Az ezüst kecske/Az ezüst kecske ébredése
Egyszer, tavasszal...
Mert újra tavasz lett, mivel a tavasz nem engedi magát akadályoztatni, és a legrosszabb dolgok, a legsilányabb tél után is újra fakad, ha eljön az ideje.
Gyönyörű április vége volt, dolgozni nem lehetett, csak a legideiglenesebb díjnokok bírták el a szobaszagot, a klubban nem volt senki: Robin Sándor - méltóságos Robin Sándor - nem tudta, mitévő legyen a délutánjával.
Mindenki az utcán ődöngött; ki volt vasalva és föl volt virágozva az egész világ, Robin Sándor maga is. Neki is sétálnia kellett, hogy a színvonalon maradjon, hogy lássák, de unta a dolgot, másrészt meg a séta - úgy vélte - egy komoly férfiúnak méltóságán alul van. Nem is tudom már biztosan, miért volt méltóságos az én emberem: a nagy hivatalánál, vagy valamely rendjelnél fogva; megszerezte, kiküzdte, rászolgált: nem tudom, de nem is bánom. Lehet, hogy ő maga se sokat törődött vele, mert mint az iskolás gyerekek, az út közepén bandukolt előre, és a komfortáblisok szerették volna legázolni, de a lovaik nem akarták. Hol ő tért ki a szegény paripáknak, hol ezek az árva méltóságos úrnak.
Így mulatta magát egy darabig, amíg elhatározta, hogy hazamegy, és dacára a ragyogó tavaszi délutánnak - alszik egyet.
Előbb azonban végez a végzendőkkel: meglátogat egy hölgyet, aki sehogy sem akar hűtlen lenni hozzá, hiába hanyagolja el, hiába bánik vele rosszul. Adja a hű és önfeláldozó szerelmest, tehát a nyakába szakadt. A vizitet elkövette, a csókok elől megszökött, és egy kis parázs pletykáért benézett egy klubba - nem politikai -, hanem csak társadalmiba. Igen öreg és igen köszvényes urakat talált ott csupán, olyanokat, akiknek a tavasz csak júniusban kezdődik. Éppen Schodelnéról meg Rajner belügyminiszterről beszélgettek ezek, és arról, hogy ők, akik egyszer megcsinálták a forradalmat, siettek; kissé korán volt, különösen az emancipáció...
El innen, el! Még néhány barátjával kellett egy-két szót váltania. Mert voltak új barátai, ha ugyan vannak "új" barátok. Gondolom, inkább becsületes érdekekben szövetségeseire, kar- és tagtársaira gondolhatott. A kártyában, a vívóteremben, a vendéglőkben partnereire, olyanokra, akikkel egymást kölcsönösen megbecsülték. Párbajsegédeire, akikhez - egy évben - igen sűrűn folyamodott; arra az esztendőre gondolok, amikor Robin Sándor igen kicsiny okokra, sőt mi ok nélkül is bevagdalta barátai és ismerősei bőrét, sőt húsát is. A bankdirektor azonban visítva futott el előle, és mint a vad malac, a Robin erős lábai között surrant el. Amikor végre megfogták egymást mégis: a direktor igazgatósági tagnak tette meg az ifjú politikust. Hogy az ifjú politikus elfogadta-e az állást, nem tudom, vagy igazában: tudni nem is akarom.
... Még Hirsyéket is megnézte a méltóságos úr. Hirsyt, a doktort és a tanárt, aki a gyermekkertésznőt csakugyan megjavította, három gyermekkel, persze, leány volt mindahány. A derék Hirsy kövéredett, és az akadémiának kezdett dolgozni, visszatért őseinek hitéhez, sőt állásban lévén, magát Sándort is perszvadeálta, hogy térjen az ő egyházközségébe, most már lehet, és a végén mindenkiről kisül, hogy onnan eredt, és utoljára mindenki az lesz...
- Unalmas vagy, öreg, szervusz, megyek!
- A botod, nem hoztál botot?
- Nem szoktam bottal járni soha.
- Soha? Hát a kecske?
- Igaz, a kecske, az más!
A keményszívű törvényhozó felsóhajtott:
- Kecském, kecském, én édes ezüst kecském!
Aztán hazament, lefeküdt, de a nagy legénylakás kietlen csendjében nem tudott elaludni. Megszidta hát az inasát, felmondott neki, majd bocsánatot kért tőle, és - egy ezüst forint kíséretében - elküldte aludni azt is. Most már egészen egyedül maradt. De oly egyedül, hogy a szobáiban nem volt egyetlen igazi ismerősének az arcképe sem. A múltból, az igazi életből semmi, sem kép, sem tárgy, még csak egy darab régi ruha sem. Új angol bútorok, idegenek...
Robin Sándornak - amint nyitott szemmel szundikált - egyszerre megjelent a kecske, a mulatságos, kalandos ezüst kecskebot.
- De jó volna, ha megvolna; mily passzió volt, hogy tudtam sétálni vele! Ha megkerülne, még tudnék sétálni most is! - mondá magányában és mosolygott:
- Bolond dolog, de kínoz, hogy nincs, és nem lehet meg soha többé. És hogy hiába akarja a miniszterelnök, a király, talán maga a jó Isten is: az ezüst kecskét és világát többé misem szerezheti vissza nekem. Aki vette - az anyám - nincs többé. Aki féltékeny volt rája egykor, a leány, az én számomra mindörökre elveszett!... És milyen sétákat tettem vele! - folytatá elmélkedéseit - milyen gyönyörű sétákat. Oly frissnek, erősnek, úrnak éreztem magamat, ha nálam volt, és mennyire megrokkantam, ha kosztba kellett tennem! Volt valami, volt abban a kedves, humoros, huncut fejben, lélek volt benne... És minden szerencsétlenségem ott kezdődik, ahol - ő eltűnt, ahol én - könnyelműen és gyáván - elhagytam, elfeledtem! Ha megtartom, ha meg tudom tartani, hol vagyok most! Állok egyenesen, magasan és boldogan... Kitömött sas vagyok, egyedül állok kasírozott sziklán...
