Az irodalom karácsonya
szerző: Babits Mihály
Az irodalmunk levegője most megint megtisztult, csendes már, de édes és gazdag, mint a falué zivatar után. Úgy érzem magam, mint egy egész öreg ember, egész öreg író. Boldog érzés ez. Milyen szép és érett és szabad és biztos ma az, amit mi csak alig néhány év előtt, félénk merészséggel és eleinte talán elég éretlenül kezdtünk próbálgatni! Az a szegénység lármája volt; ez a gazdagság csöndje. A szegény mindig kiáltoz, és forradalmat csinál; a gazdag nyugton élvez.
De a csönd az árnyék testvére, és kétségtelen, hogy olyan új fények, oly kápráztató villanások ma nem torlódnak irodalmi életünkben, mint akkor. Ismerjük a neveket, az embereket; nem csalódunk bennük, de nem is kapunk tőlük már váratlant. Új nevek pedig nincsenek, a Természet csoportokban produkálja azt, ami kiváló, és aztán - úgy látszik - kissé mindig pihen.
A líra...
Egy régi irodalmi kiválóságunk, ha jól hallottam, arra a kérdésre, ki a legfeltűnőbb jelenség líránk utolsó éveiben, Kozma Andor nevét említette. A híres író ítélete kétségkívül csupán hiányos ismereten alapulhat; de egyoldalúsága, sőt téves volta csak annál jobban hangsúlyozza azt az igazságot, ami mögötte van: hogy a formai hagyományok teljes birtoka, a velük való bánni tudás, első feltétele minden művészetnek, bár magában még nem volna művészet. Ez képezi a stílust, amit a költészetben éppoly kevéssé lehet mondvacsinálni, mint az építészetben vagy más művészetben. Való igaz, hogy az ember lelke (amit a művészet kifejez) folyton változik, és minden pillanatban valami egészen új. De ennek az újságnak a titka éppen az, hogy az egész múlt benn foglaltatik a jelenben; a jelen voltaképp éppen a múltak összege, éppen azért különbözik minden addigi stádiumtól, mert a múlt még sohasem volt ennyi. Aki új lelket akar a világnak ajándékozni, annak előbb az összes eddigieket végig kell élni, mint aki új lépcsőfokra akar hágni, előbb átmegy az alábbiakon. Ez az irodalmi palingenezis. Feledkező ugrándozással éppúgy nem lehet eljutni az újhoz, mint ahogy az emlékezés nélküli anyag élete, éppen mert minden pillanatban voltaképp újra kezdődik, örökös ismétlődés marad. S az élet fokát - az irodalmi élet fokát is - mérni lehetne az emlékezés mértékével.
Kétségkívül evvel a mértékkel óhajtott mérni az az irodalmi kiválóságunk is, aki Kozma Andort nevezte mai líránk legfeltűnőbb jelenségének. Az a kor, melyben Kozma munkássága kezdődött, irodalmunkban a feledés kora volt, s talán példátlan az eset, hogy egy nép, mely az irodalmi kultúrának akkora fokára jutott, mint a magyar a forradalom utáni időben, nemes hagyományait ilyen mértékben elvesztette volna. Voltaképp ez volt az igazi nemzetietlenség kora líránkban. Legkiválóbb költőink művei külföldi költők halvány visszhangjai voltak, azon zamat nélkül, melyet csak a nemzeti hagyomány birtoka adhat meg. Mert amint az idegen nyelvet nem értjük, mert fogalmi és képzetasszociációink nem fűződnek szavaihoz: úgy az idegen költői formákat nem érezzük, mert hangulatasszociációink nem fűződnek hozzájuk - míg a hazai hagyomány őket nem asszimilálja. S ez asszimiláláshoz az kell, hogy legyen erős és rokon irányú hazai tradíciónk, melyhez az új hozzátapadhasson; s ez abban a korban, melyben klasszikusainkat úgyszólván nem is olvasták, lehetetlen volt.
Ebben a korban Kozma Andor kétségkívül egyik leggazdagabb birtokosa volt az Arany János-féle hagyományoknak. De egyénisége nem oly mélyen gazdag, látása nem oly intenzív, hogy az Arany-féle formáknak új tartalmat tudott volna adni, bármennyire különbözzék is egészséges katonalelke és morális keménysége a mimózalelkű és nagyon megértő Aranytól. Politikai szatíráiban pompás józanságával, jó megfigyelésével és a szöget mindig fején találó gazdag magyar nyelvével kétségkívül kitűnőt adott, de Magyar symphoniá-i minden formai virtuozitásukkal is a szószaporítás és üresség benyomását teszik.
