hogy küldjenek azonnal a szerencsétlenség szinhelyére segitséget.

 

X.

Tehát visszakerült a kis lakásba. Kikönyökölt az ablakba, ugy leste az éjszaka zürzavarát, melyet a szerencsétlenség támasztott. Az érkező vonatokat természetesen mind megállitották az állomáson s az utasok álmukból felriadva hallották a véres hirt. Rémülten sugdolózó, szörnyüködő csoportok gomolyogtak a peronon. Szent egek! A szerencsétlen áldozatok! Halottak is vannak? Hála Istennek, csakhogy nem velünk történt a katasztrófa! - sóhajtozott a felebaráti részvét és az önző öröm. Óh mennyivel őszintébb volt az utóbbi!...

S azután elkezdtek türelmetlenkedni, forrongani: Hát mi mikor mehetünk tovább? Csak átszállással lehet folytatni az utat? Szép komédia! Mikor nekem reggelre már Budapesten kellene lennem. Nekem is, nekem is! - hallatszott mindenfelől. S a romokon, a sebesülteken, a halottakon lázasan, vadul akart keresztülgázolni a mohó, rohanó, kegyetlen élet...

Az ég már szürkült, amikor a segély vonat a katasztrófa szinhelyéről, a halál völgyéből lassan begördült az állomásra. Lassan, mogorván, mint a gyászmenet. Ez a vonat hozta az utasokat is, akik Budapest felől jöttek s fáklyafény mellett keltek át a hegyen, hogy utazásukat folytathassák. Hangos örömsikoltás reszkettette meg a levegőt: a vén Márton a gépen ráismert a fiára. Feje be volt kötve, de látszott, hogy sérülése csak könnyebb természetü. S az öreg sirva ölelgette össze, megtapogatta minden porcikáját: Fiam, édes fiam! - Körülöttük pedig zürzavaros sokaság árasztotta el a peront. Az ott rekedt utasok megrohanták az érkezőket: mi történt? Hogy történt?

S az emberek, kik a halál torkából kiszabadultak s látták a pusztulás véres roncsait: rémmeséket meséltek az éjszaka szörnyü tragédiájáról. Minden arcon a kiállott halálos rémület nyoma. Olyan volt a peron, mint a hajó födélzete tomboló vihar után, amely a hajót végpusztulással fenyegette; amikor a hajósnép még minden izében reszket a borzalmas megpróbáltatás után s lesujtva érzi: milyen hitvány játékszer az egész büszke, gőgös élete a titokzatos, kiismerhetetlen, sötét hatalmak kezében...

- Helyet, helyet! - kiabáltak a vasutasok, akik a sebesülteket emelték le a kocsikról. Sokan a bebugyolált fejü alakok közül ugy hevertek a mentők karjai közt, mintha már nem volna bennük élet. Egy pár felkötött karu embert szinte ostrom vett körül: azok tudtak ám még csak mesélni! S egyszerre csak a szörnyüködés moraja után a megdöbbenés némasága fagyott meg a tömeg ajkán. Három hordágyat hoztak, egészen letakarva. S a tiszteletteljesen utat nyitó sokaság közt lassan vitték őket a kijárat felé; lassan uszott a három fekete hordágy, mint sötét vizeken a fekete hattyuk.

Az az asszony ott, az állomás ablakában megkövült szemmel meredt a három hordágyra. Vajjon kicsodák azok? Kicsodák?

S azután megpillantotta férjét is, amint a vonatról leszökött.

Milyen állapotban!

Ruhája megtépve, ahogy a mentés közben a romok szilánkjai összeszaggatták. Poros, sáros, még vérfoltok is vöröslenek rajta. Ráfreccsent az áldozatai vére! S amilyen piros volt az a vér: olyan kisértetfehér volt az arca...

Margit el akart előle futni. Nem, nem tud vele most találkozni. De a lábai a földbe gyökereztek. Tapodtat se tudott elmozdulni. S az ajtó kinyilt. Józsa Pál a szobába támolygott, csak ugy vonszolta magát, mint aki végképpen ki van merülve. Tántorgott, mint az ittas. Az alvilági hatalmak borából ivott!... S arca ki volt kelve önmagából, szeme tétován lángolt, mint a tébolyodotté...

