Az ezüst kecske/Bolyongások

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
← Az ezüst kecske ébredéseAz ezüst kecske
szerző: Bródy Sándor
Bolyongások
(1897) Az ezüst kecske című regény 25.fejezete

Sokat bolyongtak akkoriban.

Egyszer, maguk sem tudták, hogy s hogy nem, kiértek a vasúthoz. Egymásra néztek, jegyet váltottak, és beültek a kupéba.

Május volt már, a hónap amaz utolsó hete, amikor paraszt szeretne lenni mindenki, a legpudvásabb szívű kamarás, a legtaplósabb elméjű szobatudós is. És ha nem paraszt, hát rög, amelyen, akárhogy forgassák, mindjárt-mindjárt kiütközik a fű, a gaz; kicsiny korában, május havában még mind gyönyörű virág...

Május lágy és vad, édes és erős hullámai már át- meg átaljártak mindent odakünt és bent, a két régi barátot is, akik egymással szemközt az ablaknál ültek, és nem szóltak egy szót sem, tekintetük is kerülte egymást, szállt a szálló felhők és ennek a párja után, aminek a neve a te szent neved: tovatűnt ifjúság!

Robin Sándor - lopva - egyszer-egyszer az asszonyra nézett, mert igen izgatta egy szeplő, amely a Piroska homlokán mindig megjelent, ha jött május utolsó hete. Mily régen ismeri ezt a szeplőt, mily jó, hogy ilyen állandó, ismerős dolgok vannak a világon, mint egy szeplő, amely egy változatlan frissességű fehér arcon évről évre, sőt évtizedre megjelen!

Az asszony érezte, hogy nézik, de nemigen törődött vele; ama kis emberkére gondolt, aki egykor volt, aki összekötötte és elválasztotta őket egymástól. És hol egy bárányfelleg puha fodrait erősen sütötte a nap, látta egy pillanatra a kis Sándorka tekintetét, sőt a lábacskáját, és az egész hatását amaz embernek, aki neki a legismerősebb, s kinek tejes arca körül a gyász nem világosodott, nem fakult el soha, csak kimélyült és elbúvott.

- Köszönöm magának, hogy Sándorkára gondolt! - szólalt meg Piroska, amikor ki nem mondott céljukhoz, az ismerős faluhoz értek.

- Valahányszor magam kijöttem, mindég idegen sírokat erőszakoltak reám, magával együtt talán megtaláljuk! - tette hozzá az asszony, és a temető kapujában - egy betemetett árok volt az - a férfi karjába kapaszkodott.

Akkor sokat bolyongtak.

De belladonna, papsajt, lósóska, mérges vagy virágtalan növények nőtték be a szent németkék, a névtelen kis mártírok temetőjét. Az apró fakeresztecskéket megette a gomba és az eső, a hantok besüppedve egymásba folytak, végképp egyesültek a buja gizgaz, a rikító zöld füvek és vadrózsák alatt.

Nem találtak rá Sándorkára, bár ama vak cigány, aki - vénségére látni kezdett, vagy megszokta a sötétséget, és egy külön látásra tett szert - idekerült másodcsősznek, és az egyházfi is segített nekik. Kiküldtek a dadájához is, de az ura azt izente, hogy előbb küldjenek ki egy félnapi napszámot.

Talán az öreg cigány szerénytelenül és zavarosan adta elő a kérést, azért nem jöttek el. Bementek hát a faluba, a kis, púpos házba, ők maguk, mint egykoron. A gazda nem volt otthon, elment gyufáért a szomszéd faluba, az asszony meg dolgozott a mezőn, a szoptatni való gyerek elfogyott.

Egy kisfiú fogadta őket az udvaron - jó tíz lépésnyi távolságról lesett reájuk. Egy tizenegy vagy tizenkét éves gyerek, aki csudálkozva nézett rájuk, és akitől - amikor meglátták - mindketten megdöbbentek. Pipa volt a szájában, a füst nélküli dohányzást mívelte éppen, egy nagy ormótlan botot támasztva a finom kis álla alá, és így, egy kissé ijedten nézte őket.

Kérdőleg tekintettek egymásra, aztán a fiúra, egymásra ismét.

- Hogy hívnak? - kérdé Robin Sándor mohón.

- Sándornak, Verébi Sándornak, szolgálatjára!

Elszomorodtak. Egy pillanatra azt hitték, hogy a maguk - meghalt - fiacskáját találták meg. De íme, csak a tejtestvére. És csudálatos, hogy hasonlít, mily megdöbbentően hasonlít - a nagy Robin Sándorra. Ugyanaz az arc kicsinyben, ugyanaz a termet, csakhogy még kicsiny.

- Ez a maga fia! - mondá Piroska. Elhalványodott, szédült, a Robin karjába kapaszkodott.

- Ez a gyerek! - kiáltott föl Sándor.

Meg akarták fogni és elvinni magukkal, de a fiú félt tőlük és menekült, szaladt, mint a mókus, a szérűskert felé; hiába kiabáltak rá édesgetve, lovat és szekeret ígérve, sőt gyeplűt és ostort is, igazit.

Elvesztették az eszüket, futottak utána, sőt Robin Sándor szigorú is lett:

- Jer ide, én parancsolom, én...

Nem merte mondani tovább, nehogy elvadítsa, és hátha mégsem az, hogy is lehetne?

- Bizonyos! - mondá az anya. - És én innen addig el nem megyek, amíg ide nem adják, amíg haza nem jönnek!