Hogy áll evvel a költővel, a régibbnek e büszkeségével, szemben az ifjabb nemzedék? Ma már világos lehet mindenki előtt, aki munkáikat igazán ismeri, hogy ez ifjak forradalma nem a hagyományoktól való elszakadás, hanem azokhoz való visszatérés volt. Az elfelejtettet újra megtanulni: ez volt egyik fő törekvésük legjobbjaiknak. Megunták a színtelenséget, és visszahozták a régi szavakat, melyeknek finom hamva alatt nagy érzéseink múltja még parázslott. A régi parazsat bolygatták meg ők. Még Ady is, aki legintenzívebben élte át a forradalmárhangulatokat, művészi ösztönétől vezetve, Csokonaihoz, a kuruc dalokhoz, a régi protestáns énekekhez fordult, Petőfi, kihez talán egyéb rokonszenvei vonták volna, nem lévén annyira az emlékek embere, hogy a hagyományoknak elég gazdag bányáját képezhette volna. S Ady kortársai közül talán egy sincs, aki e hagyománykeresés szükségét ne érezte volna, sőt az ifjak némelyikének (például Emőd Tamásnak) egész ifjúsága e keresésben tölt el. De a kiválóbbak meg is találták az értékes örökséget, melyet már-már a föld alól kellett kiásni, mint a mesebeli gyereknek. Így kapták vissza régi színüket, fényüket a magyar szavak, lecsiszolva róluk a tegnapi port. S az, amit hajdan csak Kozma és még néhányan tudtak, a klasszikus magyar költői nyelv: ma ismét közkinccsé kezd válni. S ez a legifjabb nemzedék munkája.
De ez a klasszikus magyar költői nyelv immár nem pusztán az Arany nyelve, mint a Kozmáé volt. Utolsó éveinknek gazdag, színes élettel, merészen vibráló álmokkal, szorongó aggodalmakkal vagy csalódásokkal, betegségekkel és kétségbeesésekkel átitatott lelke megtalálta az eszközt, melyet a múlttól e lázas érzelmek kifejezésére örököltünk és aztán elfeledtünk: a Vörösmarty nyelvét. Ifjú költők talán álmodtak egészen új eszköz alkotásáról (ami, ha emberileg lehetséges volna is, hatástalan maradna, mert nem kapcsolódna érzelmi asszociációinkba); de ösztönszerűleg, sőt néha talán öntudatlanul, ennek a régi, szent eszköznek használatát mégis megtanulták.
Gyakran egymástól tanulták, s nem is sejtették, hogy legértékesebb lényegében milyen régi a nyelv, melyet tanulnak. Az irodalomtörténet ki fogja nyomozni, ki volt az első, ki e régi hangszert megtalálta, a kortárs tekintete Kosztolányi Dezsőre esik.
Kosztolányi legalább Vörösmarty tanítványa volt már kora ifjúságában. Abban a boldog korban, amikor még a pesti hónapos szobákban olvasgattuk fel egymásnak első, még kiadatlan verseinket (senki oly intenzíven nem érezhette a dicsőség szükségét, senki oly öntudatosan és vasakarattal nem nevelhette magát nagy költővé, mint ez a boltozatos homlokú, okos szemű, nagyságra lázasan kapzsi tanuló) - már mélyen beivódtak lelkébe a leglázasabb magyar költő pompázó vagy nyugtalan sorai. És ha valakié, az ő lelke kétségkívül jó talaj volt e termékenyítő, drága méreg elfogadására.
Ha azt kérdené valaki, ki az a mai magyar költő, aki a dekadens ideált leginkább megközelíti, Kosztolányira mutatnék. Az ő széles, gömbölyű, verlaine-i homloka alatt valóban egy régi dekadens lelke lappang. Romantikus. A Byronok, Baudelaire-ok, Vörösmartyak unokája ő. Egzotikus, beteg színek, filozofikus nyugtalanság, lázas, vibráló, bársonyosan izzó, meleg zene, indokolatlan, túlzott, hirtelen ellágyulások költője. Az impressziók hatalmának költője, melyek elaprózzák, elmerítik, elasszonyosítják a lelkeket, csüggedésre lágyítják, majd megint - egy pillanatra - lázba egzaltálják, s többnyire egymás hatását lerontva nem engedik megszületni a férfias akaratnak nevezett rezultánst. A színek költője, melyek szimbólumerőt nyernek, megbabonáznak, lenyűgöznek; a pompázó külső világ költője, mint Vörösmarty, mint Byron, de e külső világ színei, éppen azért, mert kívülről jöttek, és mégis a költő legbensőbb lényét hatalmukba hajtják, valami démoni sorsszínt nyernek Kosztolányinál: az egész világ egy ellenséges mágia.
