A zsarnok ellen

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
← Az önkéntes szolgaságrólA zsarnok ellen
szerző: Étienne de La Boétie, fordító: Újfalusi Németh Jenő
A röpirat 1574-ben jelent meg La Boétie: Discours de la servitude volontaire (Az önkéntes szolgaságról...) című műve nyomán latin és francia nyelven (Contre Un), magyar fordítását lásd: Étienne de La Boétie: Az önkéntes szolgaságról. - A zsarnok ellen. Budapest : Helikon Kiadó, 1990. pp. 35-43.


A nyomdász szól a franciákhoz és a szomszéd nemzetekhez


Uraim, mivel kezembe került Eusébius Philadelphus Anglia királynőjének ajánlott Ébresztő órája,[1] s mivel tudom, hogy tanulmányozása milyen gyümölcsöző lehet, nem kívánnám továbbra is megfosztani tőle önöket. Meg vagyok győződve arról, hogy miután elolvasták, mérlegelték és végiggondolták, olyan jóindulattal fognak viseltetni irántam, mint amit megérdemel az a szeretet, amely arra buzdít, hogy Önök elé tárjam ezt a szöveget; nem vesztegetem a szót, hogy a magam vagy az író buzgalmát az Önök jóindulatába ajánljam, csupán Istent kérem arra, hogy mihamarabb részeltesse Önöket abban az örömben és haszonban, amit egy ilyen munka nyújtani tud a bölcseknek. A szöveg elején találnak egy rövid episztolát, amelyben a szerző[2] az angol királynőnek ajánlja francia nyelvű könyvét, és megtalálják egy latin nyelvű levél francia változatát, amelyet a lengyeleknek írt, nekik ajánlva a latin nyelvű könyvet. Látni fognak itt egy dialógust is, amelyet a lengyel és a valois[3] béke folytat egymással, s olvashatják egy olyan levél másolatát, amelyet egy általam ismeretlen, de a Lotharingiai-házhoz hű nemes írt ugyanebben a tárgyban urának, Guise hercegnek. Ha valami új dologra akadnék, amelyet az önök számára hasznosnak vélek, rendelkezésükre bocsátom azt is abban a reményben, hogy rendeltetésének megfele1ően élnek majd vele. Ellenkező esetben tőlem semmit ne várjanak többé. Isten áldja kegyelmeteket!

***

Az igazat megvallva, kedves barátom, eléggé furcsa dolog látni, mint szolgál nyomorultul millió és millió emberi lény járomba hajtott nyakkal, s nem valamely nagyobb erőtől kényszerítve, hanem szinte megbűvölten és -igézetten annak puszta nevétől, akinek nem kellene félniök hatalmát, hisz egymaga van, és értékeit sincs miért szeretniök, mert velük vad és embertelen.

Olyan az emberi gyengeség természete, hogy gyakran kell engednünk a durva erőnek: kivárásra kényszerülünk, mert nem mindenkor lehetünk mi az erősebbek. Ha tehát a nyers erő kényszerít egy nemzetet arra, hogy egynek szolgáljon (mint tette ezt Athén városa a harminc zsarnok alatt), nem kell megrökönyödni azon, ha ezt teszi, tanúsítsunk inkább részvétet iránta; legjobb azonban egyiket sem tenni: sem elképedni, sem panaszkodni nem érdemes, hanem csak elviselni a bajt türelemmel, s megőrizni magunkat szerencsésebb időkre.

Úgy van megalkotva természetünk, hogy életünket nagyrészt a baráti kötelezettségek uraljak, mert méltányos dolog szeretni az erényt, becsülni a szép tetteket, elismerni a jót, tisztelni a kezet, mely adja; helyes ilyenkor jólétünkből akár áldozni is, hogy növeljük tekintélyét és megbecsülését annak, akit szeretünk, s aki rászolgált erre. Ha tehát egy ország lakói úgy látják, hogy egy kiváló ember nagy körültekintésről tett tanúbizonyságot az ő megóvásuk, s nagy bátorságról az ő védelmük érdekében, avagy nagy bölcsességet mutatott kormányzásukban, elképzelhető, hogy mindezekért hajlandók engedelmeskedni neki, s bízni benne annyira, hogy maguk elé helyezik (am nem tudom, bölcsen járnak-e el, ha elvonva onnan, ahol hasznos cselekedetei voltak, oly helyre emelik, ahol árthat), annyi azonban biztos, hogy ha jobbik énjét feledni módja nem adódna, félni sem kellene attól, akitől addig jót tapasztaltak csupán.

