Az ezüst kecske/A mézeshetek
Nem szabad elfeledkeznünk, hogy Robin Sándor igen különleges állást foglalt el a Halász és Fivére egyenruhakészítő cégnél. Oly különös volt a pozíciója, hogy okvetlenül kidobják, ha akármily címen egy napon túl nem jelentkeznék az irodában. Ha betegség vagy éppen megházasodás címen marad el, annál rosszabb. A gondos és előrelátó fiatalember mind tudta ezt, s azért mindjárt az esküvőjét követő napon sietett a hivatalba, hogy levélben megintse a hanyag katonatiszteket, a könnyelmű önkénteseket, a jókedvű tűzoltókat, mindazokat, akik a cégnek nem akartak fizetni, de akikhez neki voltaképpen semmi köze nem volt.
Ez a reggel valóban igen kínos volt, és mindig emlékezetes maradt, éspedig igen sok ember lelkében. A boltajtóban maga Halász fogadta. Ott álldogált tétlenül, álmodozva szinte. Szakálla megnyírva, haja fölfelé fésülve, nem lehetett ráismerni, mintha útra készen volna - Amerikába.
- Robin úr - mondá a főnök -, ne jöjjön ön többé ide.
- Miért? - kérdé Sándor, és szíve vére megfagyott.
- Mert én se igen jövök! - felelé a cég tréfás, de rendkívül kesernyés hangon.
- Ez esetben elmehetek?
- El, jó napot kívánok; meg voltam önnel elégedve. Maga tegye le a vizsgáit. Itt önnek egy notesz, csak az első lapja van beírva, szakítsa ki. Írjon bele okos dolgokat. Bevételt és kiadást, amit költ. Jó napot, Robin, jó napot!
A fiatalember elfordult a régi, körúti háztól, és elhagyta elvesztett állásának színhelyét. Elment, és bár mindössze is egy alantas írnoki állás volt, amit mindörökre elhagyott: a szeme könnyezni szeretett volna, a szíve bent bizonyára sírt is. Mert konzervatívak vagyunk, ó, drága olvasó, az ember csak maradi állat, akármily fiatal, és radikális. Fáj elhagyni a megszokott rosszat is, a dohos irodát, a szélhámos üzletet, amely száz percentre és mindent összedolgozik, és mégis megbukik. Fáj a válás egy megszokott thonet-széktől, melynek ülőhelyét magad ülted ki. Fáj a válás egy nedves hónaposszobától, melynek kontárkéz festette díszítéseit annyit nézted a nyomorúság és éhség napjaiban. Fáj, mert amikor gondolataid és emlékeid tanyáját valahol ott hagyod, ösztönszerűleg érzed, hogy magadból hagytál ott egy darabot. Robin kerülő utakon ment hazafelé. De ez utakon, éppen ezeken kellett találkoznia a vele egysorsú alkalmazottakkal. Ezektől tudta meg az egész borzasztó esetet. Halász Frigyes kezet fogott egy főherceggel.
A dolog nem olyan egyszerű, hagy első hallásra meg lehetne érteni. Ez ember mint vetemedett arra a vakmerőségre, és mért követte a tényt az anyagi tönk? Kirí bár az elbeszélés keretéből - amely csaknem kizárólag becsületes vagy legalább formás embereket zár magába -, mégis pár szóval jelzem amaz üzér életrajzát. Nem volt az szabó, sosem értett egy mesterséghez is. Alkusz vagy filozófus volt, napról napra élt, és ebben az állásában megfigyelte, hogy az utolsó évtizedek legerősebb jellemvonása: az egyenruhára, a díszes, szép és drága egyenruhákra való törekvés. Amaz országban és abban a korban, holott aranyzsinóros ruhára és púderes copfra vágynak a legkomolyabb férfiak is, amikor komoly szó esik arról, hogy a rossz törvények alapján csak hiányosan ítélkező bíró tekintélyét egy idegen országból szedett, ott emlékezetes, de itthon nevetséges öltönydarabbal korrigálják meg: - Frigyes és fivére valóban a legjobb időben szervezték és alapították meg az egyenruhaboltot.
