Az Isten szemlélése
Reszketve örűlök;
S el nem hihetném,
Ha a nagy Igérő
Az örökkévaló nem volna!
Mert tudom, érzem:
Bűnös vagyok!
Tudnám s érzeném
Ha bár az isteni világ
Világosabban nem mutatná is mocskaimat;
Ha bölcsebb tekinteteim előtt
Fel nem fedezné is
Lelkem halálos képét!
Megbukott térddel,
Imádó bámulással
örvendezek én!
Látni fogom az Istent!
Elmélkedj ezen a legmennyeibb gondolaton
A melyet gondolhatsz,
Oh, te, a ki mindig közelebb jutsz a test sírjához,
De halhatatlan vagy!
Nem, mintha a szentek szentjébe
Merészlenél hatni!
Sok meg nem gondolt, nem magasztalt, nem dicsőített
Mennyei malasztok vannak a szentek szentjében.
Csak messziről, csak egy meggyengitett sugárt
Hogy meg ne haljak!
Egy nékem földi éj által meggyengített sugarát
Látom én a te dicsőségednek.
De nagy volt az, a ki így mert imádkozni:
Ha kegyelmet találtam előtted; engedjed
Látnom dicsőségedet! —
Az örökkévalóhoz imádkozni, s meghallgatott!
A Golgotha földjébe nem ment be;
Ő rajta hamarább boszúlta meg
Hogy egyszer — csak.egyszer — nem hitt.
Be nagynak mutatja maga a büntetés is.
Őtet az atya
Egy éjjébe. rejtette a hegynek,
Midőn a véges előtt elment
A fiú dicsősége!
Midőn a Sinain a trombita
S a mennykő szava hallgatott!
Midőn isten felől
Isten szólott!
Be nem leplezve éjbe,
Egy napnak világában,
Melyet árnyékok láthatóbbá nem tesznek
Néz ő, úgy tartjuk, századok óta már!
Az idő határán kívűl,
Érzése nélkül annak a perczentésnek,
Melyet perczentés követ,
Látja ő már.
A te dicsőségedet,
Szent!
Szent!
Szent!
Legnevezetlenebb örvendezése lelkemnek,
Gondolatja a jövendő szemlélésnek!
Te vagy az én nagy bizodalmam,
Te vagy az a kőszirt, a melyre hágok, s az égre nézek fel.
Mikor a bűn rettegése,
A halál rettegése,
Ijesztve fenyeget,
S ledőjt.
Ezen a kőszirten hagyj állanom, oh te,
Kit már az isten halottjai szemlélnek,
Ha majd a meggyőzhetetlen halál
Mindenhatósága körűl vesz.
Emeld fel magadat, lelkem, a halandóság felett,
Tekints fel, s nézz; s majd besugározva
Látod az atya fényességét
A Jézus Krisztus arczulatjában.
Hosianna! Hosianna!
Az istenség teljessége
Az ember Jézus Krisztusban
Lakozik.
Alig zeng még a Cherubim hárfája,
Reszket az!
Alig zeng még pendítése,
Reszket az! reszket az!
Hosianna! Hosianna!
Az istenség teljessége
Az ember Jézus Krisztusban
Lakozik.
Még akkor is, mikor egyike az isteni sugároknak világunkra,
Azt a vérjövendőlést világosabban fényeltette, betölt,
Midőn ő megvetett, elhagyott volt,
A milyen megvetett, elhagyott nem volt más.
Nem a bűnösök látták,
Hanem az angyalok,
Az atya fényességét
A fiú arczulatjában.
Látom, látom a tanút!
Hét irtóztató éjféleken
Kételkedett ő! küszködött ő,
Imádva a legbúsabb kínokkal
Látom őtet!
Megjelen néki a feltámadott!
Sebeibe tészi kezeit!
Menny és föld forog körűlte!
Az atya fényességét látja a fiúnak arczulatjában!
Hallom, hallom őtet! így szól,
— Menny és föld forog körülte! — így szól:
Uram! Istenem!