Az ezüst kecske/Az esküvő. Azután
| ← Az ország reformja. Családalapítás | Az esküvő. Azután szerző: Bródy Sándor Az esküvő. Azután | A mézeshetek → |
Csöndesen és boldogan éltek egy darabig. A boldogság dolgában a családfő oly diszkrétül viselkedett, ahogy csak egy oly fiatalember viselkedhetik, aki szabadgondolkodó, materialista, de a házasság templomi szertartását mégis tiszteletben tartja. A házban és a ház környékén, de maguk a fiúk sem tudták ezt elhinni. Az öreg Robin - bírósági végrehajtó egy kisebb vidéki járásbíróságnál - jelentkezett egy napon, hogy, mint Duval, elkérje fiát a bűnösnek vélt hölgyektől. Piroska az első pillanatban nyakába borult, össze-vissza csókolta, az öregasszony násznak szólította, és a végén mindannyian vacsoráltak a városligetben; Duval apó fizetett. Mégis, szemben a lakásadó özvegyasszonnyal, szemben a közvéleménnyel, de különösen a megkerült apa kedvéért: tenni kellett valamit, hogy a viszonynak törvényes színe legyen. Az apával volt különösen sok baj:
- Pozícióm nem engedi meg, hogy ezt tovább tűrjem! - szólt hetykén. Az egykori árvagyám korrektorságot kapott egy napilapnál, amely technikai munkákra előszeretettel vállalt rovott előéletű, vagy legalább nyugalomba helyezett egyéneket.
Azonban, kiváló állása dacára, az apa nem egyszer jelent meg szerény vacsorájuknál, és a házilag, spirituszon készült rántottlevest, jó köménymagos túrót segített fogyasztani. Sándor nem otthon vacsorált, este barátai társaságában kellett étkeznie, és hazajövet sokszor panaszkodott, hogy mily drága a kocsmai élet, megint mennyit kellett fizetnie, és a gyomrát mégis elrontotta. Ó, szegény, hazudós fiú; soha annyit nem éhezett még egészséges fiatalember, mint ő, és annyi vacsorát el nem sétált - mindig előkelő vendéglők előtt - előkelő szellemű és nagyrahivatott fiatalember! És mivel az élet az ifjúságon rendkívül meglátszik: olyan sovány lett, mint az agár, szabályos fülei egy kissé már el is állottak a hatalmas koponyájától. De e füleket csókjaival és forró könnyeivel borította be Piroska:
- Ó, te szegény agárkám, ó, te hosszú, hosszú, nagy uram! - beszélte ama hosszú nyári délutánokon, amelyeket a legszűkebb családi körben mindig otthon töltöttek. A leányka varrogatott, a fiatalember címszalagot írogatott, és azon törte a fejét: mit esznek holnap? Kezdetben igen bánatos volt emiatt, de későbben könnyebben vette, mert látta, hogy van valami legfelsőbb gondviselés, amely - ha néha pont tizenkettőre is - de biztosan kiszolgáltatja a napi szükséges egy vagy két forintot. Amikor rendkívül csekély havi keresete elfogyott: akkor kezdődtek a csudák. Találkozott véletlenül egy megyéjebeli fiatalemberrel, és az ő megyéje igen népes, nagy vala.
Robin Sándor! Abban az időben forintos pumpból éltél, és tartottad el családodat, mint rajtad kívül még annyian, akikből később miniszteri tanácsosok, sőt miniszterek lesznek; főbírák odahaza és ügyvédek, később Wertheim-kasszával bíró egyének. Robin Sándor, kedvesebb és méltányosabb kölcsönkérőt nem láttam még, azelőtt se, azóta se, mint amilyen te voltál egykoron! Leggyakrabban kocsira, egy útra kellett neked az illető összeg, és nem mertünk benne kételkedni, és nem hitte el közülünk senki, kivéve talán ama szegény Hirsyt, aki két hónapig volt teljesen hajléktalan miattad, és már a rendőrség figyelmét kezdte fölkelteni éjjeli bolyongásai, hiányos öltözete és teljesen karimátlan szalmakalapja miatt.