Észrevette az asszonyt. Megállott előtte s hosszan rászegezte a szemét:

- Hát te itt vagy? Hazajöttél?

S ujra vizsgálgatni kezdte. Mintha nem akarna hinni a szemeinek. S hozzátette:

- Hazajöttél, hogy gyönyörködj a müvedben? - Kifelé mutatott az ablakon:

- Tekints csak ki az ablakon. Ez a te müved is, nem csak az enyém, Margit. A sebesültek, a halottak nem csak az én áldozataim, a tieid is, Margit. S nézz végig engem is, aki szintén a te áldozatod vagyok. Aki pokolibb kinokat állok ki, mint azok, akiknek a jajveszékelése ide hallatszik. Akit nyomorultabbá tettél, mint azok a szerencsétlenek, akiket összezuzott tagokkal szednek le a kocsikról.

Az asszony kerekre nyitotta a szemeit a bámulattól és megdöbbenéstől. Nem értette az urát. Mért mondja, hogy azok a szerencsétlenek az ő áldozatai? S az ő, az asszony áldozatai is? Zavaros homály gomolygott előtte. Leste: micsoda rémek bontakoznak ki a homályból?

- Figyelj rám, - mondta a férfi. És leült az asszony elé és odahajolt hozzá. - Nem is oly régen azt mondtam neked: engem csak az ment meg fenyegető végzetemtől, hogy idehaza édes boldogság kárpótol, vigasztal az élet minden küzdelmeiért, csalódásaiért. A tisztaság angyala áll őrt a házam küszöbén s nem ereszti be az ellenségeimet. És most - mivé lett az én házam őrangyala most? Rima lett belőle, rima! Régen emésztett már a gyanu, de mindig küzdöttem ellene. Titokban megvédtelek, mint ahogy oltárokat védtek a papok a betóduló barbár hadsereg ellen. De tegnap óta nem tudtalak védeni. Tegnap láttam, hogy az én oltárom veszve van; hogy a Madonnám lezuhant a sárba; - s el voltam veszve én is. Tüzes karikák táncoltak a szemem előtt. Tétován kapkodott a kezem, mintha megtagadta volna az engedelmességet. Százak élete, biztonsága volt a kezembe letéve - s én nem tudtam parancsolni magamnak: ne törődj most fájdalmaddal, gyalázatoddal, boldogtalanságoddal, csak a kötelességedet lásd magad előtt! Nem láttam egyebet, csak téged, téged annak az embernek a karjai között. S elkövettem a végzetes tévedést. Előidéztem a szörnyü szerencsétlenséget. Egymásnak eresztettem a két vonatot. Hah! minő eget-földet rázó dördüléssel csattantak össze! És én hallom ezt a kábitó, széditő csattanást, hallom! S a fejem fáj, ugy fáj, mintha csak odaszorult volna a két összekötő gép közé. S hallom a sebesültek jajveszékelését; hallom azt az irtózatos nyöszörgést a romok alól. Hallom, - hallom!...

Felugrott, mint az őrült, aki menekülni akar az üldöző hangok furia-csapata elől. Margit felsikoltott; odarohant, hogy karjai közé ragadja a boldogtalan embert.

- Pál! Férjem! Csillapodj! Az ég szerelmére!

Józsa mindkét kezével tiltakozó mozdulatot tett. Borzadva hátrált az asszony elől:

- Megállj! - kiáltott rá. - Mit akarsz velem? Hozzám ne érj! Te céda!

Az asszony karjai lehanyatlottak. Leroskadt a karszékbe. S reszketve várta a következő pillanatok iszonyatait.

Az ura pedig odahajolt hozzá:

- Mért akarsz ölelni engem? Mért nem akarod megölelni őt? Hiszen itt van? elhoztam őt neked...

Margit kezei, amelyekkel arcát eltakarta ölébe hanyatlottak. Tekintete odafagyott az ura dult arcára.

