Az újítók
szerző: Kazinczy Ferenc
I.
Midőn Erdősi az első distichont
Csinálni merte, Polyhymniánk
Fellépe a szent Olympba, s térdre hullván
A nagy Kroníon széke előtt, kiálta:
„Áldásodat, nagy isten, kezdetemre!
Homerom lantja a földön újra zeng.
Hellas és Latium nem holt ki egészen.
Akard, és egy szabad nép, melyet én
És Liber[1] vettünk kedvezéseinkbe,
Letészi vad tüzét, s Romának és
Athénnek nyomdokán futásnak indúl,
Úgy a hogy új nép nem futand soha.
A kezdet még csekély: de én Virágot
Leczkéim alá veszem, s a Lethe szélein
Horácz csudálva hallja meg tulajdon
S még is különböző szép énekeit.
Keblembe zárom Tétnek áldozóját[2]
S mint a midőn Aëdon tiszteli
Bájzengzetével a kelő napistent,
Ki a telek vad szörnyeit elveré,
S ismét felhozza a régen várt tavaszt,
S a Zircz Apollja[2] akként dicsértetik meg:
Áldásodat, nagy isten, kezdetemre!”
Zeüs int, s a szép kihallgatott virágit
Felteszi lábaihoz, s vígadva száll el.
II.
S beszélje a költő, mik történtek itt?
,,Á nóta szép – mond A. – de nem magyar,
Nekünk magyar kell, nem deák s görög. –
S ha kell külföldi, mért nem a tatár?”
„Mert a tatár rokonvér – monda B. –
S a syrus és zsidó s arabs velünk.”
„Erdősi servum pectus – így felel C. –
S rossz imitátor; őtet viszketeg
Furdalja; ujakkal óhajt a seregben
Kimutattatni, hogy az az az ő.”
„Mit, – kérdi D. – ez új, ez a szokással
Ellenkezésben áll; s jó-e tehát?
Mert a szokás itt, mint mindenhol, úr.”
„S ha jó is – úgymond E. – ki bízta rá,
Hogy ő csináljon jót? A lant miénk,
S nem a tiéd, nem. az enyém s övé.
Mindnyájan kezdjünk, hogyha kell, nem egy.”
„Mindnyájan – monda most F. – semmiben
Nem teszünk kezdést: azt mindig csak egy,
Vagy csak kevés társ teszi. Ám tehát
Próbálja mit tud ő; de hozza előnkbe,
S mi fogjuk: néki mondani, tud-e ő.”
„S bár tudjon! tudni nem fog, hogyha mi,
Hogy nem tud, úgy találjuk" – szóla G.
„Itélni jussom nékem is vagyon –
Így szóla H. – mert én is nép vagyok;
S kimondom: én nem értem. E szerint
Egyéb nincs hátra, mint hogy a kobozt
Engesztelésűl áldozza a szokásnak,
Ha hív polgárnak óhajt nézetődni.
Ne szóljon a kit nem hall a – siket.”
III.
Erdősi után egy vad. csoport dühűlt
Gyötrő zengésre, s egyik a szelés
Négy pontjain rímet kezde csattogatni.
Gonosz hexametert s pentametert
Gyártott nőstényke s hím, s tudós s tudatlan,
És a tudatlan még makacsb leve.
„Szép! oh igen szép! – mond Polhymhiának
A kancsal isten – méltán kérkedel.
S ez-e az a .te Rómád s Athéned?”
„Sergemben – úgy mond Mómusnak komoly
De csendes arczczal Polyhymnia –
Jót s rosszat együtt úgy lelsz, mint az ég
Sergében leljük Ámort és Silent,
És téged ormos, sánta, kancsal isten.
Melyike a jó, melyike a gonosz,
Azt értik, a kik engemet szeretnek,
S epés gúnyoddal én nem gondolok.”
Felszálla, s vitte a pártát kedvesének.
Jegyzetek
A szerkesztő, Balassi József megjegyzései: