Az önkéntes szolgaságról

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az önkéntes szolgaságról
szerző: Étienne de La Boétie, fordító: Újfalusi Németh Jenő
A zsarnok ellen →
La Boétie: Discours de la servitude volontaire (Az önkéntes szolgaságról) című műve magyar fordítását lásd: Étienne de La Boétie: Az önkéntes szolgaságról. - A zsarnok ellen. Budapest : Helikon Kiadó, 1990. pp. 5-33.

Nem jó ám a sok úr kormányzata; egy legyen úr csak, egy a király ... - mondta Homérosznál Odüsszeusz a nyilvánosság előtt.[1] És ha mást nem mondott volna, mint ezt:

Nem jó ám a sok úr kormányzata,

helyeselhetnénk; de ahelyett, amit hozzátett ehhez fonákul, már-mint hogy

egy legyen úr csak, egy a király,

úgy kellett volna érvelnie inkább, hogy nem lehet jó a többek uralma, mivel már egynek a hatalma is kemény és eszeveszett lesz, mihelyt a kormánypálcát biztosan érzi kezében.

Meg kellene bocsátanunk Odüsszeusznak, hisz bizonnyal szüksége lehetett rá, hogy így szóljon, lecsillapítandó a lázadó hadsereget; úgy vélem, az igazság helyett szavait a perchez alkalmazta inkább. Mert bizony különös szerencsétlenség oly úr hatalmában élni, akinek jóságáért mi sem kezeskedik, mert elég hatalmas ahhoz, hogy bármikor gonosz lehessen; és minél több az úr felettünk, annál súlyosabb a nyomorúságunk. S bár ez alkalommal nem kívánok nyilatkozni abban a sokat vitatott kérdésben, hogy más közhatalmi formák[2] különbek-e a monarchiánál,[3] azt azért bármi kétely hangoztatása előtt tudni szeretném, hogy a közhatalmak sorában mi a rangja a monarchiának - már ha van neki egyáltalán, mert nemigen hihető, hogy bármiféle közjellege volna annak a kormányzatnak, amelyikben minden hatalom egy kézben összpontosul. De más alkalmat és önálló traktátust kívánna e kérdés, s mi több, minden politikai vita magva lehetne.

Ezúttal csak arra törekedném, hogy megértsem és megmagyarázzam, miként lehetséges az, hogy annyi ember, annyi falu, annyi város, annyi nemzet nyögi olykor egyetlen zsarnok igáját, akinek nincs egyéb hatalma, mint az, amit ők maguk adtak kezébe, aki csak annyit tud ártani nekik, amennyit hajlandók eltűrni tőle, aki fájdalmat is csak akkor okozhat, ha inkább hajlandók azt elviselni, semmint vele szembeszegülni. Nagy dolog - pedig annyira mindennapos, hogy fájdalmat ébreszt inkább, mint meglepetést[4] -látni, mint szolgál nyomorultul millió és millió emberi lény járomba hajtott nyakkal, s nem valamely nagyobb erőtől kényszerítve, hanem szinte megbűvölten - és igézetten - annak puszta nevétől, akinek nem kellene félniük hatalmát, hisz egymaga van, és értékeit sincs miért szeretniök, mert velük vad és embertelen. De olyan az emberi gyengeség természete, hogy gyakran kell engednünk a durva erőnek, s kényszerülünk kivárásra, mert nem mindenkor lehetünk mi az erősebbek. Ha tehát a nyers erő kényszerít egy nemzetet arra, hogy Egynek szolgáljon (mint Athén varosa kényszerült tűrni a harminc zsarnok uralmát), ne ütközzünk meg azon, hogy szolgál, tanúsítsunk inkább részvétet iránta; de még jobb, ha egyiket sem tesszük: sem e1képedni, sem panaszkodni nem érdemes, hanem csak e1viselni a bajt türelemmel, s megőrizni magunkat szerencsésebb időkre.

Úgy van megalkotva természetünk, hogy életünket nagyrészt a baráti kötelezettségek uralják, mert méltányos dolog szeretni az erényt s a szép tetteket becsülni, elismerni a jót és tisztelni a kezet, me1y adja; illik ilyenkor jólétünkből akár áldozni is, hogy növeljük tekintélyét és megbecsülését annak, akit szeretünk, s aki rászolgált erre. Ha tehát egy ország lakói úgy látják, hogy egy kiváló ember nagy körültekintésről tett tanúbizonyságot az ő megóvásuk, s nagy bátorságról az ő védelmük érdekében, avagy nagy bölcsességet mutatott kormányzásukban, elképzelhető, hogy mindezekért hajlandók engedelmeskedni neki, s bízni benne annyira, hogy maguk elé he1yezik; ám nem tudom, bölcsen járnak-e el, ha elvonva onnan, ahol hasznos cselekedetei voltak, oly helyre emelik, ahol árthat?


Annyi azonban biztos, hogy ha jobbik énjét feledni módja nem adódna, félni sem kellene attól, akitől addig jót tapasztaltak csupán.

Ó édes Istenem! Mi lehet ez, milyen nevet is adhatnánk ennek, milyen szerencsétlenség ez, milyen bűn vagy inkább micsoda végzetes fogyatékosság? Nem csupán engedelmeskedni, de szolgálni látunk számtalan embert; nem kormányozzak őket, hanem zsarnokoskodnak felettük; javaikat, szüleiket, feleségüket, gyermekeiket, de még életüket sem tudhatják magukénak; még csak nem is egy hadsereg, nem is egy barbár fegyveres banda fosztogatásait, kurválkodásait, kegyetlenkedéseit szenvedik el, amely ellen életet s vért nem kímélve harcolnának talán: egyetlen ember műveli mindezt, s az sem egy Herkules, nem is egy Sámson, emberszerű[5] is alig; gyakorta az egész nációban ő a leggyávább, a leginkább elnőiesedett; nem szokott ő a csaták porához, s alig ismeri a lovagi tornák homokját; nemhogy férfiakat tudna kormányozni erővel, arra sem képes, hogy alja mód' nőcskéket kiszolgáljon. Nevezhetjük-e mindezt gyávaságnak, s hitvány senkinek mind, aki szolgál? Ha ugyanis ketten, hárman vagy négyen nem védekeznek egy ellen, az furcsa, de lehetséges, s tán mondhatjuk joggal: hiányzik a mersz. De ha százak és ezrek tűrik egyetlen ember zsarnokságát, helyesebb azt mondani, hogy nem akarnak, mintsem hogy nem mernek szembeszegülni vele: netán undorodnak tőle, vagy megvetik. Ha pedig azt látjuk, hogy emberek százai, ezrei, sőt országok százai, ezrei, emberek milliói sem szegülnek szembe azzal, akitől a legszerencsésebbek is annyit várhatnak legfeljebb, hogy jobbágynak vagy rabszolgának tekinti őket - ez gyávaság-e vajon? Minden rossz tulajdonságnak áthághatatlan természetes határai vannak: ketten félhetnek egytől, tízen is talán, de ezren, millióan már nem, s városok ezrei sem félhetnek egyetlen embert. Nem gyávaságról van szó ilyenkor, nem aljasul idáig az ember. Mint ahogy a bátorság sem terjedhet addig, hogy valaki egyetlen ostromlétrával elfoglaljon egy várat, egy szál karddal megfutamítson egy hadsereget vagy meghódítson egy egész királyságot. De milyen szörnyszülött hajlam az, ami még azt sem érdemli, hogy gyávaságnak nevezzük, amire nincs eléggé csúf szó, amit a természet is megtagad, s amit undorodik megnevezni a nyelv?


Állítsatok szembe ötvenezer felfegyverzett embert másik ötvenezerrel, rendezzétek őket csatasorba; szabadságáért harcol az egyik sereg, a másik ettől akarja megfosztani. Hogy vélekedtek, melyik fél lenne a győztes? Kik mennének elszántabban a harcba? Azok-e, akik javaikat és szabadságukat védik, vagy akik más szolgaságán meg az adott és szerzett sebeken kívül más jutalomra nem számíthatnak? Amazoknak a boldog múlt s az ahhoz fogható jövő lebeg a szemük előtt; a megpróbáltatás, míg tart a küzdelem, csekélyke ár megváltani a kínt, melytől szenvednének örökké ők maguk, gyermekeik, s azok ivadékai is. Emezeket nincs mi bátorítsa, hacsak a zsákmány végveszély láttán elhalványuló reménye nem, de hát legyen mégoly erős is a kapzsiság, nem élheti túl a sebekből kicsorduló első vércseppeket.

Miltiadész, Leónidasz és Themisztoklész csatáinak híre két évezred után is oly frissen él a könyvek s az emberek emlékezetében, mintha tegnapelőtt vívták volna meg őket a görög hon szabadságáért és mindenki épülésére; mit gondoltok, mi adott nem is annyira erőt, mint inkább vitéz szívet a maroknyi görögnek, hogy szembeszegüljön annyi hajóval, hogy nyögött a tenger is tőlük, s győzelmet arasson annyi nemzet felett; pedig bizony oly kevesen voltak, hogy az ellenség seregeihez kapitánynak sem lehettek volna elegendők: így azután ama dicső napokban nem is annyira a görögök vívtak meg a perzsákkal- a szabadság aratott diadalt a szolgaság, s a tisztalelkűség a bírvágy felett.

Furcsának tűnik, ha arról hallunk, hogy a szabadság bátorságot önt azok szívébe, akik zászlót bontanak érte; de ha csak hallanánk róla, s nem látnánk, el se hinnénk, ami minden országban megesik nap mint nap, hogy százezreket igáz le egyetlen ember, és megfosztja őket szabadságuktól. Kitalált mesének hihetnénk bátran, ha távoli földek távoli népeinél történne mindez. Még hogy egyetlen zsarnok tehesse ezt? Akivel még csak nem is kell szembeszegülni, akit megdönteni is kár, hisz összeomlik magától, mihelyt az ország a szolgaságot megunja: nem kell tőle elvenni semmit, elég, ha adni megszűnnek neki. Az országnak még arra sem kell törekednie, hogy bármit is tegyen önérdekében, elég ha nem tesz semmit önmaga ellen. Nyilvánvaló tehát, hogy a nép maga hagyja magát kiszipolyozni, mert elegendő volna, ha nem szolgálna többé, és szabaddá lehetne máris; saját torkára a nép maga tesz kést, maga dönti szolgaságba önmagát, minthogy választhat: rab legyen-e vagy szabad; és ő az igát nyakába veszi; nemcsak elfogadja - maga okozza baját. Hogyha áldozatot követelne a szabadság visszanyerése, nem késztetném én erre a népet; pedig hát lehet-e valami az ember számára drágább, mint természetes jogait visszaszerezni, s hogy úgy mondjam, emberré válni megint? De ismétlem, nem kívánok én tőle ennyi merészséget; megértem, hogy becsülni lehet a biztonságot, ha nyomorult is az élet, s nem kívánják feladni a jobbnak bizonytalan reménységéért. De hogyan? Ha csak akarni kell, hogy szabadok lehessünk, ha a puszta óhaj elég, lehet-e nemzet, mely nagynak találná az árat: az egyszeri óhajt, hogy visszaszerezze azt, amiért a vér sem lenne túl drága, s ami nélkül az ember, ha becsületes, vágyik a megváltó halál után, mert megalázó az élet. Tudjuk, hogy a kicsi szikrából kipattanó tűz, ha egyszer fellobban, mindig nagyobb lesz, és útjába minél több fa akad, annál többet emészt el, ám víz nélkül is kialszik, ha nem tud felfalni több fát, elemészti magát, s erőtlenné válva megszűnik létezni. Hasonlóképpen, a zsarnok minél többet rabol, követel, harácsol és pusztít, minél inkább szolgálják kényét, annál erősebb lesz, annál inkább nő hatalma s készsége arra, hogy mindent tönkretegyen; ám ha nem adóznak és nem engedelmeskednek neki többé, elbukik kardcsapás nélkül, és semmivé válik hatalma - amint ha a gyökér táplálni megszűnik, éhen pusztul az ág, reccsen, s a földre lehullik.

A veszéllyel dacolnak a bátrak, hogy megszerezzék a kívánt javakat, a serények izzadnak értük; a gyengék és a fásultak nem tudják tűrni a bajt, sem a kívánt javakat megszerezni, és megrekednek a vágynál, a törekvés erényétől megfosztja őket a tehetetlenség, és a természet adta birtoklásvágy marad számukra csupán. A bölcs és a balga, a bátor s a gyáva egyaránt vágyik az olyan javakra, melyek elégedetté s boldoggá tehetik; egy dolog vágyától viszont megfosztotta a természet az embereket: a szabadságétól. Pedig a szabadság oly nagy és ragyogó érték, amely ha elvész, csőstül jő a baj, a rabság megrontja a megmaradt javak élvezetét is. Csak a szabadság hiányzik az emberek vágyaiból, s úgy látom, nincs is más oka ennek, mint az, hogy pusztán kívánni elég, s ha óhajtanák, övék lehetne azonnal; így hát, talán mert könnyű a harc, hagyják veszni a zsákmányt.

Szegény, nyomorult, ostoba népek s nemzetek, kik megátalkodottak vagytok a bajban, s vakok, ha sorsotok jó1 megy, szó nélkül tűritek, hogy mások megkaparintsák a szebbik felét jövedelmeiteknek, gabonátokat learassák, kitúrjanak házaitokból, s elvegyék őseitek rátok örökített bútorait! Úgy éltek, hogy bizton semmit sem mondhattok a magatokénak, így mar öröm lenne az is, ha saját vagyonotokkal, családotokkal s életetekkel rendelkezhetnétek; e kárnak, bajnak és romlásnak mind nem külső ellenség az oka, köztetek él ő, s magatok tettétek azzá, aki: oly hatalmassá; őérte mentek bátran a harcba, az ő nagyságáért kell meghalnotok. Pedig két szeme, két karja, egy teste van neki is, uralma mégis oly nagy rajtatok; nem több ő, s nem is más, mint bárki emberfia sok-sok városotok bármelyikében; nem ő a különb, ti emelitek magatok fölé saját rontásotokra. Ti kölcsönöztök neki szemeket, hogy kikémlelhesse titkaitokat, és karokat, melyekkel lesújt reátok, de ti adtok neki lábakat is, hogy városaitok eltiporhassa! Hogy volna rajtatok másként hatalma, mint általatok? Ha nem akarnátok, legázolhatna-e benneteket? Portáitok fosztogatója és gyilkosotok miként lehetne, ha nem volnátok a cinkosai, önmagatoknak árulói? Ti vettek gabonát, hogy ő arathasson; javakat halmoztok házaitokban, hogy ő rabolhasson, lányokat neveltek, hogy buja vágyait kielégíthesse, meg fiukat, hogy harcoljanak érte csatákban, és dicsőségéért vérüket ontsák a vágóhídon, legyenek rabló ösztöneinek eszközei és végrehajtói vad bosszújának; inatok szakadtáig gürcöltök, hogy ő élvezetekbe merülhessen, tisztátalan és alantas gyönyörök rabja lehessen; gyengítitek magatok, míg ő egyre erősebb, egyre keményebb, s mind rövidebbre fogja pórázotokat. És az emberekhez méltatlan sok megaláztatástól, mit az állat sem tűrne el békén, nem is volna nehéz megszabadulni - elég volna akarni csupán. Szolgálni szűnjetek, és szabadok vagytok azonnal. Nemhogy megdönteni, megrendíteni sem kell; ne legyen támogatója, s mint önsúlyától a kolosszus, ha talapzata elvész, úgy omlik össze.

Az orvosok persze joggal tanácsolják: ne nyúljunk hozzá a gyógyíthatatlan sebekhez; így hát nem teszem okosan, ha prédikálok a népnek, amely régóta elvesztette öntudatát, s már a baját sem érzi: a sebe gyógyíthatatlan. Próbáljuk hát megmagyarázni, ha fel tudjuk tárni okát, mint vert oly erős gyökeret a szolgálni vágyó makacs akarat, hogy a szabadság rajongó szeretete nem tűnik természetesnek.

Először is kétség nem férhet hozzá, hogy ha élnénk a természet adta jogokkal, s figyelnénk tanításaira, akkor engedelmeskednénk szüleinknek, követnénk az értelem parancsát, de szolgái nem lennénk senki emberfiának. A szülők iránti engedelmességről mint természet adta tulajdonságról tanúságot tehetünk mindannyian önmagunkba nézve; azt pedig, hogy az értelem velünk születik-e, az akadémikusok vitatták meg alaposan s a filozófusok egész iskolája.[6] Úgy vélem, nem tévedek, ha szerintem az értelem valamiféle természetes magocskája a lelkünkbe oltatott, okos szó neveli meg a jó hagyományt, s szép erényként virágba borul, ám gyakran csirájában fojtják el a bűnök. Biztos azonban, hogy ha van a természetben valami világos és nyilvánvaló, amellyel kapcsolatban vétek a színlelt vakság, az az, hogy a természet, isten hű segítőtársa és az emberek kormányzója hasonlatosnak alkotott minket, az öntőformája azonos volt, hogy így aztán egymást társnak, sőt testvérnek tekintsük; és ha ajándékait elosztva köztünk, megkülönböztet testben vagy szellemiekben, a világba nem mint csatamezőre helyez bennünket; nem útonállóknak jönnek világra az erősek és talpraesettek, nem felzabálni a gyöngébbeket: a testvériségnek kívánt teret adni, megteremtve a lehetőséget, hogy adni tudjon az egyik, s a szükséget, hogy a segítséget hálával fogadhassa a másik. Minthogy e jó anya az egész földet mindannyiunknak adta hazául, egyformára gyúrt és egy házba helyezett minket azért, hogy egymásban ismerjük fel és tükrözzük önnön magunkat; ha mindannyiunknak megadta a hang és a szó ajándékát az érintkezés és a testvéri érzés erősítésére, s hogy gondolatainkat egymással megosztva közös lehessen akaratunk, ha megpróbálta százféle módon szorosra fűzni társaságunkat, ha tudtunkra adta, hogy minden dologban eggyé formálni s nem csupán egyesíteni kíván, akkor még kétség sem férhet ahhoz, hogy természettől fogva vagyunk szabadok s így egyenlő társak; ép ésszel nem gondolhatja senki, hogy a természet bárkit is szolgaságra teremtett volna: egymás társainak alkotott minket.