A legújabb verskötete most jelent meg. Mágia a címe, és ebben kaptuk meg a legérettebb, legigazibb Kosztolányit.
Még egyszer mondom: ez az igazi Kosztolányi a tipikus dekadens. A pazar színezésű romanticizmusból kiinduló modern dekadencia lényegében éppen ennek a mágiának költészete. Csak látszat ez, amit nálunk is gyakran hangoztatnak, mikor a modern költészet líraiságát úgy értik, mintha a külső világról mindinkább befelé fordulna a figyelem. Ellenkezőleg, a modern ember, aki annyit utazik, olvas, annyi látványosságot lát, annyi zenét hall egy esztendőben, mint a régi ember egész életében sem, fáradt lelkével nem tud többé ellenállni a külső világ mindenünnen reátóduló benyomásainak, nem tudja többé fegyelmezni őket, elmerül bennük, megigézik őt, rabjuk lesz. Nem tudja rendezni őket (és eltűnik a kompozíció); nem tudja elmélyíteni őket (evvel tűnik el az epika), de amit így elvesztett, megnyeri nyelvének színességében, melyet éppen kívülről jött képzeteinek sokasága - zenéjének vibrálásában, melyet hangulatának gyors változása okoz. Ez a romantikus dekadencia lényege, aminek megfelel festészetben az impresszionizmus.
Kosztolányi lassan fejlődött a külső színek e megbabonázó végzetességének tudatos költőjévé. Első könyvében (Négy fal között) még keresi magát, gyakran még idegenek, Byron. Puskin, Leconte de Lisle, Hérédia, Vörösmarty palettájáról veszi színeit, a palettán maradt, maradék színeket, s megpróbál még olykor a parnasszista impasszibilitásával uralkodni rajtok. Csak néha, mikor igénytelenebbül, domesztikusabb képeket rajzol, akkor ragad meg babonás, szimbolikus, méla baljelentősége egy-egy látszólag mindennapi színnek. (Fülembe cseng még egy sora, talán nem is erre példa, de már ide írom: A cigaretták hulló csillaga...)
Második könyvében, mely az új magyar líra egyik reprezentatív könyvévé lett, a Szegény kisgyermek panaszai-ban úgy fedezi fel magát a költő, hogy visszanéz gyermekkorába, és felidézi a mai városi élet gazdag, fárasztó, ellenséges színeit, melyek a szegény kisgyermek lelkét kábítják, félénkké, fáradttá, babonássá teszik. Közben novelláiban is hangsúlyozza az élet apró tényeinek, az egész külső világnak, babonás, ellenséges jelentőségét az emberi lélekkel szemben. Kosztolányi novelláiban is lírikus, s a Boszorkányos esték és a Bolondok előfutárai a Mágiá-nak...
Az új kötetben nem ismerjük meg a költőt új oldalról, de a régit teljes érettségében kapjuk. Valóban igaz, amit könyve elején mond:
- A fájdalmam oly érett, mint a méz már,
- És bölcs és mély és terhes száz titokkal,
- És minden kincseket magába foglal.
Ez a fájdalom az, amely minden apróságot babonás jelnek lát; és összekaparja, ütemre, ez új könyv üstjében, e babonás apróságokat, mint a mágus összeszedett füveit és csontjait. Mindennapi egyszerű tárgyak és emberek: az órák, melyek "csak kopognak és dobognak", az ismeretlenek, kiknek "oly idegen ruhájukon a gomb", a gyógyszerészsegéd, aki a patika ajtajában zenél, a pesti udvar, az "idegenek udvara", mind mágikus jelentőségűvé lesznek. A költő valóban gyönyörűen megtalálta kötetének címét.
Kosztolányi gazdag, bársonyos nyelve nagyon szépen festi ezt a mágikus világot: tüzes és mégis nyugodt csillámlása van és zenéjében valami sötét és babonás melegség. Néha talán egy kissé pózol, egy kedves, színes szót kelletlen is ismétel, egy groteszk rikító rímnek nem tud ellenállni: és mindez jól áll neki. A kötetben van néhány hosszabb darab, ahol nem az élet valódi színei nyernek mágikus fényt, hanem avult fantasztikumok groteszk romantikájával akar hatni a költő, olykor atavisztikusan visszaütve első verseinek Puskin-Byron-féle hangulataira. Ezek a költemények nekem kevésbé tetszenek.
Amit most a líráról mondtunk, talán megpróbáljuk a következő alkalommal általánosítani a drámára és a szépprózára is, a karácsonyi könyvpiac más reprezentatív jelenségeit vévén fejtegetéseink alapjául.