- Láttad azt a három hordágyat, - suttogta tovább Józsa, - amelyeket oly némán emeltek le a vonatról? Az egyiken fekszik ő - nem olyan puha párnán, mint mikor a te kebleden feküdt. Mért nem rohansz le hozzá? Mért nem halmozod el a csókjaiddal? Irtózol tőle, mert nem adja vissza csókjaidat többé? Én is megkérdeztem tőle: édes volt a feleségem ölelése? De nem tudott rá felelni. Számadásra akartam vonni, de ravasz kópé volt: megszökött a számadásom elől. Ott feküdt előttem, véres fővel, üveges szemmel Dénes Dezső, a szeretőd! A szeretőd, Margit!

Az utóbbi szavakat már vad kitöréssel kiáltotta az asszony fülébe. S vasmarokkal vállon ragadta s megrázta a nőt, mintha össze akarná zuzni. Margit pedig mintha egyszerre megtört volna a néma varázslat, felszökött helyéből. És sirt, kacagott, tombolt és fölsikoltott az égre:

- Van nemezis! Van bosszuállás! Van Isten!

A férfi értetlenül bámult rá.

- Pál, szerencsétlen férjem! - tört ki a nő szivéből minden visszafojtott indulat, bünbánat, szégyen és fájdalom. - Hallgass rám. El kell, hogy mondjak, meg kell, hogy gyónjak neked mindent. Az én ajakamról kell, hogy halljad a vallomást, mert csak igy tudok könyiteni talán a lelkemen. Igen, én kedvese voltam annak az embernek. Megtántoritott, s mikor a bün utjára tértem, nem volt erőm visszatérni többé. Nem birtam legyőzni azt az áldatlan szenvedélyt, nem birtam! De azt a csaló, képmutató, hitszegő életet, hogy a te feleséged s az ő kedvese legyek, nem akartam folytatni tovább. Ugy éreztem: becsületesebben cselekszem, ha a te házadat megszabaditom a büntől, a gyalázattól. Legyek hát az övé egészen, ez a gondolat vezetett, amikor a házadat elhagytam. Mert azzal a gondolattal hagytam el, hogy soha vissza nem térek ide többé. Rajongó hittel, bizalommal hagytam el s egyszerre künn találtam magamat az utcán. Érted, Pál, az utcán! Ahol a többi utcai rongy van. Az az ember dobott oda. Megirta nekem, - aki ezentul egész életemet neki akartam szentelni - hogy legyen vége a kalandnak. Sőt tudod, hogy még mit irt? Azt irta, hogy ha nem akarok visszatérni a férjemhez és anyagilag szükséget szenvedek valamiben, - forduljak bizalommal hozzá. Bizalommal - hozzá! Ki akart engem fizetni; ki akarta fizetni az eldobott szeretőjét a felesége pénzéből!... El tudod képzelni azt a szégyent, azt az elkeseredést, amikor azt a levelet olvastam? Azt a haragot, azt a gyülöletet, ami ez ellen az ember ellen szivemben támadt?... Pál! Pál! A bosszuálló Isten vezette a te kezedet, amikor a szerencsétlenséget előidézted. Tele van a szivem bünös, gonosz örömmel is, amikor az ő bünhődését látom. És én szeretném megcsókolni a te büntető, bosszuálló kezedet, az igazságos Isten kezét, Pál!

És térdre vetette magát az ura előtt és átkulcsolta annak térdeit.

A férfi megrendült lélekkel hallgatta. Azután mélységes szomorusággal, szánakozással nyugtatta rajta a tekintetét.

- Margit! - mondta csöndesen. - Mi lett belőled, Margit.

Multak varázsa csendült meg a hangban, ahogy e nevet kiejtette. Multak álmainak varázsa, szomoruan, fájdalmasan, mint távoli, elhaló harangszó.

A nő csöndesen fölemelkedett.