De jó Isten! Mi lehet ez? Milyen nevet is adhatnánk neki? Milyen szerencsétlenség ez? Milyen bűn vagy inkább micsoda fogyatékosság késztet számtalan embert arra, hogy ne csupán engedelmeskedjen, de szolgáljon is, hagyja, hogy ne csupán kormányozzák, hanem zsarnokoskodjanak is felette: javaikat, szüleiket, feleségüket, gyermekeiket, de még puszta életüket sem tudhatják magukénak. Még csak nem is egy hadsereg, nem is egy barbár fegyveres banda kurválkodásait, fosztogatásait, kegyetlenkedéseit viselik el - amely ellen vért és életet sem kímélve harcolnának talán -: egyetlen ember műveli mindezt, s az sem egy Herkules, nem is egy Sámson, emberszerű is alig; az egész nációban ő a leggyávább s leginkább elnőiesedett.[4] Nem ismeri a csaták porát, a lovagi tornák homokjához is alig szokott. Nemhogy férfiakat tudna kormányozni erővel, arra sem képes, hogy alja mód' nőcskéket kiszolgáljon. Nevezhetjük-e mindezt gyávaságnak? Hitvány senkinek mondjunk-e mindenkit, aki ily alávaló zsarnokot szolgál?

Ha ugyanis ketten, hárman vagy négyen nem védekeznek egy ellen, az furcsa, de lehetséges, s tán mondhatjuk joggal, hiányzik a mersz. De ha százak és ezrek tűrik egyetlen ember zsarnokságát, helyesebb azt mondani, hogy nem akarnak, mintsem hogy nem mernek szembeszegülni vele. Nem is gyávaság ez, inkább undor és megvetés következménye. Ha pedig azt látjuk, hogy nem száz vagy ezer ember, de száz ország, ezer város és milliónyi ember sem támad neki annak az egynek, aki a legjobb esetben is jobbágyként meg rabszolgaként kezeli őket, hogy nevezhetjük ezt a magatartást? Undok gyávaságnak? Hisz minden rossz tulajdonságnak vannak áthághatatlan határai. Lehet, hogy ketten félhetnek egytől, s tízen is talán, de ezren, millióan sem védekeznének? S városok ezrei sem félhetnek egyetlen embertől. Nem gyávaságról van szó ilyenkor, nem aljasul idáig az ember. Mint ahogy a bátorság sem terjedhet odáig, hogy valaki egyetlen ostromlétrával elfoglaljon egy várat, egy szál karddal egy hadsereget megfutamítson, vagy meghódítson egy egész királyságot. De milyen szörnyszülött hajlam az, amit még gyávaságnak sem nevezhetünk, amelyre nincs elég ronda szó, amit a természet kivet magából, s undorodik megnevezni az idő?

Állítsatok szembe ötvenezer felfegyverzett embert másik ötven-ezerrel, rendezzétek őket csatasorba; szabadságáért harcol az egyik sereg, a másik ettől akarja megfosztani. Hogy vélekedtek, melyik fél lenne a győztes? Kik mennének lelkesebben a harcba? Azok-e, akik javaikat és szabadságukat védik, vagy akik ettől fosztanák meg ellenfeleiket, de más szolgaságán, meg az adott és szerzett sebeken kívül más jutalomra nem számíthatnak.

Amazoknak a boldog múlt, s az ahhoz fogható jövő lebeg a szemük előtt; a harc szenvedései eltörpülnek a kínok mellett, amelyeket a vereség okozna nekik, gyermekeiknek s minden utódaiknak.

Emezeket nincs mi bátorítsa, hacsak a végveszély láttán elhalványuló zsákmány reménye nem, de hat legyen mégoly erős is a kapzsiság, nem élheti túl a sebekből kicsorduló első vércseppeket.

