A lap feldolgozottságának foka

Az este szomszédjai

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az este szomszédjai
szerző: Ady Endre
1907

Akarom, hogy az én különös esetemet olvassák. Ez a Mentone itt rettenetes hely. Tegnap gondolkoztam, mivel kicsi lázam volt. Világosan látom, hogy még két hétig élhetek. Ezek a nagy, kék hegyek beletaszítanak a tengerbe. Meg fogok halni itt bizonyosan. Miért is hoztak engem ide? Veszett tüdőmmel hiába keresem a levegőt. Kószálok a nagy promenádon, nézem a tengert s várom a Halált.

Engem nagyon alaposan megtréfált az élet. Nem elég nekem a magam dolga. Véres, lázas, halálos dolog ez különben. Minden percben eszembe jut: mi van a másikkal?

Hogy ki a másik? Egyszer egy vékony pénzű, finom, szőke nő Ottókámnak szólította. Tehát Ottónak hívják a másikat. Mi van vele? Hol lehet most Ottó, akit nem ismerek? A Nilus mellett? Avagy Budapesten tesped? Havas levegő beszívásának okából a Tátrába vitték? Vagy Svájcban van?

Hiányzik nekem ez az Ottó. Gyakran sírok is miatta. Félek, hogy Ottó meghal, miként meg fogok halni én. Ki marad ott helyettünk? Ott, Budapesten? A villamosba ezután már csak ép tüdejű s ép célú emberek szállnak be?

Haragszom erre az Ottóra. Neki mégsem illik meghalnia. Ő egy nyomorult festő. Mit akar az élettől egy piktor? Örült volna, hogy festhetett. Örült volna, hogy néha ránéz egy leány. Ő ellenben haldoklik. Semmi joga sincs ehhez. Nagyon haragszom reá. Engem igenis meghurcolt az élet. Nekem nagy szomorúságaim voltak. Nekem szabad meghalni. De Ottónak nincs igaza.

Egyébként pedig leírom az esetünket.

Haldoklott a nyár akkorában Budapesten. Rászállt a szürke és hideg ősz a Duna tájékára. Engen nagy csalódások belekergettek az éjszakába. Minden napszaka ijesztő. De Budapesten a legszörnyűbb a nappal. Az emberek egymás hátát tapossák. Kín és kétség minden arcon. Mindenki ellenség, aki él. Egy nagy nyöszörgés a nappali Budapest élete. Szóval: én megszerettem az éjszakát.

Miket míveltem az éjszakában? Akarom, hogy ez írásomat leányok is olvassák. Annyit vallok be, hogy csúnya, pusztító életet éltem. De mámorok rózsás felhői úszkáltak sűrűen felettem. Leányok kacagtak bele gyászos gondjaimba. Nagy percek ereje fogta át nem egyszer a lelkem. Ha jó volna a tüdőm, bizony visszamennék az éjszakába. Iszonyúan hatalmas férfiúnak éreztem elégszer magam. És az élet célja nem ez? Kár, hogy a tüdő gyönge gép.

Alkonyatokkor ébredtem mindig. Lámpa világossága mellett öltöztem. Forró volt a fejem. Szemeim bután révedeztek. Lármázott az esti Budapest. És én nekiindultam az éjszakának.

Valahányszor pedig beszálltam a villamosba, beszállott Ottó is. Fáradt volt rendesen s egyszer valakivel beszélgetett. Ekkor tudtam meg, hogy Ottó fest. Hajnalban jön erre a vidékre. Itt van az ő műterme. Itt dolgozik ő alkonyatig. Akkor pedig megy haza. Olvas egy keveset s átaludja az éjszakát.

Mikor először láttam, már haragudtam reá.

Ilyenféléket gondoltam. (Ez a legény nem idősebb, mint én. Valószinű, hogy álmodni mer ő is. Vizsgálja az életet. Szeretné a maga számára kisajátítani, mint én. És sokat átkozódik. De ő egy nyomorult piktor. Fessen az ebadta. Muszáj neki gondolkozni? Miért gondolkozik? Mit akar ő az élettől? Ezek a kontárok növelik a mi fátumunkat. Az életet szomjúhozni és átkozni nincs sok embernek joga. Ennek az Ottónak nincs. Végre is ő nappal él. A hajnal neki munkát parancsol. Favágó ez az Ottó.)