- Tudom, hogy nem bocsájthatsz meg nekem. Tudom, hogy köztünk vége mindennek. Még ha meg is bocsájtanál nekem te, nem bocsájtanék meg magamnak én. A mi boldogságunkat eltemetik abba a sirba, amelybe azt a szerencsétlent fektetik. Soha, soha többé nem jön rá feltámadás. A mi utaink elválnak örökre. De Pál, boldogtalan Pálom, mire hagylak itt téged? Téged a történtekért felelősségre fognak vonni. Mi lesz veled?

S mintha csak e kérdésére akarna feleletet adni: erős, sürgető kopogtatás hangzott az ajtón.

- Ki az? - kérdezte Józsa.

- Én vagyok, - szólalt meg a folyosón a vén Márton hangja. - A biróságtól vannak itt. Keresik a főnök urat!...

- Tüstént megyek! - kiáltott vissza Józsa.

Margit felsikoltott és utját akarta állani férjének, aki már indult az ajtó felé:

- A biróság! Szentséges Isten! Téged börtönbe akarnak vinni! De én azt nem engedem. Nem engedhetem. Hiszen nem te vagy a bünös, hanem én!

S kimerülten roskadt le egy székre és zokogva borult annak támlájára:

- Mit tettem! Irgalom atyja, mit tettem!

A férfi odament hozzá. És azzal a komolysággal és ünnepiességgel, amit az embernek a nagy pillanatok adnak, mondta:

- Sirj, Margit. Sirj és szenvedj. Nagyobb boldogság nem érhet téged most, mint amit a könyek adnak. Mert csak a sirás és szenvedés az, ami megtisztithat téged. Én is szenvedni fogok. És szükségét érzem annak, hogy szenvedjek. Ki nem kerülném a bünhődést semmi kincsért a világon! Az összezuzott áldozatok, a kiontott vér elégtételt követel. És áldottak a könyek és szenvedések, amelyek visszaadják lelkünk nyugalmát!...

És sietett birái elé.

Az asszony egy darabig ott állott a szoba közepén. A nap már egészen fölkelt; bántó, éles, vidám ragyogással aranyozott meg mindent a rémséges éjszaka után, mintha földöntuli közönyösségével mit sem törődnék az emberek tragédiáival. Margit szeme elé csapta két kezét, mintha nem is akarna több fényt, több hajnalt látni. S azután egy jajszó nélkül végig zuhant a szoba padlóján. Estében véresre zuzta homlokát. Cselédje ugy találta meg, eszméletlenül fekve a földön, amikor nagysokára feljött a lakásba, a vasuti szolgák csoportjából, akikkel az éj eseményeit tárgyalták. A lány különben oda volt a boldogságtól. Az ő jókedve egy derüs folt volt abban a napos-árnyas kaleidoszkopban, amit ugy hivnak, hogy élet... Csakhogy a Lajos az éjjel nem utazott azzal a vonattal! Pedig ugy volt, hogy utazni fog... S a leányzó dalolni szeretett volna, ha nem tartja illetlennek a nagy jókedvet, amikor körülötte mindenki jajveszékel...

 

XI.

A főtárgyalást, melyet a vasuti szerencsétlenség ügyében tartottak, természetesen lázas érdeklődés leste. Mint ahogy a sziklát ostromolják a hullámok: ugy forrott a törvényszék épülete körül a kiváncsiság. A tárgyalási teremben verekedtek a helyekért; s a künnrekedt sokaság ott szorongott a folyosón, s kapva-kapott minden hiren, minden szón, amely az Igazság itélő széke elől fülébe jutott.

- Keményen rá fognak sózni, - bólintgattak az emberek. - A vérszopó tanács elé került a dolog...