Miltiadész és Themisztoklész csatáinak híre kétezer év elteltével is oly frissen él a könyvekben és az emberek emlékezetében, mintha tegnap vívták volna meg őket a görög hon szabadságáért és mindenki épülésére; mit gondoltok, mi adott nem is annyira erőt, mint vitéz szívet inkább a maroknyi görögnek, hogy szembeszegüljön annyi hajóval, hogy nyögött a tenger is tőlük, s győzelmet arasson annyi nemzet felett; pedig bizony oly kevesen voltak, hogy az ellenség seregeihez kapitánynak sem lehettek volna elegendők: így azután ama dicső napokban nem is a görögök vívtak meg a perzsákkal - a szabadság diadalmaskodott a szolgaság, s a tisztalelkűség a bírvágy felett.

Furcsának tűnik, ha arról hallunk, hogy a szabadság bátorságot önt azok szívébe, akik zászlót bontanak érte. S mi történik nap mint nap tulajdon szemeink előtt francia honunkban? - Egyetlen ember foszt meg szabadságától százezer várost, s bánik velük kutyául. Hinnénk-e, ha csak hallanánk róla, s nem a saját szemünkkel látnánk? Kitalált mesének vélnénk, ha távoli országok távoli népeivel esne meg ilyesmi. Még hogy egyetlen zsarnok tehesse ezt, akit nem érdemes megdönteni sem! Kár vele szembeszegülni is, hisz önmagától omlik majd össze, mihelyt az ország a szolgaságba beleun: nem kell tőle elvenni semmit, elég, ha adni megszűnnek neki. Az országnak még arra sem kell törekednie, hogy bármit is tegyen önérdekében, elég, ha nem tesz semmit önmaga ellen.

Nyilvánvaló tehát, hogy a nép maga hagyja magát kiszipolyozni, mert elegendő volna, ha nem szolgálna többé, s szabad lenne máris.

Maga a nép tesz kést saját torkára, maga dönti szolgaságba önmagát; hisz módjában áll választani: rab legyen-e vagy szabad; s ő az igát nyakába veszi; módjában volna jó törvények és a rendek védelme alá helyezni magát, ám ő a zsarnok kényétől függve megaláztatásban, elnyomatásban, igazságtalanságtól szenvedve akar élni. Nemcsak elfogadja tehát, maga okozza baját: mert ha áldozatot követelne a szabadság visszanyerése, nem késztetném én erre a népet; pedig hát lehet-e valami az ember számára drágább, mint természetes jogait visszaszerezni, más szóval emberré válni újra?

De ismétlem, nem kívánom, hogy legyen benne oly igen nagy bátorság, megértem, hogy becsülni lehet a biztonságot, ha nyomorult is az élet, s nem kívánják feladni a jobbnak bizonytalan reménységéért.

De hogyan? Ha csak akarni kell, hogy szabadok lehessünk, ha a puszta óhaj elég, lehet-e nemzet, mely nagynak találná az árat: az egyszerű óhajt, hogy visszaszerezze azt, amiért a vér sem lenne túl drága, s ami nélkül az ember, ha becsületes, vágyik a megváltó halál után, mert megalázó az élet.

Tudjuk, hogy a kicsi szikrából kipattanó tűz, ha egyszer fellobbant, mindig nagyobb lesz, és útjába minél több fa akad, annál többet emészt el. Ám víz nélkül is kialszik, ha nem tud felfalni több fát, elemészti magát, s erőtlenné válva megszűnik létezni. Hasonlóképpen, a zsarnok minél többet rabol, követel, harácsol és pusztít, minél inkább szolgálják kényét, annál erősebb lesz, annál inkább nő hatalma s készsége arra, hogy mindent tönkretegyen; ám ha nem adóznak és nem engedelmeskednek neki többé, elbukik kardcsapás nélkül, és semmivé válik hatalma - amint ha a gyökér táplálni megszűnik, éhen pusztul az ág, reccsen, s a földre lehullik.

A veszéllyel dacolnak a bátrak, hogy megszerezzék a kívánt javakat, a serények izzadnak értük, a gyengék és a fásultak nem tudják tűrni a bajt, sem a kívánt javakat megszerezni, és megrekednek a vágynál. A törekvés erényétől megfosztja őket a tehetetlenség, és a természet adta birtoklásvágy marad számukra csupán. A bölcs és a balga, a bátor s a gyáva egyaránt vágyik az olyan javakra, melyek elégedetté s boldoggá tehetik. Egy dolog vágyától viszont megfosztotta a természet az embereket: a szabadságétól. Pedig a szabadság oly nagy és ragyogó érték, amely ha elvész, csőstül jön a baj, a rabság megrontja a megmaradt javak élvezetét is.