Ah, édes fiatalság, ah, ezüst kecske kora! Valami izgató és félelmetes volt benned mégis. Robin egyszer oly szomorúan szólt:
- Keresztül-kasul pumpoltam a várost. Ezenkívül a leánykát végképp kompromittálom. Változtatni és javítani fogok a sorsunkon. Meg fogok vele esküdni az oltár előtt, hazám törvényei szerint.
- Az esküvő halaszthatatlan! - jelentette ki Robin.
Azonban semmiképpen nem volt még rendben a katonasággal. Nem volt a szükséges okiratok, különféle bélyeges papirosok birtokában. Hirsyt megbízta, hogy mégis: egyengesse az utat. A szegény fiú sok utánjárással, iszonyú fáradsággal ötven forint kölcsönt szerzett a Sándor jogászi indexére. Ez az összeg, egyéb nehézségektől eltekintve, kifutotta volna az egyházi szertartás költségeit, a szükséges kocsit, egy frakk bérletét, narancsvirágra is jutott volna belőle. A könnyelmű vőlegény azonban, amint a nagy summát megkapta, sietett kiváltani az ezüst kecskét. A nyájas állat megjelenése az izgatott családban örömet, sőt lelkesedést keltett, sokat beszéltek róla. Piroska nevetett neki, megsimogatta, de amikor látta, hagy Sándor meg is csókolja, sanda szemmel nézett rá, a kecskés botra féltékeny lett, nem szerette többé. Pedig az árvagyám leánya, aki pénzeinket és bankjegyeinket nagyon felületesen ismerte, azt nem is tudta, hogy ez a tárgy az esküvői költségek egy nem jelentéktelen részét megemésztette, úgyhogy a szép szertartásról egyelőre le kellett mondaniok. Ez volt az ok, de a vőlegény a meg nem érkezett születési bizonyítványokat, katonai és polgári engedélyeket állítatta előtérbe.
Hetekig maradt ismét a régiben; Sándor kint aludt a két-három lépés széles előszoba vöröstégla padlatján, mosdásra és öltözködésre barátaihoz járt. E szerfölött kényelmetlen és lehetetlen helyzetből szabadulhatott volna, az anya nem kívánt elébe gördíteni semmi akadályt, a leány, ah, a szegény kisleány oly engedelmes, tudatlan, kíváncsi és szerelmes volt, szívét a hála és az önfeláldozás vágya elárasztotta, valamint langy tavaszi esők a virágos pázsitokat. Az anya nem vigyázott reájuk, már csak azért sem, mert nem volt ideje, tökéletesen lefoglalta két mánia. Az egyik: hogy negyven esztendővel ezelőtt megkérte őt egy úr, most igen nagy, gazdag, tisztelt férfiú. Mért nem ment ehhez? Ahhoz kellett volna mennie!
- Mily jó atyátok lett volna, mily szerencsések lettünk volna azon esetben! - mondta leányának és Sándornak igen sokszor, mennél többször. És semmi ellenvetés nem használt.
A másik mánia: eltűnt, hiába keresett, tökéletesen nyomaveszett leányának sorsa. Nem aggódott miatta, tudta, hogy él - az anya érzi azt -, hanem szerfölött kíváncsi volt a viszonyokra, amelyek között annak élnie kell. Titkon fölkereste a lapokat, és ingyenes kishirdetéseket bocsátott közre: Adj hírt magadról, jöjj, mindent megbocsátok! Válasz nem jött tőle, csak egyszer küldött valaki egy gyűrődött tízforintost. Hordár hozta meg nem címzett borítékban, mindjárt elszaladt. Mindnyájan tudták, hogy ő küldi, és ezért - kegyeletből - sokáig nem nyúltak hozzá, amíg egyszer a kényszerítő szükség rászorítatta őket; Hirsyt elküldték, fölváltotta, vásárolt, sőt magának is vett a legolcsóbb fajtájú cigarettából. A jóember úgy anyagi, mint erkölcsi tekintetben csaknem tönkrement, barátjának viszonya, a lakástalanság megkuszálta, tanulmányait elhanyagolta, leckéit elvesztette. Érezte, hogy tönkremegy, ha ez még sokáig így tart.
