Az idegen fiú
| Az idegen fiú szerző: Ady Endre |
Hol csörgő szánokkal jönnek be a leányos, világos városba sok rubelű, csókéhes, vad muszka urak, odavágyott Boriska mindig.
El, el innen a koldus Budapestről, mely kegyetlen és fukar az ő csodálatos, remek testű leányaihoz. Legendás Moszkvából jönnek a hírek. Selymes, szmirnai szőnyeges, illatos szeparékban várnak ama nőkre, kiknek a vére tokaji bor. Csak dalolni kell. Csak táncolni kell. Ezres bankókkal gyömöszölik tele a kicsi cipőket s ha jókedvük van, gyémántdarabokkal dobdosódnak a csörgő, szános, cifra, bolondos urak.
(Miért itt maradni? Kispénzű bankifjak szivét gyujtogassuk? Vagy legyünk gyalázatosak valamely vén és utálatos gróf gyönge gavallérságáért? Betűrovó gépen zongorázzunk s lássuk, hogy jusst formál a csókunkhoz minden majom? Férjhez menjünk az ismert derék iparoshoz? Ugy-e menni kell?)
Igy bombázgatta a maga kis fejét Boriska. És már tudta, hogy megy. És már ment is, holott vele utaztak nyugtalan, furcsa gondok. (Boriska, Boriska. Lásd, te falún születtél. Kis erdélyi falún. Még tán várost sem látott anyádig, apádig semmi familiád. Ők is csak keserűséggel jöttek Budapestre. Az anyád hét vármegyében hires gazdasszony volt. Mind a két nagyanyád is, Boriska. És mind szerették a gyermekeket, Boriska, neked kilenc testvéred volt. Tente-tente... Emlékszel, Boriska, hogy szeretted a testvérkéidet ringatni? És mégy Moszkvába... Moszkvába mégy, Boriska...)
Topogott a lábacskáival a rapidvonat bársonyos fülkéjében. Kinézegetett az ablakon. Fehér kezével homlokát, haját simogatta, simítgatta. Üzte a nyugtalan, furcsa gondokat Boriska. (De koldus nem akarok lenni! Milyen szép vagyok! Látom én. Tudom én. És nem hozhatom én haza az ifjúságomat? Hazahozom. Bizony hazahozom.)
Pihegett a melle, pompás csípői remegtek, arca tüzelt. Igérgette magának a jövendőt, a messzibbet. A közelit pedig szépitgette nagyon Boriska. És odaért fehér, decemberi estén a rubeles városba...
Ám de hiszen ez régen történt. Boriska már el is jött a városból, hol is csörgő szánokkal jöttek téli esténként, hófuvásos síkokon, repülve jöttek... jöttek csókéhes, vad, muszka urak. Már csak a múltból hallja idáig Boriska a cserkesz muzsikusok lármás dalidóját, melyre táncolt valamikor szilajon. Óh, azóta sokat utazgatott Boriska. Csak Budapesten nem járt. Zakatoló lett azóta a szíve s nem könnyen tüzel az arca. Talán meg is halna ő, ha a régi tájakat látná. Hol híres, hét vármegyére szóló gazdasszony volt a két nagyanyja. És édesanyja tíz gyereknek gőgicsélt... Jaj, ha ezekre gondolt, Boriska. Gyémántjainál nagyobb könnyeket parancsolt ki a szemeiből szoruló, rendetlen, beteg szíve.
Hát hazamenne ő, hát meg is halna, de élnie kell valakiért. Aki elé majd elétoppan:
(Édes szenvedésem. Véremnek vére. A te anyád vagyok. Eljöttem érted. Viszlek királyfinak. Nagyon gazdag leszel. Ugy-e, nagyon gazdag akarsz lenni? Látod, veled áldott és sújtott engem az élet.)
És halogatta egyre Boriska ama Gábor fiúnak a meglátogatását, kit hét esztendővel ezelőtt egy tiszta, derék muzsikné gondjaira bízott. Ügyvéddel járt nála. Avval mondatta neki:
- Én egy magyar grófné vagyok. Maga nevelje a fiamat. Sok pénzt kap tőlem. Szeresse nagyon s nagyon gondozza.
És ment azóta a sok pénz sok részéből a világnak a Gábor gyerek asszonya számára. Az ügyvéd pedig irta gyakorta:
- A gyerek szép, egészséges. Szeretik. Gondozzák.
