Az ifjuságnak hivataljáról
| Az ifjuságnak hivataljáról szerző: Ányos Pál |
Te, ki ifjuságnak heversz kebelében,
S titkos tüzet érzesz szived rejtekében,
Felmenvén a legszebb idő kezdetére,
Tekénts egy ártatlant, édesgetésére
Siess. - Gyenge szava, kedves mosolygása,
Tüzes, bizontalan szemének forgása,
Puha viselete, s nem tudja, mi lelte,
Hogy kiki nézését reá függesztette.
Mikor már illy szépek, esmérni magokat
Tanulják, s azonban nem értik bajokat.
Mikor a természet édes érzéseit,
Kezdik tapasztalni születő kincseit,
Rablani kivánnak egyszerre hevekben,
De ártatlanságok szégyent szül szivekben.
Majd tüz, majd lobbanás, majd szemérmetesség
Szökdösik lelkekbe komorság, kegyesség.
Tizenöt esztendőt tölt az illyen gyermek:
Ez a nap hajnala. - Kedvellik a szemek;
Nincsen egyéb csele, csak új frissessége,
Félelem, lobbanás, szelid gyengesége.
A következendő idő kiterjesztvén
Kellemetességét, még szebb, mint elevén.
Mert a piros hajnal ifjú sugarait
A nap diszesitti, széjt szórván lángjait.
Minden gyümölcsei ekkor megértenek,
Mellyeket az ifjak szedni kedvellenek.
Repülni is készül, szárnyát már érzette
E szép madár, baját szinte sejditette;
Szivét kivánsága néha szorongatta,
Husz esztendő folyta erre tanitotta.
Illyen tavaszához még ötöt számlálhat,
Mellyben ellent senki tüzének nem állhat.
Harminc telek után idő nyomát láttyuk,
A szépet jelesnek immár nem mondhattyuk.
Szép még, de csak igaz többé nem fiatal,
Hanem mesterséggel tiszteletére csal.
Esméri mindenben a titkok fogásit,
Tudja már nevezni szive dobbanásit.
Győzedelmeskedni kiván, s könnyen élni,
Nem akar szerelem sebeitől félni.
Mert még érzései benne nem enyésznek,
Sőt még az idővel ádázobbak lesznek.
Ekkor dühösködik még szeretetében,
Eltökéllett, bátor: napja van delében.
Fiatalabbaknak elhódit szépségek,
Ezeknek elrabol nyájos mesterségek.
Tudnak kölcsönözni kellemetességet,
S ebben hanyatlások keres kedvességet.
Hiv tüzes szerelmek állondóságában,
S azért rejtezik még orcájok ráncában,
Hogy rajtok mindvégig tartsa fenn hatalmát,
Illy virággal hinti mult szépségek halmát.
Az ifju Klorindo hogy most cseperedik,
Ollyan, mint rózsa, melly harmatba feredik.
Klári, bár halladott már hanyatlásában,
Kedces még, mint a nap tündöklő nyugtában,
Minden idejüknek van gyönyörüségek;
Változik kedvünkért sok minémüségek.
Vagynak ollyan szemek, kiknek lankadtsága,
Szivünket olvasztya rendes bágyadtsága.
Vagynak ollyanok is, mellyek tüzessebbek,
S szivünk ostromába győzedelmesebbek.
Ez deli termetét nemesen viseli,
Másban az ellankadt hivság helyét leli.
Ennek jobb szine van, itt rózsát képzelhetsz;
A más fejérségén liliomot lelhetsz.
Annyi ajándéka van minden szépségnek,
Hogy asszonya lehet szivnek, gyengeségnek.
Némelly, ha barnácska, eleven amellett;
A másik, hogy szőke, azért olly kedvellett.
A szem ezek között kétségesen választ,
S a meghatározás valóban elfáraszt.
Egy csélcsap csak azért kedves némellyeknél,
Hogy mindent megnyernek romlott erkölcsöknél.
A nyájos szemérmest azért jobb szeretni,
Mert érdemét véle kedves esmértetni,
Midőn boldogsága által felgerjeszted,
S hogy voltát érezze, annyira viheted.
Egy gőgöst, jól esik, ha megjámborithatsz,
A titkostól igaz szeretetet várhatsz.
A mulatságokban elméssebb egy szemes;
Aki gondolkodó, az ismét érdemes.
Egy a jelességben vette nagyobb részét,
Másik a szemébe tette minden eszét.
Amaz rabbá tészen édes beszédivel,
Többet tud mondani emez szemeivel.
Itten négy kort adtam ezzel előtökben,
Urfiak, ha késtek, s még jó időtökben
Ti nem válosztatok, megbánnyátok, vélem;
Tanácsom, láttyátok, hogy én nem kiméllem.
Olly virágok várnak legszebb idejekben,
Kiknek hiv szeretet ha fuj kebelekben,
Megnyilnak azonnal. Vagy egy szines gyásznak,
Oszlassátok ködét az özvegy árváknak.
Bátran mulathattok csendes mezejekben,
Sok mesterség nélkül juthattok szivekben.
De a hitesekkel ne nyájoskodjatok, -
Három boldogtalant hogy nem csináljatok:
Ugy mint magatokat, őket és férjeket,
Nehezitvén ugy is terhes bilincseket.
A jövő farsangon bálok lármájában
Siessetek, s onnét Hymen templomában.
Tánc a szerelemnek kedvessebb innepe,
Ott szokta tisztelni Venust nyájos népe.
A szerelmes legény mindég állhatatlan,
Negődös, s éltére igen vigyázatlan.
Amire hivatott, azt követni késik,
Mig ifjuságának tüze elenyészik;
Itt az ősz ugy éri, hogy melegségével
Ne sinlődjék többet kinos szerelmével.
Ha ki már megőszült, s rég nyájosságára
Visszakéri Vénust elaggott karjára:
Nevetségessé lesz ennek buzgósága,
S erőtlen, mint alvó tüznek lankadtsága.