Vérszopó tanácsnak azt a három biró urat nevezték, akik elől a legtisztább ártatlanság is, ha véletlenül a vádlottak padjára került: nehezen vitte el szárazon. Az elnök ur a legnagyobb paragrafus-moly volt, aki valaha ügyiratok közé került; fekete pápaszeme, mintha nem volna rá képes, hogy a hideg szakaszokon kivül az embert is lássa. Az előadó biró jó fiu lett volna, csakhogy soha a világért sem mert ellenkező véleményen lenni az elnök urral: hogy is ne! Majd, hogy még kockára tegye az előléptetését. A tanács harmadik tagja volt a legveszedelmesebb. Ez vidám, barátságos fickó volt: ha valamelyik fél vagy ügyvéd meglátogatta információ végett: elragadta a szives előzékenységével: Ugy látom az előadásából, édes barátom, hogy a maga ügye igazságos. Ne féljen semmitől! S másnap annál nagyobb kedve tellett benne, ha a szegény ördögre ráhuzhatta a vizes lepedőt. Még a rendes kártyaasztalánál is elmesélte a mulatságos esetet, fekete fogaival kacagva: Hogy meg volt lepetve a jámbor! Hahaha! Kontra a játéknak, kontra a tuletroának, kontra az uhunak!... Végül a kir. ügyész mérges kis alak volt; az inkvizició fanatikusai, Robespierre közvádlója nem keresték és találták föl nagyobb szenvedéllyel minden teremtett lélekben a bünöst, mint ő...

- Vezessék be a vádlottat! - hangzott a zordon pápaszemes ur ajkairól.

Józsa Pált nagyon megviselte a vizsgálati fogság, mert egészen a főtárgyalásig foglyul tartották. Büncselekménye sulyos büntetés alá esik; szökésétől méltán tarthatni - mondták ki rá az igazság szigoru őrei. Mit láttak azok a vesékbe, a vádlott lelkébe, hogy ő igenis: büneért szomjazza a bünhődést. Itt, a főtárgyaláson sem tagadott semmit: ő, az ő vigyázatlansága okozta a szörnyü katasztrófát. Mindössze azzal magyarázta a végzetteljes tévedését, hogy a szokottnál is idegesebb volt aznap este...

- Kegyetlenül rásóznak! - szállt ajkról ajkra a hallgatóság körében a moraj.

- Szerencséje, hogy Fodross doktor védi! - mondták mások. - Nos, bizonyosan megint gyönyörü beszédet fogunk hallani!

S már is türelmetlenkedve várták az élvezetet, amikor a hires védőügyvéd ékesszólásának zsilipjei megerednek. Egyszer már megélvezték az ügyet, amikor az ujságok hajmeresztő részletességgel ontották a hasábokat a szerencsétlenségről; s most ujra lesve-lesték a modern cirkusznézők, amint a tanuvallomásokban ismét föltárultak előttük a rémes éjszaka borzalmai...

Délutánra maradt a tanuk sorában Józsa Pálné kihallgatása.

Margit talpig feketében jelent meg a birák előtt. A védőügyvéd különös figyelemmel ütötte föl a fejét jegyzeteiből, amikor az asszonyt kihallgatták.

- Mondja meg a tanu, régóta szenvedett idegességben a vádlott?

- Évek óta.

- S aznap a szokottnál idegesebb volt?

- Igen.

- Nem tudja, nagyságos asszony, miért?

Margit fölemelte fejét. S egészen, nyugodtan, higgadtan felelt a kérdésre:

- De igen. Miattam volt izgatottabb, mint rendesen.

A hallgatóságon a meglepetés moraja hömpölygött végig. Józsa Pál a vádlottak padján megrezzenve hajlott az asszony felé.

- Miért? - kapott a dolgon a védőügyvéd. - Valami családi jelenet volt köztük talán? Méltóztassék, kérem, ezt elmondani, mert ez megokolja védencem magaviseletét s enyhitő körülményül esik javára a mérlegbe.

- Igen, - folytatta Margit, - s éppen ezért is akarok az elnök ur engedelmével mindent őszintén elmondani. Én... én elfeledkeztem a hitvesi hüségről. Megcsaltam az uramat, aki engem gyöngéden, becsületesen szeretett. S az uram éppen aznap este tudta meg, hogy megcsalom.

Mint a tenger, amelyet hirtelen megrohan a sirocco: olyan lett egyszerre a terem. A hallgatóság nem birta elfojtani a csodálkozását. Sokan felugráltak helyeikről. A hátul állók előre tolakodtak, hogy jobban halljanak, hogy jobban lássák az asszonyt.