De őszintén szólva, kár vitázni azon, hogy a szabadság természettől adott-e, minthogy senkit sem tarthatunk szolgaságban anélkül, hogy ne sértenénk magát a természetet, és nincs semmi, ami annyira természetellenes volna a földön, mint megalázni az embert. Természettől adott jogunk tehát a szabadság, s véleményem szerint nemcsak a függetlenség, hanem védelmének joga is velünk született. Ha véletlenül mégis kétely gyötörne, s annyira elkorcsosultunk volna, hogy nem ismerjük fel javainkat - amint érdemlitek, úgy kell akkor veletek bánnom, s a durva vadállatokat mutatom fel példának elétek, hogy valódi mivoltotokat ők fedjék fel számotokra. Az állatok, Istennek szolgalói, ha nem tettetjük magunkat süketnek, mind azt kiáltják: ÉLJEN A SZABADSÁG! - Bizonyos állatok elpusztulnak, mihelyt rabságba ejtették őket: a halakat a vízzel együtt életüktől is megfosztják; más állatok a rabságban megvetik az áldott napot, s elfogatásuk pillanata haláluk kezdete lesz. Ha rangkülönbség volna közöttük, nemességüknek ez lehetne alapja. Mások meg, legyenek óriások avagy mégoly kicsik is, nem adják szabadságukat ingyen, mindenik védekezik valahogy: egyik szarvával, csőrével a másik, a harmadik lábbal és karommal; így adják tudtunkra, mily drága nekik az, mit elvesztenek, ha rabságba vetik őket; s ha egyszer már kezünkben vannak, oly sok szembeötlő jellel tudatják, hogy az elveszített szabadság mennyire drága nekik: senyvednek inkább, semmint élnek, s ha napjaik tovább tengetik, azért teszik inkább, hogy veszteségük panaszolhassák, s nem, hogy élvezzék a szolgaságot. Vajon az elefánt mi mást akar velünk közölni, midőn védekezik ereje fogytáig, s mikor már-már fogságba esik, agyarát a fába vágja, alkut ajánl a vadásznak: az agyarral megfizeti inkább a sarcot, csak maradhasson szabad. A lovat születésétől kezdve becézzük, hogy szelíden szolgáljon minket; mégis, ha a betörés ideje eljő, rágja a zabolát, tiltakozik a sarkantyú ellen, tudtunkra adva, hogy ha szolgál majd bennünket mégis, nem örömme1 teszi, csak kényszerűségből. Mit mondhatnánk hát? Talán azt, amit írtam régen francia versekkel töltve időmet:

Az ökör is nyögi elnehezült jármát,
A madár siratja vesztett szabadságát;

hisz hozzád intézve a szót, ó, Longa[7] nem félek szövegembe vers-sorokat szőni, mert úgy teszel, mintha tetszenének, s értük agyba-főbe dicsérsz. Így hát, mivel minden érző teremtmény, mihelyt valóban érezni képes, szenved az alávetettségtől és szabadsága felé tőr, s mivel még a szolgálni teremtett állatok is tiltakoznak a szolgaság ellen, lehet-e szörnyűbb dolog, mint ha az embert, ki egyetlenként született igazából szabadnak a világra, megfosztják természetétől, elfeledtetik véle ősi állapotát, s a vágyat is, hogy azt visszaszerezze?

Három fajta zsarnok lehetséges:[8] az egyiket a nép választja a trónra, a másik fegyverrel szerzi meg azt, míg a harmadik őseitől örökli. Akik a koronát háború révén szerezték, úgy bánnak a néppel, mint leigázott földön szokás. Azok sem különbek, akik trónra születnek, hisz a zsarnokság táplálja őket, vérükké válik a gőg, örökös jobbágynak tekintik a népet, az országot meg tulajdonuknak, legyen természetük fösvény vagy tékozló éppen. Jobbat várhatna attól az ember, aki a néptől kapta hatalmat, s az államot a bizalom adta kezébe; úgy vélem, nem is lenne ez másként, ha nem tenné vakká a nagyság, ha nem kívánna mindhalálig a csúcson maradni, mi több, tovább adni a trónt ivadékainak; különös módon, ha egyszer ezt fejébe vette, minden más zsarnokon túltesz bűnben és kegyetlenségben, hisz más eszközt nem lát, hogy az újabb zsarnokságot bebiztosítsa, mint szigorúan gúzsba kötni a népet, hogy az emlékezetben még frissen élő szabadság utolsó lángja kihunyjon. Így hát, az igazat megvallva, némi különbséget látok ugyan közöttük, de választásra lehetőséget egy fikarcnyit sem; különbözőképpen kerültek a trónra, de egyformán terhes uralmuk: a választottak úgy tesznek, mintha elvadult bikákat kellene istállóba terelni, s eszerint bánnak a néppel; a hódítók zsákmányuknak tekintik; akik meg öröklik a hatalmat, született rabszolgát látnak minden emberi lényben.

Ha úgy adódna, hogy világra jönne néhány olyan ember, ki nem szenvedett alávetettségtől, nem ízlelte a szabadságot sem, egyikről sem tud semmit, puszta nevüket is alig - nos, mit mondanának ezek a merőben új emberek, ha dönteniük kellene, szolgák legyenek-e avagy szabadok oly törvények szerint, melyekhez semmi közük: kétségtelen, hogy az észnek engedelmeskednének inkább, semmint szolgáljanak egyetlen embert; hacsak nem Izrael gyermekei, akik bármilyen szükség vagy kényszer híján is zsarnokot helyeztek maguk fölé:[9] - sohasem tudom bosszúság nélkül olvasni ennek a népnek a történetét, s e bosszúság már-már embertelenné tesz, szinte gyönyört okoz az általuk megélt sok szenvedés. Amíg ember voltából valamit is őriz az ember, csak a kétségbeesés vagy a kényszer hajthatja igába fejét: idegen fegyveres kényszer, mint Spártában vagy Athénban Nagy Sándor idején, vagy a belharc, mely Peiszisztratosz kezébe adta Athént. Gyakran csalás az oka, hogy elveszítik szabadságukat, de többnyire ők maguk csapják be magukat: így járt Szürakuszai népe Szicília szigetén (Siracusának[10] hívják ma e várost), melynek úrnője s gyöngyszeme volt; háborúktól gyötörten csak a közvetlen veszélyre figyelve zsarnokot emeltek maguk fölé, Dionüszioszt;[11] akinek kezébe adták a hadsereget, s oly naggyá tették ezáltal, hogy mikor győztesen hazatért, a jómadár úgy bánt saját népével, mintha az ellenség helyett diadalt polgártársai felett aratott volna: a hadvezérből király, a királyból meg zsarnok lett. Hinni is nehéz, de mihelyt szolgaságba taszítják, a nép tudatában a frissen veszített szabadság mély feledésbe merül, s visszaszerezni sem kívánja már oly készséggel és szívesen szolgál, mintha nem szabadságát vesztette volna el, hanem rabságát vívta volna ki. Eleinte talán kényszerből szolgál, az utódok viszont már nem vonakodnak: a kényszert már el is feledték, engedelmeskednek önként. Járomba születtek mind, szolgaság formálta őket, nem képesek már messzebbre látni, jónak találják azt, ahogy élnek; nem is kívánnak más jogokat, más javakról meg nincsen fogalmuk: természetesnek tekintik az állapotot, melybe születtek. Pedig nincs olyan tékozló és hanyag örökös, ki meg ne vizsgálná alkalomadtán, mit hagytak rá ősei örökül, s ne vizsgálná meg, élvezi-e örökségét, nem vetkőztették-e ki jogából őt vagy elődjét? Bizony a szokás, melynek hatalma mindennél nagyobb felettünk, itt a legerősebb: szolgálni tanít, s arra, hogy mint Mithridátész, ki mindennap mérget ivott, mi is fenékig ürítsük a szolgaság poharát, s ne is érezzük, hogy mily keserű. Erős a természet hatalma felettünk, ez tagadhatatlan, rángat kénye-kedve szerint, miatta mondjuk, hogy jó vagy rossz csillagzat alatt születtünk; de meg kell vallani, hogy a szokás hatalma sokkal erősebb: természetes énünk bármilyen jó legyen is, elvész, ha kellő gondozást nem kap, s ami táplálékául jut, magához az formálja, a természet ellenére is. Bizony gyöngék a jónak csírái bennünk, ápolni nehéz, s elhalnak hamar, ha rosszul táplálják őket, e1korcsosulnak és semmivé lesznek; pontosan úgy, mint a gyümölcsfák: mindnek van saját természete, melyet megőriz, ha hagyják, de az oltástól mindjárt más gyümölcsöt hoz majd. Saját jellegzetességük, egyediségük van még a füveknek is, de az eső, a fagy, a talaj vagy a kertész erényeiket csorbítja avagy gyarapítja, olyannyira, hogy ráismernünk is nehéz a másutt mar látott növényre. Nézzétek Velence polgárait, oly szabadon él e maroknyi ember, hogy közöttük a leggonoszabb sem vágyna a többiek királya lenni, hisz szabadságban születtek, szabadság táplálta őket, egyetlen vágyuk, hogy mindegyikük legjobb tudása szerint gondosan ápolja s őrizze ezt; úgy születtek és oly módon nevelték őket, hogy ne legyen a földnek olyan csodája, ami megérné bármelyiküknek a szabadság legkisebb morzsáját is feladni; aki e személyiségeket látta, s tőlük a Nagy Vezír földjeire megy, és megnézi ott az embereket, akik mintha másért sem akartak volna a világra jönni, mint hogy életükkel szolgálják őt és hatalmát, hihet-e őszintén abban, hogy azok és az itteniek természete még azonos? Nem gondolja-e inkább, hogy az emberek városát odahagyva holmi vadaskertbe került? Volt Lükurgosznak, aki Spártának törvényt adott, két szép testvér-kutyája: egy tejet szoptak ezek, de később az egyiket hagyta a gazda a konyhában hízni, míg a másik a szabad mezőkön a kürtök és trombiták szavához szokott; Lükurgosz, meg akarván mutatni a népnek, hogy az emberek is olyanok, amilyenné nevelésük teszi őket, a piac közepén levest és nyulat rakott a kutyái elé: a nyúl után futott az egyik, a másik a tányérhoz sétált. „Pedig - mondta Lükurgosz - testvér állatok ők.” A törvények és a fegyelem révén oly jó irányba nevelte Lakedaimónia népét, hogy mindegyikőjük inkább halt volna ezer halállal, mint hogy azon kívül, mit a törvény parancsol s a józan ész diktál, más úrnak engedelmeskedjen.

