Az utósó Árpád
Szent János templomába, Budán a várhegyen,
Fényes, magas halottal gyászkíséret megyén;
Az aranyos koporsó, a bársony szemfedő,
Minden, királyi pompát s nagyságot hirdető.
Utána őszek, ifjak, úr és szegény tolúl.
Az arcokon keserv ül, a szemnek könyje húll,
A gyászoló harangok kongása összesír –
Vajh, kit temetnek itten, kit fogad el e sír?
Egy ősi törzs vég ágát, mely hosszú év során
Virult s uralkodott a szabad magyar hazán,
Árpád dicső véréből a végső cseppeket,
Endrét kiséri sírba a gyászoló menet
Isten magas végzése ültette volt e fát,
Szép Ázsiából hozván a fának ős magvát;
A Kárpátok honában a mag megfoganék,
S négy század éven által a törzs virágozék.
Sok és nehéz csorbákat szenvedt a sorstul el,
Sok és virúló sarját idő s vész dúlta fel,
Most a halál kaszája vég ágát nyeste le,
S kidől András királyban Árpádnak törzsöke!...
S ott állva Endre sírján a gyászos honfiak,
Árpád dicső házának végromján állanak.
A haza szent nemtője hullatván könnyűjét
A sír hamvába oltja fáklyája szent tüzét.
Ki az, ki a koporsó aljánál térdepel,
Buzgó imádkozásban s könyben olvadva fel?
Fejétől le bokáig ér gyászos fátyola...
Éjfélben ilyen volna a regnek hajnala!
Erzsébet, a halottnak szegény árvája az,
Oly ifjú és oly ékes, mint a nyiló tavasz;
A haza szép árvája áll a halott fölött,
Mint dérütött virágszál szív- s testben megtörött
Fölötte mind sürűbben, sürűbben a vihar
Vészjósló fellegével mindent elföd, takar;
A cselszövény kígyója, gonoszság szelleme,
Sötét szövetkezésben felállnak ellene.
A ronda tábor ellen egy bajnok férfi kel,
Árpád utósó vérét pajzsával fedi el,
Csák Máté, a dicső ház utósó támasza –
Nincs nagy Magyarországnak két ilyen hű fia!
Az ős, királyi házért odadja életét,
Szabadság és hazáért szívét hasítja szét,
Küzdése óriás harc... hiába, hasztalan!
Az Árpádoknak trónja örökre döntve van!
András hideg sírjába örökre lemerül,
Trónus helyett Erzsébet zárdába kényszerül.
A viadalmas hős, ki vérig védelmezé,
Együtt hull a dicső ház vég romjai közé!