- Meg kell esküdniök, és évi lakást vállalniok! - jelentette ki ama gyűlésen, melyet a Robin Sándor barátai szabad ég alatt, barátjuk megmentése, viszonyainak rendezése érdekében tartattak. Nem is egyszer, de többször. De mindig látható siker nélkül. Végre Bem Gyulának egy szerencsésnek nevezhető közvetítő indítványa támadt.
- Én össze fogom adni őket - mondá -, Isten és ember előtt, össze. Megesketem őket, mert tudom a formát, mert voltaképpen minden kereszténynek joga, sőt kötelessége szerető szíveket kopulálni.
A "kopulál" szó megtetszett.
- Helyes, igaz, természetes! - zúgták a fiúk.
Bem, a festőnövendék, néhány év előtt cisztercita klerikus, Clairvoy St. Bernard szép fehér rendjének föl nem szentelt tagja volt, folytatá:
- A szabályos áldás majd azután következhetik. Fő az, hogy a házból, ahol a jegyespár lakik, esküvői, lehetőleg ünnepi mezben kivonuljunk. A házat, mely nem nézi a leányt kellő tisztelettel, meg kell nyugtatni, lefőzni, be kell dugni a pletykák csapját. Legjobb lenne persze felrobbantani ezt az óriási svábbogár odút, e nyomorult fészket, mely szemérmetlen tekintettel, gyáva és hazug szavakkal illeti őt, őt, aki...
A fiatalember hangja elfogyott. Minden csepp vére összeszorított ökleibe futhatott össze, mert arca egyszerre oly fehér lett, mint a gipsz-szobroké. Majd meg elöntötte a vér; magas, tiszta homloka egy pirosság. Az ifjú művész beteges volt, ezért és nem más okból vált meg a szerzetesrendtől. Lelke azonban erős és egészséges, oly nemes, egyenes és határozott, mint amilyen a pálma, ha felnőtt. Barátai közül senki sem volt hozzá fogható, sőt, én úgy emlékszem - ha nem az ifjúság délibábja játszik velem -, hogy abban az időben sem rongyos, sem ép cipőben nem járt-kelt e földön olyan derék legény, mint amilyen volt Bem Gyula. Lelkes, tüzes fiúk között a leglelkesebb és legtüzesebb, minden művészetbe halálosan szerelmes. Nem olvastam azóta se olyan szép verseket, mint amilyeneket ő irt; hallgató magyart öt pengős hegedűn játszott; mondottuk is, hittük is: jobban, mint Pablo Sarasate.
Az apostol - mellesleg mondva, gyönyörűen szavalta Petőfi Apostol-át - mindjobban nekitüzesedett, de hangját halkította: Piroskáról beszélt, akinél tökéletesebb, szebb emberi lényt nem ismert még soha, igaz, hogy úri eredetű leányt nem ismert még egyetlenegyet sem. Sőt igazán, a szó mélyebb értelmében, nem ismert még semmiféle leányt, bárha huszonkettedik évét is elhagyá. A gyerekek szívesen hallgatták, sőt a látszólagos, mondjuk költött esküvő terve Robin Sándornak, és így arájának is, megtetszett. Az egykori árvagyámot nem avatták bele a titokba, elhatározták, hagy csak azután írnak neki. Ami az anyát illeti, azt könnyű volt megtéveszteni, különben is édeskeveset törődött meglevő leányával, az elveszettel törődött minduntalan.