(Óh, óh... Még nem. Félek arra menni. Megölne az út. Várok még egy tavaszt. És elmegyek érte. Az én áldott átkomért. Addig nőjjön az ő pénze. Az övé. Neki kell. Neki gyűjtöm. És elhozom egyszer. Hazamegyek majd vele Budapestre. Vele haza merek menni.)
És így teltek a tavaszok. A nyolcadik már. És a Rivierán cimiezi pazar, száz virággal ékes kertü villában, az anyai sóvárgásnak nagy betege volt már Boriska, a szíve pedig megkopottabb, rendetlenebb, mint valaha.
(Elmegyek most már érted, én Gáborom. Elmegyek érted. Elég volt már. Megszenvedtem. Gyógyíts meg most már te. Megyek érted, én drága bünöm.)
A doktor pedig nem vigyázott. Hangosan mondotta a terrászon a komornának:
- Aimée, vigyázzon az asszonyára. Ha nem történik valami, két hónapig még élhet. Két hónapig talán.
És ezt hallotta bent Boriska. És ezt hallotta bent.
Sikoltva rogyott össze. De az alélás percében tűzszerű erő gyulladt a lelkében. Nem lehet. Most nem lehet. Nagy parancsok tiltják, hogy most már örökre megálljon verésében a szíve.
Az a végzés, mely bizonyos asszonyokat, anyaságra s anyai mártiriumra szánt, megjelent és rátelepedett a cimiezi villa sápadt, beteg szivű asszonyára. Boriska már alkonyatkor haló hangon, de erős szavakkal rendelkezett:
- Holnap utazunk Moszkvába.
Hát újra ment a rubeles, szent város felé. És a szívére a fia vigyázott. (Jaj csak ott lennék már. Óh, jaj csak ott lennék. Két hónap. Óh jaj, csak két hónapig lehet az enyém az én fiam. Milyen másként gondoltam. Ő szép lesz, nagy és okos. De nem tud semmit az ő szegény, öregvő, kis asszonyanyja múlt idejéből. És együtt élünk. És ő lesz az én életem győzedelme.)
Moszkvában pedig minden úgy volt, mint régen. Az illatos szeparék kapták s megint kérték az új, vidám leányokat. A csörgő szánas, bolondos, víg urak szórták a pénzt a dalos, táncos szépleányok között. Boriska az ügyvédjét kereste. Meghalt a szegény. Pár hónapja és ezt be sem jelentette.
Indult hát keresni komornájával a kis, közeli falút a Gábor gyerek szegény édesanyja.
Odataláltak. Előkerült a derék muzsikné. És Boriskának csak most jutott az eszébe, hogy nem tud oroszul. A régi pár szót elfelejtette.
Szólt az asszonyhoz minden más nyelven. Kacagott, sírt, gőgicsélt. A karjait babatartóan hajtogatta:
- Tente-tente...
A parasztasszony megértette. Ment elöl s Boriska utána. Egy kicsi marhaólig. Az ólban egy nagy szőrsapkás, bocskorcsizmás csöpp legény villázta az almot.
A muzsikné előhúzta a fiút. Boriska illatos zsebkendőjét borította a maga szenvedő, fintoros, halálszínű arcára. Rettenetes bűz volt itt. De aztán belenézett a fiú szemeibe. Csodálatosan az ő szemei. Erős, pompás, pozsgás volt a kölyök. Boriskának egész életindulata tört ki egy zuhatagban.
- Gábor, kis Gáborom. Édes, kis fiam. Az anyád jött érted.
A fiú, a félvad kölyök megijedt a cifra, női istencsodától. Hátraugrott s védően kapta maga elé a piszkos négyágú vasvillát. Oroszul mondott valamit. Dühös volt a csöpp ember. Biztosan káromkodott.
És Boriskának nem ez a rettenetes vadság facsarta össze rossz, beteg szívét. De most jutott eszébe, hogy ő nem beszélhet soha a fiával. Akitől élete megváltását várta. És már két hónapja sincs az életből. Csak megcsókolhatná. De a fiú már csapdosott a piszkos vasvillával.
Boriska hang nélkül összerogyott. A komorna hiába próbálta ébresztgetni illatos szerekkel. Boriskában nem volt élet. A vad kölyök is megrebbent. Leejtette a vasvillát. Mind reáhajoltak Boriskára. Csodálatos volt a halott, cifra asszony az istállóban. Az ajka volt nagyon csodálatos. Vadúl, bolondul, kétségbeesetten csókra csucsorított...