- Figyelmeztetem a hallgatóságot, hogy tetszés vagy nemtetszés nyilatkozataitól tartózkodjék, mert különben kénytelen leszek a termet kiürittetni! - recsegte közbe az elnök.

- Kérem a tanut, folytassa a vallomását! - sürgette lázasan a védőügyvéd.

De Józsa hirtelen felugrott s tiltakozva emelte föl a kezét:

- Ne folytassa tovább. Megtiltom, hogy folytassa!

- Nem tilthatod meg, hogy el ne mondjam az igazat. Hiszen ezzel a saját lelkemen is könnyitek, - mondta nyugodtan, szeliden, de határozottan is az asszony. - Hiszen én is bünösnek érzem magamat a szerencsétlenség előidézésében. - S egyszerre szenvedélyes kitöréssel fordult a birói szék felé: - Aznap délután is a kedvesemnél voltam, ez az igazság! Ez hozta ki a sodrából végképp az uramat. Rossz voltam, elvetemedett voltam s nyiltan vádolom vele magamat, nehogy ártatlan szenvedjen miattam. Ezért is jöttem most ide, hogy ha önök bünöst keresnek: fogjanak el engem, vagy legalább is ültessenek oda az uram mellé!

Ismét a bámulat moraja zugott föl a teremben. Az emberek előrehajoltak, minden szem lázasan tapadt a szenzációs vallomást tevő feleség arcára. Oly szép volt e percben a bünös, bünbánó asszony, aki pellengérre állitotta viszonyát, rongyokra tépte a becsületét, s ott állott leplezetlenül a birák előtt, mint egy különös uj Phryné, hogy megvesztegesse az itélőszéket. Hajatövéig elöntötte a szemérem égő bibora; s homlokán, szemében ott lángolt a mártirok glóriája: látszott, hogy ha a kinpadra kellene lépnie, hogy a férjét megmenthesse: nem haboznék.

- Mit szól ehhez a vallomáshoz? - fordult az elnök Józsa Pál felé.

A vasutas hevesen kiáltott föl:

- Egy szó sem igaz belőle. Csak azért mondja, hogy az én sorsomon könnyitsen!

Margit meglepetve fordult feléje:

- Pál!

- Igen, - ismételte a vasutas. - Csak azért mondod, hogy enyhitsd a sorsomat. Hiszen hü és igaz feleségem voltál mindig...

Az asszony megreszketett. Ugy szeretett volna odaborulni az ura lábai elé, aki ime nem taszitotta őt a sárba, hanem nagylelküen, nemesen védelmére kel a becsületének s igyekszik őt tisztára mosni a világ előtt! A védő azonban nem akarta engedni igy elsikkasztani ezt az enyhitő körülményt:

- Könnyen megtudhatjuk a valóságot: A nagyságos asszony megmondja, ki volt állitólag az ön barátja. Kérem az illető tanuként való beidézését... S mindenesetre zárt tárgyalást kérek.

A nő lesütötte a szemét és halkan felelt:

- Azt nem lehet beidézni. Mert ő is ott lelte halálát a szerencsétlenek között...

Mélységes csönd állott be e szavakra a tágas, komor, boltives csarnokban, amelybe a biróság feje fölött magas, csucsives ablakokon át szürődött be a világosság. A hallgatóság lélegzetfojtva figyelt. Ah! a mai nap igazán nagyszerü nap volt! Váratlan eseményhez jutottak. A katasztrófán kivül még egy családi dráma megrázó izgalmaiba is belepillantást nyerhetnek...

Az elnök ismét a vádlotthoz fordult:

- Van önnek erre megjegyezni valója?

- Ami az imént. Hogy egy betü sem igaz az egészből. A feleségem tisztára hitvesi önfeláldozásból találta ki az egész mesét... Kérem az elnök urat, bocsássa haza a szegény asszonyt. Hiszen magánkivül van az izgalomtól.

Margit valóban megtántorodott. A teremőrnek kellett őt kivezetni, hogy a folyosó friss levegőjén magához térjen. A küszöbről még egy pillantást vetett az urára, alázatos, szomoru, boldog hálával telten...