Már mindent elrendeztek, épp csak a kocsi kérdése maradt függőben. Egyetlenegyikőjük sem ült még eddig fiákeren, és a kétlovas bérkocsi, a hozzátartozó fogalomkörrel, idegen volt nekik. Sőt, mert nem ismerték, bizonyos tekintetekben gyűlölték is a járművek e fajtáját. Elgázolja a szegény népet, oly gőgösen, sebesen vágtat, azt hiszi, övé ez a város, az emberiség pedig csak érte van. Messze, messze valának még a kétlovastól, ott tartottak, ahol az ember bőven ráér gyalogolni, és inkább csak a mulatság kedvéért száll lóvasútra vagy omnibuszra. Ott, ahol az egyfogatos is fényűzés, rajta ülni ritka és élvezetes esemény. Természetesen, lehetőleg úgy, hogy a város lásson bennünket, és ne vegye észre, hogy amíg a szegény komfortáblis ló poroszkál, mind azt hajtogatjuk magunkban: Elég lesz-e hatvan? Egy forint, az sok. Hetven krajcárt, nyolcvan krajcárt adok neki!
Elég az hozzá, hogy Hirsy nem mert megszólítani fiákerost. Egy rongyosat, egy rendkívül igénytelent keresett, de ilyent nem talált a belvárosban. Kifáradt tehát Budára, de itt meg sehogy sem értették meg, hogy mit akar. Miért ragaszkodik a jobbparti fiákerhez, amikor egy, a Duna balpartján megtartandó ünnepről van szó? Elvették tőle a megbízást, és Jágicsnak adták, az erős Jágicsnak, aki a keményített inget gyűlölte - mivel nem volt neki -, és tengerészruhában kereste fel a külvárosi bálokat; de nem mindig eredménnyel. A fiatalember egy külvárosi kocsmában, külön ez alkalomra, megismerkedett, sőt nagyjából meg is barátkozott két bérkocsissal.
Minden rendben volt, a menyasszony már föl is öltözködött, fehérbe. Még megvolt tiszta és szép, csak egy kissé gyűrött és szűk mollruhája, amelyben négy évvel ezelőtt megbérmálkozott. Szegényke bizony kinőtt belőle, nagyon be kellett fűznie magát. A szoknyácska rövid is lett egy kicsit, és kilátszott, hiába mozgott, mentegetődzött, mégiscsak látszott elegáns, karcsú bokája. De virága volt, sok-sok fehér virága! Valamennyi fiú hozott, mert nem vala tél, hanem a java virágidény, amikor krajcárjával lehetett kapni a legszebb rózsákat, a legteljesebb szegfűket. A ruha hiányait, esetlenségét virágokkal pótolták, s a leánykának ez kissé különösen, de igen jól állott.
Robin frakkba öltözködhetett, a fiúk azonban igen sötét ruhákba; külsőjükre nézve, de szívükben is fölöttébb komolyan. Nem tréfáltak ezek, és ezért, reménylem, a Jóisten nem haragudott meg reájuk.
A ház meg volt lepetve, de egyszersmind meg is sértődött. A házmesterné nehézségeket igyekezett gördíteni a szerető pár ünnepies útja elé, de mást semmit se tudott kieszelni, mint hogy a két fiákerosnak megtiltotta az udvarba való behajtást. De erre azok nem is vágyakoztak.
Elrobogtak tehát, kócos hajú külvárosi lányok irigysége közepette. Ezek némelyike talán könnyezett is, mert a külvárosokban a legszebb és legnehezebb dolognak tartatik a férjhezmenés. A fölpántlikázott lovak, a vajszín kesztyűs vőfélyek, a kisütött bajuszú vőlegény, az összeszaladt utca... ah, mindez olyan gyönyörű. Az ünnepség, maga a szertartás, az egy óráig tartó szereplés, ez ér sokat. Az utána következő már kevésbé fontos. Nem az élvezet a fő, hanem a dicsőség. Per la gloria, felebarátaim, per la gloria!
Tehát robogtak; aki robogott. Némelyek gyalog és kombinálva: lóvasúttal meg omnibusszal mentek. Mind, mind igen elmélyedve, mert bár mindannyian tudták, hogy az egész nem komoly dolog, mégis valamennyien igen komolyan vették. Keveset beszéltek egymással, igyekeztek közönséges vicceket csinálni, az ajkukról ordináré szavak pukkantak el - mint a rossz rakéta -, lelkeiket azonban aranytafotával mindenféle szimbolizmus bevoná. Rettegének, félték az Istent, és mélyen elgondolkodának: vajon nem vétenek a szerelem ellen, nem csúfolják-e ki a családi állapotot, amelyet máskülönben - hangosan szólva - kutyába se vettek.
