Az energia megmaradása

A Wikiforrásból
← Levél a keresztlányomnakAz energia megmaradása
szerző: Móra Ferenc
A veriszkóp →
Megjelent a Nádihegedű című kötetben.
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.

Úgy mondják, hogy ami ijesztő ebben a címben van, az a természettudomány kétszerkettő]e. Anélkül, nincs fizika, nincs kémia, nincs mechanika.

De azért nem kell megijedni, mert semmi szándék sincs tőlem messzebb, mint valami fizikai, vagy mechanikai cikkely szerkesztése. Ezirányú tevékenységem abban merül ki, hogy mikor jókedvem van, akkor a bicskámmal akarom életre szurkálni az állandóan betegeskedő zsebórámat. Kémiai ismereteim odáig terjednek, hogy nem jó az embernek tintaplajbászt venni a szájába, míg meg nem kopaszodik, mert az illetékes kezek mindig az ember haján vesznek elégtételt a tönkretett zsebkendők miatt. A fizikából meg annyit tudok, hogy mikor a föld vonzóereje a cseléd kezéből kivonzza a poharat, akkor mindig villámlik és ha a szerviszből való pohár követi a szabadesés törvényét, akkor már csattan is.

S miután a bevezetésből körülbelül láthatja az olvasó, hogy ez az értekezés nem fog pályázni az Akadémia Wahrmann-díjára, most már bátor vagyok kijelenteni, hogy én nem hiszem az energia megmaradásának elvét.

Ha a szíves olvasó fizika-tanár, akkor azt fogja erre mondani, hogy szamár vagyok, mert laikus vagyok. Ha ellenben most példával bizonyítom az energia megmaradását, akkor a szíves olvasó, aki nem fizika-tanár, azt mondja, hogy szamár vagyok, mert tudós vagyok. S miután ily módon mindkét részről bennem találkozik a bizalom, magyarra fordítom a címbeli sarkigazságot, úgy, ahogy mindnyájan tanultuk az iskolában. Az energia megmaradása annyit jelent, hogy semmi erő a világon el nem vész, csak átváltozik.

A kezemmel az asztalra ütök: a kezem ereje átváltozik hanggá és hővé. A kezem erejével elhajítom a követ: a kezem ereje átváltozott mozgási energiává. A nap sugárzó energiája létrehozta a sigillaria-erdőt, a sigillaria-erdőből lett a kőszén. A gépházban a kőszén lappangó energiája átalakul hővé, ebből a hőből csinál a gőzgép mozgási energiát. A mozgási energia dinamókat hajtva elektromos energiává lesz s ez megint kocsikat hajt, a kocsiban levő elektromotor mágneseinek helyzeti energiájából átalakulván a kocsi mozgási energiájává. Ez az energia pedig, mikor a kocsit megállítják, a fékezőhöz való súrlódással átalakul hővé. A sorozat a nap melegével kezdődött és a fékezőével végződik. A fizika-professzorok ugyan még itt se végeznék be, de a villamos-igazgatók nem tudják tovább folytatni és én se tudom. De nem is folytatnám, ha tudnám se, mert akkor az se olvasná tovább ezt a cikket, aki eddig olvasta. S ez esetben szeretném én látni azt a Julius Robert Mayert, aki meg tudná mondani, hová lett az az energia, amivel én ezt a cikket írom.

J. R. Mayer. Így hívták azt a heilbronni születésű hajóorvost, aki vagy nyolcvan évvel ezelőtt Batáviában észrevette, hogy ott az érmetszéskor elfolyó vénás vér sokkal elevenebb piros szinü, mint például Heilbronnban. Ebből a megfigyelésből született meg a hő és a munka ekvivalenciájának elmélete és ez fiadzotta az energia megmaradásának törvényét. Ezért vernek most plakettet Németországban J. R. Mayer emlékezetére, amit nekem is ajánlanak megvételre tíz arany márkáért. Hát hiszen ez is szép dolog, a plakett, de a boldogtalan hajóorvos, aki különben elborult elmével halt meg, már régen többre vitte ennél: ő miatta csak úgy szekundát kaphat a diák, mint Hannibal, vagy a Nagy Sándor lova, vagy VI. Sándor pápa miatt. Magam is bajba kerültem annak-idején az energia-tudós révén. A törvényt szószerint megtanultam ugyan, mert egy igét se értettem belőle, de a törvényhozó nevét nem tudtam kimondani. Akárhogy csücsöritettem a számat, csak Májer-ré gömbölyödött az.

– Mejer – igazított ki a professzor és szép deres fejét haragosan csóválván, megbizonyította a Fehér Ipoly fizikájával is, hogy csakugyan Meyer az. – No látja?

– Igenis, Májer – mondtam én és nem is mondhattam máskép, hiszen a Májerné urát is így hívták, a gömbölyű kis trafikosnéét, akinek az ablaka alatt sírtunk és náthásodtunk meg mindnyájan abban az időben.

Igen, és az osztályvizsgán is ebből feleltem és ott is Májért mondtam – a nyitott ablakon át kiláttam Májernéra, ott állt a boltjában, jázminvirág volt a blúzában és Makay főhadnagy úr olyan közelről szagolgatta azt, hogy egész sárga lett az orra hegye, pedig különben szép okos volt, mint az érett tajték. És rajtam veszett a név, a szégyen és kisebb deákok előtt aztán nem is volt más nevem, csak »a Májer.« 

Ártatlanul szenvedtem persze, mert Julius Robertet csakugyan Mayernak hívták és a sajtóhiba csinált belőle Meyert, de hát ebben ő is ártatlan és én különben se vagyok haragtartó ember. A haraghoz energia kell – és hol van már a fizikaprofesszor úr és hol van Májerné és különösen hol van az energia! A tűz, az erő, az akarat, amely úgy bugyogott ki a pórusainkból is, mint a fiatal cseresznyefából a mézga! Mibe költözött át, hová lobogott el olyan nyomtalan a szív, az elme, a szerelem, a gyűlölet, a tudásvágy energiája? Értem, akiét megette bor, asszony, muzsika; értem, ha a nagy verekedők, a nagy szerzők, a nagy tolvajok nem kereskednek a maguké után, de hová lett a mienk, csöndes életeké, halk és szerény fűembereké, akik arra rendeltettünk, hogy békében éljünk a többivel a világ embergyepében? Mit hozott létre az én energiám és a százaké és az ezreké, ezé az egész nemzedéké, amely immár tehetetlen kóróul zörög a világ avarján? A műhelyünkben, a boltunkban, az íróasztalunknál, a katedránkon mind hittünk valamiben, mind építettünk valamit, mi lett abból, hova lett az, hol annak a foganatja, melyik csillag az, ahol a csirájukba halt álmokat garmadába rakják az angyalok a születendő világok számára?

Nem. J. R. Mayer, nem szavazom meg a tíz aranymárkát a plakettedre.