- Szerencsétlen! Mit tettél - támadt reá a férje, amikor az elnök szünetet rendelt és felesége fölkereste őt a vádlottak szobájában. Közprédává, dobtad a becsületedet!

- A becsületemet?! - fakadt ki elkeseredetten az asszony. Hol van még nekem becsületem? Te már nem becsülhetsz engem - s én sem becsülhetem önmagamat. S a világ? Mit törődöm én ezenkivül a világ becsületével? Csak eggyel törődöm: hogy tőlem telhetőleg segitsek rajtad - ha az életem árán is!... És te oly nagy, oly nemes voltál hozzám! Te védelmemre keltél - önmagad ellen. Oh, milyen boldog voltam, amikor azt mondtad: mindig jó és igaz feleséged voltam. Milyen boldog voltam - s milyen éles fájdalom hatott a szivembe. Oh, Pál - és én meg nem hálálhatom ezt neked...

A férfi egy kézmozdulattal félbeszakitotta... Csengettek. A fogházőr jelentkezett, hogy a vádlottat a terembe visszavezesse, mert a tárgyalást folytatják.

Megkezdődnek a vád- és védőbeszédek. A mérges kis ügyész oly toporzékoló dühvel fogott a vád előterjesztéséhez, mintha legalább is egy karja eltörött volna az összeütközéskor. Nincs az a krajcáros ujság riportere, aki hajmeresztőbb szinekkel festhetné le amaz éjszaka rettenetességeit, mint ő cselekedte. Hátborsóztató tetemrehivást rendezett. Szigoru, példás büntetést kért a vádlottra.

Azután fölemelkedett a védőügyvéd. Várakozásteljes csöndben csendült meg az a hires, érces tenor.

Gyönyörüen tudott beszélni. Az ékesenszólás égi adományát két kézzel szórták rá az istenek. Tudott mélyen szántani és magasan repülni. Tudta használni az érvek arzenáljának minden fegyverét; tudott játszani a poézis hurjain: egyként szólni az észhez és a szivhez. S csodálatosképpen: fényes tehetsége mellett nem volt népszerü alak a kisvárosban, melynek apró tyukprókátorai fölött toronymagasnyira kiemelkedett. Az emberek rossz néven vették tőle, hogy a tenorja bübájos csengését ugyancsak sok arannyal kellett megfizetni. Szidták a háta megett, telhetetlen a munkában és a pénzvágyban!... A kisvárosi látókör, az elpipázott és végigsörözött életüek nem értették a lázas ambiciót; a kis szatócsok szörnyüködtek, hogy meri ez az ember a tudományát drágábban mérni, mint ők?

A magas, sovány, sáppadt férfi két arccsontján piros foltok gyulladtak ki. A vasutasok helyzetéről beszélt: az over working nyomorult alamizsna-bérrel fizetett rabjairól. Akik hősök és áldozatok egyszerre; hősei a munkának és áldozatai annak az állami és társadalmi rendnek, amely nyugodt, gondtalan életet nem tud biztositani azoknak a munkásoknak, akiknek idejét, erejét, egészségét, sokszor életét a maga szolgálatára igénybe veszi. A vasutasok a hallgatóság sorában bólintgatva, szinte könybe lábbadt szemmel hallgatták. - Már magának a vasutasnak ez anyagi helyzete, a sok gondtól és fáradtságtól mulhatatlanul bekövetkező kimerültsége elég magyarázata, mentsége az olyan katasztrófáknak, - folytatta az ügyvéd, - aminő itt szemünk elé tárult. De a vádlottat még különösen menti az ő speciális tragédiája. És elevenen ecsetelte, mit érezhetett azon az uton a férj, akinek felesége, az önvádtól zaklatva, iderohan a biróság elé, hogy iparkodjék megmenteni azt, akit ő döntött az örvénybe. - Józsa Pál e szavak alatt kinosan feszengett a helyén; akkor az ügyvéd váratlan fordulatot adott beszédének:

