A veriszkóp
| ← Az energia megmaradása | A veriszkóp szerző: Móra Ferenc | Legendák az unokámról → |
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Azon az amerikai újsághíren álmosodtam el valamelyik éjszaka, hogy odaát föltalálták az igazmondás szérumát s makacs rabokon már ki is próbálták.
– No, – ásítottam ki a kezemből az újságot, – ezt a jenki kollégát is nagyobb adag szérummal olthatták volna be.
Abban a pillanatban valami hideg szorítást érzek a balkezem kisujján. Mintha valaki gyűrűt csúsztatott volna rá. Odanézek, hát csakugyan gyűrű csillog rajta, vékony aranykígyócska. Emlékszem rá, perui inkakincsek közt láttam valamikor ilyent. Csakhogy ott a kígyó a farka végét harapta, itt meg valami kerek fehér lapocskát tart a szájában, akkorát, mint egy pecsétgyűrű köve. Olyan, mintha ezüst volna. Az is csakugyan, parányi ezüst-tükör. Ahogy a lámpa felé fordítom, tisztán látom benne a rózsaszín ernyőt és akár megolvashatnám az ernyőrojtok gyöngyszemeit.
Nem vagyok rest átmenni a másik szobába a könyvszekrényhez, tudom, hogy ott megvan valahol a Hermann Barth gyűrűskönyve. Meg is találom, ki is húzom, – hát arabul van írva az egész. Szerencsére álmában nem akad fönn az ember ilyen kicsiségeken, hanem folyékonyan olvas arabul. Itt van ni, már meg is van a gyűrűm képe, az van aláírva: veriszkóp.
Veriszkóp... Ez a zagyva latin-görög szó magyarul annyit tesz: igazlátó. Mi a macska lehet az az igazlátó?
Nem sokat tűnődhettem, mert a macskám el kezdett nyávogni az előszobában.
– No, Mihály, – nyitom ki neki az ajtót – be akarsz jönni, vagy ki akarsz menni?
Mihály rám néz, aztán az előszobaajtóra néz, tehát kifelé kívánkozik. Ahogy lehajolok megsimogatni, a gyűrű tükrében látom a macska gömbölyű fejét s látom, hogy abban egy kis fehér cica szundikál. A nyakában pántlika, erről ismerek rá. Ez Rozál, a Klein szomszédék macskája. Mihály tehát Rozált forgatja a fejében, mikor kikéredzik: ezt most már tudom. S tudom azt is, hogy a gyűrűm azért veriszkóp, mert megmutatta az igazat.
No majd meglátjuk. Irgalmatlan zuhogott ugyan az eső, de nem éreztem belőle semmit, pedig sokáig kellett várnom a házmesterre a kapu alatt.
– Látja, János bácsi, – mondtam neki, mikor előcsoszogott – milyen nagyszerű az ilyen amerikai esőköpönyeg, lábtól fejig betakarja az embert. Ilyen kellene magának is öregem, hiszen még a lelke is elázik, mire visszafekszik.
– Nem tészön semmit – mormogta János. De ahogy felé villantottam a gyűrűt, láttam, hogy egy miniatűr akasztófa merészkedik az agyában s azon én lógok.
– Akasszanak föl a neved napján! – ez volt a János őszinte gondolata s nyilván az enyém is ez lett volna az ő helyén.
Ez az igazán in effigie akasztás meggyőzött róla, hogy a veriszkópom csakugyan igazlátó. Álmomban is volt annyi eszem, hogy ne kutakodjam vele a jóbarátaim lelkében. Ha ismerőst vettem észre az uccán, aki már messziről rám mosolygott, rögtön zsebbe dugtam a kezemet. Különben is tisztában voltam vele, hogy gaztett volna a veriszkópot magánpasszióra használni. Kötelességem felajánlani a haza és az emberiség üdvére.
Legelőször Bethlen Istvánt kerestem fel vele. Elmondtam neki, hogy olyan eszköz birtokába jutottam, amellyel úgy olvashat barátai és ellenségei szívében, mint nyitott könyvben.
– Köszönöm, – mondta mosolyogva, – én úgyis tudom, kiben mi lakik.
De ezt úgy mondta, hogy kifelé nézett az ablakon. Az egész beszélgetés alatt nem fordította felém a fejét.
Sokáig kóvályogtam aztán a pesti uccákon, nagy embert keresvén a veriszkóppal. De biz az éppen olyan hasznavehetetlen szerszámnak bizonyult, mint Diogenes lámpája. Az azonban meglepett, hogy milyen közönséges dolgokat forgatnak a fejükben a járó-kelők. Égő csipkebokrot, keresztfát, lángoló kardot, mit, egyáltalán nem találtam. Értékpapírokat, kosztpénzcédulákat, emeletes házakat, autókat, asszonyfejeket, divatlapokat inkább, bútorozott szobácskát is igen sokat. Emlékszem, hogy valakinek az agyában vadonatúj pénztárkönyvet láttam, tizenöt számjegynek való rubrikákkal. Az valami szegény adóhivatalnok lehetett, akinek sokjegyű számokat kell belegyömöszölni a múlt évi nyomtatványokba. A legtöbb ember fejében azonban csak megfejelt cipők és egy-kiló kenyerek voltak láthatók. Hogy viperák nyüzsögnének az emberek lelkében, az csak a moziköltők kitalálása. Kövér disznók képe rángatódzott egy-egy agyban, de határozottan tudom, hogy hüllővel vagy csúszómászóval nem találkoztam. Igaz, hogy abban az időben politikusok még nem is igen jártak az uccán.
Néhányat fölkerestem a lakásán, a bankjában, vagy az irodájában, de a veriszkópot nem ajánlottam föl nekik. A legtöbbnek nem volt a fejében semmi, legföljebb önmaga bársonyszékben ülve.
Néhánynak az agya fogasára keresztes frígiai sapka volt akasztva.
Jártam aztán diplomatáknál, pénzembereknél, kriminalistáknál s megkérdeztem őket, mit szólnának ilyen találmányhoz. Megmondtam azt is, hogy őszinte választ kérek, mert a veriszkóppal úgyis ellenőrzöm a feleletüket. Nagyon őszintén válaszoltak mindnyájan, hogy menjek a pokolba a tudományommal. Mi lenne őbelölük, ha ilyen könnyen meg lehetne különböztetni az igazságot a hazugságtól?
– Azaz hogy az a kérdés – kiáltott utánam a kriminalista – lehet-e a veriszkópot hamisítani? Mert ha lehet, akkor nagyszerű találmány, mindig van mód szakértői véleményt kérni.
Már akkor útban voltam a rendőrfőhatalomhoz. Nagyon udvariasan fogadott, leültetett, megkínált szivarral, azt mondta, már hallott a dolgomról, s alig várja, hogy megismertessem vele. Előbb azonban, ha megengedem, telefonál néhány szakembert.
Míg bemondta a számot, belenéztem a gyűrűtükörbe és láttam a nagy úr agyában a mentőkocsit négy ápolóval. Nagyon veszedelmes őrültnek tartott, mert egyre szeretetreméltóbban mosolygott.
Egy pillanat alatt kint voltam az uccán, de eső elől a csurgásba menekültem. Óriás tömeg tolongott körülöttem, ezer kéz nyúlt utánam és ezer száj ordította:
– Ez az, ez az! Fogjátok meg! Agyon kell verni a destruktívot, aki el akarja venni az emberektől a hazugságot!
Láttam a veriszkópon, hogy szétszaggatnak, ha kézrekerítenek. Elkezdtem futni, beleugrottam a Dunába, leúsztam a Tiszáig, aztán felúsztam a Tiszán hazáig. Ennyi úszkálás után nem csoda, ha csuronvizesen ébredtem föl.
A veriszkóp pedig odalent destruálja a harcsák társadalmát. Amint kibuktam a vízből, lecsúszott az ujjamról. Egy pillanatra szembefordult velem a tükre s magamat láttam benne. Így világosodott meg előttem, hogy minden tettemnek két pulikutya a rugója. Két pulikutya a legtitkosabb álmom, azzal az élethivatással, hogy hozzájuk tartozó háromholdas földemnek (egy hold búzavirágnak, egy hold pipacsnak, egy hold pipitérnek) csak a sarkáig kísérjék el csaholva az idegent.