Az ezüst kecske/Sándor vízikirály lesz

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
← A vacsoraügyAz ezüst kecske
szerző: Bródy Sándor
Sándor vízikirály lesz
Egy újkori vacsora →
Az ezüst kecske című regény 17.fejezete

A nyár is elkövetkezett. A Sándor vezette vacsorázó társaság már sok jót evett meg együtt, amikor az országot egy kis szerencsétlenség környékezte. Hárman akartak vízi kormánybiztosok lenni, és véletlenül - mily kellemetlenség - csak egy várost öntött ki a sok rakoncátlan folyó, állóvíz, patak. Csak egy vidéket kellett rendezni, és nagyobb csúfság nélkül nem lehetett kormánybiztost kinevezni, csak egyet. És mind a három férfiúnak kitűnőek voltak a tehetségei: kettő az anyagi tönk szélén állott, ezeket állami érdek lett volna restaurálni - egy víz- és földszabályozás keretében - a harmadik, bár oly jó módban élt, hogy majd szétpukkant, éhes volt, tenni vágyott.

A három érdekeltség - nem a szerencsétlen vidék - három hatalmasság ugyancsak a talpára állott, keményen dolgozott, már-már az egymás fülébe harapott.

Ez volt az az idő, amikor az ország megingott, ismeretlen erők alapjában megrengették, az ellenzék kitűnően érezte magát, a kormány bizonytalanul. Igaz, hogy kellemetlen törvények hozatala esik össze ez idővel. Robin Sándor maga is egy izgatottságban élt, mindig harcra készen ott állott az elnöki emelvény előtt, és tőle telhetőleg gorombáskodott, különösen az ellenzéki ügyvéd képviselőkkel. Szeretett volna egy párbajt, nem az előrehaladás, nem a reklám kedvéért, hanem, hogy kimutassa szeretetét azok iránt, akik jók voltak hozzá, akiket okos és derék embereknek ismert. Nem sikerült verekedést fognia, hatalmas alakja és zergeszakállas kis kalapja - ó, be furcsa - terrorizálta a terrorizálókat.

- Erélyes, egész ember! - mondá róla a legtöbb úr, akit testével védett.

- Tiszta ész, magyar tehetség! - tódította a leendő igazságügyminiszter, aki a szavát is alig hallotta, mert amíg ő beszélt, Robin Sándor mindig áhítatosan hallgatott. Nagyszerűen tudott hallgatni, áhítatosan, tekintetével rátapadt a beszélő ajkára.

- A felesége a legokosabb nőszemély, akivel az életben találkoztam! - mondá a vacsorázó miniszter, akinek Hanna - most már többször is és mind energikusabban kurizált.

A miniszterelnök gyanakodva hallgatta a dicséreteket. Elkedvetlenedve hallgatott, arra gondolván, hogy ezek most mindjárt valami nagyot kérnek Robin Sándor számára. Csakhamar belátta, hogy csalódik, és most - egyszerre összeráncolván a homlokát - neki jutott eszébe valami:

- A vízibiztosságot ezzel lehetne megoldani.

- És a három?

- Ha egy negyedik kapja - megbékélnek.

- De új ember, mellőzni a régieket?

- Valamennyi régit úgyse tehetem meg. Legalább nem irigykednek egymásra.

- Mintha egy szerzetest neveznél ki érseknek.

- Azt, úgy, bízzátok reám; holnap küldjétek hozzám!

... - Ó - mondá másnap Robin Sándor -, úgy fogok dolgozni, hogy örömed legyen benne, kegyelmes uram. Megmentem a vidéket!

- No, no! - jegyezte meg erre az öreg államférfiú.

- Beülök egy parasztházba, se iszom, se alszom. Nem fognak lopni, amíg ott leszek, egy szöget se fognak ellopni...

- No, no! - ismételte az államférfi mosolyogva, és megsimogatta az ifjú kormánybiztos karját, és kegyesen elbocsátotta.

Az ezután való éjszaka volt csak a boldog éjszaka, sőt a reggel is.

Hanna pakolás közben hozzá-hozzá szaladt megölelte:

- Te... te... Vízikirály!

Másnap kikísérte a vasúthoz, a kupéba is fölment, és ott a fülébe súgta:

- Be ne hagyjad magadat csapatni... Te mindig be hagyod magadat csapatni! Könnyebb megcsalni téged, mint egy gyereket... Vigyázz!

- Mi meg majd vigyázunk itthon! - tette hozzá, s oly szerelmesen kapaszkodott bele, hogy aki látta őket a peronon - és nem ismerte - azt hihette, hogy ezek ketten új pár, az első napon, közvetlenül az esküvő előtt. De csaknem mindenki ismerte már itt őket: az állomásfőnök, az ellenőrök, kalauzok, a hálókocsi emberei, az utazóközönség. Köszöntek nekik, és Hanna oly melegen, olyan barátságosan köszönt vissza, gyönyörködött a hangja édességében, szíve ellágyulásában, Sándorral együtt élvezve azt, hogy íme, a tömeg fölé került, mintha valami barátságos hullám dobta volna föl és ringatná könnyen, kedvesen. Testileg érezték ezt a felülkerekedést, és Hanna szóba is hozta:

- Ez jó, hogy ismernek bennünket. Szeretném, ha maga miniszter lenne, akkor engem szolgálnának ki leghamarabb és legjobban minden boltban. A dicsőség azért jó, mert kétszeres értéket ád a pénznek, és akinek nagy a híre, azt nem merik megcsalni.

- Megint a csalás, ez a maga marotte-ja!

- Igaz, még beleőrülök, nem tudom elviselni annak a gondolatát, hogy engem valaki megcsaljon. Nálunk otthon, a nagyapámnál láttam, ott megtették, rendszeresen mívelték... éppen ezért utáltam bele.

- És maga? Maga nem tudná! - vetette közbe Robin féltékenyen.

Hanna mosolygott:

- Én, csalni? Minek; nincs szükségem rá, amit akarok, nekem minden szabad!

Aztán kurizáltak egymásnak, különösen Hanna udvarolt, mint mindig, ha az ura valamely anyagi sikert ért el. Ilyenkor megint olyan szerelmes volt belé, mint régen, szerette volna összecsókolni, akár itt a pályaudvaron, a közönség előtt. Csókolództak is, egészen a harmadik csengetésig, amikor Robin atyja loholva közéjük érkezett. Egy vízi vállalkozó kérvényét hozta, egy földijéét, akit véletlenül Hanna is ismert, és tréfásan ajánlott az ura figyelmébe. Majd igen komolyan mondá:

- Ennek munkát adjon, ez nekem kedves emberem; ha nem ad neki, nem szólok magához! - Maga - különben is - jó, ha reánk hallgat, mert maga egy költő, és ha akarja, megcsalja a gyerek is!

Ölelkeztek, elváltak, és Robin Sándor, amikor az árterületre ért, még akkor is mind ezen az utolsó mondaton gondolkozott.