Egy kissé kinevette magát, hogy ilyen bolond babonákkal gyötri magát, de az ezüst kecske mégiscsak ott nevetett és mekegett nyitott szemei előtt. És addig-addig kellette magát, amíg Robin Sándor fölugrott és szólt:
- Bolondság, de kerüljön akármennyibe, a kecskét meg kell szereznem, vissza kell kapnom, a föld alól is.
A következő órában már öt detektív és öt hordár kutatott a botocska után, de hiába, még csak nyomára se leltek sehol. Tíz évnél több múlt el azóta, zálogtulajdonosok elhaltak, és a fiaik költőirodát nyitottak... És azt se tudta szegény Robin, hogy utoljára hol vált el a kecskétől. Detektívek és hordárok mind a zálogcédulát követelték, ha ez meglenne, annak van annyi ereje, hogy felkölti a kecskét titkos rejtekében, hosszú álmaiból.
Robin úgy emlékezett, hogy a cédulát utoljára a Piroska kezében látta, az tette el régi írásai közé, amelyeket nála hagyott.
- Ő megőrizte, nála biztosan meglesz, el nem vesztett még soha semmit!
Végre is egyszer valahára csak el kell mennie a régi írásaiért, úgyis készült mindég. De félt a gyásztól, a fájdalomtól - magától is.
- Most már mehetek, most már öregek vagyunk...
Fölment hozzá a várba, tudta, hol lakik, bár a Gyula genovai síremlékének fölállítása óta nem beszélt vele. És azóta is elmúlt - hadd lássuk - öt év! Azóta nem is látta, de számon tartotta, vigyázott reá, őrködött fölötte, és nemegyszer segített rajta, mindig úgy, hogy az asszonyka erről nem tudott.
Piroska az anyjával éldegélt, elolvasgatva és eltisztogatva életét, csendesen, de nem szomorúan, még csak nem is örömtelenül. Mert újra csak tavasz lesz, a legsilányabb tél, a legrosszabb dolgok után is... Sötétkék, nehéz babos ruhákban járt, és csak olyan világos kalapot viselt, mint a többi asszonyok, a többi - régen özvegy asszonyok. Sőt egy kissé kövérkés is lett, mert a szomorúsággal együttjáró nyugalom és sok álom megerősíti a leggyöngédebb és legjobb nőcskéket is.
Nagyon megörültek egymásnak, és jóízűen elbeszélgettek.
- Mégiscsak az a fő - mondá Robin, míg mohón szívta be az áprilisi levegőt -, az a fő, hogy az ember fiatalkorában kit, kiket szeret. Az marad változatlan, örökre. A többi: hogy is mondjam, hogy is mondják maguk: felöntés, erőtlen, híg felöntés, semmi más... Arra az asszonyra alig emlékszem, a képét - bár néha akarom - nem is látom. Az utcán, a körutakon megpillantom néha, és megrémülök tőle. Olyan elegáns, olyan egyedül és vigyázva áll meg, mint egy szenvedélyes vadász a rengetegben. Ha az újságban nem olvasnám néha a nevét, azt se tudnám, hogy volt... No, talán túlzok egy kicsit. Fájdalmat okoz, az a jó még megvan benne.
És beszélgettek egy kissé ama szép, vörös Hannáról, aki hol egy elesett grófot emelt magához, hol regényt írt, amelynek nemes, édes hőse a régi ura volt. Beszélhetnék Hannáról sokat én is, talán adós is vagyok vele, de megvallom - talán a természetem, talán a mesterségem az oka - adósság nélkül ellenni nem tudok, de a végén, máskor, valamikor, mindent, ezt a tartozásomat is megfizetem...
A legtöbbet mégis Gyuláról beszéltek. Az asszony szívében - öt év után - a gyász sötétsége nem halványodott el, csak fényesedett, tisztult, világosodott. Szívében a fehér léleknek meleg, fehér emléke élt. Finom, jó tónus, mint ahogy Gyula mondaná.
Nagyon, nagyon szerettek róla beszélgetni.
- Az Isten magát megáldja - mondá Robin Sándor -, hogy élete utolsó idejét oly boldoggá tette. Oly nemes, oly nagy és szép emberi lény nem volt még soha, mint a mi Gyulánk, és én - magácskán kívül - nem szerettem senkit soha úgy.
- És én senkit mást, mint őt, úgy soha! - szólt az asszony, és elérzékenyült lelkét megerőltette, hogy lássa a Gyula alakját. Vajj� sikerült-e ez neki?
Megállapodtak abban, hogy ők ketten szerették és értették legjobban, és nem győztek róla eleget beszélni. De lassan-lassan, szóba kerültek - maguk is:
- Megvagyok, csak megvagyok! - mondá a férfi. - De haj, de szívesen visszacserélnék arra az időre, amikor vajat és cseresnyét vacsoráltunk együtt. Nem a nyomorúságos időkre, hanem amikor megvolt az ezüst kecske!
És elindultak a kecskét megkeresni együtt. Az asszony talált rá a nyomára. Végre megvolt, egy májusi napon meglett, és Robin Sándor diadalmasan vitte föl a várba:
- Megvan, megvan, gyerünk sétálni vele! Jön-e?