Örömmel idézem föl a perzsa király, Xerxész egyik kegyencének és két lakedaimóniainak híressé lett párbeszédét. Amikor Xerxész hatalmas serege Attika meghódítására készült, követeket küldött a görög városokba, tőlük földet és vizet követelve: ez volt a módja, hogy behódolásra szólítsák fel a városokat. Nem küldött azonban sem Athénba, sem Spártába követeket, mert mikor korábban atyja, Dáreiosz ezt megkísérelte, mindeniket kutakba vagy várárokba lökték, mondván, hogy mind földet, mind vizet vehetnek ott, s ha tudják, elvihetik nagy uruknak: nem tűrték, hogy bárki szabadságukat csorbítsa, még ha csak szavakkal is. Tudták a spártaiak, hogy magukra vonták így az istenek gyűlöletét, Taltübioszét is, aki óvja a követeket. Engesztelendő az isteneket, elküldték hát Xerxész táborába két polgártársukat, bánjék velük a király, ahogy akar, megbosszulva esetleg apja követeinek pusztulását. Önként jelentkezett két spártai, Szperthiasz volt az egyik, a másikat Bulisznak hívták, s megfizetni készek voltak mindketten. Xerxészhez tartva megálltak egy ragyogó palotánál; a perzsa Indarnosz volt a gazda, helytartója királyának az ázsiai tengerpart minden városában. Nagy tisztességgel fogadta őket, megrakták bőven az asztalt, s amikor a szavak már egymásba folytak, rá is kérdezett végre, miért utasítják el oly hevesen a perzsa király baráti kezét: „Nézzétek, spártaiak, s példámon ismerjétek meg, mennyire megbecsüli királyom az érdemeket, s gondoljatok arra, ha övéi lesztek, megtesz mindőtöket egy-egy görög város urává.” „Indarnosz - feleltek a spártaiak -, nem tudsz te minekünk ebben jó tanácsot adni, mert kipróbáltad ugyan, amit nekünk ígérsz, de nem ismerheted azokat a javakat, melyekhez ragaszkodnunk kell; amit te jól ismersz, az a király kegye, de a szabadságot nem ízlelhetted. Ha belekóstolhattál volna csak egyszer, magad kérnéd tőlünk, védjük meg bármilyen áron; foggal és körömmel is, ha nincsen pajzsunk és lándzsánk.” Csak a spártai szólt helyesen, de mindketten neveltetésüknek megfelelően beszéltek; a perzsának nem hiányzott a szabadság, hisz nem volt róla fogalma; a spártai szabadnak született, így az alávetettséget nem állhatta.

Az uticai Cato[12] gyermek volt még, nevelői pálca alatt, de Sulla diktátor házába már bejáratos volt: származása és környezete miatt mindig nyitva volt előtte az ajtó, hisz rokon volt, nagyon közeli. Mint jó házból származó ifjút mestere mindig kísérte. Tapasztalhatta, hogy Sulla palotájában, annak jelenlétében vagy helyeslésével bebörtönöznek egyeseket, s ítéletet hirdetnek mások felett: a büntetés megfojtás vagy száműzetés; az egyik fél kéri, hogy kobozzák el honfitársa minden vagyonát, a másik meg az előbbinek fejét követeli - egyszóval nem úgy mentek ott a dolgok, mint valamely városi tisztségviselő hivatalában, hanem úgy, mint egy népi zsarnoknál; nem bíróságra emlékeztetett a hely, hanem a zsarnokság műhelye volt. Mesteréhez így szólt egyszer az ifjú: „Adjatok nekem egy tőrt, hogy elrejtsem ruhám alá. Sulla alvóházába, mielőtt felkelne, gyakran belépek. Hogy megszabadítsam tőle a várost, elég erős a karom.” Ezek már igazi cátói szavak, méltók ahhoz, ahogy később majd meghal. Ha nem említenénk sem az ő, sem országa nevét, csak elmesélnénk a történetet, tudnánk, hogy Róma szülte a hőst, az a Róma, amelyik még nem tűrt zsarnokot maga fölött. Miért is beszélek erről? Nem azért, mintha azt hinném, hogy a földnek avagy az országnak ebben bármi szerepe volna, mert hisz minden vidéken s bármely csillagzat alatt egyaránt keseríti az alávetettség, vagy egyaránt jó dolog szabadnak lenni, hanem azért, mert meggyőződésem, hogy szánnunk kell mindazokat, akik rabigába születnek, és vagy felmentjük őket, vagy megbocsátunk nekik, mert fogalmuk sem lévén, hogy mi a szabadság, nem érzik, mily szörnyű a rabszolgasors. Ha volna egy ország (mint Homérosz mondja a kimmerekéről),[13] ahol a nap egyszer kel föl egy évben, és ahol hat havi ragyogást követően bóbiskol újabb hat hőnapon át, ott, ha valaki a hosszú éjszakán jönne a világra, s nem hallana soha beszélni a fényről, megszokná a sötétet és soha nem vágyna a világos napra. Nem panaszoljuk az elveszítését annak, ami sohasem volt a miénk, csak öröm után érzünk bánatot, s az elmúlt boldogság emléke csak a megélt szenvedés után ragyog föl. A szabadság felel meg az ember természetének, s a szabadság akarása; de sajátja az is, hogy neveltetése tartós hatást gyakorol természetére.

Mondjuk hát úgy, hogy az ember számára természetszerűnek tűnik föl minden, mit belenevelnek, s amihez hozzászokik; de csak az igazán a sajátja, amire még a tiszta s meg nem rontott természet szólítja fel: így hát a megszokás az önkéntes szolgaság első és legfőbb oka; a jó telivér eleinte zabláját rágja, de nemsokára már játszik vele; próbálja lerázni a nyerget, de parádézik később a ragyogó szerszám alatt. Azt mondják, mindig is alattvalók voltak, s így éltek apáik is; úgy vélik, tűrniük kell, s ezt példák révén önmagukkal is elhitetik: így alapozzák meg az idők folyamán zsarnokaik uralmi jogát; valójában az évek nem igazolják a rossz tettet - súlyosbítják a jogtalanságot. Mindig is lesznek másoknál különbek, akiknek nehéz a járom, s megkísérlik lerázni; akik az igába nem törnek bele, s Odüsszeuszként, ki földön és vízen folyton kéménye füstjét kereste, kutatják természetes jogaikat, emlékeznek elődeikre, s az életre, mit őseik éltek; ők azok, akik tisztán látnak, és szellemük ép, a durva tömegnél messzebb akarnak látni; előre és visszafelé is néznek, felidézik a múltat, hogy fölmérhessék a jelent s megítélhessék a jövő dolgait; ők azok, akik jó fejjel születtek, s pallérozták is azt, tanulással gyarapítva tudásuk. Ha a világból a szabadság végképpen kiveszne, az ő képzeletükben élne tovább, az ő szellemük formálna újra; bármilyen vonzó formát is öltsön, ők elutasítják a szolgaság jármát.

A Nagy Török megértette jól: könyvek és a tudás mindennél jobban segítik az embereket, hogy egymást megértsék, becsüljék önmagukat, s a zsarnokság gyűlölete erősödjön; ezért van kevés tudás a földjén, s hogy többen legyenek, nem igényli. Még ha sokan vannak is azok, akik megőrizték lelkükben a szabadság szeretetét, s tenni is vágynak, nem lehet semmi hatásuk, lévén, hogy nem ismerhetik egymást, minden szabadságtól megfosztották őket a zsarnok alatt: tiltott a cselekvés, nincs szólásszabadság, de gúzsba van kötve a gondolat is; magányban képzelgő különcök lesznek.

Mómosz, a csúfolódó isten nem is túlzott tán olyan nagyon, amikor kifogásolta a Héphaisztosz által teremtett emberen, hogy úgymond nincs ablak a szívén, s így rejtve maradnak a gondolatok. Mondják, amikor Brutus és Cassius elhatározták, hogy felszabadítják Rómát, vagy még inkább a világot, nem akarták a közjó kiváló harcosát, Cicerót beavatni az ügybe, gyöngének találva lelkét ilyen nagy tetthez: akaratában bíztak, de nem voltak biztosak bátorsága felől. Bizony, ha a régiek dolgait felidézzük, s tanulmányozzuk az évkönyveket, alig vagy nem is találunk olyan esetet, amikor, ha valaki rossz kezekben látta sínylődni hazáját, és elhatározta tiszta szándékkal, nem pedig hátsó gondolatokkal, hogy zsarnokától megszabadítja, ne járt volna sikerrel, és sikeréhez a szabadság, megnyilatkozni akarván, ne nyújtott volna segítő kezet. Harmodiosz, Arisztogeiton, Thraszübulosz, az idősebb Brutus, Valerius és Dión[14] olyan sikerrel hajtották végre terveiket, amilyen tiszta volt az erény, mely szándékaikat vezérelte; a jóakarattól a szerencse szinte soha el nem pártolt. A fiatal Brutus és Cassius megdöntötték a szolgaságot, a szabadságot visszahelyezték jogaiba, s bár életükkel fizettek ezért, nem haltak kisszerű halált (szentségtörés volna ily emberek halálát vagy életét nyomorúságosnak nevezni), a veszteség volt felmérhetetlen: a köztársaságot temették velük együtt örökre. A későbbi vállalkozások a római császár ellen pusztán nagyra törő pártütők kétes kísérletei voltak; átkozzák csak kínos sorsukért önmagukat, hisz a koronát nem elvetni, hanem csak megkaparintani akarták; kívánták a zsarnok vérét s a zsarnokság fennmaradását. Magam sem szerettem volna, hogy jó véget érjen ügyük; hadd példázza csak sorsuk, hogy a szabadság szent jelszavát nem lehet szájunkra venni rossz célok szolgálatában.