A filozófia pompásan beütött, hála ama jobbmódú fiatal önkénteseknek, akik nemcsak viselték, de ették, itták és szivarozták is a drága ruhákat. Éspedig olyanformán, hogy nem öltöztek egyszerre tíz Waffenrockba, hanem egyet fölhúztak, kilencet pedig elárusítottak. Bonyolult az ügy, és talán nem is érdemes magyarázatra, elég az hozzá, hagy a szabóknak a dolgát az Isten igen fölvitte. Keleti rendjeleket kaptak, és délszaki szállítók lettek.
Nehezen ment, de végre megnyerték a monarchia némely tekintélyét is, be szabadott menniök a kaszárnyákba, törzstisztek - olykor - kezet fogtak a céggel, amely igen szenvedélyes kiállító volt, és így került ahhoz a szerencséhez, hogy egy időleges és különleges kiállítás alkalmából, többféle hercegek és igen magas rangú urak társaságában, egy egészen fiatal főherceg megszólítatta magát az üzlet alapítóját:
- Ez a nadrág félig szarvasbőr?
- A legfinomabb szarvasbőr, fenség!
- Csináljon nekem egy ilyen nadrágot, de még finomabbat és teljesen szarvasbőrből.
A diadalmas életöröm érzése öntötte el az üzér szívét. Mámoros volt, bolond volt, kinyújtotta kezét a főherceg keze felé. Az ifjú fenség a tüntető mozdulatot észrevette, elpirult, megzavarodott, nem tudta, mit csináljon. De Frigyes mind tolakodóbban nyújtotta szeplős kezét, mire a főherceg, ellentállni nem tudván, beleugrott, vékony kis kezét - amelyre csak most került a jegygyűrű - átengedte. A cég mohón elkapta és rázta, félig divatos, félig keleti módra. Körülöttük pedig, a megdöbbenés moraja zúgott végig, egy kedves és vérmes huszártiszt a kardja markolatára szorítatta a kezét, az a vágya támadt, hogy a megzavarodott Halászt nyomban agyonvágja.
Vérontás nélkül végződött, sőt meglehetősen titokban is maradt az eset, de igen jelentős helyekről üldözni kezdték a céget. Méreteire, szabására, zsinórjaira kimondták a "lehetetlen"-t, ami náluk készült, az nem volt többé előírásszerű, és - nem lassan-lassan, de rohamosan - más nagyszabású vevője nem maradt a cégnek, mint egy Balkán-állam királya és törzskara, de ezek meg nem fizettek. A kedvező széllel indult cég így kénytelen vala beevezni a krida révpartjába, és így veszté el állását Robin Sándor egy kézszorításnak miatta. A fiúk - amikor Sándor az esetet elbeszélte - roppantul fölháborodtak, és a polgári érzés nagyon is föllángolt bennük. A zsidónak fogták pártját, talán oktalanul, mert egy főherceg mégiscsak nagy úr. Hanem - az a régi - az olyan korszak volt!
Estig kihúzták méltatlankodással, de fölhasználva ama pillanatokat, amíg Sándor vacsorára való szafaládéért odajárt, igyekeztek a helyzetet komoly oldaláról is felfogni és megbeszélni. Az általános hangulatból az érzett ki, hogy ez a kis társaság ama szerény háztartást, melyet most katasztrófa ért, fenn akarja tartani mindenképpen, esetleg egy igénytelenebb részvénytársaság alakjában. Összepótolják a pénzt, amelyre e három embernek szüksége van. A baj e szép tervben csak az volt, hogy egyikőjüknek se volt egy fölös krajcárja is, házi nevelők és ügyvédi írnokok voltak, és közöttük egy - természetesen a jó Hirsy - pénzfizetséget nem is kapott, csak kosztot és ruhamosást. Mégis ő ágált most a legjobban, mert természete: hogy ő segítsen másokat, aki magával tehetetlen.
- Urak - mondá -, mindig a jövőről beszélünk. Mi közünk nekünk e pillanatban a messze jövőhöz? Azt hiszem, a pillanatnyi szükség beállott, pénz kell, de mindjárt. Nekem van egy tervem. Egyszerű, én a jövő héten anabaptista leszek.
Nevettek és bámultak. A fiatalember sietett a magyarázattal:
- Úgy tudom - súgta -, hogy az anabaptisták gazdagok, ötven forintot adnak minden áttérőnek, és ezenfelül jól meg is fürdetik!
Nevetett, de igen komolyan, aminthogy már régebben gondolt erre az eshetőségre, mint ultima rációra. A többiek kacagtak, úgy, hogy az ablaknál ábrándozó, urára váró és szörnyen éhes Piroska is fölriadt. De csúfolódásuk dacára könnyelmű lényük megdöbbent, és az ötven forint csábtáncot járhatott lelki szemeik előtt. Egyedül a festő röstellte magát:
- Az állás, fő egy új állás. Ügyvédhez kell mennie, akárhogy utálja is ezt a dolgot. Le kell győznie ellenszenvét. Vagy magántitkári állásra kell szert tennie.
- Reggel küldenék érte a fogatot, nem is volna rossz! - nevetett közbe Hirsy. Piroska tapsolt e tervre, nagyon tetszett neki. Az öregasszony is fölnézett a kötéséből.
- Vagy újságíró lenne; azt mondják, most már meg lehet abból élni! Csakhogy akkor éjszaka kell dolgoznia; gázvilágnál, a forró, izgatott levegőben!
Az asszonyka elhalványodott, a szája sírásra görbült. Szerencsére Sándor megérkezett, és egyelőre lakmároztak, huszonöt krajcárból valamennyien. Piroska gyönyörűen fölvagdalta a szafaládét, hagymát vágott hozzá, ecetet öntött rá, meghintette borssal és paprikával. Sok volt, szép volt, hideg volt, mert ez áldott olcsó ételnek megvan az a megbecsülhetetlen sajátossága, hogy meleg időben is hideg marad. Ezért, és különösen olcsóságáért, áldassék föltalálója, kinek egyénisége ismeretlen, de tevékenysége a közre azért hasznosabb, mint sok könyvíróé, művészé és politikusé; biz én ezt hiszem, és ki is mondom.
Rendkívül jó étvággyal ettek, kivévén Robint, aki csak csipegetett. Nem tudom, miért. Lehet, hogy azért, mert most már, állás nélkül, úgy vélte, hogy étkezés dolgában önmegtartóztatással kell élnie. Egy kissé nyomasztó hangulatban, de jó tervekkel váltak el. Terve a következő hetekben is volt mindenkinek, de tenni csak a festő tudott. Ő keresett - nincs mit titkolózni - a kis háztartásra, ő tartotta fenn a három tagból álló családot, melynek két tagját szerette, az egyiket - a férjet - forró, mély barátsággal, a másikat - az asszonykát - halálos, izzó, de eltitkolt szerelemmel.
Kivallottam ezt is, és ha már mindent elmondok, hadd szólok néhány szót a különös jellemű kezdő művész benső és külső életéről. Addig is, kedves olvasóm, szépen megkérlek, a kárhoztatás kövét ne dobjad az emberekre, akik látszólag a polgári, rendes útról letértek.
Szafaládé-bankettek és kajszibarack-vacsorák: hadd időzök nálatok még egy keveset. A művészet és az irodalom sok szép ügyét beszélték meg ezalatt, és szőtték a legkomolyabb, a legmesszebbmenő terveket, amíg az étellel játszottak, mint a gyermekek; a kenyér haját szalonnának, belét kalácsnak ették, bicskával - mert bicskája mindegyiknek volt - apró darabokat vágtak belőle, kicsi híja, hagy az asztalra nem rakták, katonáknak ki nem nevezték, nem szólították néven, mint az egész kicsiny gyermekek szokták. Azért komolyak voltak, sőt nagyon is komolyak, és mint a derék fiatalság javarésze: a jövendőben és azért éltek ők is, és nekik sem jutott eszükbe, hogy az ember igazi jövője, amiért élni érdemes, a voltaképpeni cél - a múlt; az elmúlt fiatalság. Iskolákban kellene ezt tanítani, aminek tisztára az ellenkezőjét tanítják, és ezért kellene valami szép szociális forradalmat csinálni. Azért, hogy másképp rendezkedjék be a világ, és az ifjúság magáért éljen, és ne az ostoba, az ismeretlen öregségért, amit hangzatos hazugsággal úgy hívnak: jövő.
Fiatal olvasóim, remélem, meg vagytok elégedve e kijelentésemmel, amelyről sok szó fog esni még ez elbeszélés folyamán, sőt nekem úgy tetszik, magával az ezüst kecskével is a legerősebb összefüggésben van ez a tárgy. De várjunk, amíg az ezüst állat újra megjelenik, és addig kísérjük figyelemmel az eseményeket, amelyek csöndesen és nem ismeretlen mederben folytak.
A családfő egész napon át állást keresett, a barát egész nap dolgozott, és munkásságának pénzbeli eredményét minden este elvitte a családfőnek. A kréta- és szénrajzok ideje volt ez, a könnyebb művészet roppant elterjedésének ama korszaka, amely a szegény Bem Gyula emlékéhez fűződik. Persze ma már senki sem tudja, hogy mért jött annyira divatba, és mért lőn oly olcsó a fotográfia és az élet után rajzolt, életnagyságú kréta- és szénrajz. A pékek, a fűszeresek, a nyugalomba vonult soványabb szakácsnék mind-mind lerajzoltatták magukat vele. Sőt vasúti tisztviselők és antikváriusok is, és műárusa is éppen egy ódondász volt, aki a világ minden nevezetesebb jogtudósát lerajzoltatta magának, bárha ezekkel sem rokonságban, sem semmiféle ismeretségben nem állott. - Tökéletesek nem voltak ezek a képek, de érdekesek, tiszták, erősen árnyékosak, és ahol rá lehetett bírni a megrendelőt: mindig a Rembrandt modorában. Ha azonban kellett, bizony lemondott Gyula a művészet nagy elveiről is, és a fehér inggallérról elhagyta a verőárnyékot, mert azt az alsóbb, sőt részben a felsőbb körök is, piszoknak nézték és kigumiztatták. Még egy különös jellege volt ez arcképeknek, az, hogy az orra csaknem valamennyinek egyforma felé hajolt, nem élbe, hanem síkba futott, a hegyén egy kis behorpadással, olyan, mint amilyent Petőfinek rajzolnak, és amilyen formájú volt magának a festőnek az orra is. Megfigyeltük és sokat nevettük ezt a tüneményt, amelynek magyarázatát ma sem tudom, nem is keresem, mert sejtem, hogy senki sem kíváncsi reá.
Legalább három forintot hozott Gyula minden este, és Robin Sándor ez összegeket egy jogtörténet lapjaira rendesen följegyezte, hogy visszaadja neki, ha kúriai bíró lesz vagy még elébb. Gyula azonban mindig rettegett, hogy a kereset egyszerre csak megakad, vagy rendkívül leszáll, és némi aggályai voltak akörül is, hogy tehetsége végképp elromlik e szamár; sablonos munkában. Olajfestékkel már alig dolgozhatott, pedig mi kéj olajjal dolgozni, és tizenhatféle színt a bádogtubusokból egy palettára kinyomni! Aggályait és szomjú vágyakozását nem említette senkinek, de ebben az időben alig is beszélt mással, mint Piroskával, akivel különben is több időt töltött el, mint maga a családfő.
Robin Sándor nem született férjnek, már ezt most mindjárt, lehet, hagy egész váratlanul, kimondom. Először is a legjobb női társaságot szívesen odaadta a legrosszabb férfitársaságért, a hölgyekkel általában nemigen tudott mit beszélni. Csak akkor volt igazi beszélőkedve, ha vére felizgult, szíve megnyílott, és csak erre az időre. Különben, ha kedvelte is őket, egészen emberszámba nem vette az asszonyokat, amiért, remélem, nem veszít el minden rokonszenvet, bárha megérdemelné. De nem tehetett a természetéről, a neveléséről, az életviszonyairól. Nem ismerte a hölgyet, nem voltak nőtestvérei, és hogy nemcsak férfiak, hanem nők is vannak a világon, ez a fölfedezés gyakorta meglepte, nemegyszer igen kellemesen. Máskülönben a legszívélyesebb módra, a legkedvesebben viselkedett Piroskával, napközben is sokszor, hevesen megcsókolta, fölemelte az ölébe, fölvette a hátára, és a szobában úgy hurcolta, mint egy gyereket.
A festőnek egészen más természetet rendelt az Isten, csak nővel tudott igazán barátkozni. A nővel, akit még nem ismert, aki rejtélyes, izgató, szép és szent lény volt a szemében. Munkájából ha halálra fáradtan Robinékhoz pihenőre tért, szíve izgatottan vert, és a gyönyörűség áradt el lelkében, mert mindjárt fogja hallani hangját a nőnek, látni termetét, szemeinek nevetését, ajkának mozgását. És a művész még izgatta, segítette, föllángoltatta benne e férfiúérzéseket. A leány fejének gyengéd és finom vonalai, egyéni, disztingvált és gazdag rajza megremegtették. Az állát, orrocskáját, a fülét lerajzolta magában százezerszer. Magába szívta az asszonyka formáit, mégse tudott betelni vele soha. És amikor este hazatért, nem fogott kezet vele. Csak egy idő óta nem fogott, azóta, amióta szokatlan, édes kéjt szerzett neki, amint ama kéz lágyan és mégis erősen markába búvott.
Robin sokáig nem vette észre ezt a tartózkodást, és amikor megfigyelte mégis, tréfásan megkorholta:
- Összevesztetek, mindjárt összeütöm a fejeteket, csókoljátok meg egymást.
A festő - és talán Piroska is - roppantul elpirultak, de rosszat nem gondolt itt senki, bizony isten!
Gyula zavartan kezdte a társalgást, de annál nagyabb ékesszólással beszélt később. Robin leült tanulni - az első szigorlatra készült -, ők meg ketten csevegtek, azaz az asszonyka hallgatott. Hallgatta a festő nagyszerű terveit, óriási képtárgyait. Izzó bárányfelhőbe, teljes napsütésnél, angyalokat akart festeni, százat vagy többet, de prímára, minden aláfestés nélkül. A nyomor szívtépő képét akarta megfesteni végtelen sorozatokban, és olyan nagyban, hogy külön kellett volna vásznat szövetni hozzá Belgiumban. Ha mindazt megcsinálhatja, aminek a vázlatai egy kis könyvben máris megvoltak, akkor Jacapo Robusti, ami a nagy fölfogást és arányt illeti, csak másodsorban, utána következik. És ha megcsinálhatja, ha a gaz sors útjába nem áll, a Jóisten tudja, nem lesz-e oly hírneves, mint ama Tintoretto, aki egészen ifjú korában csakolyan vad és vakmerő tervelő lehetett, mint az én Bem Gyulám.
Piroska örömmel hallgatta, és csendes, de erős vágyakozással várta jöttét, és igen megelégedetten mosolygott, amikor lépéseit megismerte. Szerencse, hogy olyan lány volt, hogy érzéseiről nemigen adott számot magának, legalább ebben az időben nem. Különben talán meg is ijedt volna, tudván azt, hogy amíg teste, szerelme egészen Sándorjáé, lelkének egész érdeklődésével tapad annak barátjához, álmodik a törekvéseivel, osztja szenvedéseit, megkönnyezi kétségeit.
Jó szerencse, hogy az asszonyka ebben az időben csakugyan nem ébredt még öntudatra, és minden félelem, minden erőszakos átmenet nélkül ment át egy másik, talán egy igazabb, inkább neki való, ama öröknek nevezett, tisztán lelki - szerelembe.
Ah, csendesen, senki sem tudja még, és ha csak lehet, ne is tudja meg senki, csak a levegőégben láthatatlanul tanyázó géniuszok, akiknek minden dolguk az, hogy az egymásnak rendelt szíveket a legnagyobb távolságon, a legfeneketlenebb akadályokon át egymáshoz vezessék, egymásra fektessék. Ezek a nemtők szépen, lassan, és észrevétlen kézenfogták a mi két fiatalunkat is, de az egyik kirántotta a maga sovány csuklóját.
A festő szenvedni kezdett. Éjjel kikelt ágyából, lefeküdt a puszta földre, sírt és jajongott, és másnap roppant lelkiismeretfurdalásra ébredt. Egy órát elaludt a munkaidőből.
Hogy fog Robinnak beszámolni? Már megint kevesebb pénzt visz. Így tönkremennek. Azonfelül: szólnia kellene neki. Ha egy szikra becsület van benne: szól, megmond mindent. De ha van benne egy szikra becsület, szólhat-e most?
Elhatározta, hogy nem jár hozzájuk, hanem levélben küldi el a pénzt. A fájdalomtól elzöldült és eltorzult az arca, amikor ez az elhatározás megérett benne. Minek élni tovább, ha nem mehet oda? És mégsem hagyhatja őket el!
Egy napon át el is maradt, betegség címén. Ezen a napon találkozott Robin Sándor egy Bergen nevű emberrel, akiről sok emlékezetes dolgot fogok elbeszélni, és aki német neve dacára magyar volt; no nem egészen az!