A lap feldolgozottságának foka

Az Isten szemlélése

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az Isten szemlélése
szerző: Friedrich Gottlieb Klopstock, fordító: Kazinczy Ferenc

Reszketve örűlök;
   S el nem hihetném,
      Ha a nagy Igérő
      Az örökkévaló nem volna!

Mert tudom, érzem:
   Bűnös vagyok!
      Tudnám s érzeném
      Ha bár az isteni világ

Világosabban nem mutatná is mocskaimat;
   Ha bölcsebb tekinteteim előtt
      Fel nem fedezné is
      Lelkem halálos képét!

Megbukott térddel,
   Imádó bámulással
      örvendezek én!
      Látni fogom az Istent!

Elmélkedj ezen a legmennyeibb gondolaton
   A melyet gondolhatsz,
      Oh, te, a ki mindig közelebb jutsz a test sírjához,
      De halhatatlan vagy!

Nem, mintha a szentek szentjébe
   Merészlenél hatni!
      Sok meg nem gondolt, nem magasztalt, nem dicsőített
      Mennyei malasztok vannak a szentek szentjében.

Csak messziről, csak egy meggyengitett sugárt
   Hogy meg ne haljak!
      Egy nékem földi éj által meggyengített sugarát
      Látom én a te dicsőségednek.

De nagy volt az, a ki így mert imádkozni:
   Ha kegyelmet találtam előtted; engedjed
      Látnom dicsőségedet! —
      Az örökkévalóhoz imádkozni, s meghallgatott!

A Golgotha földjébe nem ment be;
   Ő rajta hamarább boszúlta meg
      Hogy egyszer — csak.egyszer — nem hitt.
      Be nagynak mutatja maga a büntetés is.

Őtet az atya
   Egy éjjébe. rejtette a hegynek,
      Midőn a véges előtt elment
      A fiú dicsősége!

Midőn a Sinain a trombita
   S a mennykő szava hallgatott!
      Midőn isten felől
      Isten szólott!

Be nem leplezve éjbe,
   Egy napnak világában,
      Melyet árnyékok láthatóbbá nem tesznek
      Néz ő, úgy tartjuk, századok óta már!

Az idő határán kívűl,
   Érzése nélkül annak a perczentésnek,
      Melyet perczentés követ,
      Látja ő már.

A te dicsőségedet,
   Szent!
      Szent!
      Szent!

Legnevezetlenebb örvendezése lelkemnek,
   Gondolatja a jövendő szemlélésnek!
      Te vagy az én nagy bizodalmam,
      Te vagy az a kőszirt, a melyre hágok, s az égre nézek fel.

Mikor a bűn rettegése,
   A halál rettegése,
      Ijesztve fenyeget,
      S ledőjt.

Ezen a kőszirten hagyj állanom, oh te,
   Kit már az isten halottjai szemlélnek,
      Ha majd a meggyőzhetetlen halál
      Mindenhatósága körűl vesz.

Emeld fel magadat, lelkem, a halandóság felett,
   Tekints fel, s nézz; s majd besugározva
      Látod az atya fényességét
      A Jézus Krisztus arczulatjában.

Hosianna! Hosianna!
   Az istenség teljessége
      Az ember Jézus Krisztusban
      Lakozik.

Alig zeng még a Cherubim hárfája,
   Reszket az!
      Alig zeng még pendítése,
      Reszket az! reszket az!

Hosianna! Hosianna!
   Az istenség teljessége
      Az ember Jézus Krisztusban
      Lakozik.

Még akkor is, mikor egyike az isteni sugároknak világunkra,
   Azt a vérjövendőlést világosabban fényeltette, betölt,
      Midőn ő megvetett, elhagyott volt,
      A milyen megvetett, elhagyott nem volt más.

Nem a bűnösök látták,
   Hanem az angyalok,
      Az atya fényességét
      A fiú arczulatjában.

Látom, látom a tanút!
   Hét irtóztató éjféleken
      Kételkedett ő! küszködött ő,
      Imádva a legbúsabb kínokkal

Látom őtet!
   Megjelen néki a feltámadott!
      Sebeibe tészi kezeit!
      Menny és föld forog körűlte!

Az atya fényességét látja a fiúnak arczulatjában!
   Hallom, hallom őtet! így szól,
      — Menny és föld forog körülte! — így szól:
      Uram! Istenem!