De hogy újból tárgyamra térjek, amelytől jócskán eltávolodtam, állítom, hogy az emberek azért szolgálnak önként és szívesen, mert szolgának születnek és szolgának nevelik őket. A másik ok az, hogy a zsarnok uralma alatt az emberek gyávákká lesznek és elnémberesednek: Hippokratésztől tanultam ezt, az orvostudomány nagy nevű atyja figyelt fel erre A betegségekről írt ragyogó művében. Ennek az embernek mindenben helyén volt a szíve, amint ezt akkor is tanúsította, amikor a Nagy Király[15] ajándékokkal édesgette volna magához, de ő kije1entette bátran, hogy nem gyógyít barbárokat, akik görögök életére törtek, s művészetéve1 nem lesz szolgálatára annak, aki Görögországot jött leigázni. Levelét még most is olvashatjuk összes műveiben, bátor és nemes szívének bizonyságaként. Így hát tekintsük bizonyítottnak, hogy ha a szabadság elvész, a bátorság is elillan. Az alávetetteket nem fűti lelkesedés, kitartás a harcban: szinte leláncolt tagokkal, zsibbadtan mennek csatába, kínos kötelességből, a szabadság lángja nem melegíti szívüket, hogy mit se törődjenek a veszéllyel, nem vágynak szép halállal megvásárolni a dicsőséget és bajtársaik megbecsülését. Szabad emberek közt mindenki arra törekszik, hogy a közjóért megtegyen mindent, ami tőle telik, a vereség terhét vise1i, s a győzelemnek örül; de a leigázottak nemcsak a harci bravúrt feledik, másban is mind kevésbé készek a tettre, nagy cselekedetekre már nem törekednek, szívük alantas és kicsinyes. Jól tudják ezt a zsarnokok, és segítik a lélek elkorcsosulását.

Xenophón, az ismert történetíró, a görögök nagy büszkesége egyik könyvében Szimonidészt idézi, amint Hierónnal, Szürakuszai urával szól a zsarnok gondjairól. Sok súlyos és hasznos gondolatot tartalmaz e könyv, és megszivlelendő panaszt. Adja az Isten, hogy kézbe vegyék ezt a hatalmasok is, és szolgáljon számukra zsarnokok tüköréül. Nem hihetem, hogy szeplőik és szégyenfoltjaik láttán arcukat ne öntené el a pír. Elmeséli a szerző a zsarnokok legfőbb bajait: mive1 mindenkinek ártanak, mindenkitől rettegni kénytelenek. Idegen zsoldosokat hívnak seregükbe, hisz saját embereik kezébe félnek fegyvert adni. (Hívtak jó uralkodók is idegeneket hadseregükbe, mint teszik, s még inkább tették ezt francia királyok is, de más volt és most is más itt a szándék: pénzze1 nem fukarkodtak, hogy saját embereik életét óvják. Úgy vélem, Scipio mondta, a nagy Africanus, hogy inkább kívánta volna megóvni az életét akár egyetlen rómainak, mint elpusztítani száz ellenséges katonát.) Régóta ismert dolog, hogy a zsarnok nem érzi biztosnak hatalmát, míg egyetlen értékes ember is akad leigázottai közt: joggal mondhatják neki, amit Thrason mondott Terentiusnál[16] az elefántok gondozójának:

Az orrát magasan hordja,
Mert féli szavát a csorda.

A zsarnoki fortélyt, hogy az alattvalókat elállatiasítsák, Kürosz[17] példázza a napnál világosabban, aki, miután bevette a lűdek legfőbb városát, Szardeiszt, s fogságba ejtette a gazdag királyt, Kroiszoszt, azt a hírt kapta, hogy fellázadtak a szárdok; gyorsan győzhetett volna, de ily szép várost megostromolni nem kívánt, sem megszálló hadsereget a helyszínen tartani; pompás tervet eszelt ki: nyilvánosházakat és kocsmákat állíttatott fel, nagyszerű ünnepi játékokat szervezett, s közhírré tette, hogy ki-ki élvezheti mindezt kedve szerint. Nem kellett többé a lűdekre kardot emelni. Százféle játék kiagyalásával töltötték nyomorult életüket, úgyhogy amit mi időtöltésnek mondunk, a latinok LUDInak hívják, mintha a LYDI szó járna fejükben. Nem minden zsarnok mondta ki ily nyíltan, hogy asszonylelkűvé kívánja tenni alattvalóit, de nyíltan és titokban üldöz mindenkit, ki igazi férfi. Természete az egyszeri népnek, s városainkban ez a többség, hogy nem bízik abban, aki szereti őt, ámde naivan hisz minden csalónak. Madár nem megy oly könnyen a lépre, hal nem kap oly gyorsan a csalikukacra, mint hízelgő ígéretre a népek: hisznek a legelső mézesmadzagnak, s kezessé lesznek a simogatástól. A színház, a játék, a bohózatok, a sok látványosság, a gladiátorok, különös állatok, érmék és festmények, megannyi más kábító csecsebecse szolgált csalétkül zsarnoki kézben, s ringatott járomba egész népeket. S mindezt még szépnek is találták az elbutult népek, bódultan szolgálták zsarnokukat. A könyvek ragyogó képeivel így csapják be a gyermekeket, de jobb ügy szolgálatában: olvasni tanítják őket. Róma zsarnokai más eszközökkel is éltek: ünnepeken ételt adtak a népnek, mondhatni gyomránál fogva vezették, jól tudva, hogy nincs olyan éber és értelmes polgár közöttük, aki a leveses kondért feladná Platón köztársaságának szabadságáért. Ha zsarnokuk szétosztott fejenként negyed mérő gabonát, félliter bort és egy sescertiust, már zengett a város: "Éljen a király!" Észre sem vették a tuskók, hogy a sajátjuk pici töredékét kapták így vissza, s ezt sem adhatta volna a zsarnok, ha előbb nem vette volna el tőlük. Aki bendőjét tömte az ünnepeken, s tipródott a szétszórt fillérekért, áldva Tiberius és Neró nevét, másnap kapzsiságuknak volt kénytelen hagyni javait, bujaságuknak gyermekeit és saját vérét kegyetlenségüknek; s mindezt némábban, mint a kő s mint a kiszáradt fa, moccanatlan. Ilyen volt mindig a tömeg: az élvezetnek átadja magát örömmel, de tisztes mértékkel fogadni nem tudja, s érzéketlen a karra és a kínra, amelyet nem tud becsülettel elviselni. Most senkit sem látok, aki, ha Neróról szólnak, meg ne remegne e visszataszító szörny, e ganéj, e pestises átok csúfnevét hal1va; és mégis, e gyújtógátnak, e hóhérnak, e dúvadnak életéhez méltó halála után Róma nemes népe úgy zokogott, oly szomorú volt, hogy emlékezve a játékokra és a nagy lakomákra, már-már kész volt gyászba borulni; Cornelius Tacitus írta meg ezt, jó és szigorú szerző, az ő szavának súlya van, neki bízvást hihetünk. Nem találunk abban semmi különöst, ha felidézzük, hogy ugyanez a nép kissé korábban hogyan siratta Julius Caesart, aki száműzött törvényt és szabadságot, akinek személye is értéktelen, hisz még embersége is, mit annyit dicsérnek, ártalmasabb volt, mint bármilyen kegyetlen zsarnok, mert a római nép szolgaságát e mérgezett szelídség édesgette; ez a nép, mely szájában érezte még ízét a nagy lakomáknak, s a bőkezűségre még emlékezett, szétzúzta a tér padjait, hogy máglyát emeljen tiszteletére, majd oszlopot alkotott a Nép Atyjának (amint az oszlopfőn lehetett látni), oly tisztelettel övezve halála után is, amit soha halandó nem érdemelhet, hacsak azok nem, akik megölték őt. A császárok nem mulasztották el azt sem, hogy felvegyék a néptribun címet, mert szent és sérthetetlen volt ez a tisztség, s mert a nép védelmét és oltalmát szolgálta volna az állami védőszárnyak alatt. Így próbálták elérni, hogy bízzon bennük a nép, mintha a cím hallatára feledhetné sötét tetteiket. Nem tisztességesebbek azok sem, akik ma alig tesznek rosszat anélkül, hogy ne sáncolnák el magukat a közjó és közérdek tetszetős érve mögé: mert jól tudod azt, ó, Longa, hogy a törvényeket nem nehéz csűrni-csavarni, de rendszerint nincs is ott szükség ravaszságra, ahol a nyílt arcátlanság az úr. Az asszír királyok s később a méd koronás fők a nyilvánosság előtt nem szívesen mutatkoztak, így ébresztve kételyt emberi mivoltukról a nagy tömegekben, mert pontosan tudták, hogy ami nem látható, attól lódul meg az emberi képzelet. Az asszír királyok alatt sokáig a rejtélyességnek e tudatában éltek a népek, a szolgaságot is megszokták lassan; szívesen szolgáltak, hisz nem tudták, ki az uruk, s még azt is alig, hogy uruk van, de mindenki rettegett valakitől, akit még soha nem látott senki. Egyiptom első királyai jóformán soha nem léptek a tömeg elé úgy, hogy ne lett volna a fejük tetején egy macska, egy ág vagy egy tányér parázs; így ébresztettek tiszteletet az alattvalókban és élvezhették csodálatukat; úgy vélem, ha az emberek nem lettek volna úgy elbutítva és a szolgaság jármába beletörve, nyílt nevetéssel jutalmaztak volna a mutatványt. Még rágondolni is elszomorító, mennyi mindenből faragtak eszközt a letűnt századok zsarnokai, hogy megszilárdítsák átkos uralmukat, s mily kicsinyes fortélyok sorozatával nyerték el rendre a csőcselék támogatását; nem tudtak hálót kivetni olyan ügyetlen kézzel, hogy fenn ne akadjon benne a nép; annyira könnyű volt orránál fogva vezetni, hogy belőle gúnyt űzve hajtották gyakran a járom alá.