Az este szomszédjai: ezek voltunk. És figyeltük szorongással, haraggal egymást. Nagyon különös volt a szomszédságunk. Én indultam a nap életét élni, mely élet az éjszakában pihent s várt reám. Ottó már leélte a napot s pihenőre indult. És este hat órakor találkoztunk. Szinte minden estén egy villamosba szálltunk. És a szemeink nagyok voltak. Borotvált arcaink hervadtak és sárgák.

Kisértett és kínzott ennek az Ottónak az arca. Töprengtem. (Ez az ember nappal él. Meg kellene kérdezni tőle. Én már elfeledtem. Világosabbak-e a dolgok nappal? Nem ostobák az emberek? Van-e valami új íz a nappali csókban? Több erőt kapnak az inak? A fejünk nem kattog napszakán? Az élettől többet várunk?)

Este pedig szomorúan, csúfolódóan bámult reá Ottó. Mintha sírva kacagott volna reá az én gondolataimra. Éreztem: ettől az embertől semmit sem fogok megtudni.

Egyszer nővel szállott a villamosba Ottó. Ama vékony pénzű nővel, aki Ottókámnak szólította. A nő úgy bánt vele, mint egy kutyával. Ottó szepegve beszélt hozzá. Ennek nagyon megörültem. (Nyomorult, nappali ember, látod. Nappal sem jobbak az asszonyok.) Nagyon víg voltam ezen következő éjszakán.

Máskor valami pocakos úrral diskurált a villamosban Ottó. A pocakos úr is festett, de okosan. Ez igen jómódú úr volt. Veregette a vállát Ottónak. Balga fiatalembernek nevezte Ottót:

- Nagyon jó, nagyon jó. Látom, hogy balga fiatalok mindig élnek. Az én koromban is így volt. Én nagyon örülök, ennek. Fiatalság - bolondság. Csak higyjék a fiatalok, hogy ujat vár tőlük a világ. Fenét vár, nem ujat. Én már éhen döglöttem volna, ha el nem kergetem magamtól a csacsiságokat. Nem festeni kell, fiacskám. Élni, ismerkedni, embereket bolondítani.

Szegény Ottó, néztem az arcát. Láttam a lelkét. Szerettem volna ráugrani a pocakos úrra. Ordítva harapni a pocakját. Én bennem pedig diadalmaskodott a gonosz. Nagyon örültem újra. (Látod, Ottó. Te nappal élsz. Az én életem fordítottját éled. Hát sok hasznod van belőle, Ottó? Hát erősebb vagy? Ottó, Ottó, én veled találkozni fogok az éjszakában.) A pocakos úr leszállott a villamosból. Ottó kínszenvedéses szemekkel nézett engem. Alighanem megérezte az érzéseimet.

Tél jött s Budapest jobban fojtogatta az embert, mint valaha. Én már ekkor túl voltam a meglepetésen. Mikor először néztem a vért zsebkendőmön, jajgattam. Meg lehet ezt szokni. Két hét mulva már vidáman tudtam, hogy jön a Halál.

Ottó pontos volt s pontos voltam én is. Sápadt és különösen hervadt volt ez estéken a fiú. Szemben ült velem s köhögés fogta el. Odanézek s látom az ajkán a vért. (Brávó, Ottó. Egy kicsit szemtelenség, hogy ennyire utánzol. Mind a ketten banális fickók vagyunk. Ezt a tüdőrombolást bizony elkerülhettük volna. De te is félsz a revolvertől. Én is félek, Ottó.) Csillogtak az Ottó nagy szemei. Éppen olyanok voltak, mint az enyémek. (No Ottó, hát nappal is leselkedik az emberre a Halál? Hát a te más életed sem tudott téged megmenteni, Ottó? Ez bizony nem nagy vigasztalás azoknak, kik az életet nagyszerűnek tartják. Meghalsz, Ottó s még össze sem hasonlítottad az éjszakát a nappallal.)

Igy történt s azóta nem láttam szomszédomat, Ottót. Én itt várom a Halált ez utálatos Mentonban. Hol lehet Ottó? Haragszom erre a fiúra. Ő vigyázhatott volna magára. Értem nem kár.