A kisfiú mégiscsak megállott, mégiscsak rájuk ismert - az ostoba szív; az az okos - és másnap el is ment velük. A parasztpár nem szívesen adta, mivel fiú volt; nemsokára napszámba menne már. De odaadták, mert a parasztasszonynak magának is úgy rémlett, hogy történhetett valami kis hiba... Akkoriban sose aludta ki magát, mindig erős dologban járt, és a két gyerek különben is szörnyen hasonlított. A pólyáról ismerte meg őket, és a pólyákat bizony elvéthette nagy ijedelmében, akkoriban. Hogy az anya ne ismerjen a maga gyerekére, bizony nem gyakori eset, de ha valakivel, ezzel a jó parasztasszonnyal megeshetett. A maga kis szopósát temette el egy másé helyett, és nem tudta, de amikor temette, sírt.

- Úgy bőgtél, fölverted a házat, majd megvertelek, emlékszel-e? - mondá a paraszt, aki finom, úri képű, gyenge, szomorú fiát különben nem nagyon szerette. A többi fia megette a patkószeget, ez a szalonnát is csak sülve szerette, a többi lopott magának gyümölcsöt, ennek meg venni kellett.

Eleresztették a kisfiút isten hírével, batyu nélkül, mezítláb, ingben, gatyában. Ő, be szép, be sok úri ruhája lett! Parasztgyerek, igazi, el nem tűrte volna azt a módot, ez meg virágzott bele. Még a mandzsettáját is úgy húzogatta, mint Robin Sándor régen, és úgy mosdott - az egész világon csak ketten mosdottak így -, mint az idősebb Robin.

- Ha a szívem nem mondaná, ha bizonyos nem volna, ez a mosdási mód bizonyossá tenné! - mondá Bem Gyuláné.

Egy darabig még özvegy Bem Gyuláné...

Aztán Robin Sándorné.

Minden ékesszólás nélkül nem ment a dolog. Robin Sándor kissé kopott módon, lassan, de naponként érvelt:

- Én tartozom magának azzal, hogy az egykori tréfaesküvőnket komollyá tegyem. És maga meg a gyereknek tartozik azzal, hogy az Isten, a törvény, a világ előtt apát adjon neki!

- Tudom, hogy mire gondol... Annak az emléke éppen azt kívánja, hogy legyen maga mellett valaki, aki óvja, védi, félti és szereti. Nem szerelemmel, ó, istenem, nekünk elmúlt a szerelem...

- Gyuláról álmodtam az éjjel. A régi, a kedves, az egészséges hangján mondta: én benneteket megeskettelek!

Ő akarja...

Bizony, leginkább csak Robin Sándor akarta, mert újra vágyott az asszonyra, sőt vágya és szerelme el sem múlt soha, csak megbódult egy időben, maga se tudja, hogy.

És összekerültek ismét, lassan, lassan; megint csak a nyomorúság siettette az egybekelést, de egy másik, egy sokkal sürgősebb és kényszerítőbb. A férfi lakása nem volt szűk immár, hanem inkább oly nagy, oly kietlen, zúgó-visszhangzó és üres, mint élete.

Belekapaszkodott az asszonyba, a gyerekbe, az ifjúságába, egykori céljaiba, törekvéseibe és érzéseibe, enmagába, kit a kornak e szegény hőse elvesztett, mint korunk harcos hősei csaknem valamennyien.

- Mégis a legfőbb a világon - és az első - az első szerelem! - mondá minden összefüggés nélkül magának egy napon, a csendes esküvő után, hogy délfelé benézett a házba, és közönyös tekintettel nézte a tettetett marakodásokat.

Sőt Robin Sándor ezt a hitét este otthon is kifejezte.

Mert újra tavasz lesz, ha eljön az ideje, a legkegyetlenebb évszakból kifakad a langy, a verőfényes tavasz...

Itten az ezüst kecske a kis Robinra származott. A nagy Robin nézte, elnézte, hogy játszik vele.

- Már most az övé, örökre. Milyen jól fogja, hogy áll a kezében. Mint az enyémben egykor. De én már meg se tudom fogni; nem értem, nem örülök neki, a kecske mégiscsak megváltozott!... Ó, én ezüst kecském, elmúlt ifjúságom! - morfondírozott, de szégyellte. Nézte a bottal játszó fiút, és földerült:

- Most ez kezdi, utána megint egy más! Ennek a fia, majd az unoka. Végre is ez a rend, ez a cél: a jövendő! - szólt fennhangon. Aztán megfogta a fiú fejét, és mondá:

- Kisfiam, az ezüst kecskét megbecsüld, ez a legnagyobb kincs a világon. Ha majd felnősz, fiatalember leszel, és bottal sétálva azt érzed, hogy tiéd az egész világ, és a boldogságtól beszélni is alig tudsz, a jövendőt pedig oly fényesnek látod, hogy csaknem belevakulsz: ilyenkor simogassad meg hálásan a kecske fejét!

A gyerek kétkedőleg nevetett, az apa pedig elment a klubba minisztert buktatni, ha ilyesmire alkalom kerülne. Erős szónok, szigorú férfiú és hatalmas ellenfél lett belőle. Ő lett az úgynevezett "kemény magyar ész"!

Késő éjjel jött haza, lábujjhegyen ment végig a Piroska hálószobáján, hogy fel ne költse. Bement megnézni, hogy alszik a fiú. Föltakarta rajta a paplant.

Hát ott volt a gyerek mellett, magához fektette az éjjelre a kecskét, a kemény, a vidám ezüst kecskét.