Mit szóljak egy másik nagy hazugsághoz, amelyet szintén kész-pénznek vettek a népek? Szilárdan hitték például, hogy Pürrhosz királyuk nagylábujja meggyógyítja a sok lépbeteg epiruszit; de még cifrázták is a mesét, azt híresztelve, hogy Pürrhosz halála után a hamvasztás befejeztével ez az ujj épen maradt. Maga az ostoba nép gyártja tehát a mesét, amelyet később maga is elhisz. Sokan írtak már erről, de látnivaló, hogy inkább utcai szóbeszéd vagy a csőcselék bárgyú fecsegése alapján. Vespasianus Asszíriából Alexandrián át visszajövet Romába tartott, hogy hatalmába kerítse, s azt mondják, útközben csodákat mívelt: sántákat gyógyított meg, látóvá tett vakokat, s véghezvitt oly sok ragyogó tettet, hogy aki nem nézett ezek mögé, annyit sem látott, mint a vakok, akiket meg kellett volna gyógyítania. Még a zsarnokok szemében is hihetetlen, hogy az emberek képesek zokszó nélkül szolgálni azt, aki fájdalmat okoz nekik; ezért kívánták olyan erősen a vallást használni testőrükül, s az istenség képét magukra öltve remélték megóvni gonosz életüket. Salmoneus például, ha hihetünk Vergiliusnak - vagy a szibillának inkább -, a pokol bugyrában bűnhődik, mert a népet becsapva Zeuszt mímelte:

S láttam Salmoneust szörnyen vezekelni: Olympus
dörgését, Jupiter tüzeit mímelte ez egykor.
S úgy, hogy fáklyáját csóválván robogott el, a belső
Élisen és gráj népén át, négyesfogatával,
isteni tiszteletet követelve magának a balga,
s nagy diadalmasan, ércszekéren, a patás paripákkal
orkánt és dörgést majmolt, mi nekünk lehetetlen.
Ám, hogy a Mindent-megtehető ezt látta az égből,
elsújtá nyilait, bezzeg nem fáklya sziporkát,
nem füstöt - s iszonyú viharával a mélybe vetette.[18]

Ha még az is súlyosan szenved lent a pokolban, aki mindössze bolondot csinált magából, mennyivel szigorúbb leend a büntetése azoknak, akik visszaélnek a hittel, s aljas tetteikhez a vallást használjak fedezékül.

Ily hiedelmeket elhintettek a mieink is Franciaország-szerte varangyokról meg liliomokról, szent korsóról és aranyláng lobogóról.[19] Nem kívánok azonban kételkedni ezekben, mert akárhogy légyen, nem volt eddig okunk hitetlenkedni, s atyáinknak sem, hiszen királyaink békeidőben olyan jók voltak mindig, s olyan vitézek véres csatákban, hogy bár királyként jönnek világra, úgy tetszik, nem a természet alkotasai ők, mint a többi király, hanem Isten, a mindenható választotta ki őket születésük előtt, hogy e királyságot kormányozzák s meg is óvják; de még ha nem így volna is, akkor sem szeretnék kiállni, hogy történeteink igazát vitassam vagy őket lecsupaszítsam, nem volna jó összerombolni e kecses játékot, amelyben vívni tudását gyakorolhatja francia poézisünk, s amelyet, úgy látszik, nem csupán felcicomáztak, de egészen újraalkottak költőink: Ronsard, Baïf, du Bellay, akik nyelvünket ezzel oly magasra emelték, hogy a görög és a latin fölényből annyi marad csak, amennyi az idősbet-régebbit megilleti. Biztos, hogy nagy kárt okoznék költészetünknek, a rímnek,[20] mert én szívesen használom, s nem vetem meg a szót, még ha sokan ellaposították is, hisz mások, s nincsenek kevesen, készek megnemesíteni újra, és visszaállítani régi becsét; kárt tennék, mondom, ha megfosztanám most a francia verset Clovis királyunk szép mondáitól, melyek közt (a Franciade[21] rá a tanú) oly kedvvel s könnyeden talál magára Ronsard-unk költoi vénája máris! Érzem tehetségét, ismerem éles eszét, s tudom, mily elbűvölő ember: az aranyláng lobogóval éppoly jól bánik, mint a rómaiak ancilláikkal[22] - „és az égből épp leeső pajzzsal”,[23] mint mondá Vergilius; de szent tégelyünket[24] is fogja kezelni olyan jól, mint Erichtóniosz kosarát a költök Athénban; éppen olyan szépen dalol majd fegyvereinkről, mint ők az olajágról, amelyről úgy hiszik, még mindig Athéné tornyában őrzik. Sértő volna meghazudtolnom, mit könyveink írnak, és költőink földjét durván tapodnom. Ám hogy visszatérjünk oda, honnan valamiképp elkanyarodtunk, emlékeztetnék rá, hogy a zsarnokok mindig megtettek mindent biztonságukért, s nemcsak engedelmességre és szolgaságra szoktatták a népet, de arra is, hogy nekik hódoljon. Aki tehát csak a szolgaságra tanít, nem biztosíthatja másról urát, mint a szegények s az egyszerű tömegek hallgatásáról.

Most viszont olyan ponthoz értünk, mely rugója s titka az uralkodásnak, melyre a zsarnokság épül, s melynek fennmaradását köszönheti. Mert aki úgy véli, hogy az alabárdok, a testőrség vagy a rendszeres őrjárat védi a zsarnokokat, súlyosan téved; inkább csak forma szerint van ez így; riaszt, mint madárijesztő, de biztonságot nem nyújt. A fegyveres őrök távol tarthatják a palotától a rongyosokat, akik ártalmatlanok úgyis, de a tettre felkészült fegyveresektől megóvni képtelenek. Különben is, éppoly könnyű olyan római császárt találni, akit megöltek testőrei, mint akit ők védtek meg a halálos tőrtől. Nem a lovas dandárok, nem a sok gyalogos alakulat, nem is a fegyverek tartják hatalmon a zsarnokokat. Alig hihető tán, pedig így van: a zsarnok hatalmához négy-öt ember elég, képesek négyen-öten egy népet rabláncra fűzni. Mindig is úgy volt, hogy öt-hat embernél többen soha nem voltak közel a zsarnok füléhez. Törleszkedtek maguktól, vagy ő hívta magához őket, hogy társra találjon gyönyörben s kegyetlenkedésben, de orgazdának is, meg kurvapecérnek. Ez a hat elég, hogy meggyőzze főnökét, célravezető a társadalommal kegyetlenül bánni s ehhez a magáé mellett hasznosítani az ő gonoszságukat is. Ebből aztán újabb öt-hatszáz személy húz hasznot, szerepük olyan, mint a fentieké a tirannus mellett. Hatszázan kezükben tartanak újabb hatezret, akiket felemeltek, s akik kezébe a megyéket adják, vagy a pénzügyeket, hogy kapzsiságuk meg kegyetlenségük révén kézben tarthassak őket, s ha szükséges, lecsaphassanak rájuk, de főként, hogy annyi gonoszság terhelje őket, hogy ne csak hatalmuk, de létük is ezektől függjön, hisz nélkülük lesújtana rajuk a törvény. Nyomukban még tülekednek annyian, hogy aki e hálót egyszer kiüríteni megkísérelné, rádöbbenne, hogy nem hatezert, de százezreket, sőt tán milliókat tart e kötél, akik mind-mind függnek a zsarnok kegyétől, s hasznot húznak belőle; úgy valahogy, mint amikor Homérosznál Zeusz azzal dicsekszik, hogy láncon tartja kezében az isteneket, s elég csak húzni a láncot, mind sorra elébe járul. Caesar alatt ezért duzzasztották fel a szenátust, ezért hoztak létre új rendeket, s növelték a tisztségek számát; persze nem az igazság, hanem a zsarnokság nyert így támogatókat. A kisebb-nagyobb előnyök révén a zsarnok így nagyon sok embert behálóz, oly sokan húznak vagy vélnek hasznot húzni belőle, hogy nincsenek többen a szabadság őszinte hívei sem. Úgy mondják orvosaink, hogy ha testünk egy pontja beteg, oda tart minden, mi mozgásra hajlamos bennünk; hasonlóképpen, amint zsarnokká lesz egy király, a királyság minden szemetje köréje gyűlik, de nem ám a latrocskák meg a kis csirkefogók, akik egy államban sem jót, sem rosszat tenni nem tudnak, hanem mindazok, akiken a törtetés és a kapzsiság ördöge örökre foltot hagyott; mindezek készek őt segíteni, mert kapni akarnak a koncból, s mert maguk is zsarnokok akarnak lenni a tirannus szárnya alatt. Így szerveződnek a nagy rablóbandák s így működnek a híres kalózok: terepet mér fel az egyik, utazókra áll lesben a másik, gyilkol ez, az meg kifosztja az áldozatot; vannak rangjaik is: az egyik bandavezér, egyszerű szolga a másik, de nincs végül egy sem, aki ne volna érdekelt vagy cinkos a zsákmányszerzésben. A hírhedt szicíliai kalózok, mint mondják, nem csupán olyan hatalmas bandákká szerveződtek, hogy a nagy Pompeius is nehezen bírt meg velük, de szövetségükbe vontak fontos városokat, kikötőket, ahol portyáikról megtérve kipihenhették magukat, a zsákmány egy részével fizetve a befogadóknak.