- De tegyük föl, tekintetes királyi törvényszék, hogy amit a feleség itt beismert, tényleg nem igaz. Fogadjuk el valóságnak a férj amaz állitását, hogy neje csak azért találta ki ezt a történetet, hogy férje számára hatalmas enyhitő körülményt dobjon az igazság serpenyőjébe. Akkor is, milyen mélységesen szivreható kép az, mely előttünk felragyog. Az asszony, a feleség, aki szerelemből, önfeláldozásból ideáll és önmaga ellen emeli a becstelenség vádját. Pedig tudjuk, hogy a bün szereti magát erénnyel kendőzni a világ előtt; tudjuk, hogy a nők, akik nemük szégyenei, akiknek titkos élete csupa szenny és mocsok: a világ becsülésére, a tisztességes asszonyok nimbuszára pályáznak. S ez az asszony nem törődik a közmegvetéssel; ronggyá tépi a becsületét, hogy e foszlányokkal bekötözhesse a sebet, amit ő ütött. S a férj? Mit tesz ezzel szemben a férj? Nem fogadja el az áldozatot. Hitvány ember lenne, ha elfogadná; igazi ember, hogy nem fogadja el.

Milyen gyöngéd kötelék az, ime, ami ezt a két lényt egymáshoz füzi! S a büntető-igazságszolgáltatásnak most el kell szakitani egymástól ezt a két lényt, akik pedig egymásnak vannak teremtve. Uraim! biró urak! vegyék ezt tekintetbe az itélet kiszabásánál! Ne tegyék hosszuvá, kétségbeejtővé a büntetés idejét, a megpróbáltatást, amin ezeknek a szerencsétleneknek át kell menniök. Adják vissza minél hamarább őket egymásnak, sok keserves, szörnyü szenvedés után a boldogságnak. És ha nem igaz a mese, amit az asszony kitalált: mossa el szenvedéseik emlékét az örömkönyek árja, amit egymás kebelén fognak sirni; s ha mégis igaz volna: akkor is találják föl vigasztalódásukat a bünbocsátó szeretetben, az égi irgalom földi malasztjában, amely a kiállott szenvedések, a bünnek bünhődése után elárasztja boldogságát a mi gyarló, megtévedt, emberi sziveink fölött...

Mikor ezeket mondotta, már nem is ugy beszélt, mint a védőügyvéd, hanem mint egy pap. Mintha igazán megértette, jóra akarná forditani a szerencsétlenséget, ami a boldogtalan házaspár életében történt: ugy nézett beszéde befejeztével Józsa Pálra...

A hallgatóság tapsolt. Az elnök ujra keményen csendre intette. Azután a tanács visszavonult itélethozatal végett. A védőügyvédet pedig elhalmozták üdvözlésekkel: Már megint gyönyörüen beszéltél, Imre!

- Nagy stréber az öreg! - jegyezték meg a legfiatalabb ujságirók.

- Képzelem, hogy megnyuzta a szegény ördögöt! - mondta egy alacsony, tyukpörök vitelére berendezett agyvelejü kolléga. - Holta napjáig fizetheti a szerencsétlen a számlát!...

Az itélet elhangzott:

Hat hónapi börtön...

Tehát a vérszopó tanács is a törvény-előirta büntetés legcsekélyebb mértékét alkalmazta...

A közönség sietve oszlott szét, hogy a nagy izgalmak után a kávéházban, vendéglőben felüditse magát. Józsa Pálné ott zokogott a vádlottak szobájában az ura előtt. De az ura keze most már ott nyugodott a fején.

- Légy erős, Margit. Ennek igy kellett lenni. Hidd el: nyugodtan megyek a börtönbe. Tartozom az igazságnak azzal, hogy megszenvedjek azért, amit vétettem. Te pedig menj. Te rád hivatás vár. Bátoritsd, vigasztald, ápold szomoru elhagyatottságában az én szegény, beteg édesapámat...

Az asszony engedelmesen hajtotta meg a fejét és sirva mondta:

- Megyek a szegény, beteg édesapádhoz.

Józsa Pál mögött pedig bezárult az ajtó s nemsokára bezárult utána a börtönajtó.

Margit hosszan nézett a távozó után. Azután levetette magát a földre s ugy csókolta a távozó rab lába nyomát...