Csak a szabadság hiányzik az emberek vágyaiból, s úgy látom, nincs is más oka ennek, mint az, hogy pusztán kívánni elég, s ha óhajtanak, övék lehetne azonnal; így hát, talán mert könnyű a harc, hagyják veszni a zsákmányt.

Szegény, nyomorult franciák, bódult nép, bajában megátalkodott nemzet, s vaksággal, ha jobban megy a sorsa! Szó nélkül tűritek, hogy mások megkaparintsák a szebbik felét jövedelmeiteknek, gabonátokat learassák, kitúrjanak házaitokból, s elvegyék őseitek rátok örökített bútorait! Úgy éltek, hogy bizton semmit sem mondhattok a magatokénak, így már öröm lenne az is, ha saját vagyonotokkal, családotokkal s életetekkel bérletként rendelkezhetnétek. E karnak, bajnak és romlásnak mind nem külső ellenség az oka, köztetek él ő, s magatok teszitek oly hatalmassá; őérte mentek bátran a harcba, az ő nagyságáért kell meghalnotok. Aki uralkodik felettetek, annak éppen úgy két szeme, két karja, egy teste van, mint bárki másnak. Csak álnok szívének állhatatlanságában tesz túl rajtatok, meg a hatalomban, amit magatok adtok neki saját rontásotokra. Ti kölcsönöztök neki szemeket, hogy kikémlelhesse titkaitokat, és karokat, melyekkel lesújt reátok, de ti adtok neki lábakat is, hogy városaitok eltiporhassa! Hogy volna rajtatok másként hatalma, mint általatok? Ha nem akarnátok, legázolhatna-e benneteket? Portáitok fosztogatója és gyilkosotok miként lehetne, ha nem volnátok a cinkosai, önmagatoknak árulói?

Ti vettek gabonát, hogy ő arathasson; javakat halmoztok házaitokban, hogy ő rabolhasson; lányokat neveltek, hogy buja vágyait kielégíthesse, meg fiukat, hogy harcoljanak érte csatákban, és dicsőségéért vérüket ontsák a vágóhídon, legyenek rabló ösztöneinek eszközei, végrehajtói vad bosszújának, s honfitársaitok lelkiismeretének hóhérai; inatok szakadtáig gürcöltök, hogy ő élvezetekbe merülhessen, s tisztátalan és alantas gyönyörök rabja lehessen; gyengítitek magatokat, míg ő egyre erősebb, egyre keményebb, s mind rövidebbre fogja pórázotokat.

És e sok-sok megaláztatástól, mit az állat sem tűrne el békén, nem is volna nehéz megszabadulni - elég volna akarni csupán. Szolgálni szűnjetek, és szabadok vagytok azonnal. Nemhogy megdönteni, megrendíteni sem kell; ne legyen támogatója, s mint önsúlyától a kolosszus, ha talapzata vész, úgy omlik össze.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. La Boétie: Költői beszéd az önkéntes szolgaságról című művének rövidített és aktualizált változata először Bázelben jelent meg, latinul, 1574-ben - erre utal a nyomdász levele; majd szintén rövidítve, egy sor párbeszédes formában szerkesztett politikai pamflettel együtt, még ugyanebben az évben a jelen változat franciául. A bázeli latin változatot Lengyelországnak, az edinburgh-i francia változatot az angol királynőnek ajánlották. A kötet összeállítója Eusébius Philadelphus Cosmopolita, a philadelphiai iskolára utaló humanista álnév mögé rejtőző ismeretlen nyomdász. A köteten belül a mi szövegünk a „Második párbeszéd.” A „nyomdász” ajánlása az egész kötetre vonatkozik.
  2. A „szerző” elnevezés nem La Boétie-re vonatkozik, hanem a rövidített változat készítőjére.
  3. Utalas a Valois-dinasztia utolsó uralkodójára, III. Henrikre.
  4. Ez a megjegyzés benne van az eredeti szövegben is, de tudatos aktualizáló módosítást tapasztalunk: kimarad a gyakorta szó „ ... az egész nációban ő a leggyávább” kifejezés előtt. Biztosnak tűnik tehát, hogy itt III. Henrikre utal a röpirat.