Egyik alattvalóját a másikkal állítja szembe a zsarnok, szolgaságba egyik a másik kezétől süllyed; ez biztosítja a zsarnokság fennmaradását; jó módszer ez, hiszen, mint mondani szokták, faék kell ahhoz, hogy széthasogassuk a fát. Ott vannak az íjászok, a testőrök, az alabárdosok; ők maguk is szenvednek uruktól, de az elveszettek, istentől és embertől e1hagyatottak tűrik a kínt, csak kínt okozhassanak másoknak is; de sajnos nem annak, aki kínoz, hanem azoknak, akikke1 a sorsuk közös, s nincs módjuk védekezésre. Látva ezeket az embereket, amint kiszolgálják a zsarnoki önkényt, s nyomorítják a népet, gonoszsaguktó1 undorodom, de e1képeszt ostobaságuk is, mert hat az igazat sz61va lehet-e ostobább ostobaság, mint szabadságunkat a zsarnok kezére játszani és a szolgaságot ölelni magunkhoz? Ha kicsit is félreteszik törtetésüket és a fösvénységtől megszabadulva magukba néznek, s önnön arcukat felismerik, láthatják majd, hogy a parasztok, a falusiak, akiket lábbal tipornak, akiknek sorsa alattuk a rabszolgákénál is rosszabb, s jobban szenvednek, mint a gályarabok, még így, földbe taposottan is gazdagok hozzájuk képest, mert szabadok valamiképp. A kézműves és a paraszt, ha mégoly leigázott is, letudja köte1ességét, ha a parancsot te1jesitette; de a zsarnok, látva maga körül a sok híze1gőt, kik mind kegyekért könyörögnek, nem e1égszik meg azzal, hogy te1jesitik parancsát, azt is elvárja, hogy gondolatait kitaláIják, sőt te1jesitsék, még mielőtt eszébe ötlenének. Nem éri be az engede1mességge1, tetszésére is kell lenni: törnie, gyötörnie magát annak, aki vágyik a kegyre, ügyeit intézve halálra dolgozza magát; de még ez sem e1ég, örömét kell lelnie az úr gyönyörében; saját érzéseit és ízlését el kell fe1ednie, és saját énjét is, mintha nem lett volna soha; ügye1nie kell szóra, hangra, gesztusra és szemvillanásra; a szem, a láb, a kéz is csak azért van, hogy lesse a zsarnok gondolatát. Lehet így boldogan élni? Élet ez egyáltalán? Akad-e bármi, amit nehezebben tűrhet nemhogy a nemesnek született bátor férfiú, de a józan eszű egyszerű ember is, aki még őrzi emberi arcát? Van-e élet ennél nyomorúságosabb? Hisz semmije sincs, más kezében van minden : jóléte, függetlensége, sőt teste és élete is.

De vagyont akarnak és szolgálnak érte: mintha volna reményük bármire, ami az övék lehetne, mintha magukénak mondhatnák önmagukat, mintha bárkinek is lehetne saját tulajdona egy zsarnok uralma alatt! Vagyont akarnak maguknak, s nem jut eszükbe, hogy ők maguk adnak neki erőt, hogy elvegyen mindent mindenkitől. Jól látják, hogy a zsarnok dühének a jómódúak a kedvelt célpontjai, és hogy nincs nagyobb bűn a szemében, mint a tulajdon, ha a másé; mivel imádja a gazdagságot, hát rátör a nagy vagyonokra, s a gazdagok mégis örömmel jönnek elébe, mint a hentes elé, kikerekedetten és felcicomázottan, fölgerjesztve a vágyat. A kegyenceknek kevésbé kellene emlékezniük arra, hogy voltak, akik megtollasodtak a zsarnokok mellett, lebegjen inkább a szemük előtt, hogy nem sokkal később még életük sem maradt meg. Vizsgáljuk meg a régi eseteket és azokat is, melyek még élnek emlékezetünkben, látni fogjuk majd, mily nagy azoknak a száma, ők hamis módon megnyerték uralkodójuk jóindulatát, kihasználták rossz hajlamait, visszaéltek együgyű hiszékenységével, ám végül maguk is megsemmisültek, mert amilyen gyorsan felemelkedtek, oly hirtelen lökte az a semmibe őket. A gonosz királyok környezetében nyüzsgő sok ember között kevesen voltak (senki talán), akik saját bőrükön ne érezték volna a zsarnok dühét, amit ők maguk szítottak a többiek ellen; akik a zsarnok kegyéből megszedték magukat mások tetemén, rendszerint őt hizlalták végül prédává lett vagyonukkal.

A tisztességesek, ha akad közöttük olyan, kit szeret a zsarnok, s szemében hitele van, legyenek bármennyire kegyeltek, a tisztesség és erény legyen bármilyen tisztán az arcukra írva, a leggonoszabbaktól is váltsanak ki bár tiszteletet, pusztulni kénytelenek, a közös bajt bőrükön érzik, káruk példázza a zsarnoki önkényt. Thrasea, Seneca, Burrus[25] - tiszteletre méltó trió; a férfisors kettőt közülük a zsarnokhoz közelített, aki ügyeit a kezükbe adta és sokra becsülte, még szerette is őket, hisz egyikük nevelte gyermekkorában, így sok emlék a barátság záloga volt; nos, mindhárman kegyetlen sorsukkal bizonyítják, mily kevéssé biztos a zsarnok kegye, s milyen barátságot várhatunk attól, aki kemény szívével országát gyűlölni képes, és aki, mert tudja, hogy nem szeretik, magát nyomorúságba, birodalmát romlásba dönti.

S ha az érv most az volna erre, hogy tiszta életük hozta csak rájuk a vészt, kérem, nézzük meg jobban a zsarnok környezetét, s láthatjuk, nem jártak jobban azok sem, akik bűnükkel nyerték meg kegyeit, s azzal is próbálták megtartani. Mert volt-e már oly odaadó szerelem, s oly heves érzelmeket láttak-e már, volt-e már férfi, ki nőhöz oly bőszen ragaszkodott, mint ő Poppeiához?[26] S mégis ő maga mérgezte meg. Agrippina[27] megölte férjét, Claudiust, hogy fiának csináljon helyet a trónon; és hogy még jobban elkötelezze, nem volt finnyás a tetteiben, s mindent elviselt tőle; mégis a saját fia, méhe gyümölcse, ki még császár is általa lett, az ölte meg őt több sikertelen kísérlet után; senki nem vonta kétségbe akkor, hogy a büntetést igencsak megérdemelte, de nem a fia kezétől, aki neki köszönhetett mindent. Volt-e valaha Claudius császárnál befolyásolhatóbb, együgyűbb, ha úgy tetszik, bárgyúbb fajankó? Csaltak-e meg férfit különbül, mint őt Messalina?[28] Ám végül mégis hóhér kezére adta az asszonyt. Együgyűség jellemzi a zsarnokot mindig, ha helyesen kellene tenni, de szellemi képességük, legyen az bármilyen fogyatékos, felfrissül rögtön, amint kegyetlenkedni kívánnak környezetükkel. Gyakran idézik egyiküket, aki így tette a szépet imádott hölgye alabástrom nyakában gyönyörködvén: »Hogyha úgy parancsolom, elmetszik e torkot azonnal.« A régi idők legtöbb zsarnokának végpusztulását azért általában a kegyetlenek okozták, hisz ismerve a zsarnokság természetét, rettegtek uruk szeszélye miatt. Domitianust megölte Stephanus, Commodus ágyasa kezétől halt meg, Antonius életét Maerinus oltotta ki, s folytathatnánk a sort: így halt meg majd minden zsarnok.

Senkit sem szeret a zsarnok, és senki sem szereti őt. Megszentelt szó a barátság, és szent a barátság maga; ott jön csak létre, hol megvan a kölcsönös tisztelet és megbecsülés; nem a jótétemények alapozzák meg, inkább az értékes élet. Nincs szilárd barátság a másik tisztességének tudata nélkül, s más biztosíték nincs, mint a jellem, a hűség, az állhatatosság. Nem lehet barátság ott, ahol erőszak az úr, a hitszegés, a gazság; az sem barátság, ha gazemberek társulnak egymással - pártütés az inkább: kölcsönös szeretet helyett kölcsönös félelem láncolja egymáshoz őket, nem barátok, hanem cinkosok ők.