Már nem robogtak, megérkeztek a vízre. Mert a fiákerok csak az Akadémiáig voltak fölfogadva. Ottan mind hajóra ültek, hagy átevezzenek a szigetre, szent Margit kápolnájának romjaihoz. Itt kellett lefolynia a szertartásnak, így eszelte ki ezt a festő, most egyszersmind a pap, a násznagy, a közjegyző, az apa, és még sok más egyéb. A sűrű és elvadult bokrok között ő vezette karon Piroskát, aki halványpiros volt, mint a mályvavirág, és Robin Sándort, aki fehér volt. A gyerekek utánuk kullogtak, halkan beszélgetve.
A rom aljában, kőpárnán nyugtatva fejét, valami csavargóféle aludt, a legszebb fa árnyéka neki szolgált. Az öregasszony, aki most is folyton sírt az őt ért régebbi szerencsétlenségek miatt, el akarta kergettetni. Leszavazták, sőt egy hatost tettek melléje, a kalapjába.
Körülnéztek, senki. Két bari és egy kecske legelt a romok között. A lombok meg se moccantak.
- Kezdhetjük! - szólt Hirsy reszkető hangon.
Robin megfogta menyasszonya kezét, és a festőnövendék elé állott; a násznép körülvette őket. Bem Gyula emelt hangon szólott:
- Szent Margit királyleány temploma ez!
Mindnyájan látták a templomot, amint mennyezete támad, orgonája nő. Hirsy, újabban filológus, Ráskai Leát hallotta, az arcra boruló fátyol alól énekszó hangzott föl lágyan, latinul.
Az egykori kispap folytatá:
- Engem az isteni végzet kijelölt, hogy két lángoló szív fölé reátegyem áldó kezemet.
Láttak két szívet lángolni, és látták, amint a festő lányos, fehér kezét e lángok égetni kezdik. De az áldó kezek meg se moccannak.
A Gyula drága nyájas gyermekszemeiben egyszerre férfias tűz csapott föl:
- Ti akarjátok egymást olthatatlan, örökkévaló, isteni érzéssel, és én itten kijelentem és megparancsolom, hogy senki közétek ne álljon, sem ég, sem föld, sem törvény, sem ember. Jaj a sorsnak, ha benneteket bántani mer; Isten ellen szegül. Mert az Úr vagyon veletek, most és mindörökké, ámen!
- Ámen! - mormolták a fiúk.
Az eskető még jobban nekitüzesedett, a láng elöntötte arcát.
- Csókoljátok meg egymást, hogy az angyalok örüljenek!
A leány megcsókolta a fiút, az gyengéden, fél karjával megölelte; mindkettő szeme tele volt könnyel. Az egykori kispap hozzájuk lépett, egymás kezébe tette kezeiket, és reájuk szegezve átható tekintetét, szólott:
- Mondjátok utánam, amint következik: Mi egymáséi vagyunk az életre nézve. Egyek a boldogságban, egyek a búbánatban. Egy arc két fele, egy levél színe és visszája. Házastársak vagyunk. Egymás szülei és egymás gyermekei. Minket isten úgy segéljen!
Szépen, rendben mindent utána mondtak. Sőt a boldogtalan Hirsy - pedig reá ez az ügy igazán nem tartozott - szintén velük mormolta a kissé szabálytalan eskümintát.
Az ideiglenes pap most kezet fogott az új párral, homlokon csókolta őket, ezek viszont, sőt Piroska, egészen elvesztvén szokott nyugalmát, kezet csókolt neki. Erre aztán az összes fiúk alkalomszerűnek találták, hagy az öreg asszonyságot üdvözöljék. Valamennyien elejbe járultak, kezet csókoltak. És ebben a pillanatban a szegény nő is ellágyult, a körülményekhez képest boldognak érezte magát.
