Az érmellék bálja
| Az érmellék bálja szerző: Ady Endre |
Most már igazán az Érmellék bálja lett. Először szerény eklézsia-bál, most pedig találkozó helye az érmelléki és nagykárolyi szép asszonyoknak, leányoknak; várva várt és emlékezetes nap.
Az érkávási bálokról van szó, melyek közül a legutóbbi s talán legfényesebb piros pünkösd másodnapján zajlott le.
Istenem, milyen igazi, magyaros vendéglátás, fesztelenség, jókedv tették felejthetetlenné ezt a bált, melynek főrendezői és intézői Kovács István és Kávássy Sándor ottani földbírtokosok s a mi költőpapunk, Giczey voltak.
A szépen díszített fedett helyiségben tartott tulajdonképpeni bált remek előadás előzte meg, melynek élvezetes lefolyása és sikere a szintén szereplő Giczey fő érdeme.
Az előadás első pontja Kovács Boriska komoly szavalata volt. Kiss József Rab asszonyát adta elő gyönyörű, minden érzelmi skálán szívünkhöz szóló hangon, drámai erővel. A mindenkit lebilincselő, szép előadás után frenetikus taps és tetszés jutalmazta a kisasszonyt, kinek élvezetet nyújtó, szép előadásában - azt hiszem - még sokszor leszünk szerencsések gyönyörködhetni.
Giczey Diószeghy Mór olvasta fel azután folytonos derültség között egyik nagyon sikerült humoreszkjét, melyet - mint az ő minden sorát - az igazi talentum, éles megfigyelés, finom irónia, az ellentéteknek komikai tehetséggel való ügyes szembeállítása jellemzett.
Kovács Endre víg monológot adott elő vírtuozitással, nagy hatást keltve.
Most jött a meglepetés: Kovács Imre és Mátéffy József invencióra valló ügyes parallel-szavalata, amit követett a tánc.
És itt megszűnöm, meg kell szűnnöm krónikásnak lenni.
Verset, mámoros, édesen csengő verset kellene írnom.
Hallom a zene andalító hangját, látom az elsuhanó párokat, kipirult arccal, csillogó szemekkel; érzem a józanul lenézett, de akkor mámorba borító táncnak édes gyönyörét, érzem vállamon egy édes, aranyos kis kéz gyöngéd érintését, s szívem ismét telve van ezer epedő, égető érzéssel, bizonytalan s mégis imádott boldogsággal.
Reggel öt órakor hűvös szellő szárnyán világosság repült be a terembe, készülni, búcsúzni s - "minden szépnek ez a sorsa a földön" - mennem kellett, szólított a kötelesség!
De a tündéri est drága mámorából, még a "Szilágysági vonat" döcögése sem tudott kirázni; még most is látom a gyönyörrel suhanó párokat, hallom az andalító zenét, s - érzem egy csókolni való kis kéz gyöngéd érintését vállamon...
Szil 1898. június 5.
Adieu Bandi