Ha mindez akadály nem volna is, a zsarnokban akkor sem teremne baráti érzés: társ nélkül trónol mindenki felett messze minden barátságtól, és vergődő zsákmánya a méltányosság, amely lényegét veszíti, ha csonkul. Íme, ez az oka, hogy (mint mondják) a rablók közt is van bizalom, hisznek a zsákmány szétosztásában, hiszen társak és hasonszőrűek, egymásra vannak utalva; és ha nem is szeretik egymást, a kölcsönös félelem összekovácsolja őket, tudják, hogy erejük veszne, ha szétzilálnák a kölcsönös függést. De a zsarnoktól a kegyencek csak bizonytalanságot várhatnak, hisz épp tőlük tanulta, hogy megtehet bármit, hogy nincs jog és kötelesség, mely korlátozna hatalmát, hogy minden parancsa maga az ésszerűség, s hogy ne tekintsen társának senkit, uralkodjon mindenki felett. Szomorú látni, hogy annyi kiáltó példa után még a közvetlen veszélyben sem képes senki a más kárán okulni, és mindazok között, kik szívesen nyüzsögnek a zsarnok közelében, egy sem elég bölcs és bátor, hogy idézze neki, mit mondott bölcsen a róka az oroszlánnak, aki betegnek tettette magát: „Készséggel meglátogatnálak vackodban, csak hát látom, milyen sok nyom vezet hozzád, de hogy távoztak volna, nincs nyoma annak.”

A nyomorultak, látva, mint csillog a sok kincs, csodáljak a zsarnoki dicsfényt, s megbabonázva mennek az őket elégető lángba; mint a kíváncsi szatír (meséli a régi történet), ki Prométheus tüzét oly szépnek találta, hogy meg akarta csókolni, s megégette magát; vagy mint a pillangó, mely boldogságot remélve berepül a tűzbe, tapasztalni annak, ami oly szépen fénylik, másik erényét; azt, ami éget; így mondja a toszkán poéta.[29] De ha a kegyencek baj nélkül túlélnék azt, akinek úgy keresték a kegyét, nem menekülhetnek utódja kezétől; számadást vár, ha jó e király, s így helyes ez; ám ha olyan, mint a korábbi kegyúr, meglesznek a saját kegyencei, akik nemcsak elődeik helyét óhajtják, de javaikkal együtt halálukat is. Hogy lehet az, hogy még így is akad, aki vágyik e helyre, s szolgálni kíván ily veszélyes urat? Ó, te jó Isten, micsoda sors, micsoda kínszenvedés! Nappalok s éjjelek hosszú során kedvében járni, miközben senkitől nem kell úgy félni, mint tőle; örökké résen lenni, hallgatózni folyton, fürkészni, hogy merről is jő a csapás; kikerülni a csapdát s elviselni a társak vesztét, időben rájönni, hogy árulója ki lesz; mindenkit gúnyosan kinevetni, s mindenkitől rettegni közben; úgy élni, hogy nyílt ellensége, sem biztos barátja nincsen, s jéggé dermedt szívve1 mosolygó arcot mutatni, igaz vidámságra képtelenül és szomorúságra gyáván.

Csupa gyönyörűség látni, mi a hasznuk a kínból, s hogy mi fáradozásuk, sőt egész nyomorult létük gyümölcse. Sok nyomorúságáért a szegény nép átka gyakran nem a zsarnokot sújtja, hanem inkább azokat, kik őt közvetlenül igazgatják; fő ellenségüknek ezeket tartják a népek, még a földműves és a paraszt is tudja nevüket, közszájon forognak bűneik is, szitkok és átkok ezreit szórják fejükre, imáik ellenük szólnak, éhséget, pestist, minden nyomort az ő számlájukra írnak; és ha olykor úgy tesznek, mintha tisztelnék őket, szívükben akkor is forr a harag, úgy félik s gyűlölik egyben, mint a pusztító dúvadakat. Ez minden becsület s dicsőség, mit szolgálatuk fejében kapnak; ha minden ember a kezébe kaparinthatná testük egy-egy darabját, akkor sem lenne senki sem elégedett, a bosszúszomj akkor sem csillapulna; haláluk után nemzedékeken át sok-sok ezer toll írja csupa feketéve1 mindeme népfalóknak a nevét, ezer könyv szaggatja apróra hírnevüket; csontjuktól is undorodik majd a késő utókor rongy-gonosz életük miatt.

Tanuljunk meg végre helyesen cselekedni: emeljük az égre tekintetünket vagy becsületből, vagy meggyőződésből, vagy mert szeretjük az erényt; szeressük és imádjuk a mindenható Istent, tetteink biztos tanúját s igaz bíráját bűneinknek. Úgy vélem, helyesen gondolkodom és nem tévedek ítéletemben: minthogy semmi sem tetszhet kevésbé a bőkezű és jóságos Istennek, mint a zsarnokság, így különösen súlyos büntetést tartogat a zsarnokok és minden cinkosaik számára.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Homérosz: Iliász, II. 204-205. 1. Devecseri Gábor fordítása. La Boétie itt Ulisse-et ír, vagyis a korabeli francia szokás szerint a görög név latin megfelelőjét használja. Mi itt és minden más hasonló esetben a görög nevek mellett döntöttünk.
  2. Itt La Boétie a "façons de république" kifejezést használja, melyben a "république" Res publicát jelent (amit nem lehet államnak vagy államformának fordítani).
  3. 3. A „monarchia”, mint Arisztotelész Politikájában, egyeduralmat jelent, s gyakorlatilag a zsarnokság (tyrannie) szinonimája. La Boétie nem látszik figyelembe venni a jogászok között éppen kialakulóban lévő megkülönböztetést jó és rossz monarchia, vagyis a legitim egyeduralom és a zsarnokság között.
  4. Itt kezdődik a Franciák és szomszédaik serkentő órájában megjelent részlet. Utószó, 51.
  5. La Boétie neologizmussal fordítja a Cicerónál és Plautusnál szereplő homunkulus szót: megalkotja a hommeau szócskát.
  6. Platon és követői.
  7. A bordeaux-i parlamentben Longa volt La Boétie elődje az általa betöltött poszton; Longának ajánlották azt a kéziratot, melynek Simone Goyard-Fabre által javított kiadása fordításunk alapjául szolgál.
  8. La Boétie itt a 16. században szokásos monarchia-tipológiát alkalmazza (Jean Bodin is ezt teszi majd), ám La Boétie zsarnok-tipologiává alakítja át. A Goulard-féle változatban van egy beszúrt megjegyzés: „A gonosz fejedelmekről beszélek.”
  9. Amikor Sault megválasztották.
  10. La Boétie Saragousse-t ír, valószínűleg a spanyolországi Saragossa neve keveredik Syracusáéval.
  11. Dionüsziosz (i.e. 405-367) a Karthagó elleni győztes háború után vette fel a királyi címet.
  12. Cato Uticanus, vagyis uticai Cato: politikus az i. e. 1. században. Szembeszegült Caesarral, és Thapsus veresége után, i. e. 46-ban öngyilkos lett Uticánál, saját kardját döfve mellkasába.
  13. A sarkkörön élő mondabeli vagy a Pontus Euxinus peremén élő nép, amely i.e. a 7. században meghódította Lűdiát. Itt inkább a mondabeli népre történik utalás.
  14. Harmodiosz és Arisztogeiton Peiszisztratoszt gyilkolta meg. Thraszübulosz a harminc diktátort zavarta el Athénből i.e. 404-ben. Az idősebb Brutus és Valerius Publicola a római köztársaság alapítói közé tartoztak, Dion pedig Sziciliában Dionüsziosz zsarnokságát döntötte meg.
  15. A "Nagy Kiraly": II. Philipposz (i. e. 382-336).
  16. Az Eunuch cimű vígjátékban.
  17. A perzsa birodalom alapítója, i.e. 6. sz.
  18. Vergilius: Aeneis, VI. ének, 586-595. sor. Lakatos István fordítása.
  19. A francia monarchia ereklyéi.
  20. Rime volt a költészet, a vers neve.
  21. A Franciade-ra történt utalás La Boétie halála utáni betoldás, hacsak nem fogadjuk el Olivier de Magny állítását, mely szerint Ronsard 1550 körül már dolgozott a Franciade-on, s erről La Boétie-nek tudomása lehetett.
  22. „Aranylang lobogó”: az „oriflamme” vagy „oriflamb” a francia uralkodók legendás harci lobogója. -; „Ancile”: Numa király uralkodása alatt az égbő1 aláhullott bronzsisak, amelyet a Salius papok őriztek és a körmeneteken végighordoztak.
  23. Lakatos István fordítása.
  24. A király felszentelésénél alkalmazott Szent Kenetet tartalmazó s a hagyomány szerint soha ki nem ürülő edény.
  25. Nero bizalmasai voltak, majd csalással vádolta őket. Burrust börtönbe zárták, Seneca és Thrasea öngyilkos lett.
  26. Poppeia Neró szeretője, majd felesége. Neró állítólag agyonrugdosta 65-ben.
  27. Agrippina:Neró anyja; harmadik férje Claudius császár volt, vele adoptáltatta fiát, majd megmérgezte, és Nerót ültette a trónra. Neró később meggyilkoltatta.
  28. Messalina Claudius császár felesége Agrippina előtt, Britannicus és Octavia anyja. Hírhedt volt erkölcstelen életéről.
  29. Petrarca.