Azután az ebéd következett, de nem minden nehézség nélkül. Az előkelő vendéglő pincérei megérezték rajtuk, hogy előre elhatározott terv és kiszámított pénz szerint akarnak étkezni. És látván nagy fiatalságukat, valamint azt, hogy nem ama társadalmi osztályba tartoznak, amely e helyiségekbe szokott járni: rosszul bántak velök. Csak és mindenáron, mindenkinek bornyúvesést akartak hozni; természetesen vese nélkül. Ha tudták volna a módját, ha mertek volna előre borravalót adni, úgy kaptak volna cseresznyés rétest is, amely után, hajh, oly hiába vágyakoztak. Az újságokra való hivatkozással, de csakis azzal, a derék Jágics kieszközölt egy kis tökkáposztát, ugyancsak bornyúhús-föltéttel. Az új pár éhen maradt a nászlakomán, részint a mostoha bánásmód, részint amiatt, mert az abrosz alatt folyton az egymás kezét szorították: megvan-e, igaz-e, hogy mármost az egyik a másiké végképp? És az áldás következtében mintha melegebbek lettek volna e kezek!
A jelenlevő idősebb és pénzerszényből fizető közönség megbotránkozással vegyes élvezettel nézte őket. A hat fiatalembert és az egy nőt. Gorombákat gondoltak magukban, és alighanem erkölcstelenséggel vádolták e különös, és részint hiányos, részint fölös ruházatú társaságot. Különösen a leánykát nézték gyanús szemmel. Mily fiatal még, és máris ily vállalkozó szellemű! Hogy a policia ezt megengedi, gondolták magukban kövér úrinők és sovány uraságok, akik között írók és művészek akadhattak, olyanok tehát, akiknek mesterségük és kötelességük az élet és az ember ismerete. A násznép pedig ezalatt a leggyöngédebb modorban ünnepelte az új párt, igyekezvén a testiességnek még csak a gondolatát is elnyomni. Tósztokat mondtak halkan a "Pályára", igen, s jövendő életpályákra, a szabadságra, a nőkre, sőt a bolond Hirsy a távollevő örömapát, a vén sikkasztót üdvözölte, oly gyöngéd, szívreható módra, hogy a társaságot részint megkönnyeztette, részint megnevettette.
Azért mondom, kedves és türelmes olvasóm, hogy meg ne ítélj fiatal nőcskét, kit sok férfival látsz, világos ruhában, fölvirágozva. Rövid ruhája nem bérmaruha volt-e, nem azért rövid-e? - nem tudod. És a fiatal férfiakat, akik egy nőt rajonganak körül sokan, azokat is meg ne ítéld, soha!
Aztán hazamentek. A násznép eltűnt, egyedül maradtak. Estefelé van, meleg nyári est, a ház kitódul az utcára. A bérházban mélységes csend, csak ők ketten susognak az udvari ablakban. A lámpát meggyújtják az udvaron.
- Fölséges éjjel! - szól a férfi.
Beteszik az ablakot, és az izgalmas nap után nyugodni térnek.
"Isten veled, téglaágy, csúf mártír-fekvés!" - gondolja magában Robin Sándor. Mosolyogva, boldogan és remegve, hangosan hozzáteszi:
- Be jó férjnek lenni!
- Hát még feleségnek! - susogja vissza az asszonyka.
És nem volt még e langyos Pesten büszkébb, olvadóbb lelkű, kedvesebb egy pár ember, mint azok, kik másnap délben fölébredtek, mert rendkívül éhesek valának.
Ebéd volt; sőt fölöttébb jó ebéd e napon. A többiekre nézve pedig valami történt, ami rendkívüli szerencsétlenségnek, de esetleg különös szerencsének mondható. Ez azonban szigorúan polgári történet, amelyet különválasztok e násznak szentelt lapoktól.
Adieu, nász, a messziségben, az elmúlásban, a nagy távolságban, mosolyogva, de elérzékenyedve, utólag én is megáldalak!